Húzós 2.: Újabb beszélgetések

RÓNAI EGON

HÚZÓS 2.

Újabb beszélgetések

Budapest, 2014

© Rónai Egon, © Magyar ATV, 2014

© XXI. Század Kiadó, 2014

ISBN 978-615-5373-53-4

XXI. Század Kiadó, Budapest

Szerkesztette Bérci Ágnes

Elektronikus verzió: Takács Gábor

TARTALOM

ELŐSZÓ

BAJOR IMRE

Olyan helyes fiú vagyok én

BITÓ LÁSZLÓ

Az írás is belső kényszer

BODROGI GYULA

Ezt a kis országot szeretném még rendben látni

FARKAS BERTALAN

Ha mellélövök, akkor neki kell lőnie

FÖLDES LÁSZLÓ HOBO

Az ő országuk, az én hazám

FREI TAMÁS

Mozogni jó, csak tudd, hova mész!

GRECSÓ KRISZTIÁN

Hogy szeretni tudj, hinned kell önmagadban!

HAVAS HENRIK

Nem tudom, milyen lehet felhőtlenül boldognak lenni

HORVÁT JÁNOS

Naponta éreztették, hogy árulók vagyunk

KEMÉNY DÉNES

Csak az számít, amit kiírnak a legvégén

KERN ANDRÁS

Nyomot hagyni az emberekben

KOVÁCS KATI

Féltem, hogy nagyképű leszek

LENGYEL LÁSZLÓ

Mi lett ezekből, hogy gonoszodtak így el?

MÁTÉ GÁBOR

Az én feladatom az igazság keresése

MÉRŐ LÁSZLÓ

A mi rosszkedvünk csak szociális kód

MÉSZÁROS MÁRTA

Most ugyanaz történik

MÜLLER PÉTER SZIÁMI

Pedig csak rossz filmeken szoktam sírni…

NAGY FERÓ

Elkerülhetetlen, hogy kicsit dörzsölődj a politikához!

ORMOS MÁRIA

Kádár gyilkossága maradt, ami volt: gyilkosság

PÁLINKÁS JÓZSEF

Én a poénért játszom!

PRESSER GÁBOR

Mindig becsukom a szemem, amikor játszom

RADNÓTI SÁNDOR

A nép szava nem Isten szava

RADNÓTI ZOLTÁN

Ha úgyis lezsidóznak, legalább légy büszke zsidó!

ROMSICS IGNÁC

Minél érettebb a nemzet, annál kevésbé hangsúlyozza a saját nagyságát

RUDOLF PÉTER

Nem lehetsz kívülálló

SPIRÓ GYÖRGY

Itt a cenzúra normális állapot

STOHL ANDRÁS

Úgy belefakul az ember

SZÁSZ JÁNOS

Te ilyen akarsz lenni, mint ezek?!

SZÖRÉNYI LEVENTE

Nincs rádióadás, vagy az én antennám eltört

VIDNYÁNSZKY ATTILA

Legalább egymás gyerekeit nem bántjuk!

Köszönöm, Zsanett!

Ajánlom a lányomnak és a fiaimnak.

Majd egyszer, később, hogy tudjátok!

BEVEZETÉS

Újabb harminc beszélgetés.

Harminc különböző sors, érdeklődés, népszerűség, gondolkodásmód.

A tudomány emberei, a színpad csillagai, újságírók, filmrendezők, énekesek, történészek… Beszélnek a túlélés esetlegességéről, a dicsőség múlandóságáról, a sikerért folytatott küzdelemről, a kudarcok elviseléséről, az életükről és egyúttal a mi életünkről.

A közös bennük mi magunk vagyunk. A közös sorsunk, a helyi értékünk. Az önök érdeklődése, és az enyém. Ha ez egybevág, ha azt kérdezem, amit önök is kérdeznének, akkor rendben. Ha azt, ami érdekes, bár nem jutna eszükbe, úgy még jobb talán.

