Solo - Az új James Bond-regény: A 007-es a terror ellen

Budapest, 2014

A fordítás alapjául szolgáló mű:

William Boyd: Solo

Copyright © Ian Fleming Publications Limited, 2013

The moral rights of the author have been asserted.

A mű teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll.

JAMES BOND and 007 are the registered trade mark of Danjaq LLC, used under licence by Ian Fleming Publications Limited. All Rights Reserved.

www.ianfleming.com

www.williamboyd.co.uk

Hungarian translation © Varga Attila, 2014

© XXI. Század Kiadó, 2014

ISBN 978-615-5373-41-1

Susannak

„háladalt nem ennek

dicséretére zengek:

csak mit a világ s érzetünk

kérdezni sose szűnt,

s mely lehullt, tovatűnt;

s mi megsejti a Lényt, amely

oly világban jár, amit én nem értek."

WILLIAM WORDSWORTH: Óda: A halhatatlanság sejtelme

A SZERZŐ ELŐSZAVA

Regényem megírása során az időrendiségben James Bond életének azon részletei vezéreltek, melyeket a Csak kétszer élsz című műben, M nekrológjában olvashattunk. Mivel ez volt az utolsó Bond-regény, amelyet Ian Fleming életében kiadtak, logikus feltételezés, hogy az itt olvasható adatokat tekintette véglegesnek Bonddal kapcsolatban, ezzel tisztázva számos ellentmondást, mely a korai regényekben megjelent. Ezek alapján − Ian Fleming szándékának megfelelően − regényem főhőse 1924-ben született.

ELSŐ RÉSZ

BETÖRÉS

1.

MÁR ÁLMUNKBAN SZÓLÍTANAK

James Bond álmodott. Érdekes módon pontosan tudta, mikor és hol játszódnak az események. A háború javában zajlott. Nagyon fiatal volt, Normandiában kószált egy megsüllyedt vidéki úton, amelyet sűrű, sötét sövény szegélyezett mindkét oldalon. Álmában befordult egy sarkon, és a sáros út mellett, az árokban ott feküdt három brit ejtőernyős felpüffedt hullája. A meglepetéstől ösztönösen megállt, és nem tudta levenni a szemét a testekről, amelyek szinte már teljesen beolvadtak a földbe, az élettelen testek furcsa módon már egyáltalán nem emlékeztettek emberekre, inkább a növényzet részének tűntek. A háta mögül dühös kiáltás jelezte, hogy ne bámészkodjon. Az árkon túl egy földműves tolta az ekét a felázott földben, két igásló húzta előtte a nehéz eszközt, mintha nem is háború tombolna körülöttük, és ezeknek a hulláknak és az úton óvatos léptekkel a háza felé haladó katonáknak semmi közük nem lenne…

Bond felriadt, és egyből felült az ágyban. Zavarta az álom részletessége és intenzitása, a szíve gyorsabban is vert a normálisnál, pont úgy, mint akkor, amikor azon a sáros úton lépkedett, el a halott deszantosok mellett, eltökélt lépésekkel egyre közelebb érve céljához. 1944. június 7-e volt, kora délelőtt, a normandiai partraszállás után egy nappal. Miért álmodik most a háborúról? Bond nem szívesen bolyongott emlékei sötét erdejében. Beletúrt a hajába, és nyelt egy hatalmasat. A torka kiszáradt, a nyelés nehezére esett. Sokat ivott volna tegnap este? Az éjjeliszekrényről felemelt egy pohár vizet, és ivott egy pár kortyot. Visszafeküdt, és visszagondolt 1944. június 7-re.

Komoran elmosolyodott, majd kicsusszant a takaró alól, és meztelenül kisétált a fürdőszobába. A Dorchester szálló zuhanyrózsáiból legendásan erős sugárban jött a víz, és miközben a bőrét milliónyi tűként szurkáló, forró vízsugár alatt állt, érezte, ahogy az 1944. június 7-i traumatikus nap eseményeinek emlékei szépen elhalványulnak, mintha a bőrét áztató zuhany mosta volna el őket. Az utolsó húsz másodpercre jéghidegre állította a csapot, és a reggelire gondolt. Menjen le az étterembe, vagy hívja a szobaszervizt? Úgy döntött, inkább lemegy, attól jobban felébred.

