TOTAL WAR: Attila kardja

Ajánlások

a Total War Rome: Karthágónak vesznie kell című könyvhöz

„Egy történelmileg végtelenül pontos regény. Elég a regény előhangjának első pár bekezdését elolvasni, hogy tökéletesen világossá váljék: a Karthágónak vesznie kell olyan könyv, amelyet a római történelem iránt lelkesedő írt a római történelem iránt lelkesedőknek… Gibbins világosan átadja a minden egyes római katonában ott lüktető félelmet, izgalmat és adrenalint, valamint csatáik sebészi precizitással megfestett brutalitását."

Sega-addicts.murnaumusic.com

„Gibbins az utolsó csatát a háború rettenetes meglepetéseinek fantasztikus jeleneteivel festi meg, és bár újraírja a Karthágót védő hadvezér, Hasdrubal halálát, annak egy másik változatát tálalva, műve valóságosnak hat. Karthágó pusztulása a regény végjátéka, de a római győzelemhez vezető út elolvasása igazi élmény."

Kirkus Reviews

„Egyszerűen döbbenetes… Gibbins megerőltetés nélkül teremt gazdag atmoszférát. Véleményem szerint a Karthágónak vesznie kell kétségkívül az év egyik legjobb történelmi regénye. Gibbins döbbenetes munkát végzett, amikor összeillesztette a különböző történelmi forrásokat, hogy létrehozza Scipio és Karthágó ostromában játszott szerepe különleges történetét."

Upcoming4.me

Gibbins ténylegesen megmutatja, hogy ismeri a történelmet, a fegyverektől az ostromgépekig és egyéb eszközökig, de egyben a földrajzban is járatos, ami nagyszerű eleme a regénynek, és még jobb szórakozás olvasni."

TheBookPlank.blogspot.com

David Gibbins hét korábbi történelmi kalandregény szerzője, amelyeket több mint kétmillió példányban adtak el, és huszonkilenc nyelven jelentettek meg. Régészetet, ókortörténetet és művészettörténetet tanított egyetemi előadóként, mielőtt főállású regényíró lett. Szenvedélye a búvárkodás, számos expedíciót vezetett, és ezek közül egyesek tízezer éves régészeti leletek különleges felfedezéseit eredményezték.

David megosztva tölti idejét Anglia, valamint egy kanadai birtok között, ahol a legtöbb művét írja.

www.davidgibbins.com

David Gibbins regényei

Atlantisz (2006)

Keresztesek aranya (2009)

The Last Gospel (2008)

The Tiger Warrior (2009)

The Mask of Troy (2010)

The Gods of Atlantis (2011)

Pharaoh (2013)

Total War™: Rome:

Karthágónak vesznie kell (2013)

Pyramid (2014)

Total War™: Rome: Attila kardja (2015)

Atlantis (2005)

Crusader Gold (2006)

The Last Gospel (2008)

The Tiger Warrior (2009)

The Mask of Troy (2010)

The Gods of Atlantis (2011)

Pharaoh (2013)

Total War Rome™: Destroy Carthage (2013)

Total War Rome™: The Sword of Attila (2015)

David Gibbins

Impresszum

Első kiadás 2015, Pan Books

Pan Macmillan, a Macmillan Publishers Limited divíziója

Pan Macmillan, New Wharf Road 20, London N1 9RR

Basingstoke és Oxford

Tagvállalatok világszerte

www.panmacmillan.com

Copyright © David John Lawrance Gibbins 2015

Eredeti cím:

TOTAL WAR ROME™: THE SWORD OF ATTILA

Fordította: Sziklai István

Nyelvi lektor: Péterfi András

Nyelvi korrektor: Kuzma Angéla

A térképek tervezője az ML Design

Tördelő: AVM Stúdió

Nyomás: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Copyright (c) PlayON Magyarország, 2015

Felelős kiadó: Mátyus Tamás

ISBN: 978-963-89622-5-6

David Gibbins, akit e mű szerzőjének ismernek el, az 1988-as szerzői jogról, vázlatokról és szabadalmakról szóló törvénnyel összhangban érvényesítette jogait.

