Szex, celebek, politikusok – 3000 őrült nap a Blikk élén

Murányi

Marcell

Szex,

celebek,

politikusok

3000

őrült nap

a Blikk

élén

Budapest, 2014

© Murányi Marcell, 2014

© XXI. Század Kiadó, 2014

ISBN

Elektronikus verzió: Takács Gábor

Ötszázezer forint pénzbüntetésre ítélt a Pesti Központi Kerületi Bíróság háromtagú tanácsa 2013. június 7-én, egy fullasztóan forró nyári délelőttön. Hát, elértem pályám csúcsára, mint a Blikk főszerkesztője. Életem első ilyen ítélete. Kétszáz nap alatt le is ülhettem volna. Az ok: megsértettem egy közszereplő becsületét, egy írással, ami a Blikkben jelent meg. Pedig nem róla szólt a cikk, és nem írtunk nevet. Most is csak azért mellőzöm, hogy megnevezzem, nehogy megint baj legyen belőle. A lényeg: az illető magára ismert, engem perelt be, én voltam a vádlott, én vesztettem, mert a bíróság neki hitt. Amikor kimondták az ítéletet, amely csont nélkül helybenhagyta az elsőfokú döntést, egyetlen mondat villódzott a szemem előtt: bűnöző lettél, hapsikám! Igaz, eredetileg a „hapsikám" helyett más megszólítással illettem magamat, amit most nem szívesen írnék le, de a lényegen ez semmit nem változtat. A bíróság azt is kimondta, hogy méltányos az ítélet, hiszen figyelembe vették, hogy négy gyermekem van. Csak tudnám, ők fejenként mennyit értek!

Na, eddig a csúcspontig azért el kellett valahogy jutni. Mire a könyv végére érünk, még az is kiderül, hogyan lesz egy hírlapkézbesítőből főszerkesztő; miért gyűlöltem annyira a Blikket, hogy nem tudtam elképzelni, valaha is ott dolgozzam; mi lett a következménye annak, hogy a híres ember lánya pénzért árulta a bájait; mi történt a tévésztárral, aki lerasszistázott; miért hitte a balesetet okozó színész, hogy milliókkal akarom meglepni; hogyan akarta megvenni kilóra a Blikket a fitneszguru; miért kellett egy hónapon át címlapon tartani a volt kormányszóvivő öngyilkosságának történetét; milyen sztorit hozott a miniszterelnök főtanácsadója; mire akart megkérni a miniszterelnök, és ha ez mind nem elég, talán még az is kiderül, ki írta a Blikk címlapján, az emblematikus meztelen hölgyhöz a szöveget.

Először 2001. február 16-án mentem be a Blikk szerkesztőségébe, a Szugló utca 83–85. alatt található, lepukkant, egykori gyárépületből kialakított irodaház második emeletére. De csak azért, hogy megmondjam: nem akarok a Blikknél dolgozni. Hogy miért? Arról majd később.

Másodszor 2002. augusztus 15-én mentem be a Blikkbe. De akkor már azért, mert ott akartam dolgozni. Éppen tíz éve voltam újságíró és szerkesztő, és életemben először rúgtak ki, méghozzá az újraindított Mai Naptól, amelynek főszerkesztője voltam. Ahogy átmentem a Szugló utcai irodaház második emeletén lévő nagytermen, és közeledtem Pallagi Ferenc főszerkesztő irodájához, a kollégák meg se mukkantak. Olyan csönd volt, amilyet szerkesztőségben még soha nem tapasztaltam.

Pallagi akkor már ötödik éve vezette a Blikket, 47 ezres átlageladással vette át a lapot, ami addigra a kétszázezres példányszám közelében volt, éves átlaga pedig elérte a 194 ezret. Nemcsak a tehetsége és az elszántsága kellett ehhez, vagy a jól megválasztott kollégák, hanem a lapot kiadó, svájci központú médiacég, a Ringier rendületlen támogatása is: a Blikk a legolcsóbb napilap volt a piacon, és évente két nagy nyereményjátékot rendezett. Arról nem is beszélve, hogy a cég az első független magyar napilapot, az 1989-ben indított Mai Napot, cégestül, nyomdástul megvásárolta, és megszüntette. A Mai Nap utolsó száma 2001. február 18-án, vasárnap jelent meg, ezt a dátumot már csak azért sem felejtem el, mert én voltam az utolsó héten az ügyeletes lapszerkesztő, így én zártam be a lapot.