Megborotválkozott és felöltözött: kétsoros sötétkék zakó, világoskék ing, fekete selyemnyakkendő. Ahogy a nyakkendő csomóját igazgatta, és érezte az enyhe szorítást a nyakánál, ismét eszébe jutott az álma. Tizenkilenc éves volt, hadnagyi rangban szolgált a Királyi Haditengerészet önkéntes ezredének különleges szolgálatánál. Megfigyelőként szolgált a BRODFORCE mellett, amely egy elit kommandós egység része volt, és azzal a céllal hívták életre, hogy az ellenség titkait kifürkéssze, iratokat, aktákat és rejtjelező készülékeket zsákmányoljon: mind olyasmi, ami a csata utáni káoszban szabad préda volt. Bond feladata egy új típusú Wehrmacht rejtjelező készülék felkutatása volt, amitől a hadvezetés azt remélte, hogy megfejthetik a németek rádióüzeneteit, így meglepetésszerűen lecsaphatnak majd rájuk, és megelőzhetik a további pusztítást.

Bond egységének kisebb csapatai a partraszálló erőkkel együtt vagy pár órával utánuk érkezett Normandiába. A legkisebb egységüket BRODFORCE-nak hívták, ez mindössze tíz kommandósból állt, akiket Niven Brodie őrnagy vezetett. Bond is hozzájuk tartozott, együtt szállt velük partra a ‘Gold’, azaz Arany kódnevű partszakasz egyik szektorában egy órával napkelte után, majd teherautóra szálltak, és elindultak az ország belsejébe. Egészen pontosan egy Sainte-Sabine nevű kisváros felé tartottak, a Malflacon kastélyhoz, ahol az SS egyik helyi főhadiszállását rendezték be. Egy idő után a teherautót egy kanadai lövészszázadnál hagyták, és gyalog mentek tovább, mivel a normandiai vidék keskeny útjain így gyorsabban haladhattak. A partraszállás után előrenyomuló szövetségesek olyan tempóban haladtak, hogy tulajdonképpeni frontvonal nem is létezett. A BRODFORCE beérte, majd megelőzte a brit és kanadai csapatokat, és erőltetett menetben haladt a kastély és annak vélt vagy valós kincsei felé. Aztán meglátták a halott ejtőernyősöket, és Brodie őrnagy rákiabált Bondra, hogy ne bámészkodjon…

Bond gondosan megfésülte a haját, nagy műgonddal hátrasimítva azt a rakoncátlan tincset, ami állandóan a homlokába hullott, mintha saját akarata lenne. Talán ideje lenne borbélyhoz mennie, tűnődött, és más frizurát választania. Olyat, mint annak a tévériporternek van, hogy is hívják? Akkor a kor divatjának megfelelően előrefésülhetné a haját a homlokába, és nem kellene ennyit foglalkoznia a választékkal. Nem, mosolyodott el, ez nem az ő stílusa. Ismét nyelt egy nagyot, és megállapította, hogy a torka még mindig ki van száradva. Kilépett a szobaajtón, aztán gondosan bezárta maga mögött. A folyosó végén lévő lifthez sétált, és miközben a felvonóra várt, arra gondolt, hogy a baconös rántotta, jó sok kávé és egy cigaretta egyből helyre teszi majd.

A lift ajtaja kinyílt.

− Jó reggelt! − szólt bentről egy női hang.

− ‘Reggelt! − válaszolta Bond automatikusan, és belépett a felvonóba. A levegőben terjengő illatot azonnal felismerte, a Guerlain vaníliás-íriszes Shalimarja volt. Az anyja is ezt használta, és úgy érezte tőle, mintha kinyitott volna egy, a gyerekkorába nyíló ajtót. Sok régi emlék tör ma rám, tűnődött, közben odapillantott a nőre, aki viszonozta a tekintetét, elmosolyodott, majd kérdően felvonta a szemöldökét.

− Boldog születésnapot?

− Honnan tudta? − kérdezett vissza Bond, és remélte, hogy sikerült elnyomni a hangjában a döbbenetet.

− Csak tippeltem − felelte a nő. − Az nyilvánvaló, hogy tegnap kirúgott a hámból. Én csak… meg lehet érezni az ilyesmit. Mármint a rokonlelkeknek.

Bond megérintette a nyakkendője csomóját, és megköszörülte a torkát. Megpróbált visszaemlékezni az előző éjszakára. A nő ott ült az étteremben, pár asztalra tőle.

− Igen − felelte Bond kicsit szomorkásan. − Valóban születésnapom van. − Igyekezett néhány másodpercet nyerni, amíg az agya be nem indult rendesen. Ez a reggel elég lassan indult, az már szent. A lift halk zümmögéssel haladt lefelé.