Minden jog fenntartva. E kiadvány egyetlen részlete sem reprodukálható, visszakereső rendszereken nem tárolható, semmilyen módon és semmilyen formában (legyen az elektronikus, mechanikus, fénymásolat, felvétel vagy bármi egyéb) nem továbbítható a Kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Ez a könyv a képzelet szüleménye. A nevek, szereplők, helyszínek, szervezetek és események vagy a szerző képzeletének termékei vagy fiktív módon felhasználtak. Minden hasonlóság létező eseményekkel, helyszínekkel, szervezetekkel vagy személyekkel, legyenek azok élők vagy halottak, teljes mértékben a véletlen műve.

Illusztráció © SEGA. A SEGA ® és a SEGA ® embléma a SEGA ® Részvénytársaság bejegyzett védjegye vagy védjegye. A Creative Assembly embléma, a Total War, a Total War embléma és a Total War: Rome II a Creative Assembly Limited bejegyzett védjegye vagy védjegye. Minden jog fenntartva.

A Macmillan Csoport nem vállal felelősséget a szerzőnek a könyvben „szerző honlapja" címszó alatt feltüntetett honlapján található információkért. A szerző honlapcímének a könyvben történő feltüntetése nem terjed ki az ilyen honlapok vagy azok tartalmának, termékeinek, a honlapokon megjelenő reklámoknak vagy egyéb anyagoknak az általunk történő jóváhagyására vagy az azokkal való együttműködésre.

A könyv azzal a feltétellel kerül értékesítésre, hogy tilos kereskedelmi vagy más úton kölcsönözni, újra eladni, bérbe adni vagy egyéb módon terjeszteni a Kiadó előzetes hozzájárulása nélkül a kiadott borítótól vagy kötéstől eltérő formában és hasonló feltételek nélkül, ideértve, hogy ugyanez a feltétel vonatkozik a későbbi vásárlóra is.

Keresse fel a www.panmacmillan.com honlapot, hogy többet tudjon meg könyveinkről, ahol meg is vásárolhatja őket. Itt további funkciókat talál, interjúkat a szerzővel és híreket a szerzőhöz kapcsolódó eseményekről, valamint feliratkozhat elektronikus hírlevelünkre, hogy mindig elsőként értesüljön új kiadványainkról.

Történeti felvezetés

A Kr. u. ötödik század a történelem egyik legjelentősebb időszaka, ádáz felkelések és háborúk ideje, ami az ókor és a kora középkor átmenetét fémjelezte. Közel ötszáz évvel azután, hogy Augustus lett az első császár, és nyolcszáz évvel azután, hogy Róma először indította meg hódító háborúinak sorát, a Római Birodalom csillaga leáldozott; többé már nem volt támadó, hanem elkeseredett küzdelmet folytatott az őt elnyeléssel fenyegető barbár inváziók ellen. Még az elképzelhetetlen is bekövetkezett: magát Róma városát is kifosztotta egy portyázó gót sereg Kr. u. 408-ban. Rengeteg minden változott a birodalom három évszázaddal korábbi dicső napjai óta. Róma ekkor már kereszténnyé lett, papok és püspökök új hierarchiájával egyetemben. A császárságot kettéosztották, két császárral és új fővárosokkal Konstantinápolyban és Milánóban, és mindkettőt dinasztikus viszályok és belharcok tépázták. A római hadsereg szinte a felismerhetetlenségig megváltozott; eltűntek a régi idők legionáriusai, helyükre olyanok léptek, akik valószínűleg maguk is barbár származásúak voltak. És még így is akadtak a római tiszteket alkotó osztályban olyanok, akik emlékezték még a letűnt időkre, olyanok, akiket a caesarok és a Köztársaság nagy hadvezéreinek hagyományai szerint neveltek, olyanok, akik hittek abban, hogy az ősi Róma képmása még egyszer, utoljára előretörhet, hogy vezesse a sereget a rátörő sötétség erői ellen, és ha lesz egy utolsó csata, akkor ők úgy vonulnak abba, hogy megőrzik azoknak a régi legionáriusoknak és hadvezéreknek a becsületét.