Amikor ezeket a sorokat írom, 2014 októberében, a műsor a negyedik évadjában jár. Kétszáznál több portré készült ez idő alatt. Politikusokkal is nem kevés, ezeket kihagytam a kötetből. Velük óhatatlanul előjöttek aktuális, aznapi kérdések is egy-egy beszélgetésben, és ezek már tegnapi hírek… Ráadásul a politikus mondatainak gyorsan elkopó érvényessége is azt az érvet támasztotta alá, hogy nem érdemes őket szembesíteni, önöket „szóval tartani" ezekkel a beszélgetésekkel.

A közélet, a politika amúgy is előkerül újra és újra. Hőseink, beszélgetőtársaim rendre megfogalmazzák véleményüket arról, honnan jövünk, merre tartunk. Ki-ki vérmérséklete, politikai álláspontja szerint, de ha valaki végigolvassa a beszélgetéseket, mindenre és annak az ellenkezőjére is talál érvet. Majdnem mindenre. Van, amire nem. Olyan vendéget nem hívok.

A válogatás kétszeresen is átesett a szűrőmön. Egyrészt már a műsorban, amikor eldől, ki legyen a következő, majd a kötet szerkesztésekor. Itt vannak azok a véleményformálók, akikre nem feltétlenül a hivataluk miatt figyelünk, hanem mert fontos mondatokat írnak, hiteles képeket rendeznek a filmvászonra, örömet szereznek nekünk sporteredményeikkel, dalaikkal, egy-egy szerepükkel. Van köztük, aki már elment, ez felfoghatatlan, figyelmeztető, hogy egy év mekkora idő! Hogy mennyi mindenre elég, hogy milyen kevés.

Az elmúlt évben adásonként több százezren változatlanul kitartottak a tévéműsor, a Húzós mellett. Köszönöm! Bízik a műsorban továbbra is, negyedik éve az ATV is, nagy dolog, hiszen ez nem valóságshow – ez itt a valóság, amiről beszélünk. Nekik is köszönöm! És persze köszönöm vendégeimnek, beszélgetőtársaimnak a nyitottságukat, a bizalmukat!

Az első kötet rögtön két kiadást ért meg, remélem, a kiadómnak ez a második kötet sem okoz majd csalódást! Úgy készült, ahogy az első: szerkesztett, a tévéadással megegyező tartalmú párbeszédeket olvashatnak. A kimondott szó érvényessége leírva alighanem még erősebb.

Tartozom az első könyv előszavának megírása óta egy történettel. Hogy miért Húzós a műsor címe.

Több magyarázat is van.

Akkor jó egy interjú, ha van húzása (tempója, lendülete). Legyen Húzós!

Színezzük az adást aktuális hírekkel, ezek közül találomra húzhat a vendég! Legyen Húzós!

Ütős, kicsit személyeskedő, kínos, húzós kérdéseket kellene feltenni! Legyen Húzós!

Kellene valami egyszerű, egyszavas cím! Legyen Húzós!

Kicsit súgok: a második lehetőségnek van valóságalapja, bár a könyvből ezek a részek, a hírekkel összefüggő szakaszok kimaradtak. A harmadik sohasem történt meg: jobban hiszek a beszélgetések őszinteségében, a hangulattól, a figyelemtől megnyíló partner szavaiban, mint a rámenős, kínosnak látszó ügyekben vájkáló stílusban.

Ha lesz harmadik kötet (üzenet a kiadónak!), azt lehet, hogy a most kimaradó hétköznapi hősöknek, a nevük által kevéssé ismert, de életük, cselekedeteik miatt figyelmet érdemlő vendégeimnek szentelem. A százéves férfi, aki ma is trolival jár úszni, a rákbetegsége ellen maratoni futással harcoló nő, az egyirányú, visszatérést nem is ígérő Mars-utazásra készülő fiatalember… Megérdemelnék.

De ők is, akikről most olvashatnak!

Kérdezzenek velem, gondolkozzanak velük! Kellemes időtöltést!

Rónai Egon

Olyan helyes fiú vagyok én

BAJOR IMRE

színművész, humorista

(1957. március 9.–2014. augusztus 6.)