− És… maga mit ünnepelt? − kérdezte jobb híján. Már tisztán emlékezett a nőre. Mindketten pezsgőt ittak, és a poharukat is megemelték egymásra.

− A válásom negyedik évfordulóját − felelte a nő szárazon. − Hagyományt teremtettem belőle. Koktélok, jó vacsora, drága pezsgő, és egy éjszaka a Dorchesterben. Aztán elküldöm neki a számlát.

Magas, hosszú lábú nő volt, Bond harminc-harmincöt évesnek gondolta. Határozott, szép arca volt, vállig érő, szőkésbarna haját a homlokából kifésülve hordta. Kék szeme alapján Bond skandinávnak tippelte. Sötétkék kezeslábasban volt, amin feltűnő, aranyszínű cipzár futott le a nyakától az ágyékáig. A testhez álló ruha rátapadt formás, nagy kebleire. Bond egy hosszú pillantás erejéig szabadon engedte ösztöneit, és megbámulta a melleket, aztán felpillantott a nő arcára. A szemvillanásból megértette: a másik vette a jelet. A lift halk csengéssel megállt. A földszintre értek.

− További kellemes napot! − mondta a nő apró mosollyal a szája sarkában, és kivonult a liftből.

Bond az étteremben négy tojásból rendelt rántottát, mellé kért hat szelet sonkát, de kikötötte, hogy ne füstöltet hozzanak neki, és süssék meg alaposan mindet. Miközben a reggelijére várt, erős feketekávét ivott, és elszívta a nap első cigarettáját. Ugyanazt az asztalt kapta, mint tegnap este, amikor pezsgőzött. A nő tőle balra, három asztalnyira ült, olyan szögben, hogy ha Bond csak egy kicsit is elfordította a fejét, pont ráláttak egymásra. Az előző estét egy magánkaszinóban, a Fielding’sben kezdte két száraz martinival és százfontos veszteséggel a baccarat asztalnál. Utóbbihoz elég volt húsz perc, de nem hagyta, hogy ez a kedvét szegje. A Dorchesterbe visszaérve rendelt egy üveg 1960-as Taittinger Rosét, amivel leöblítette az első fogásként felszolgált hirtelensült skót Szent Jakab kagylót. Ahogy csendben boldog negyvenötödik születésnapot kívánt magának, a szeme sarkából észrevette a nőt, aki láthatóan éppen saját magát köszöntötte fel hasonló módon. Erre Bond elmosolyodott, és a nőre emelte a poharát. Az viszonozta a gesztust. Az este folyamán a nő már eszébe sem jutott többé, sokkal jobban foglalkoztatta az 1959-es Chateau Batailley, amit a főfogáshoz szolgáltak fel. Marhaszeletet kért alig átsütve, mellé hercegnőburgonyát. Arra sem nagyon emelte fel a fejét, amikor a nő elsuhant az asztala mellett, bár néhány dolog megragadt a fejében: magas, szőkésbarna, krémszínű ruhát visel, és cipője sarkán az aranyszínű vasalás szépen csillogott a jól megvilágított étterem csillárjainak fényében.

Bond egy kis borsot szórt a rántottára. Egy jó nap egyik legfontosabb alkotóeleme a tisztességes reggeli. A titkárnőjével már közölte, hogy ma nem megy be − ez volt a születésnapi ajándéka saját maga számára. Képtelen volt a negyvenötödik születésnapját munkával tölteni, és szó sem lehetett arról, hogy pont ma ne reggelizzen meg tisztességesen. Rendelt még egy kancsó kávét. A forró, sötét folyadék kellemesen melengette a torkát. Furcsa, gondolta, hogy ez a nő pont akkor szállt be a liftbe, amikor ő is. Az pedig még furcsább, hogy így ráhibázott a születésnapjára. Érdekes véletlen lenne? Felidézte szakmája egyik alapszabályát: ha valami véletlennek tűnik, akkor valószínűleg nem az. Bár azt nem tagadhatta, hogy az élet tele van megmagyarázhatatlan véletlenekkel. Tényleg csinos nő volt, a frizurája is kifogástalan. A főpincér egy Timest hozott az asztalához. Bond rápillantott a címlapra − „A vietkong offenzíva megfékezése nagy veszteségekkel járt" −, és inkább intett, hogy nem kéri. Ma nem. Az a cipzár a ruháján, a kezeslábason, egyértelmű kihívás volt, szinte azért könyörgött, hogy lehúzzák. Végig. Bond elmosolyodott, ahogy elképzelte a cipzár hangját, és töltött magának még egy kis kávét. Öregember nem vénember, állapította meg elégedetten.