Sokakra csak halál és pusztulás vár. Ágoston püspök lemondott az evilági örömökről, és csak a mennyország ígérete, Isten Városa éltette. Az arelatumi szerzetesek úgy hitték, hogy a bibliai Apokalipszis köszöntött rájuk. És mégis, a római történelem során először, azt látjuk, hogy a kor szerzőit magával ragadja az, amit úgy nevezhetünk, hogy „nagy stratégia". Érdemes Rómának kiengesztelnie a barbárokat, földet és engedményeket adni nekik, vagy jobb lenne, ha katonai erővel szállna szembe velük? Ez a vita a társadalom minden szintjét foglalkoztatta, még a legalacsonyabb rangú katonákat is a stratégiai gondolkodás olyan szintjére emelte, ami ritkaságszámba ment előfutáraik, a legionáriusok között. Az ebben a regényben szereplő esztendők legfőbb krónikása Paniumi Priszkosz, aki maga is diplomata volt, és sokat töprengett ezen a kérdésen. Műve csak töredékesen maradt fenn, és kevés érdeklődést tanúsított a katonai részletek iránt – a korszak nagy ostromainak és csatáinak rekonstruálásához még több képzelőerőre volt szükség, mint amelyeket előző regényemben, a Total War Rome: Karthágónak vesznie kell címűben leírt Kr. e. második századi ütközetekhez kellett használnom. Mindazonáltal, ahogy Polübiosz, a történetíró szemtanúja volt Karthágó Kr. e. 146-os pusztulásának, úgy Priszkosz személyesen járt Attila, a hun udvarában, és különlegesen színes képet fest arról, amit ott látott. Tőle tudjuk, hogy a mítosz szerint a hunok a griffek leszármazottai, ő írja le véres temetési szertartásaikat, a kard kultuszát, az összes okot, amiért Rómának oly sok félnivalója volt ettől a rettenetes, új ellenségtől, amely a nyugati birodalmat a szakadék szélére taszította a Kr. u. ötödik század derekán.

A korszak és a késő római hadsereg részletesebb összefoglalója megtalálható a regény végén a Szerző megjegyzése címszó alatt, ahol egyben a történeti és régészeti forrásokról szóló megjegyzés is helyet kapott.

Szójegyzék

A regényben használt késő római kifejezések:

Caesarok – Általános kifejezés a korai császárokra, Hadrianusszal bezáróan

Centurio – Egy numerus (lásd lent) rangidős tiszthelyetteseinek hagyományos rangja

Comes – („Gróf"), egy limitaneus (határvédő) sereg parancsnokló tisztje

Comitatenses – „Társak": mezei, mozgó hadsereg

Dux – „Herceg": egy comitatenses sereg parancsnokló tisztje

Foederati – A rómaiakkal szövetkezett barbár harci erők

Limitaneus – Határvédő sereg

Magister – Egy dioecesis vagy tartomány összes seregei felett parancsnokló hadvezér

Magister militum – Főparancsnok

Numerus – Katonai egység, amelynek mérete a száznál is kevesebbtől a néhány száz főig terjed

Optio – A tizedesnek megfelelő rang

Sagittarii – Íjászok

Szászok – Általános kifejezés a Britanniát lerohanó északi germánokra

Tribunus – A numerus parancsnokló tisztje

Szereplők

Ők valóban élt történelmi alakok; akik nem azok, ott jelezzük.

