Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Kilenc koffer: Az emberi becstelenség krónikája
Kilenc koffer: Az emberi becstelenség krónikája
Kilenc koffer: Az emberi becstelenség krónikája
Ebook406 pages7 hours

Kilenc koffer: Az emberi becstelenség krónikája

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

A magyar könyvkiadás legnagyobb adósságainak egyike ez a könyv.
A világ több országában a holokausztirodalom egyik legjelentősebb remekműveként tartják számon, Magyarországon 1982-ben jelent meg utoljára.

Zsolt Béla, nagyváradi író, újságíró, a zsidótörvények után nem folytathatta a pályáját. Munkaszolgálatra Ukrajnába került, az út onnan haza, majd a váradi gettóba, később Bergen-Belsenbe vezetett, egészen a szabadulásig.
Zsolt Béla regénye nem artisztikus memoár. Vad, olykor az elviselhetőség határáig kegyetlen és őszinte visszaemlékezés, felzaklató olvasmány.
Az olykor egymás kínjának is örülő társairól. Az elmebajig kegyetlen, egyszersmind a megtorlástól rettegő csendőrökről. Árulásról, kétségbeesésről, az újra és újra feltámadó hamis reményről, és mindennek okáról és céljáról: a zsidók kifosztásáról.

Aki elolvassa a Kilenc koffert, megérti, miért nem tud a rémálomból eszmélni sok európai ország azóta sem.
Zsolt Béla feleségének egész családja odaveszett, köztük az a Heyman Éva, akinek gettónaplója megjelent már több nyelven, magyarul Piros bicikli címen.
LanguageMagyar
Release dateApr 29, 2015
ISBN9786155373619
Kilenc koffer: Az emberi becstelenség krónikája

Related to Kilenc koffer

Related ebooks

Reviews for Kilenc koffer

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Kilenc koffer - Zsolt Béla

    ZSOLT BÉLA

    Kilenc koffer

    Budapest, 2015

    Szerkesztette és jegyzetelte Kőszeg Ferenc

    © XXI. Század Kiadó, 2015

    © Zsolt Béla jogutóda

    Elektronikus változat

    Békyné Kiss Adrien

    ISBN 978-615-5373-61-9

    I. RÉSZ

    1.

    Most itt fekszem a matracon, a templom közepén, a frigyszekrény tövében. A lámpa, amelyet tegnapelőtt este tintával festett kórházi-kékre Németi főorvos, hol kigyullad, hol kihuny. Kinn, a városban zavarórepülés van, de bennünket nem érdekel. A csillag, a bélyeg, nemcsak az élet kedvezményeiből zár ki bennünket, de félelmeiből is. Nem félünk a légitámadástól, semmiféle halálnemtől. A halottak itt hevernek mellettem, jobbról-balról a matracokon a kómás cukorbetegek, az anginások, a galoppierendesek{1}, az urémiások, akikkel az utolsó hetekben már nem törődött senki, s az öngyilkosok, akiket éjjel-nappal szakadatlanul hoznak be hordágyon, rendszerint párosan, a többnyire orvos házastársakat, mert nekik volt kéznél mérgük, s pontosan tudták adagolni.

    A szörnyű WC mellett van ugyan egy mosókonyhából lett hullakamra, de már tegnap fél tucat meztelen viaszláb lógott ki a félig nyitott ajtón. A csendőrök nem engednek temetni. „Majd egyszerre valamennyit!" – mondja jeges humorral a csendőr ezredes – s a hullák egyre gyűlnek. Két meztelen gyerekhulla tetőzi a dombot, amely a mennyezetig ér.