Tehetségét Verebes István fedezte fel. Tizenkilenc éves korától játszott, előbb a Déryné Színházban, majd a Játékszínben. Ő volt Oli úr, a Szomszédok fodrásza, a Meseautó, a Le a fejjel!, az Egy szoknya, egy nadrág sztárja. A kezdetektől volt a Heti Hetes állandó szereplője. Csóközön című önálló estjét több százszor játszotta. A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével és tisztikeresztjével is kitüntették. Két gyermeke, Lili és Marcell, a második felesége, Ildikó.

– Azt mondtad, hogy a szeretet mindenen átsegít. Sokszor kellett ebbe kapaszkodnod?

– Minden pillanatban, igen. Hát ilyenforma ember a színész, legalábbis, aki jó színész. Úgy gondolom, minden pillanatban szüksége van rá. Nem tudom, mennyire vagyok jó színész, de nekem reggeltől estig szükségem van rá. Egyszerűen vágyom arra, hogy kapjam ezeket az érzéseket, és hála a jóistennek, olyan szerencsém van, hogy Ildikótól, aki a feleségem, meg is kapom. És persze nagyon sok olyasmit is, amire azt kell mondanom, hogy ebben meg ebben igaza van. Majdnem mindenben igaza van.

– Kell téged nevelnie, ötven-egynéhány évesen?

– Én egy gyerek vagyok. Egy nagy hülyegyerek, aki mindennap mókázni akar, nevettetni akar, jól akar élni, ami persze soha nem sikerül, és ki akarja venni a napból azokat a pici, fontos dolgokat a maga számára, amik az élethez feltétlenül kellenek.

– És kell egy nő, aki egy kicsit az anya, egy kicsit a szerelmes?

– Igen.

– Kiteszi az ingedet is, hogy ezt vedd fel, Imikém?

– Nem, nem. Annyira azért nem.

– A határidőnaplódat ki kezeli, ő vagy te?

– Én. Néha megnézem, néha elfelejtem, néha szólni kell rám. Hát igen, inkább azt mondanám, egy olyan nagy gyerek vagyok, akit terelgetni kell.

– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy ő volt az, aki megmentette az életedet. Szó szerint?

– Igen. Volt nekem egy nagy traumám, és valóban, az az erő, amit ő adott nekem, ha az nincs, akkor azt mondtam volna, hogy menjen mindenki a francba, és nem érdekel ez már engem.

– Ez az éttermi kalandod, a Kicsihuszár étterem csődje után volt?

– Igen.

– Azt honnan vetted, hogy értesz a vendéglátóiparhoz?

– Egyáltalán nem értek.

– Valami fatalista vágy és remény kellett hogy legyen benned!

– Az életben majdnem minden olyan egyszerű, amilyen egyszerűnek látszik. Tehát, mire gondoltam én? Arra gondoltam, miért kell nekem minden áldott nap több száz kilométert utaznom, miért kell nekem ennyit dolgoznom. Én borzasztóan sokat dolgoztam. Azt mondtam magamban, milyen jó lenne leülni ott, az én éttermemben, ülök egy ilyen fotelban, jönnek-mennek az emberek, én olyan helyesen beszélgetek…

– Ez olyan békebeli.

– Békebeli, igen. Olyan helyes fiú vagyok én, mindenkinek mondom, hogy kezét csókolom, hogy tetszik lenni, hogy van a kedves fia, és a többi és a többi. Nem jött be. Halál tehetségtelen voltam ehhez a dologhoz. Meg is fizettem érte, gyakorlatilag a fél életemmel.

– Azt honnan tudtad tizenkilenc évesen, hogy tehetséges színész vagy? Az is egy kísérlet volt?

– Nekem volt egy amatőr múltam, és nagyon sokan megerősítettek engem abban, hogy hát ez isteni. Valószínű, hogy én azt elhittem, és be is jött.

– De az elején nehéz lehetett. A Déryné Színház, az egykori Faluszínház, az nehéz élet volt.