A szobájába visszaérve összeszedte az előző este viselt öltönyét, ingét és alsóneműjét. Bepakolt a bőröndjébe, és ellenőrizte, hogy nem hagyott-e ki semmit. A torka továbbra is fájt, és ugyan a kávé pillanatnyi gyógyírt jelentett a kellemetlen érzésre, de ide valami erősebb kellett. Egy aszpirin talán. Csak nem fázott meg? Láza nem volt, azt érezte volna. Mindegy, a mai nap az övé volt, azt csinál, amit akar. Volt pár olyan elintéznivalója, amelyet nem kerülhetett ki, de jó előre betervezett pár születésnapi meglepetést saját magának, és eltökélte, hogy mindet meg is valósítja.

A recepciós pulthoz leérve legalább egy tucatnyi japán turista állta útját. Egyszerre akartak fizetni. Pont most. Bond elővette a cigarettatárcáját, és miközben egy szálat a szájába tett, aggodalmasan tanulmányozta a tartalmát. Tegnap este legalább harminc szálat elszívott. Azelőtt töltötte fel a tárcát, hogy a kaszinóba ment volna. Mindegy, vont vállat képzeletben, ez nem az önmegtartóztatás és önfegyelem napja, nem ma fogja csökkenteni az adagját. A zsebében éppen az öngyújtója után kutatott, amikor megérezte a Shalimar illatát, és meghallotta a nő hangját.

− Kérhetek tüzet?

Bond meggyújtotta a nő cigarettáját, és erőt vett magán, hogy palástolja kézremegését. A nő lábánál egy krémszínű utazótáska hevert. Ő is kijelentkezni készült. Ez is véletlen lenne? Bond meggyújtotta a cigarettáját, és rezzenéstelen tekintettel ránézett. A nő oldalra fújta ki a füstöt, és állta Bond tekintetét.

− Most akkor maga követ engem, vagy én magát? − kérdezte.

− Meglehetősen sokszor botlunk egymásba − bólintott Bond. − A nevem Bond. James Bond.

− Bryce Fitzjohn − felelte a nő, és megrázta Bond kinyújtott kezét. Rövidre vágott, szép körmei voltak, körömlakk nélkül. Ez tetszett Bondnak, mint ahogy a határozott kézfogás is. − Mindig egyedül ünnepli a születésnapját?

− Nem, nem mindig − felelte Bond. − De idén nem voltam ráhangolódva az emberek társaságára.

A nő felpillantott, mert a japánok egyszer csak eltűntek a pult elől.

− Éppen ideje volt − mondta bosszúsan, és Bond füle halvány akcentust vélt felfedezni a hangjában. Bryce Fitzjohn − talán ír?

− Csak maga után − intett a pult felé.

A nő kinyitotta a kézitáskáját, és elővett belőle egy névjegyet.

− A válásom évfordulójának estéjén mindig adok egy koktélpartit. Ma este, nálam. Csak pár barátom lesz ott, érdekes emberek, jó társaság. Szívesen látom. Hat előtt ne jöjjön, aztán majd meglátjuk, meddig marad.

Bond elvette a névjegyet, és egy nagyon halk vészcsengő szólalt meg az agyában. A meghívás nagyon közvetlen, már-már tolakodó volt, a kék szemek viszont őszinteséget sugároztak. „Szeretném újra látni" − olvasta ki belőlük, és mintha egy kis szexuális felhang is lett volna mögöttük.

Bond bocsánatkérően elmosolyodott, és zsebre vágta a kártyát.

− Sajnos a napom be van táblázva.

− Semmi baj − felelte a nő nemtörődöm hangon. − Talán jövőre ismét összefutunk. Viszlát, Mr. Bond!

Bond a szemével követte, ahogy a recepciós pulthoz lépett. Tökéletes alakja volt. Nem tehetett mást, legalábbis ami a szabályokat és azok betartását illeti, de egy pillanatra megingott, és nem tudta eldönteni, hogy túl durva volt-e a visszautasítása, vagy sem.