    Ezért rekedt a templomban kilenc halott férfi és nő, a fülledt melegben bomlanak körülöttem. Matracszomszédom is, Niszel bácsi, az öreg bőrös, milyen nehezen ment el – orvosa szerint otthon, normális körülmények között másodperc alatt békésen lefordult volna a székről családja körében, mert a szívbaja tíz év óta úgynevezett „szép halállal" kecsegtette. S ennyi cepekedés után, itt, a wisznice csodarabbi templomában, amely most a gettó kórháza, másfél napig pöfögött nyitott szájjal, ütemesen, mint a favágó telep kis gőzgépe. Az egész terem unta már a szerencsétlent, a műkedvelő ápolónők rosszallóan csóválták a fejüket, s három türelmetlen beteg, aki kiszemelte magának a matracát a frigyszekrény közelében, közelebb az ablakhoz, negyedóránként szemlét tartott, s faggatta a köpenyében kábultan ténfergő orvost: mennyi van még hátra az öregnek. Végre tíz óra tájban meghalt, de nem vitték ki, neki sem volt helye a hullakamrában. A három beteg, aki a matracát meg akarta kaparintani, mezítláb, ingben és gatyában mégis összeveszett az utódláson, aztán megelégedtek azzal, hogy megosztoznak a holmiján: posztómamusza maradt az öregnek, barna plédje és saját ágytála – ki-ki elosont vele a kék sötétbe.

    Az ápolónők szétrebbentek, és újra összebújtak a sarokban. Polgárlányok, úrilányok, nem tanulták a mesterséget, de tülekedtek érte, mert aki feltűzte az ápolónő főkötőjét, szabadon mászkálhatott a gettóban. A többi lány a piszkos, idegen szobákban fülledt tizenhatodmagával, s az ablakhoz sem mehetett: a csendőrnek joga volt használni ellene fegyverét. Itt, a csodarabbi kétemeletes, nagyudvaros templomában szabadabb, derűsebb volt a gettó. A matracokon mosdatlan, saját szennyükben fetrengő betegek pöfögtek, lihegtek, jajongtak, imádkoztak és káromkodtak, s az első két napon roppant sok baj volt velük: mosdatni kellett őket, ágytálat, klistéjt vinni, hőmérőzni, sőt priznicelni is. Az első két napon az orvosok is teljes erővel harcoltak: injekcióztak, öngyilkosok gyomrát mosták, sőt operáltak is, s fenn, az emeleten gondosan levezették a szülést. Aztán elterjedt a hír, hogy a gettót elviszik. A bekerített városrészt átszelő iparvágányra betoltak harminc vagont. Ekkor az orvosok meginogtak, szórakozottak lettek, el-elmaradoztak, naponként többször hazaszöktek a családjukhoz, nyilván, hogy megtárgyalják: nem lenne-e jobb a családirtás. Az ápolónők pedig elszállingóztak, vagy kiültek a hosszú padra, közel a hullakamrához. Tiszták, jól fésültek és csinosan öltözöttek voltak, s férfiak gyűltek köréjük, mint a sétatéren. A beszélgetés mulattató volt, mint odakint, de jóval vaskosabb, mert a lányok két nap után túlozták a felszabadult, beavatott professzionistát, aki minden testi titokkal-piszokkal érintkezik.

    Amikor tehát a matrac várományosai Niszel bácsi hulláját kirabolták a sötétben, a lányok szétrebbentek és újra összebújtak. Aztán az egyik kivált a csoportból, és imbolyogva megindult a frigyszekrény felé. Magas, szőke, kicsit kancsal, húszéves szép lány volt, megállt a matracomnál, és leguggolt a szélére.

    – Hirschler úr – suttogta. – Most volt itt az a barátságos csendőr. Megmondta, hogy holnap kezdik kiverni az emberekből, hová dugták az ékszert. ABC-rendben kezdik, az apám B betűs.

    – Maguk is eldugtak valamit?

    – El. Az apámnak magas vérnyomása van. Nem bír el egy ütést sem.

    – Talán okosabb lenne megmondani, hogy ne bántsák.

    – Akkor is megverik!

    – Hát…

    – A csendőr azt mondta – suttogta szorosan a fülemhez hajolva –, ha lefekszem vele, kimenti a papát. Én tudom, hogy magának mi az igazi neve, Hirschler úr. Olvastam magától… Maga adhatna nekem tanácsot.

