Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Luxushotel, Hungary: A budapesti szállodák legféltettebb titkai
Luxushotel, Hungary: A budapesti szállodák legféltettebb titkai
Luxushotel, Hungary: A budapesti szállodák legféltettebb titkai
Ebook201 pages3 hours

Luxushotel, Hungary: A budapesti szállodák legféltettebb titkai

Rating: 4.5 out of 5 stars

4.5/5

()

Read preview

About this ebook

Egyedülálló küldetésre vállalkozott a könyv szerzője, Kordos Szabolcs. Bejutott a budapesti luxusszállodák diszkrét és zárt világába, ahol a titoktartás a legdrágább szolgáltatás, és gyakran az ember maga az árucikk. Az író hónapokat töltött az ötcsillagos ipar szorgos hangyáival és csúcsragadozóival, hogy megtudja, mi zajlik valójában a forgóajtón túl. Az informátorok előbb-utóbb megnyíltak: meséltek a sztárok vad partijairól, eltusolt politikai botrányokról, a lobbiban hallgatózó kémekről, a bogaras vendégekről, de nem feledkeztek meg saját szennyesük kiteregetéséről sem. Beszéltek, mert már túl sokat láttak ahhoz, hogy hallgassanak. Ismerje meg a belvárosi luxushotelek életét a takarítónő, a boy, a recepciós és a menedzser szemszögéből. Lépjen be velük a lakosztályokba és az alagsori folyosókra, meglátja, hogy ez a világ romantikusabb, romlottabb és főként sokkal izgalmasabb, mint azt valaha gondolta volna.
LanguageMagyar
Release dateJul 1, 2014
ISBN9786155247088
Luxushotel, Hungary: A budapesti szállodák legféltettebb titkai

Read more from Kordos Szabolcs

Related to Luxushotel, Hungary

Related ebooks

Reviews for Luxushotel, Hungary

Rating: 4.466666666666667 out of 5 stars
4.5/5

15 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Luxushotel, Hungary - Kordos Szabolcs

    KORDOS SZABOLCS

    Luxushotel, Hungary

    XXI. Század Kiadó, 2013

    ÜDVÖZÖLJÜK SZÁLLODÁNKBAN! VAN FOGLALÁSA?

    Május volt, hétfő. Fotós kollégámmal Magyarország legexkluzívabb szállodai lakosztályában készítettünk riportot, ott, ahol nem is olyan régen még Madonna parfümözte magát, és Bill Clinton készült a parlamenti találkozójára. Vendéglátóink elmesélték a lakosztály történetét, végigsimítottuk az egyedi készítésű bútorokat, majd a szálloda vezetője kávéval kínált bennünket. A beszélgetés végére remegett a lábam. Nem azok a történetek voltak rám ilyen hatással, amelyeket elmesélt, éppen ellenkezőleg, azokra lettem kíváncsi, amelyeket ez a sokat látott és tapasztalt igazgató oly diszkréten elhallgatott előlünk. Hiába kérdeztem rá konkrét eseményekre, vendégekre, nem kaptam választ. Azzal búcsúzott, hogy több könyvet is megtöltenének az emlékei, de nem érdemes feszegetni ezt a témát, úgysem jutok közelebb a valósághoz. Ott és akkor döbbentem rá, hogy mennyi titkot őriz ez a világ. Az ötcsillagos környezetben mindennél többet ér, ha az ember tud hallgatni, és gyorsan elfelejti, amit látni vélt. Vonzottak ezek a titkok, bele akartam látni a hotel személyzetének fejébe, a mindennapjaikba, átérezni azt a miliőt, amelyben mozognak, léteznek, dolgoznak. Biztos voltam benne, hogy sokat tanulhatnék tőlük vendéglátásról, politikáról, és úgy általában az emberekről, a világról és annak működéséről.

    A könyvesboltok polcai tele vannak olyan regényekkel, amelyek hotelekben játszódnak vagy egy elegáns szálloda adja a történetük hátterét. Magam is olvastam ilyeneket, mert élveztem a hangulatukat, de közben azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lehet mindez a valóságban. Már ismerem a sztereotípiákat, tudom, hogy milyennek képzelik az írók a hotelek életét, de én nem a fikcióra vagyok kíváncsi. Az igaz történetet szeretném hallani, és nem New Orleansban vagy Londonban, hanem Budapesten. Mert bár itt talán nem olyan pezsgő az élet, mint a brit fővárosban, kicsit szürkébb a hotelek világa, de a Vörösmarty tér, a belvárosi hotelek és a nagykörúti paloták falai is bőven őriznek elmesélésre váró történeteket. Mert a szállodavilág maga az élet, itt bárki megfordulhat, minden megtörténhet, és mint látni fogják, meg is történik.