– Boldog vagyok, hogy ez így történt. Az alapokról kellett megtanulni a szakma összes fortélyát úgy, hogy közben azért, azt el kell hogy mondjam, nekem ez egy buli volt. Tizenkilenc évesen bekerültem felnőtt emberek közé, mint ahogy felnőtt emberek voltak a legjobb barátaim. Húsz-harminc évvel voltak idősebbek, akiknek az elvesztését a mai napig nem tudom földolgozni. Ez nekem tragédia. Úgyhogy én nem is nagyon találom a helyemet ebben a mai színházi világban. Egyáltalán nem. De a Déryné nagyon-nagyon fontos iskola volt, és nagyon sokat lehetett belőle profitálni.

– Azt mondtad, hogy nem találod a helyedet. De barátaid ma is vannak. Gálvölgyi János például azt mondta rólad, hogy van egy Bajor Imre, és van egy színész Bajor Imre, aki eddig megtartóztatta magát. Nagyon jó lenne, ha megmutatnád ezt is, mert a „Bajor Imre-séget" azt ismerjük. És igaza lehet, mert bár játszottál Shakespeare-től kezdve mindent, de erre igazából csak a lexikonok emlékeznek.

– Most éppen a Lovagias ügy kapcsán volt egy kritika, és a kritikus megjegyezte, hogy nagyon jó lenne, ha sokkal többet játszanék. (A Karinthy Színház 2012-es bemutatója, Bajor Imre főszereplésével – a szerk.)

– Neked lenne erre igényed? Szerinted is más az, amit gondolnak rólad, és más az, amilyen lehetőségeket te érzel magadban?

– Igen. És ha olyan közegben tehetem ezt, ami számomra elfogadható és örömteli, akkor igen, akkor lenne rá igényem. Sőt! Most is, éppen tegnapelőtt volt egy újabb felkérésem, és van jó néhány olyan dolog, amit szeretnék megcsinálni, de nem mindegy, hogy milyen helyzetben, és nem mindegy, kikkel.

– Mindig is válogatós voltál?

– Mindig.

– Van az a színész, aki azt mondja, hogy a feladat az feladat, az édes közönségemnek mindent eljátszom. És van, aki azt kérdezi, hogy hát ezt, én, uraim. Te milyen vagy?

– Van egy magyar társadalom, amiben én, hogy úgy mondjam, aktív részt veszek. Van egy magyar színházi társadalom, amiben szintén aktívan részt kellene vennem, de vannak olyan emberek, akikkel nem szeretnék.

– Ennek ki az oka? Ők vagy te?

– Ők.

– Igaz, meglepő lett volna, ha mást mondasz! Elárulod, hogy minek alapján kerültek ebbe a negatív címkéjű fiókba?

– Nem.

– Jó, kerüljünk másfelé ugyanehhez a témához! Játszol a Karinthy Színházban, ez egy százéves darab, Verebes rendezte. Úgy vélem, kicsit újragondolta, de hát azért mégis csak százéves, úgy mindenestül. Mondod, hogy a társadalmi életben jelen vagy, a színházi életben annyira nem, de azt is mondod, hogy a színházi életben jobban otthon vagy, mint ebben a mai társadalomban.

– Igen.

– Akkor neked a Lovagias ügy egy helyénvaló darab, hiszen visszavisz a távolodó múltba. Mi bajod a mai társadalommal? Miért nem találod ebben a helyedet?

– Néztél az elmúlt napokban híradót?

– Persze! Ez a dolgom.

– És akkor? Mit nem értesz? Hülye kérdés volt, persze.

– De hát ez a társadalom mindig olyan volt, amilyen. Kicsit a jobb arcát mutatja, vagy a rosszabbat, de hát itt élünk, ilyenek a honfitársaink, ilyenek vagyunk mi magunk, jók és rosszak, szeretjük, vagy nem szeretjük őket. Mi változott?