    Nem mintha ebben a helyzetben, ebben a pokolban, a csodarabbi templomában különös felelősséget éreztem volna, ha azt tanácsolom, hogy a lány adja le magát a csendőrrel. Mi minden veszett el március 19-e óta? Most már igazán nincs bennem semmi áldolog, semmi pátosz. Úgy mondom, mint amikor valaki elveszti minden cókmókját, valami nagyon szükségeset, nagyon életbe vágót: elsősorban elveszett a haza. Ez a haza nekem mindig fontosabb ügy volt, mint körülöttem a legtöbb embernek: lázasan foglalkoztam vele írásban, szóban és álmaimban, s voltak évek, éppen fiatal éveim, amikor például a szerelmet majdhogy nem is vettem tudomásul tőle. Ez akkor volt, amikor a két forradalom bukása után évekig, közel egy évtizedig, még mindig vártam, hogy politikai eszméim megint felülkerekednek, s száműzött eszményképeim és barátaim visszatérnek, s megmentik a gazemberektől és a fuserektől a hazát. Majdnem tíz évig vártam, s nem volt szeretőm sem. S amikor belefáradtam a várakozásba, s életem tartamára már-már feladtam a játszmát – megnősültem, s mint a hajótörött a mentő deszkába, belekapaszkodtam a magánéletbe: hátha el lehet jutni vele valamilyen partig –, de bevallom, a partról nem voltak illúzióim. S bár tudatosan fel akartam adni „minden őrült eszmém és bogaram, magánéletem hamar elfanyarodott idilljéből újra és újra kirángatott a közéleti szenvedély: a legegyügyűbb ok valamilyen reménykedésre elég volt, hogy elfelejtsem, hol lakom, s hogy velem lakik valaki, aki vár a vacsorával. Néhány hónappal később, hogy első feleségemtől elváltam, megpróbáltuk barátian kinyomozni ennek a lassú, keserves szétkallódásnak az előzményeit. „Ott kezdődött a baj – magyarázta –, hogy összevissza tizennyolc éves voltam, hathetes asszony, s maga egyszer felébredt, és azt mondta: Bethlen! Ahelyett, hogy észrevette volna – mert a márciusi nap az ágyunkra sütött –, hogy ma van az első tavaszi reggel.

    Csakugyan, gyűlöltem Bethlent, személyes indulattal, mert céltudatosságával, kíméletlenségével és szívósságával egyre reménytelenebbé tette, hogy a forradalom visszatér. És én túl korán, alig tizennyolc éves koromban értem meg eszméim és hazám bukását, s nemcsak politikai, társadalmi és bölcseleti ábrándjaim buktak el, de velük bukott majdnem minden. Ez a bukás máig is legélesebb cezúrája életemnek. Kioltotta, ami eredetileg sokkal forróbban és fényesebben lobogott bennem a társadalmi izgalomnál: a lírikust és az esztétát. S még idegileg és fizikailag is majdnem rokkanttá sebzett: kínos zavarokat támasztott nemi életemben, s a sokéves álmatlanság, étvágytalanság, a sokféle önemésztés, erőtékozlás a hektika határára sodort. Vért köptem, lázas voltam – Bródy Sándor télen azt mondta, hogy nem maradok meg tavaszig –, s közben hajnalig gyűlölködtem és reménykedtem a kávéházban. Tudom, hogy ebbe az emésztő politikai bánatba sok minden belefért: például a keserűség személyi becsvágyaim összeomlása miatt is –, de bizonyos, hogy húszéves koromban ifjúságom oda volt. S jöttek a még fiatal évek, amelyek alatt az idő és a természet sok mindent eltompított, sőt regenerált is, de igazában sohasem tudtam meg többé, mi a jó közérzés. A rossz íz végig megmaradt az ételemben-italomban, s állandóan úgy éreztem, mintha azzal, hogy mást is teszek-veszek a világban, mint a politikai és a vele összefüggő szellemi harcban gyűlölködöm és rajongok, hűtlenséget követnék el. S még ölelkezés közben is bűntudatom volt, hogy ebben a kapcsolatban olyasmit tékozlok el, amit egyedül fontos szenvedélyemnek kellene rezerválnom. S közben majdnem beteges imádati viszonyba kerültem nálam idősebb férfiakkal, akiről feltettem, hogy szenvedélyeik az enyéimnél is tisztábbak és hűségesebbek. Sokáig nem akartam elhinni róluk, ha szemtől szembe is tapasztaltam, hogy sokan közülük a honfibú ellenére keresik a különbékét, s okosan megalkudva s elkorrumpáltan lassan átcsusszannak a másik oldalra.