Az utolsó szombaton mindenki eljött a Mai Napba, aki valaha is ott dolgozott, hatalmas bulit csaptunk, teleragasztottuk mai napos matricákkal a plafont is, folyt a pezsgő, és a mindenféle rejtett bugyrokból előkerültek, esetenként azonosíthatatlan, italok. Én meg ott ültem a helyemen, és a maradék józan tördelőkkel befejeztem és nyomdába küldtem a lapot.

Furcsa, lebegéshez hasonló érzéssel dolgoztam azon a héten, mert a Mai Nap volt az első igazi munkahelyem, ahová 1992. augusztus 3-án kora reggel, nyolc óra körül egy riporttal caplattam be, ami egy hittel gyógyító ember előadásáról szólt. A lap akkor hétköznaponként délben jelent meg, nagy része előző nap készült, míg a legfontosabb oldalak reggel.

Az aznap reggeli ügyeletes szerkesztő Nagy N. Péter volt. Ott álltunk a Mai Nap nagytermében. Odaadtam neki a riportomat, azt mondta szabadkozva, hogy most nincs ideje rám, mert sok a munka, mire én, semmi gond, megvárom. Erre elmosolyodott, nekitámaszkodott egy asztalnak, és elolvasta a cikkemet. A végére érve felnézett a kéziratból:

– Murányi úr, itt van számítógép és telefon. Ha gondolod, dolgozz nálunk.

Így lettem külsős a Mai Napnál, ami hihetetlen szabadságot adott. A Mai Nap középső oldalpárján mindig riportok voltak, Szabó Illés, Guba Zoltán, Szira Péter, Réz Katalin írtak oda. Nagyon szerettem a cikkeiket, még hírlapkézbesítőként is elolvastam őket a félhomályos lépcsőházban. Volt az életemben másfél év, amikor vasárnap kivételével mindennap hajnali fél ötkor megjelentem Rákoskeresztúron, az Elágazásnál található postán, a kincstári, elöl-hátul szürkedobozos, postazöld kerékpárral, hogy átvegyem a lapokat, amiket nagyjából másfél óra alatt szórtam szét éppen azon a lakótelepen, ahol akkoriban laktam. Ezt nevezik királyságnak, igaz, majdnem minden második nap defektet kaptam, mert a hátsó gumi nem bírt a fölé pakolt újságokkal, és az alulról támadó zökkenőkkel. Na meg a súlyos, veretes tartalommal, mert a hátsó dobozban kétharmad Népszabadság, egyharmad Népszava volt az arány. Közben vittem az írásaimat mindenfelé, hiszen meg voltam győződve arról, hogy hírlapkézbesítésből és írásból meg lehet élni.

Egyszer csak úgy rám jött, és bementem az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, ami akkor a belvárosban, a Széchenyi utcában volt. Kopasz, fiatal férfi jött ki hozzám a lépcsőfordulóba, Széky János. Biztosan ő volt az elmebeteg, de lelkes amatőrök szakértője. Ő is megpróbált kedvesen lerázni, hogy adjam oda, ami nálam van, és majd értesít.

De mégis elolvasta az írásomat, ami a lakótelepi majomketrecben iszonyatos erőbedobással focizó fiatal srácról szólt, aki egyébként pap. Széky azt mondta, rendben. Le is jött, majd kitalálta, hogy írjak kéthetente rádiókritikákat, hát írtam, sőt, egy tárcanovella-szerű írásom is megjelent két oldalon. Ezt úgy magyaráztam meg magamnak, hogy egyrészt természetes, mert hihetetlenül briliáns szerző vagyok, másrészt viszont biztosan kifogytak a kéziratokból, mert lehet, hogy mégsem volnék annyira briliáns. Széky, aki két másodpercig nézte a legépelt szövegeimet, majd határozott mozdulattal kihúzott egy szót, beírt egy másikat, nagyjából tizenöt másodperces műhelymunkával ajándékozott meg minden alkalommal. Már akkor volt egy legalább tízkilós, ma leginkább laptopnak nevezhető hordozható számítógépe, amiért nagyon irigyeltem, hiszen a számítástechnika alapjait és programírást egy kölcsönkapott Primo ’84 számítógéppel tanultam meg, ami az orosz színes tévénkhez volt kötve. High-tech, mi? Széky nem sokkal később elment lexikonszerkesztőnek, és Kardos G. György író vette át a prózarovatot az ÉS-nél.

Jó néhány írásom pihent náluk a fiókban, be is néztem egyszer, Kardos éppen ott volt, a szoba ajtaja nyitva, odaléptem hozzá, bemutatkoztam.