– Hát erre nagyon nehezen tudok neked válaszolni. Az az én úgynevezett anakronizmusom, hogy nagyon szeretném visszahozni azt a világot, ami volt, legalábbis a művészetek terén. Nagyon. És azokat a művészembereket, akik kint vannak a falamon, akik írtak egy-két sort nekem. Darvas Iván, például. De nagyon sokat tudok mondani. Nagyon-nagyon hiányoznak. Az egyik legjobb barátom volt tizenöt éven keresztül Agárdy Gábor, akivel minden áldott nap találkoztam, minden áldott nap. Nagyon hosszan tudnám sorolni, hogy kik ezek az emberek.

– Nem találod nélkülük a helyedet?

– Azért nem találom a helyemet, mert nem vagyok hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy azoknak a gyerekei, akiket megkértem arra, hozzanak nekem egy kávét és egy kiflit párizsival, azoknak a gyerekei ma megmondják nekem, hogy hogyan kellene csinálnom valamit. Mert ők ma már színigazgatók és kulturális attasék.

– De ez nem egy normális dolog? Felnőnek közben!

– Nem, nem normális dolog… A probléma az, hogy ettől nem lettek tehetségesebbek. Tudod? Az a nagy probléma. Mert, ha ők úgy nőttek volna föl, olyan tehetségesek lennének, hogy attól elájulok, akkor én tényleg elájulok.

– Te most a szakmádról beszélsz?

– A szakmáról is meg a társadalomról is. Az az igazság, hogy szépen lehiggadtam, valljuk be, megöregedtem már, nem úgy látom a dolgokat, ahogyan eddig. De nem bánom. Ez nem tragédia. Egyre morózusabb vagyok, hogy úgy mondjam, nem vagyok hajlandó mindenki viccmestere lenni.

– Nagyon fárasztó?

– Az borzasztó fárasztó volt! Harminc éve csinálom.

– De a magánéletedben is vállaltad.

– Igen, igen. Én ezt imádtam. Imádtam, hogy én vagyok a középpontban, imádtam, hogy jókat tudok mondani, imádtam, hogy nekem mindig minden eszembe jutott… De hát ez a kor. Elfárad az ember. Azt mondja, most már inkább valami mással foglalkoznék.

– Milyen apa vagy?

– Rossz!

– Ilyen kategorikusan?

– Egyáltalában nem volt rájuk időm. Amikor megszülettek, nekem akkor egyáltalában nem volt időm. Reggel elindultam, forgattam, próbáltam, este felléptem, vagy játszottam. Nem is láttak. De megmondtam, amikor tizennyolc-tizenkilenc évesek lesznek, akkor tudok majd igazából szót érteni velük. Úgy gondolom, hogy ez még előttem van.

– És ők kíváncsiak lesznek arra ennyi idő után, hogyan akarsz velük szót érteni?

– Nagyon-nagyon szeretném, hogy így legyen!

– Nincs lelkiismeret-furdalásod miattuk?

– De.

– Elköltöztetek, egyébként nem messze, de ebben az országban ez nagy távolságnak tűnik Budapesttől. Miért éppen Fülére?

– Nekem ott volt egy nyaralóm, amit imádunk mindannyian, imádjuk a falut, hogy helyes emberek lakják, és nyugalom van. Egyébként meg hogy miért pont oda? Hát erre a kérdésedre azt tudom mondani, hogy akkor hova? Ez volt az egyetlen lehetőség.

– Erre mondtad, hogy az étteremre a fél életed ráment? Hogy például el kellett adnod a házadat.

– Igen, így van, de nagyon boldogok vagyunk, és nagyon-nagyon szeretünk ott lenni.

– Te vagy a falu nevezetessége?

– Hát mondjuk, hogy igen, de annyira asszimilálódtam a környezethez, és annyira ott vagyok velük, és annyira szeretnek… Én sokkal közvetlenebb vagyok, mintsem hogy ezzel foglalkozzam. Abszolút ott vagyok velük.

– Kérdezted előbb, nézem-e a híradót. És te mit szólsz a hírekhez?

– Tudnék neked mesélni olyan sztorikat, hogy tényleg lehetne rajta nevetni, hahotázni. De nincs kedvem. Tudod, amikor egy országban mindent a hatalmon lévő párt akar bekebelezni, mert itt hosszú ideje erről szól ez a történet, akkor ez féldiktatúra vagy diktatúra. Ez egy diktatúra! Minden a miénk, mindent bekebelezünk, és ti meg éljetek, ahogy akartok. Hát ezt nem akarjuk mi!