    Bethlen, igen, Bethlen volt, aki lassan elnéptelenítette a belső emigrációt, amelyben Purjesz Lajos haláláig hősi terméketlenségből éltünk. Az emberek átkullogtak, s mert mégiscsak adtak magukra valamit, ideológiát csináltak a tranzigáláshoz, az áruláshoz. Fühlung mit dem feinde – az ellenséggel fenn kell tartani a közvetlen kapcsolatot. Fenntartották, s pénzt kerestek, karriert csináltak, ellenzéki lapot csináltak Bethlennek, ellenzéki mandátum jogcímén szolgálták – s mi magunkra maradtunk néhányadmagunkkal, s ezek között is többségben voltak, akik lusták, fáradtak vagy tehetségtelenek voltak ahhoz, hogy a karrierre törjenek, s akiknek a lustasághoz, a fáradtsághoz és a tehetetlenséghez jogos igazolás volt a politikai salon des refusés.{2}

    Soha jégbálvány forróbb vonzalmakat nem tudott ébreszteni hidegen kalkuláló uzsorásokban, nagyiparosokban, nagy irodás ügyvédekben, cinikus karrieristákban, mint Bethlen. S alig volt társadalom, amelynek úgynevezett elitje is – keresztények és zsidók – lelkesebb mazochizmussal élvezte volna ki, Bethlen peckes gőgje és kíméletlensége tövében, kicsisége és gyengesége kéjét. Én gyűlöltem azért is, mert nem tudtam beletörődni, hogy intellektuálisan és morálisan tehetetlen vagyok vele szemben. Vadul vetettem magam minden beszédére, amelyben az elán akusztikailag megtévesztően leplezte a logikátlanságot, s a mágnásdölyf a szellemi fölényt és férfiasságot. Ízekre szedtem, lelepleztem ellentmondásait, vakmerő erkölcstelenségét és tájékozatlanságait. Nem használt. Senkit sem győztem meg, és senkit sem ingattam meg. S idővel már volt elvbarátaim is megfeddtek, hogy okvetetlenkedem, s ártok azoknak, akiknek használni úgysem tudok. Tehetetlen voltam, de nem tágítottam. Idővel ő lett minden köz- és magánfiaskóm jelképe: a Zátony. S ez a terméketlen, gyerekes harc – amelyről csak Bethlen bukása után tudtam meg, hogy azért ő is harcszámba vette – valóban mániámmá vadult. Csoda-e, ha azon a reggelen a nevével ébredtem, s az ágyunk, amelyre rásütött a tavaszi nap, nem tudta csillapítani ezt a mániát. Igen, az volt a rögeszmém, hogy előbb a világ rendjét, a haza rendjét kell megváltoztatni, hogy a házamban és az ágyamban örülni tudjak.

    Körülöttünk aknák, csapdák, vad kalóznép:

    Lánnyal fiú itt most ne csókolózzék

    Ezt írtam akkor, mert úgy éreztem, hogy keserű, veszélyes kényszerűség minden csókom.

    2.