    Az igazgató társaságában elfogyasztott kávé közben ráébredtem, hogy itt hagyományos módszerekkel nem boldogulok. Az ötcsillagos szállodák falai vastagabbak annál, mintsem hogy néhány hivatalos, a helyi PR-ossal egyeztetett interjúval átláthassak rajtuk. Ezért más módszerhez folyamodtam: hónapokon át titokban beszélgettem a szállodaiparban érdekelt emberekkel. Az anonimitás biztonságot adott nekik, őszinték lehettek, és nem csak a nyíltan felvállalható történeteket mesélték el. Mivel ezeket az embereket szigorú titoktartásra kötelezi a szerződésük – vagyis a saját és családjuk egzisztenciáját veszélyeztetik azzal, hogy beszélgettek velem –, kötelességem, hogy megvédjem őket. Akadtak nyílt forrásaim is, találkoztam olyan menedzserekkel, vezető beosztású szállodásokkal, akik a munkahelyükön, titkolózás nélkül fogadtak, meghallgatták, hogy mire vagyok kíváncsi, majd elmondták mindazt, amit elmondhattak, de egy fikarcnyival sem többet.

    Riportalanyaim nem anyagi vagy más érdekből mondták el a történeteiket, pénzt nem kaptak sem tőlem, sem a kiadótól. Akadt, aki hiteles emlékművet kívánt állítani a szállodásmesterségnek, szerette volna, hogy valósághű kép alakuljon ki az olvasóban az ő világáról. Ha már egyszer könyv születik, legyen benne minden szépség és árnyoldal! Más a hotelben eltöltött éveire keresett önigazolást, vagy csak örült, hogy végre beszélhet a hivatásával kapcsolatos érzéseiről, és még a pszichiáternek sem kellett óradíjat fizetnie. A beszélgetések színhelye volt romkocsma, kávézó, elegáns étterem, kissé lerobbant külvárosi ház, szép polgári lakás és az adott hotel lobbija is. Minden beszélgetés hasznos volt, hiszen remek figurákat ismerhettem meg, remélem, érzékeltetni tudom majd, hogy micsoda páratlan, elegánsan romlott, gyakorlatiasan idealista társaság ez.

    A könyvben olvasható történetek kivétel nélkül mind valósak, hiszen ez egy riportkötet, amelynek az a célja, hogy bemutasson egy sokakat érdeklő, de zárt világot. Azoknak készült, akik szeretnek a kulisszák mögé látni, megismerni más emberek életét, és úgy gondolják, hogy a valóság mindig hajmeresztőbb, mint amit a képzelet produkál. Egyvalamin változtattam: felismerhetetlenné tettem az elbeszélőket. Ne számítsanak arra, hogy egy reggelen szembetalálkoznak Gáborral, Attilával, Lászlóval, Judittal vagy Anettel. Őket több megszólaló alakjából gyúrtam össze. Játszottam a nevekkel, a nemekkel és a pozíciókkal, de úgy, hogy a szakma képviselőire jellemző markáns személyiségjegyek megmaradjanak. Lehet, hogy a portás mondja el a recepciós történetét, vagy fordítva. Elképzelhető, hogy amit a londiner látott, azt Önök egy kasszás szájából hallják. Ha homályosítok, akkor azt a riportalanyaim érdekében teszem. Szándékosan elhallgatom azt is, hogy pontosan melyik szállodában játszódtak le ezek a történetek. A könyvben elmosódik a tér és az idő, hiszen nem az a fontos, hogy melyik szállodalánc volt az érintett, hanem az emberi tettek és a szakmai fortélyok. A hetvenes évek Duna InterContinentalja az egyetlen hotel, amelyet név szerint is említek. Hiába is tennék másként: akkoriban egyetlen luxusszálló működött az országban, történetesen a Duna. Ez a hotel mára legendává vált, a falai között megesett történetek pedig többről szólnak, mint a szállodaiparról – egy kor lenyomatát adják különleges szemszögből.