Aetius – A nyugat-római hadsereg főparancsnoka

Anagastus – Aetius alá rendelt római hadvezér, Asparral együtt

Andag – Attila gót csatlósa

Apszakhosz – Kitalált szarmata íjász Flavius numerusában

Ardarik – Az Attila alá tartozó gepidák parancsnoka

Arturus – Félig-meddig mitikus brit harcos szerzetes

Aspar – Aetius alá rendelt római hadvezér

Attila – A hunok királya

Bleda – Mundzuk legidősebb fia

Cato – Kitalált optio Flavius numerusában

Dionüsziosz – Kitalált szkíta szerzetes, Flavius tanítója (és Dionüsziosz Exiguus nagyatyja, akinek általában a Krisztus szerinti időszámítás kitalálását tulajdonítják)

Erekán – Attila leánya

Eudoxia – Valentinianus császár hitvese

Flavius – Kitalált tribunus, Aetius unokaöccse

Geiserich – A vandálok királya

Gaudentius – Flavius gót nagyapja és Aetius apja

Hérakleiosz – Görög eunuch Valentinianus császár udvarában

Macrobius – Kitalált centurio, Flavius barátja

Markianosz – Keleti császár, Theodósziosz utóda

Maximinosz – Lovassági tribunus a keleti seregben

Maximus – Kitalált katona Flavius numerusában

Mundzuk – A hunok királya, Attila atyja

Oktár – Mundzuk és Rua fivére

Optila – Erekán hun testőre, Thrasztillával együtt

Priszkosz – Theodósziosz Attilához küldött tudósa és követe

Quintus – Kitalált tribunus, Flavius unokaöccse

Quodvultdeus – Karthágó püspöke

Radagais – Kitalált, Thorismund alá rendelt vizigót vezér (és az Itáliára 405-ben rátámadó Radagais unokája)

Rua – Mundzuk és Oktár fivére

Sangibanus – Az aurelianumi alánok királya

Sempronius – Kitalált katona Flavius numerusában, Britannia veteránja

Theodorik – A vizigótok királya

Theodorik – Theodorik király legkisebb fia, Thorismund fivére

Theodósziosz – Kelet-római császár

Theudemir – Thorismund alá rendelt vizigót parancsnok

Thorismund – Theodoriknak, a vizigótok királyának fia

Thrasztilla – Erekán hun testőre, Optilával együtt

Uago – Kitalált rangidős faber tribunus Rómában

Valamer – Osztrogót parancsnok Attila alatt

Valentinianus – Nyugat-római császár

Egyszer egy pásztor, nyája egyik üszőjét sántítani látta, de nem jött rá a seb okára, ezért aggódva követte a vérnyomokat. Végül egy kardhoz ért, amire a füvet legelő állat vigyázatlanul rátaposott. Kiásta a kardot, és nyomban Attilához vitte. Ő nagy örömmel megköszönte az ajándékot, és minthogy nagyravágyó volt, úgy gondolta, hogy őt rendelték az egész világ urának, és Mars kardja biztosítja számár a háborúban a győzelmet.

Iordanes

(Kr. u. 550 k.): XXXV. 83., idézi az ötödik századi történetírót, Priszkoszt, aki járt Attila udvarában

Könnyű fegyverzetük és fürgeségük révén gyorsan mozognak, s így képesek arra, hogy szándékosan hirtelen szétszóródva megritkítsák soraikat, és laza csatarendben nagy öldöklés után szétfussanak. […] Azért lehet őket talán a legfélelmetesebb harcosoknak mondani, mert távolról lövöldözik nyilaikat[…] a közelharcban pedig, saját magukat sem kímélve, karddal küzdenek. Miközben az ellenük irányuló kardcsapásokat figyelik, összecsavart pányvákkal úgy körülfonják az ellenséget, hogy hiába próbál ellenállni, mert összekötözött tagokkal sem lovagolni, sem járni nem tud.

Ammianus Marcellinus

(Kr. u. 380 k.): XXXI: 2., a hunokról

Előhang

A Nagy Pannon-síkság, Kr. u. 396.