– Kik azok a mi?

– Akik európai módon gondolkodnak.

– És akkor kik azok az ők?

– Akik diktatúrában gondolkodnak, és azt mondják, hogy ez az ország az övék! Ez az ország nem az övék! Ez az ország a miénk is és az övék is. És beszélnünk kell erről, ha még valaki tud erről normálisan beszélni! De nem úgy látom.

– Egyszer majd csináljuk úgy, amikor találkozunk, hogy csak sztorikat mesélsz, nagyon jókedvű leszel, és nagyokat fogunk röhögni! Jó?

– Naná! Boldogan!

Az adás időpontja: 2012. november 29.

Az írás is belső kényszer

BITÓ LÁSZLÓ

kutatóorvos, író

(1934. szeptember 7.)

1956-ban a komlói forradalmi megmozdulások egyik vezetőjeként menekülni kényszerült. Az Egyesült Államokban végezte egyetemi tanulmányait. Jelenleg a Columbia Egyetem professor emeritusa. A vakságot okozó glaukóma gyógyíthatóságában ért el áttörést. Tudományos pályafutásának eredménye a 2002-ben az év gyógyszerének választott Xalatan kifejlesztése, amely e betegség kezelésében, egyes esetekben, szükségtelenné teszi a műtéti beavatkozást. Tudományos munkásságáért a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. A kilencvenes évektől elsősorban szépírással foglalkozik, az eutanáziával, 1956-tal vagy a bibliai történetek újraértelmezésével. Művei sikerlistás írások, publicisztikáit örömmel fogadják a lapok.

– Azt mondod, az a sikereid titka, hogy mindent máshonnan közelítesz meg?

– Igen, mindent a másik, sőt az ellentétes oldaláról szoktam nézni.

– Ez a szükséges alapállás?

– Igen, mert arról az oldalról, amit mindenki néz, már nehéz valami újat mondani, meg kell nézni, mi van a dolgok mögött, a túloldalán, mert esetleg az ellentéte igaz annak, amit mindenki hisz. Igazán ezekkel érdemes foglalkozni.

– Azon töprengtem, amikor készültem erre a beszélgetésre, vajon mi hajt afelé, hogy nyomot hagyj magad után. Mert a kutatóorvosé is az a fajta élet, ami ha szerencsés az ember, és ha a tudása is megvan persze, akkor nyomot hagyhat. Az írás is ilyen. Mintha ezeket a lehetőségeket keresnéd…

– Most nem tudom, hogy ez a tojás vagy a tyúk, de én a végről, az eutéliáról írok, ami a jó vég, nem az eutanáziáról, ami azért egy más dolog. Ott ugye felmerül a kérdés, hogy azok, akik nem hisznek egy ilyen barokk mennyországban, ami gyerekkoromban volt, tudod, a felhők fölötti valami…

– Kis fürtös angyalkák…

– Igen, a hárfázó angyalkák, és én sohasem szerettem annyira a hárfazenét, nekem a zongora volt a hangszer, a családi házunkban öt zongora volt, szóval…

– Azt viszont nehéz lehet felvinni a felhők közé!

– Igen, azt nem tudtam én sem elképzelni, de ezeket a kis hárfákat kézben tartják. Szóval, ha nem ez a fajta mennyország, akkor mi jó várhat ránk? Ebben is szükségesnek tartom, hogy másképpen nézzük a dolgokat. Úgy vagyok vele, kell nekünk a tudat, hogy van lét utáni lét. Nyilván van is. Ez lehet különböző hiten alapuló, a lélekvándorlástól kezdve a mennyország és a pokol viszonyáig, ezek mind fontos hitrendszerek, amiket én tisztelek, de ez nem az én hitem. Akkor kell valami, amiben hiszünk, hogy van lét utáni lét, és szerintem az, amit hátrahagyunk. Továbbélünk abban, amit hátrahagyunk, és továbbélünk addig, amíg emlékeznek ránk a társaink, a szeretteink. Ez ugyanaz, mint a kereszténységben a pokol és a mennyország. Ha jó voltál, mennyország, ha rossz voltál, pokol. Itt is úgy van tulajdonképpen, ebben a lét utáni létben, hogyha én jó voltam a családomhoz, akkor úgy emlékeznek rám, mint egy jó emberre. Ha rossz voltam hozzájuk, akkor úgy emlékeznek rám, mint egy rossz emberre, és az a pokol.