Bond a szálloda előtt taxiba szállt, és hazament a lakásába. Amint az autó befordult a Sloane térre, máris jobb kedvre derült. Ez a tér és az Albert-híd volt az a két londoni látványosság, aminek látványa mindig jobb kedvre derítette, akár koromsötét éjszaka vagy reggel látta őket. Hazaért. Szeretett Chealsea-ben lakni. Ki is mondta? „A nyugalom árnyas játszótere, ahol alkottam és barangoltam." Mindegy. Szólt a sofőrnek, hogy álljon meg a Wellington tér előtt, és gondolatban bólintott az idézetre. Pont így érezte ő is. Kiszállt a kocsiból, és ráérősen átvágott a téren, egyenesen a bejárati ajtóhoz. Éppen elővette volna a kulcsát a kabátzsebéből, amikor az ajtó kinyílt. Donalda, a házvezetőnője állt előtte.

− Örülök, hogy hazatért, uram − mondta. − Volt egy kisebb probléma, a festők nedvességet találtak a nappali egyik falán.

Bond engedelmesen követte Donaldát a nappali irányába. A táskáját az előszobában tette le. Donalda fél éve állt az alkalmazásában. Elődje unokatestvére, May volt, aki éveken át szolgálta Bondot hűséggel, de a köszvény végül térdre kényszerítette, és kénytelen volt felmondani. Donaldát May javasolta. − Jobb, ha a családban marad, Mr. James − mondta. − Nagyon közeli rokon. − Donalda szigorú arcú, vékony fiatal nő volt, aki a húszas évei végén járt, és csak a lehető legritkább esetben mosolygott. Soha nem sminkelte magát, rövid apródfrizurája volt frufruval, ami Bondot egy apácára emlékeztette. Egy kis erőfeszítéssel sokkal jobban nézhetett volna ki, de az átmenet a May-rezsim és Donalda uralma között olyan zökkenőmentes volt, hogy Bondnak esze ágában sem volt felborítani az egyensúlyt. Az egyik reggel még May tüsténkedett a lakásban, mint mindig, másnap pedig bemutatta Donaldát. Két héten át ketten vezették a háztartást, ez volt a betanulási idő, aztán May nem jött többé, Donalda pedig átvette az irányítást. Bond napi rutinjában semmi nem változott: a kávéja pont olyan erősségű volt, mint addig, a rántotta halmazállapota is stimmelt, az ingei ugyanúgy voltak vasalva, a bevásárlást azon a napon végezték, mint korábban, és a lakás is épp úgy ragyogott, mint May keze alatt. Donalda olyan észrevétlenül vált élete részévé, mintha mindig is erre készült volna.

Bond követte a nőt a nappaliba. A szőnyegek feltekerve, a könyvespolcok üresen árválkodtak (minden könyvét bedobozolták, és elszállították egy raktárba), a padlón nem volt semmi, a porfogó leplekkel letakart bútorok egy sarokba tolva álltak. Bond orrát csípte a friss festékszag. Tom Doig, a lakberendező megmutatta a sötét, nedves foltot a szoba nyugati sarkában, amit akkor találtak, magyarázta, amikor arrébb toltak egy szekrényt. Bond vonakodva ugyan, de engedélyt adott az alaposabb kivizsgálásra, majd kiállított egy csekket 125 fontról a munkálatok következő szakaszának költségeire.

Évek óta halogatta már a lakás renoválását, ideje volt belevágni. Szerette az otthonát, a méreteit és a fekvését is, és esze ágában nem volt elköltözni. Hosszú távra bérelte, legalább negyvennégy év még hátravan a szerződésből. Kiszámolta, hogy nyolcvankilenc éves lesz, mire lejár − már ha megéri. Nem túl valószínű, tette hozzá gondolatban, különösen a munkája természetét ismerve. Dühösen megrázta a fejét. Miért foglalkozik a jövőjével? Csak a mának élt, csak az érdekelte és töltötte el elégedettséggel, és hogy ezt saját magának is bebizonyítsa, egy órát csak azzal töltött, hogy tüzetesen leellenőrizte a Doig által végzett munkát, és mindenbe belekötött. Amikor már kellőképpen Doig és emberei agyára ment, közölte Donaldával, hogy ne készítse el szokásos uzsonnáját (Donalda műszakja este hatkor ért véget), és maga mögött hagyva a káromkodásokat motyogó munkásokat, kilépett a lakás ajtaján.