A két római fogoly a rétre vezető kaptatón vánszorgott felfelé. Súlyos láncaik újra és újra elmerültek a latyakos hóban. Csípős szél korbácsolta a szurdokot ölelő fennsíkot, a szertartásra összegyűltek érezhették a tél fagyos harapását. Magasan felettük sasok keringtek, gazdáik csuklójáról felszállva szabadon repkedhettek, várva a szertartás után nekik hagyott húst és belsőségeket. A rét szélén körben nagy bronzüstök sisteregtek a szabad tűzön, a felszálló gőz ritkás párát képezett az emberek felett. A főtt hús, a marha, a bárány és a szarvas zamatos aromája a szurdokon át eljutott egészen a tábor kör alakú sátraiig, túl a forráson, ahol a szent víz megkezdte útját a nyugaton, kétnapi lovaglásra hömpölygő nagy folyamig, oda, ahol a vadászok földje véget ért, és a Római Birodalom kezdődött.

A két fogoly közül a fiatalabbik megtántorodott, és rátámaszkodott a másikra, aki a vállával tartotta meg, és durva parancsszavakat harsogott egy olyan nyelven, amelyet a legtöbb néző nem értett. A római milesek tunikájának megmaradt rongyait viselték, ami barnára színeződött a rozsdától ott, ahol a láncvért hozzáért; mezítláb botladoztak előre, a több napos, összebéklyózva töltött meneteléstől véres lábbal. Az idősebb, őszes hajú, szikár férfi, akinek fehéres borostáját az arcán és az állán húzódó, rég begyógyult hegek törték meg, mindkét alkarján sebhelyek nyomait viselte, ott, ahova réges-régen belemetszették egységének jelzését: „LEGII". Dacosan meredt előre, ahogy fogva tartói tovább taszigálták; olyan katonának tűnt, aki már túl gyakran nézett szembe a halállal, hogy féljen attól, amiről tudta, hogy vár rá.

Egy éles hangú, érces kürt rivallt fel, megriasztva az odafent kerengő sasokat, rekedt vijjogásuk ide-oda verődött a szurdokban. Két ökrös szekér dülöngélt elő, dárdáikat felfelé tartó, hátukon íjat viselő lovasokkal körülvéve. A lovasok nadrágot és tunikát hordtak, szőrmével befelé, hogy védje őket a hidegtől, és nyers húsdarabokkal kipárnázott nyergekben ültek; a húsokból vér szivárgott és csorgott le a lovak horpaszán. A hús a jószágokat hivatott megvédeni a nyereg okozta kelésektől, egyben puhított elemózsiaként szolgált a szertartást követően a sztyeppén hosszú vadászatra induló férfiaknak. A lovasok csillogó, kúp alakú sisakot viseltek széles karimájú, a fennsíkon fúvó csípős szél miatt lehajtott fülvédős szőrmekalapjukon; tunikájukra apró, egymásba varrt négyszögletes lemezekből készült, kidolgozott páncélzat borult, amelyet a messzi Serikonból, a rómaiak által Thinának nevezett földről jött kalmárokkal cseréltek el ritka prémekért. Ugyanezek a kereskedők hozták a selymet is, amelyet az asszonyok a fejükre tekertek, valamint azt a tűzmágiát, amelyet az íjászok az égre lőnek majd, jelezve a szertartás végét és a késő éjszakába nyúló nagy lakoma kezdetét.

Az élen haladó lovas elvágtatott az üstök mellett, át az embertömegen. Hátasát a rét közepén fékezte meg, a nála kétszer magasabb, rőzséből rakott, még meg nem gyújtott máglya előtt. Megrántotta a gyeplőt, a bőrön megvillant a domború aranyfüst, majd megfordította lovát, szemközt a közeledő szekérrel, hogy aztán előrehajoljon, és egy suttogással lecsillapítsa nyihogó, földet kapáló hátasát. Mikor a szekér megállt, dárdáját a földbe szúrta, és szenvtelen arccal levette sisakját. Magas homlokán törésvonal húzódott végig ott, ahol csecsemőként bekötötték, sötét haját szorosan összefonta a feje búbján, hosszú lófarka most szabadon hullt alá, míg korábban sisakja kúpos csúcsa alá tekerte. Bőre naptól, esőtől cserzett, népére oly jellemző keskeny szeme és lapos orra volt, szája sarkából szakállfürtök konyultak le. Arcának mindkét felén élénkszínű heg futott végig átlósan a halántékától az álláig: rég begyógyult már mindkettő, de a hideg levegőtől rezes-lilás színezetet öltöttek.