– Íróként az ember honnan tudhatja, hogyan fognak emlékezni rá? Mert a jelenkori sikerek és a későbbi megbecsülés nagyon sokszor rendkívül messze vannak egymástól. Éppen ezt látjuk manapság a huszadik század íróinál.

– Annyira azért én nem foglalkozom ezzel… Könnyű helyzetben vagyok, mert én már sokat letettem az asztalra az előző életemben.

– Orvosként.

– Igen, hát orvos-kutatóként, ami maradandóbb, mint egy orvos pályafutása. Maradandó, fontos dolgot tettem az asztalra, úgyhogy én könnyen mondom, hogy engem már nem érdekel annyira, még mit teszek le.

– Jól gondolom, hogy azon kevesek egyike vagy, aki jól jött ki 1956-ból? Merthogy egyrészt megúsztad, magát a harcot is ép bőrrel, aztán a börtönt. Kijutottál, és egy olyan élet nyílt meg előtted, ami nyilván egész másképpen alakul, hogyha nem így történik 1956. Aztán most az írói létedben is 1956, a forradalom nagyon fontos kapaszkodó, és sok mondanivalód van róla.

– Igen, bár azért ez nem olyan egyszerű, mert az első hónapok, az első év Amerikában nagyon nehéz volt. Lehetett volna nagyon könnyű. Én Clevelandben kötöttem ki, és ott volt egy hatalmas magyar közösség, amely dédelgetett minket, de hát én ott nem tudnék élni, mert az egy gettó, egy magyar gettó volt. Akkor inkább vállaltam, hogy elmegyek máshová egyetemre, ami pokoli nehéz volt. Angoltudás nélkül, nem ismerve a szokásokat…

– Miből éltél közben?

– Először is kaptam ösztöndíjat. Az ösztöndíj az életben maradáshoz elég volt, csak arra nem, hogy megigyon az ember egy pohár sört, meg könyveket sem tudtam volna venni, ha nem dolgozom. Éjjeliőrként dolgoztam a college-ban. Szóval az kimondottan nehéz volt, de hát akkor a komlói szénbányából jöttem ki ugye. A forradalom előtt két évig a szénbányában dolgoztam, Komlón. Az is pokoli nehéz volt, de másképpen.

– Minek készültél eredetileg? Hogy kerültél a bányába?

– Nem oda készültem, mondjuk, gyerekkoromban nem kergettek az asztal körül, ha nem azt mondtam, hogy szénbányász akarok lenni. Előbb kitelepítettek, majd munkatáborba küldtek, így kerültem a bányába. De azt hiszem, hogy mindig író akartam lenni. Rengeteget olvastam, jegyzeteltem, a szénbányában már írtam novellákat.

– És ezt nem fájt félretenni Amerikában? Mert nyilván félretetted.

– Fájt, fájt, de annyira nem vagyok beképzelt, hogy én angoltudás nélkül megírom majd a nagy amerikai regényt. Az, hogy amerikai magyaroknak írjak magyarul, az egyáltalán nem volt benne a pakliban, mert akkor az Amerikában élő magyarok, különösen, akik már régen ott voltak, ők velem teljesen ellentétes nézeteket vallottak. Még hittek a királyságban, komolyan azt hitték, azért harcoltunk 1956-ban, hogy Habsburg Ottót visszahozzuk. Úgyhogy az nem az én világom volt… Nem tudtam volna írni annak a közönségnek.

– A rendszerváltáskor miért jöttél haza? Nagyon sok magyar, akinek sikerült az élete, azt mondja, hazajárok, mert kíváncsi vagyok, ezért minden évben megjelenek, de alapvetően én jól érzem ott magam, már ott az otthonom.