– Fiatalember, nem fog utálni? – kérdezte tőlem, láthatóan számolva azzal, hogy ez a beszélgetés érzelmileg tragikus kimenetelű lehet.

– Nem – mondtam csodálkozva.

– És nem fog a küszöbre feküdve vonyítani, hogy adjam le az írásait, különben öngyilkos lesz?

Elképzeltem egy pillanatra, ahogy a magyar próza nagyjai így tesznek, miközben Kardos döntésére várnak.

– Nem.

– Rendben – mondta megnyugodva. – A maga írásai nem nagyon nem jók, hanem nem igazán nem jók… Olyan posztmodernek. Érti? Nincs bennük történet. De tényleg nem fog felpofozni?

Te jó ég, itt nemcsak utálkoznak, és a küszöbön vonyítanak az írók és írójelöltek, hanem… Bambán nézhettem rá.

– Tudja, mit, megnézem, hátha van köztük olyan, amit le tudok hozni…

Dolgoztam a Ludas Matyinak is. Egyik este felhívott Dluhopolszky László karikaturista, aki elmondta, hogy ő a lap új főszerkesztője, talált egy fiókot, amiben elfekvő írások voltak, köztük az enyémek is, lapzártában vannak, leadhatja-e őket. Hát beleegyeztem.

A Ludast 1990 tavaszán egyik pillanatról a másikra hagyták el a nagy öregek a legendás főszerkesztő, Árkus József vezetésével, és Új Ludas néven folytatták a Mai Nap kiadójánál, nem sok sikerrel. De az így keletkező vákuum beszippantotta a zsengéimet. A nagy csapatból Peterdi Pállal, a Tücsök és bogár rovat atyjával később, már szerkesztőként, a Mai Napnál is együtt dolgoztam. A szerkesztőség doyenjeként mindig kikérte magának, ha valaki valamifajta bátortalan tiszteletből nem akarta tegezni, másrészt olyan szakmai alázat volt benne, amivel azóta sem nagyon találkoztam. Egyszer, lapzártában, miután kizsűriztünk egy kommentárt, odamentem Palihoz, hogy veszélyben a haza, lenne-e kedve írni egy másikat, húsz perce van rá. Biccentett, azt mondta, köszönöm szépen, majd tizenöt perc múlva megkaptam az anyagot, és egy betűt sem kellett benne javítani.

Külsősként írtam a Képes Európának is 1991 őszétől, ahová a Ludasnál megismert Pápai Gábor – később a Népszava emblematikus karikaturistája – ajánlott be, aki egyfajta mentorom volt abban az időben. Azt hiszem, azóta lógok neki tizenhétezer-ötszáz forinttal, ami mára már egy kisebb vagyonra duzzadhatott. Első rovatvezetőm Szakonyi Péter volt, sok minden más mellett később a 100 leggazdagabb magyar című kiadvány atyja, aki reggelente negyedóra alatt, a filofaxát villámgyorsan lapozgatva, vagy húsz telefonbeszélgetést bonyolított le. Ez nekem nagyon imponált. Itt ismertem meg Iglódi Csabát is, akivel tizenhat évvel később újra sok időt töltöttem együtt, de akkor már coach volt, a Blikk főszerkesztőjének megértő, nyugodt partnere, aki sokat tanult tőlem a lapkészítésről. De cserébe sok mindent megtudhattam magamról.

A Képes Európa érdekes iskola volt: Szücs Gábor volt a főszerkesztő, de mivel neki ott volt a Kurír is, ami egy évvel a Mai Nap után indult, a két főszerkesztő-helyettes vitte heti váltásban a lapot. Az egyikük, Elek István, a valamikori emberarcú híradó egyik arca, a másik, Cserhalmi Imre, aki korábban még színházigazgatóként is dolgozott. Eleket csak az érdekelte, hogy mi van a tényekkel, az adatokkal, hány forrás van, míg Cserhalmi imádta a színes sztorikat. Egy-egy írás sorsát jószerivel az döntötte el, hogy éppen melyikük szerkesztett. Írtam egy riportot a Tilos Rádióról, amely frekvenciaengedély nélkül sugározva szórakozott a hatóságokkal, ez inkább Eleket érdekelte, így meg kellett várnom a leadással, amíg ő szerkeszt. A tilososokat Kenedi János történész segítségével találtam meg, ő hozott össze Vovával, azaz Németh Vladimirral, aki elvezetett a szentélybe: a kultikus, Mikszáth téri Tilos az Á emeleti helyiségében rögzítették kazettára az adást, amit azután autókból sugároztak. Németh később a Közszolgálati Közalapítvány tagja, az egyik rádiós, Simó György pedig a T-Online vezérigazgatója lett.