    Hogy miért éppen az ötcsillagosokra koncentráltam? Azért, mert az a bizonyos ötödik csillag a személyzetnek szól. Léteznek törvényi előírások,­ amelyek megkülönböztetik a luxuskategóriát a négy­csillagostól – ilyen például, hogy a kétágyas szo­báknak legalább 26 négyzetméteresnek kell lenniük, a fürdő alapfelszereléséhez pedig köpeny és borotválkozótükör is tartozik. A szállodának igazi rangot azonban az ott dolgozó emberek adnak. A luxushotelekben dolgozik a szakma krémje, itt fordulnak elő a legextrémebb figurák, itt kerül sor a történelmi találkozókra, hivatalosakra és titkosakra, és itt összpontosul minden, ami izgalmas és vonzó. Tudni szeretnék, hogy milyen fergeteges bulit csapott a lakosztályában Gerard Depardieu? Kíváncsiak arra, hogy miért kapta elő a fegyverét a lobbiban Carlos, a hírhedt terrorista? Érdekli Önöket, hogyan kezeli a személyzet a halált, az uralkodók látogatását, az esküvőket, és milyen kapcsolatban állnak a titkosszolgálatokkal, luxusprostituáltakkal, taxisokkal?

    Ha a válasz igen, akkor kérem, tartsanak velem, lépjünk be együtt a lobbiba, mosolyogjunk rá az öltönyünket méregető Juditra, hallgassuk együtt a zenét a liftben, húzódjunk félre és adjunk utat a betépett rocksztárhoz igyekvő Anettnak, és nagyon vigyázzunk, hogy milyen italt fogadunk el Attilától! Remélem, hogy mire leteszik ezt a könyvet, Önöket is beszippantja a luxusipar.

    Kordos Szabolcs

    2012. február 6. 20 óra 10 perc, Budapest,

    a Bródy Sándor utca egyik kávézója

    JUDIT – EGY HŰVÖS HÖLGY A RECEPCIÓRÓL

    Judithoz szövevényes úton jutottam el. Aznap este a szokásosnál jóval több időt töltöttem a készülődéssel. Előhalásztam a szekrény mélyéről a végtelenül kényelmetlen, olaszosan csúcsos orrú Bugatti cipőmet és a sanghaji piacon beszerzett, az eredetihez megszólalásig hasonlító Boss ingemet. Hosszasan mérlegeltem, melyik óra fedőlapja illik az ing színéhez, sőt a hátizsákot is elegánsabb bőr aktatáskára cseréltem. Tudtam, hogy a nő, akivel hamarosan találkozom, valóságos két lábon járó protokollszótár. Egész életében különböző luxusszállodák lobbijain suhant keresztül diszkrét kosztümjében, ismeri a kifinomult viselkedés teljes eszköztárát, és rögtön kiszúrja a lezserséget. Nem akartam, hogy igénytelenséget tükrözzön a ruházatom, idővel úgyis előbukkan majd az igazi énem, a pacuha budai fiúé, de fontosnak éreztem, hogy legalább a bemutatkozásnál kitegyek magamért.

    Judit éppen olyan volt, mint amilyennek vártam. Elegáns, kimért, kissé rideg nagyasszony benyomását keltette. Mély hangja magabiztosan csengett, és minden szavamat komolyan mérlegelte. A szemében azonban csillogott valami, amit akkor még nem tudtam beazonosítani. A harmadik, ötödik és tizedik találkozó után – amikor már nyugdíjaztam a kényelmetlen Bugatti cipőt, és Judit is megmutatta, hogy nem kosztümben született, sőt olykor füstös kiskocsmába is hajlandó beülni, pulóverben – rájöttem, mi ez a csillogás: a vagányság! Nemcsak az övé, hanem az egész ötcsillagos szakmáé. Kell egyfajta laza vásottság ahhoz, hogy az ember megállja a helyét ebben a környezetben.

    Akik a luxusiparban keresik a kenyerüket, nem jönnek zavarba egy csigavilla láttán, és a francia divatmodellel éppúgy megtalálják a közös hangot, mint az indiai maharadzsával. Ám a csillogó díszletek között élve megannyi mocskot is látnak, és előbb-utóbb rájuk is fröccsen a szennyből. Mert a forgóajtó mögött kurvázó üzletemberekkel, taxishiénákkal, szexéhes feleségekkel, nagyzási hóbortban szenvedő politikusokkal és potyapénzekre pályázó kollégákkal kell együttműködniük. Fensőbbséges lényüknek sokszor sötétebb ügyletekkel kell szembesülniük, mint nekem, a bulvárban edződött hírlapírónak.