Kihúzta magát a nyeregben, csípőre tette a kezét.

– Mundzuk vagyok, a királyotok – szólalt meg. Nyers, reszelős hangon beszélt, ahogy a sasok vijjognak, szavai kemény mássalhangzókban végződtek azon a nyelven, amelyet arra szántak, hogy túlharsogja a szél üvöltését. A kocsira mutatott. – És ma, ha a jelek kedvezőek, meglátjátok jövendő királyotokat.

Félretáncoltatta lovát, és az ökröket vezető fiúk addig terelték a jószágokat, míg a szekér az emberek alkotta körbe nem ért. Fából ácsolt, magas oldalai voltak, elrejtették belsejét a kíváncsiak elöl. Ahogy a fiúk eloldozták a tulkokat a kocsitól, és elvezették őket, hátulról négy ember jelent meg: az első kettő égő fáklyát tartott a magasba, a harmadik nehéz vödröt hozott kezében: ő a vaskos, védő bőrruhába öltözött tűzjáró volt. Leghátul egy sámán csoszogott, fehér és mit sem látó szemmel, egy bika napszítta lapockáját vonszolva maga után. A tűzjáró a máglyához ballagott, és rázúdította a vödör tartalmát, a szurdokban a földből előbugyogó sűrű fekete szurkot. Aztán körbejárta a feltornyozott rőzsehalmokat, és addig folytatta ezt, míg a csöbör ki nem ürült, végül visszatért a sámánhoz, és megállt mellette.

Mögöttük érkezett Mundzuk személyi testőrsége: alánok, szászok, angolok, nyugati renegátok, olyan férfiak, akik ahhoz hűségesek, akik a legtöbbet kínálják, akiknek hűségét azon az aranyon vette meg, amelyet a konstantinápolyi császártól kapott cserébe azért, hogy a nagy folyó keleti felén marad. A zsoldosok felfogadását a gót királyoktól leste el, azoktól az uralkodóktól, akiknek előbb udvarolt, aztán szétzúzta őket. Amint több lett egyszerű törzsfőnél, amint királlyá vált, megtanulta, hogy ne bízzon senkiben, még saját fivéreiben sem. A nagy síkság lovasai, hun harcosai, a valaha élt legjobb harcosok voltak, de mindegyikükben ott rejlett egy születendő király is, akik hozzászoktak, hogy uraljanak mindent, ameddig a szem ellát a végtelen sztyeppén. A zsoldosok pedig végsőkig harcolnak majd, nem hűségből, hanem mert tudják, hogy egy zsoldos számára a megadás a biztos halált jelenti.

A bikákat elvezető fiúk visszatértek, és mindkét oldalról közrefogták a kocsit. Mundzuk bólintott, mire nagy csattanással lehajtották a szekér oldalait. Odabent két nő kuporgott egy harmadik előtt, aki a hátán hevert, vajúdása utolsó szakaszában – Mundzuk királynéja. Arcát fátyol fedte, és nem adott ki hangot, viszont a fátyolt hol beszívta, hol kifújta, ahogy levegő után kapkodott, kezét pedig annyira ökölbe szorította, hogy az elfehéredett. A tömegben a többi asszony jajgatni kezdett, előre-hátra himbálták testüket, a férfiak pedig torokhangú énekbe kezdtek, ami lassan, de fokozatosan erősödött. A kocsiban mozgás támadt, aztán az egyik asszony váratlanul feltérdelt, és Mundzukra meredt, majd a máglyára mutatott. A férfi feltette sisakját, és hátrafelé léptette lovát. Eljött az idő.