– Hát mit csináljak! Magyarnak születtem, nekem mindig ilyen egyszerű volt.

– Nem is volt kérdéses, hogy visszajössz?

– Nem. Amikor kimentem, először hónapokban gondolkoztam, de aztán föl kellett adni a reményt, hogy itt valami lesz. Fel kellett adni a reményt, hogy Amerika elég nagy nyomást tud gyakorolni Hruscsovra, hogy a Szovjetunió, éppúgy, ahogy Ausztriát, engedjen ki bennünket. Az Egyesült Állomok saját magával volt elfoglalva, jött az elnökválasztás. Eisenhower újraválasztása biztos volt, de ugye egy egész kongresszust is választanak, és akkor nem mindegy, hogy mi lesz, ha beavatkoznak…

– Hogy maradtál te Amerikában baloldali, már hogyha egyáltalán annak tartod magad?

– Alkatilag vagyok baloldali, nem segíthetek ezen. Hogy milyen baloldali vagyok, az más kérdés. Ugye, Amerikában egy déli demokrata az konzervatívabb, mint egy északi republikánus. Tehát két párt van, de azért a pártokon belül elég nagy a szórás. A déli konzervatívok azok dogmatikus konzervatívok.

– Te ott minek számítottál? Majdnem kommunistának?

– Nem, abszolút nem. Amerikában nincs ilyen, hogy kommunista.

– Hát azért, amikor kikerültél még erősen élt ez a címkézés, nem sokkal voltak túl a mccarthyzmuson.

– Na, jó, de ott mindenki tudta, hogy nem a kommunistákra megy ki a játék. Ugye, a harmincas–negyvenes években kommunistának lenni, kommunista pártinak lenni vagy a Szovjetunióba utazni, az divatos dolog volt. Különösen Angliában!

– A kíváncsi értelmiség elment, és megnézte, hogy mi van a függöny mögött.

– Igen. Nézd, Marx többet tett még a szabad piacért is, ami most van a világban, mint bárki más. Bedobta a követ az állóvízbe, és aztán abból, onnan kezdődött minden. Jó is, rossz is.

– Hazajöttél a kilencvenes évek elején. Az várt, amire számítottál?

– Én korábban is rendszeresen jöttem, először ’64-ben, ami nagy hülyeség volt, és utána a hetvenes–nyolcvanas években…

– Az a ’64-es miért volt nagy hülyeség?

– Mert azért nem volt egyszerű… Fölhívtam a State Departmentet, mielőtt jöttem volna, és az amerikaiak azt mondták, hogy mindenütt megvédünk a világon, de a születésed helyén nem tudunk megvédeni a nemzetközi törvények szerint. Mondták, hogy ne jöjjek, ne váltsak ki vízumot. Első feleségem beült az autóba a gyerekkel, Budapestre mentek, és úgy volt, hogy Bécsben találkozunk. Én Bécsben találkoztam Szentágothaival (Szentágothai János, akkor a SOTE tanszékvezetője, később az MTA elnöke – a szerk.), bemutatkoztam neki, tudtam, hogy apám ismerte, és akkor megkérdezte: „Nem akarnak a szüleid látni? Dehogyisnem, hogyne akarnának, csak nem merek odamenni. Azt mondta, „írok egy levelet, hogy a laboratóriumomat jössz látogatni, kapsz egy vízumot, ha nem maradsz három napnál tovább, azt sem tudják, hogy ott vagy. A harmadik napon azért már kicsit ideges voltam. Kalandos volt. Az volt a fantasztikus, hogy később minden látogatáskor láttam, hogy mennyit javult a helyzet. Színesebbek a ruhák, a boltokban nagyobb választék van, szabadabban beszélnek az emberek. És akkor mondtam, hogy fantasztikus, hogy megint mennyit változott, mennyivel jobb a helyzet! Semmi sem változott, mondták erre, akik itt voltak, mert nem vették észre.

– Mi ezt nem így éltük meg az