    Judit személyében tehát olyan embert ismertem meg, akiben különleges módon egyesül a konzerva­tív lányiskolák merevsége a nagyvilági nő nyitottságával.

    Első alkalommal – stílusos módon – egy luxusszállodában találkoztunk. Nem ott, ahol ő dolgozik immáron huszonöt éve, és nem is a fő riválisnál, hanem, ahogyan ő fogalmazott, neutrális területen. Nem sokkal a kölcsönös bemutatkozás után nyilvánvalóvá vált számomra Judit másik, igen markáns jellemvonása: a totális paranoia. Jót mulattam azon, hogy úgy pásztázta tekintetével a körülöttünk csevegőket, mint egy kémregény főhőse. Akkor még nem sejthettem, hogy nem is állok olyan távol az igazságtól, egyszerűen csak mulatságosnak és túlzónak tűnt, hogy a beszélgetőpartnerem „biztonsági szempontok" alapján válogatott az asztalok között.

    – Ez rendkívüli módon kétszínű világ – kezdte néhány héttel később, már egy belvárosi pub faasztalánál ülve. – Egyrészről a felszínen protokolláris és sznob. Ó, ha tudnád, mennyire sznob! Hihetetlenül el vagyunk telve magunkkal. Másrészről azonban vulgáris és kemény. Emlékszem, milyenek voltak a reggeli raportok, amikor még Moszkvában gyakornokoskodtam. Minden hajnalban fel kellett sorakoznunk a főnökasszony előtt, aki katonatisztként járkált közöttünk. Ellenőrizte a leheletfinom sminket. Megnézte, hogy ki szőrtelenítette a karját, és ki nem, ki felejtette el a kötelező harisnyát, és ki vett fel a kelleténél feltűnőbb ékszert. A fülbe­valónak egyszerűnek kellett lennie, egy gyöngy volt a megengedett maximális cicoma. Egyetlenegyszer vétettem a szabály ellen. Túl feltűnő volt a külsőm, állítólag hivalkodó. A főnökasszony odanyúlt, és egyetlen mozdulattal kitépte a fülbevalómat. Ömlött a fülemből a vér. Hazaküldtek, hogy így nem állhatok a vendégek elé.

    Abban az időben még kezdő pincérlány volt, ma már a recepción dolgozik. Az ilyenfajta brutális módszerek azóta kikoptak a bizniszből, az igényesség azonban mit sem változott. Öt csillagnál meg kell felelni bizonyos esztétikai elvárásoknak, különösen akkor, ha a vendégtérben dolgozik az ember.

    – A cipőnek zártnak kell lennie – folytatta –, a haj nem lehet leengedve. Bizonyos szállodákban azt is megszabják, hogy a nőknél mely hajszínárnyalatok az elfogadottak, másutt ezt a dolgozók józan belátására bízzák. A lényeg az, hogy minél távolabb kerüljünk mindentől, ami közönséges, a külsőnek szolid, „üzleti" – divatos kifejezéssel élve business-like – benyomást kell keltenie. A hölgyek esetében nem árt, ha vonzóak, a férfiaknál elég, ha ápoltak. Az alkati sajátosságok is behatárolják a lehetőségeket: ki látott például alacsony recepciósnőt vagy elhízott pincért? A recepciósok a hotel frontvonalában dolgoznak, a cégér részei, fontos, hogy megnyerő képet sugalljanak, és jól mutassanak a pult mögött. A felszolgálók pedig nem vehetik el a vendég étvágyát.

    A mindig pedáns Juditnak nem okozott nehézséget, hogy magáévá tegye a szállodavilág eleganciá­ját. Sokkal jobban megviselte, hogy az egyéniségét szigorú keretek közé kellett szorítania.

    – Néha úgy érzem, mintha két énem lenne. Az egyik a távolságtartó, modoros és sznob, vagyis a szállodás. Aztán vagyok én, az igazi Judit, a nagy hangú, szókimondó nő. Jellemző, hogy ha mi, szakmabe­liek összejövünk valahol, akkor egy ideig feszengünk, majd, ahogyan ürülnek a poharak, feloldódunk, és levesszük az álarcot.