Átvette az egyik embertől az égő fáklyát, és lóháton körbejárta a máglyát. Egyetlen fürge mozdulattal meglendítette a feje felett, és elengedte, tekintetével követte, ahogy az becsapódik, és szikrák záporában széthasad. Kezdetben látszólag semmi sem történt, mintha a máglya elnyelte volna a tüzet, de aztán narancsszínű izzás derengett át a rőzsehalom közepén, lángok sora kezdte nyaldosni a kiöntött szurkot, és száguldott körbe a máglya szélén, tűzgyűrűt alkotva. A lángok felszöktek, elérték a rőzsét, és pillanatok alatt füstölgő kupaccá hamvasztották, hogy ekkor bámulatos látvány táruljon a szemlélők elé. Középen, mintha csak egy isten markából meredne elő, csillogó kard állt: hosszú pengéje az égboltra mutatott, arannyal pólyázott markolatgombját emberi kéz mintájára faragott, megperzselt kőemelvény tartotta. A hun királyok szent kardja volt ez, amelyet a sámán hozott ide, a megújulás szertartására, készen arra, hogy aztán ismét eltüntesse, hogy várja újabb előkerülését, ahogy az egy nemzedékkel ezelőtt is történt, amikor Mundzuk még nem volt király.

Mundzuk ismét körbeléptetett hátasán, az arany lószerszám csillogott a tűz tükröződő fényében. A szekéren az asszonyok még mindig a királyné fölé görnyedtek, de az eddig a kocsi előtt kétoldalt álló fiúk egyike már korábban előrelépett. A hagyomány szerint a feladat erre a fiúra vár, Bledára, a király legidősebb fiára, akinek születését nem kísérték kedvező jelek, de aki a jövendő király kardtársa lesz. Bleda bizonytalanul ácsorgott, fejét még mindig a gyolcskötés tekercsei fedték, jobb szeme félig lefittyedt, ott, ahol Mundzuk kardja megcsúszott a könnyein, mikor arcán azokat a vágásokat ejtette, amelyeket minden hun harcos viselt. Karját és lábát nedves kelmébe bugyolálták, és a fiú rettegve meredt a tűzre.

– Rajta! – nógatta egy másik fiú. Bleda futni kezdett, a kamaszok éretlen hangján rikoltozva, aztán beugrott a parázsba, és rikoltása fájdalomüvöltésbe ment át, ahogy a pislákoló hamukupacban a kard felé támolygott. Megcsúszott, de aztán elkapta a kardmarkolatot, kirántotta az emelvényből, és megfordult, majd kitántorgott a zsarátnokok közül, Mundzuk felé tartva. A fiú levegő után kapkodott, szeméből ömlött a könny, a keze megperzselődött, de megcsinálta. Egy nő rohant elő, és leöntötte egy vödör vízzel, amitől Bleda teste sisteregni és gőzölögni kezdett. A pengéjénél fogva megragadta a kardot, és markolattal előre Mundzuk felé nyújtott. A király megragadta a nyelet, a magasba emelte a fegyvert, és felbömbölt: hangja ide-oda verődött a szurdokban. Ez volt a hunok csatakiáltása, a kiáltás, amely rettegéssel töltött el mindenkit, aki csak hallotta: a halálkiáltás.

Mundzuk hozzáérintette ujját a frissen fent pengéhez, amitől vér csordult belőle, és a két rómaira meredt. Az egyik élni fog, a másik halni. Így zajlott a szertartás amióta csak az ő vérvonala uralkodott a nagy síkságon. Bleda tudta, neki áll jogában eldönteni, hogy kit válasszon. Az idősebb római mogorván meredt a fiúra, megfeszítette láncait. Bleda farkasszemet nézett vele, aztán felemelte a karját, és előrebökött. Mundzuknak próbára kellett tennie a férfi bátorságát, hogy megbizonyosodjon róla, ő az igazi. Leakasztotta a husángot a nyeregkápáról, amivel a vadak szenvedésének szokott véget vetni, előreügetett, és jó erősen szájba verte vele a férfit: hallotta, ahogy a csont reccsenve törik. A férfi hátratántorodott, de máris kihúzta magát: alsó állkapcsa törötten lógott. Kiköpött egy pofára való vért és pár kiesett fogat, aztán dacosan a királyra meredt.