A délutáni nap gyengén sütött, de az idő kellemes volt. Kényelmes tempóban sétált nyugatnak a King’s Roadon, egyenesen a Café Picasso felé, és egy késői ebéden gondolkodott. A King’s Road zsúfolt volt, Bond gondolatai azonban nem a tömeg körül forogtak, szinte nem is látta a táskákkal megrakott vásárlókat, a pozőröket, a kíváncsi turistákat és az önfeledt vidámsággal csivitelő tinilányokat. Valami, talán egy zaj, visszaröpítette Észak-Franciaországba, 1944 nyarára, az ősi tölgyfák alá, egy elszigetelt kastély felé vezető útra…

Bond úgy vélte, a kastély homlokzatán tátongó lyukakat egy Hawker Typhoon típusú rakéta okozhatta. A klasszikus kőberakáson ronda, de nem túl mély kráterek tátongtak. Typhoon RP-3-as rakéták, gondolta. Az épület bal szárnya teljesen kiégett, a délutáni nap halvány fényében a sötétre perzselődött tetőgerendák még enyhén füstöltek. Furcsamód egy döglött shetlandi póni hevert az apró fehér kavicsokkal borított, íves kocsifelhajtó által körülölelt gondozott gyepen. Egy járművet sem láttak, a kastély és környéke csendes és elhagyatott volt. Az egység a kastélyt övező erdőben várakozott, míg Brodie őrnagy távcsövével fürkészte az épületet. Bond tisztán emlékezett a madárcsicsergésre. Az arcát simogató szellő üde és friss volt.

Brodie őrnagy azt javasolta, hogy Dave Tozer tizedes és Mr. Bond megkerülhetné a kastélyt, esetleges mozgolódás után kutatva. Tíz percük van, mondta, utána az egység berúgja a bejárati ajtót, és átkutatja az épületet.

Pont úgy sütött a nap, mint most, tűnődött Bond a Café Picasso előtt állva − erről jutott eszébe az a nap, június 7-e, a békés, lágy délutáni szellővel és a gyenge napsütéssel. Dave Tozerrel átvágtak a fák között, átrohantak egy mezőn egészen az üres istállókig, amelyeken túl egy jókora, elhanyagolt gyümölcsös terült el, a hatvan-hetven alma-, körte- és birsfa tövében gyomok nőttek nagy csomókban. Cseresznyefa is akadt, igaz, nem sok, de azok roskadoztak a bordó, érett gyümölcstől. − Ezt nézze, Mr. Bond − mutatott fel az egyikre Tozer vigyorogva. − Kapjunk be pár maroknyival, mielőtt a többiek ideérnek. − Bond figyelmeztetően felemelte a kezét, mert fafüst szaga ütötte meg az orrát, és mintha hangokat is hallott volna a gyümölcsös túlsó végéből, de Tozer máris előrelépett, és felnyúlt a zsákmányért. A bal lába hirtelen eltűnt egy gödörben, és Bond hallotta a reccsenést, ahogy eltört a bokája.

Tozer felnyögött, de valahogy megállta, nehogy felüvöltsön − érthető, gondolt vissza később Bond, hiszen már ő is hallhatta a hangokat. Odaintett Bondnak. − Vegye el a fegyveremet − suttogta. Bondnál is volt fegyver, egy .38-as Webley revolver, amit a Sten géppisztolyért cserébe átnyújtott Tozernek. Óvatos léptekkel, meggörnyedve indult el a fák között a hangok irányába…

Bond helyet foglalt a Café Picasso teraszán. Az agya folyamatosan járt. Kényszerítette magát, hogy egy pillanatra az étlapra koncentráljon, és rendelt egy lasagnét és egy pohár vörösbort. Nyugalom, mondogatta magában, negyed százada történt, egy másik életben. Azonban a képek túl valósnak, túl élethűnek tűntek ahhoz, hogy szimpla emlékképnek lássa őket. Mintha az egész csak a múlt héten történt volna. Az érett, bordó cseresznyék, Tozer vigyora, az égett szag és a német szavak elegye − minden részlet tűéles pontossággal támadt az elméjére.

Körbepillantott, és hálás volt a Café Picasso excentrikus vendégkörének, a sötét szemű, miniszoknyás, megállás nélkül kuncogó lányoknak és a hosszú hajú, szőrmebundás, bársonynadrágos fiúknak a figyelemelterelésért. Gyorsan végzett az ebéddel, és tovább figyelte a nyüzsgést. Kért még egy pohár bort és egy kávét, majd elismerő pillantásokkal méregette a szomszéd asztalnál ülő lány kebleit és