    Szinte felfoghatatlan, hogy ez az erős, öntudatos nő miként képes kedves mosollyal elmesélni a legproblémásabb, hajmeresztő eseteket. Például azt, amikor megverték munka közben.

    – Kezdőként álltam a recepcióban. Az arab vendég bejött, és követelte, hogy hívjak egy férfit, mert velem nem tárgyal. Közöltem, hogy ez lehetetlen, a kollégámnak egy pillanatra el kellett rohannia, de talán én is segíthetek. Nem emlékszem már, hogy mi volt a problémája, de szó szót követett, majd átnyúlt a pult felett, és lekevert két hatalmas pofont. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A főportás szemtanúja volt a történteknek. Odaugrott, beküldött a hátsó szobába, és megkérdezte a férfit, hogy mi a baj. Mire tíz perccel később kidugtam a fejem, már kedélyesen egymás vállát veregették egy kávé mellett. Később megbeszéltük a dolgot a főnökömmel. Azt mondta, ne csüggedjek, remekül viselkedtem, előfordul az ilyesmi. Az viszont még véletlenül se forduljon meg a fejemben, hogy feljelentést teszek, vagy visszaszólok a vendégnek. Öt csillagban nem a mi egónk a fontos, hanem a vendégé.

    Judit lelkében nem hagytak mély nyomokat a történtek. Úgy vette, hogy ez is csak egy nehéz nap volt a munkahelyen. Lehet, hogy ezt hívják profizmus­nak?

    Akárhány emberrel találkoztam e könyv kapcsán, egyvalami közös volt bennük: az elkötelezettség. Lehet, hogy a munka jellege miatt van ez így. Az ötcsillagos környezetbe nem lehet csak úgy „beejtőernyőzni", még a takarítók szerződtetését is többkörös felvételi procedúra előzi meg. Aki a luxusszállodák valamelyikében dolgozhat, az nem félgőzzel űzi ezt az ipart.

    – Hivatástudat kell hozzá, ez egészen biztos. Ha nem életmódként, hanem megélhetésként tekintesz a munkádra, akkor nem fogad be az öt csillag. Ez a világ túl kemény a mazsoláknak. Titkokat cipelünk a vállunkon, ez pedig hosszú távon tudtommal még senkinek sem tett jót. Bele lehet ebbe fáradni – mondta Judit, aki talán már ki is égett egy kicsit, de afelől nem hagyott kétséget, hogy minden, forralt bor és kapucsínó mellett elmondott panasza ellenére imádja ezt a kicsit mocskos, kicsit fellengzős világot.

    Az ő világát.

    AZ ELVESZETT MINIBÁR FOSZTOGATÓI – A VENDÉG MINDENT VISZ

    – Néha úgy érzem, piti tolvajok gyülekezete vagyunk. Persze a vendégekkel azért mi sem vehetjük fel a versenyt – jelentette ki egy önironikus pillanatában az egyik riportalanyom, Attila.

    A vendég ugyanis legszívesebben a fél szállodát hazavinné. Elvégre abba a harmincezer–egymillió forintba, amit éjszakánként a szállásért kifizet, igazán bele kell férnie néhány papucsnak, törülközőnek, vasalódeszkának, jegyzettömbnek… Sőt akár a komplett ágyneműnek. Van, ahol annyira beindult a fürdőköpenybiznisz, hogy ma már külön tételként szerepel a költségvetésben.

    – Nem tudom, mi ez a megszállottság, de tény, hogy a fürdőköpenyekre mindenki rá van gerjedve. A törülközőt tízből ketten viszik el, ez nem is olyan rossz arány. A köpenyeket mindenki akarná! Biztosan feltűnt, hogy a legtöbb ötcsillagos szállodában megpróbálnak a vendégek szégyenérzetére hatni. Kis táblán kérik tőlük, hogy ne, csak ezt az egy dolgot ne vigyék magukkal, de ha gondolják, megvásárolhatják a szálloda logójával ellátott köpenyeket. Tízezer forintért úgy viszik, mint a cukrot – mesélte Judit, a recepciós.

    Valóban a szálloda logója lehet a titok kulcsa: otthon is szeretné mindenki egy ötcsillagos szállodában érezni magát.

    – Jót nevettem, amikor az egyik közismerten dúsgazdag vendégünk ajánlatot tett. Na nem rám, hanem a pólómra! Azt akarta megszerezni. Az enyémet

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1