– Futuere, barbár – vicsorgott rá.

Mundzuk állta a pillantását. Tudta, hogy mit jelent a káromkodás. Viszont ez így rendben volt. Ezek a férfiak nem Konstantinápoly követként küldött nyüszítő eunuchjai voltak – nem talált más foglyokat Bleda születési szertartásához –, nem olyanok, akik elkövették azt a hibát, hogy arany nélkül járultak Mundzuk színe elé, hogy aztán irgalomért könyörögjenek visító hangjukon, és bevizeljenek Mundzuk királynéjának színe előtt. Amikor a király látta, hogy úgy néznek szembe a halállal, mint a gyáva kutyák, tudta, hogy a jelek nem lesznek kedvezőek, hogy az istenek nem akarják, hogy Bleda legyen a következő király. De ezúttal más volt a helyzet. Ez a két férfi katona volt. Három héttel ezelőtt fogták el őket a nagy folyamnál álló erőd elleni portya során, a folyamnál, amelyet a rómaiak Danubiusnak hívtak; oroszlánként küzdöttek, de aztán pányvát vetettek rájuk, és saját láncaikkal béklyózták meg őket, azokkal, amelyekkel másokat szoktak rabságba vetni. Mundzuk fivérei, Oktár és Rua, akik a portyát vezették, gúnyosan emelgették előttük a rómaiak legendás menetelési képességét, de azok bírták a tempót. Mundzuk látta az idősebb férfi karján a hegeket, tudta, csak a legkeményebbek képesek rá, hogy a saját bőrükbe metsszék a légió jeleit. Oktár és Rua jó munkát végeztek. A férfi vére átitatja Mundzuk fiát legnagyobb ellenségük lelkével és elméjével, akivel népe valaha is szembekerült. A másik rabszolgaként szolgálja majd a jövendő királyt, és megtanítja őt harcosaik összes fogására, kardforgató tudományukra és taktikájukra – megtanítja neki, hogyan harcoljon úgy, mint ők, és hogyan gondolkodjon úgy, mint a hadvezéreik.

Bólintott, mire a testőrségét alkotó férfiak térdre lökték a két foglyot. Vér buggyant ki az idősebb férfi szájából, de ő továbbra is egyenesen tartotta magát, és maga elé meredt. A rómaiak nyelvén morgott valamit, a szavakat Mundzuk is értette.

– Ne feledd a bajtársainkat, fivérem! Emlékezz azokra, akik előttünk távoztak. Ők várnak ránk a túloldalon.

A fiatal katona remegett, arca hamuszürkére sápadt, szeme véreres volt, olyannak tűnt, aki kezd ráébredni az elképzelhetetlenre; nem tudhatta, hogy megkímélik-e az életét. Megkötözött kezében szorongatott valamit, amit olyan erősen markolt, hogy a bütykei egészen belefehéredtek. Mindkét karját a tűz elé nyújtotta, és addig ügyeskedett az ujjaival, míg a tárgy láthatóvá nem vált: egy durván faragott fakereszt volt, ami úgy festett, mintha maga készítette volna. Ahogy kinyújtotta, körvonalait kirajzolták a lángok, az ifjú pedig néma varázsigéket formált ajkával, a barna csuhás papok szavait, azokét, akik egyszer régen felkeresték a síkság népét, hogy megmutassák nekik a kereszten vérző istent, az istent, akit ők gyengének és behódolónak láttak, az istent, akit megvetettek.

Mundzuk, ahogy megpillantotta a keresztet, haragra gerjedt. Meggondolta magát: a másikat kímélik meg. Felüvöltött, magasba emelte a nagy kardot, és leszökkent lováról, félrelökte Bledát, és megindult a fiatal katona felé. Egyetlen kardsuhintással lemetszette mindkét kezét – a kereszt a tűz felé pörgött a levegőben. A király a magasba lökte a pengét, úgy fogott rá a markolatra, hogy a penge lefelé