Ott, a Képes Európánál döbbentem rá arra 1992 februárjában, hogy belőlem soha a büdös életben nem lesz újságíró, mert béna vagyok, tehetségtelen, de ami a legrosszabb: alkalmatlan. Szakonyi és Iglódi együtt próbáltak lebeszélni, de hajthatatlan voltam, és kiléptem. Tudtam, hogy ez nem megy, viszont nem tudtam, mi az, ami igen.

Öt hónapon át hősiesen szenvedtem.

Aztán látomásom lett: „írnod kell cikket bele az újságba, tök mindegy, kapsz-e érte pénzt vagy sem, ez a te feladatod" – ezt mondta nekem egy korábban soha nem hallott, kissé borízű, rekedtes, alulartikulált belső hang, nógrádi tájszólással. Az ég kiderült, mély derű árasztott el, nem, fanfárok nem voltak, sem balalajka-zenekar, összekaptam magamat, és nem sokkal később betoppantam egy riporttal a Mai Napba.

A Mai Nap boldog külsőse voltam, amikor Csurka István 1992 augusztusában megjelentette a Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című írását, ami elképesztő vihart kavart. Többen – így például Kövér László is – náci alapvetésnek nevezték, majd Csurka nagygyűlést rendezett a Parlament előtt, amelynek a hangosítását Nagy Feró, a Nemzet Csótánya, az úgynevezett örök lázadó, később celeb és mentor csinálta.

Hú, mondtam magamnak, ez most, akkor hogy van. Nagy Feró akkori törzshelye a Fekete Lyukban volt, a Vajda Péter utcában, nem messze a Mai Nap szerkesztőségétől. Két órán keresztül beszélgettünk, a diktafonom tartalék kazettája is megtelt. A végén megkérdeztem, akarja-e látni az anyagot, mire legyintett, és azt mondta, azt csinálsz vele, amit akarsz.

Két napon át szerkesztettem az interjút. Az első, nyers változat húsz gépelt oldal volt, irdatlanul sok, csak összehasonlításképpen, egy vezető anyag az akkori Mai Napban egy-másfél flekk. Régen, a szövegszerkesztők előtti hősi időkben, flekkben mértük a kéziratokat: ezernyolcszáz leütés – azaz mai szóval, karakter – volt egy nagy flekk, így a húszflekkes anyag majdnem egy nyomdai ívet tett ki, ami negyvenezer karakter. Brutálisan sok.

Fogcsikorgatva meghúztam tíz flekkre, benne hagyva Feró fésületlen, basszamegezős, szarozós nyelvezetét, mert attól volt hiteles. Nem tudtam tovább húzni, de volt annyi az anyagban. Bevittem a Mai Naphoz, hátha a középső oldalon megjelenhet. Nagy N. Péter, amikor meghallotta, hogy kivel csináltam interjút, elmondta, hogy azt bizony ő nem fogja elolvasni, mert megítélése szerint a nevezett rockzenész egy szélsőjobboldali eszmerendszer képviselőjévé vált… Na, jó, nem így mondta: egyetlen négybetűs szóval illette a rockert.

Andrassew Iván szerkesztő elkérte, elolvasta, majd azt mondta, nagyon jó anyag, de ez itt nem fog megjelenni, vigyem oda, ahová akarom. Gondoltam, beviszem a Köztársasághoz, Thurzó Tibor rövid életű lapjához. De másnap reggel a Munkácsy és a Lendvay utca sarkán összefutottam Falus Gáborral, aki a Népszabadságnál a vidéki tudósítások rovatvezetője volt. Falus a szüleimet, akik mindketten újságírók voltak, hamarabb ismerte, mint engem. Kicsit beszélgettünk, elmondtam neki, hogy a Mai Napnál külsőzöm, mire ő: és mi van nálad? Egy Nagy Feró-interjú, most viszem a Köztársasághoz. Add ide! Nem lehet, mondtam, nálatok ez úgysem jelenhet meg. Addig erősködött, amíg végül odaadtam neki. Délután valaki átkiabált a Mai Nap nagytermén: Murányi, keresnek a Népszabadságtól! Jó reklám, nem? Tamás Ervin volt, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, aki szintén hamarabb ismerte a szüleimet, mint engem, és azt mondta, meg kellene húzni a felére az anyagot. Nem tudom már, mondtam neki, így is szanaszét húztam. Fél óra múlva visszahívott: kidobott egy oldalt a Hétvége mellékletből, a „szar interjúm" miatt,