    Ezt a hazát tehát elvesztettem – s mi mindent még március 19-e óta. Egy levelezőlap érkezett árja baráti címre, anyám írja már a vagonból, a komáromi állomásról. Ezt még végig sem akarom gondolni: az anyám tehát már nincs otthon, az Úri utcai házban, ahonnan tizenöt év óta alig mozdult, s ahova évenként nem is sokszor, nem is lelkendezve, betoppantam, mintha el sem mentem volna. Mindig a mondat közepén kezdtük a beszélgetést, fél év után is, mintha közben csak kiszaladtam volna a szobából, mintha csak telefonhoz hívtak volna – s most folytatjuk a vesszőnél. Valamikor nagyon szép asszony volt, mint az anyák a fiuk emlékében általában, érzelmileg szemérmes, naiv, de okos, kritikus, de velem szemben hiszékeny, illúziótlan, de rólam voltak ábrándjai. Ő volt nekem az időtlenség, állandóság és folytonos s mindennél és mindenkinél kipróbáltabb centruma érzelmi térképemnek. Sohasem tudtam elképzelni, hogy egyszer hazamegyek, és ő már nincs a helyén, a központban, hogy ő már nem él. Sohasem próbáltam magam kínozni, s megbarátkozni a vízióval, hogy az anyám sírjához járok. Önmagam halálával fiatalon, már az első világháborúban sokszor szembenéztem, s a másodikban a téli országutakon forrón kívántam a halált –, de az anyám olyan volt nekem, mint a Mont Blanc – örökké lesz, akkor is, ha én már nem leszek. Most lesz hetvenöt éves a vagonban, s a haja olyan fehér, mint a Mont Blanc borús időben.

    Most úgy érzem, ledőltek a hegyek.

    S mi minden veszett el még! Nem, az úgynevezett emberi méltóságomból csak azért sem veszett el semmi. Ha a kannibálok falják a civilizált embert, csak testileg fájhat – okozhat-e erkölcsi fájdalmat a vadember agyarának harapása? Engem mindvégig, mióta zsidóként gyötörtek itthon, irigy és mohó bugris módra: először a pénzünkre és a civilizált örömeinkre törő törvényeikkel, a nyomunkba szegődött denunciánsokkal és detektívekkel, s a tele pofájú, gépiesen duhaj sajtóhajszával – aztán odakünn Oroszországban kábeldróttal és bikacsekkel –, csak a fizikai és anyagi kényelmetlenségek és bántalmak zavartak, és gyötörtek, de sohasem tudtak erkölcsileg vagy érzelmileg megsebezni. Gyűlöletük túlzott, szinte mesterkéltnek ható tajtékzásában inkább mindig azt gyanítottam, hogy elsősorban önmaguknak szeretnék bebizonyítani, amit sehogy sem hisznek el maguknak: hogy csakugyan különbnek érzik magukat nálam. Én nem gyűlölöm őket – gyűlölni csak olyasvalakit lehet, akit szeretni is lehet –, csak émelyedtem ezektől a politikába szabadult közönséges bűnözőktől, sajtószajháktól, pénzen vett költőktől és pojácáktól s vérebbé kitenyésztett, emberi mészároskutyáktól. Undorodtam tőlük, megvetettem őket – s szemtől szembe talán kissé túlságosan is elárultam dölyfömet, mint ahogyan az angol kalandregényben a parafa sisakos fehér ember, aki az utolsó pillanatig gőgösen émelyedik a rablott rumtól megvadult feketéktől, s ezzel csak további kegyetlenségre ingerli őket fölényével. S mert ezt észrevették, azért bántak velem gyakran különösen kegyetlenül. De, mondom, törvényeik, szennyes szavaik és korbácsaik csak a bőrömön és a húsomon fájtak, s most is, hogy becepeltek ide a gettóba, úgy érzem magam, mint a Poe-novellában az elmekórház orvosa, akire a fellázadt őrültek ráhúzták a kényszerzubbonyt, és bezárták a cellába. Most ők laknak az orvosi lakosztályokban, ők handabandáznak a műszerekkel és az orvosságokkal, amelyek gyilkos szerszámmá és méreggé válnak a kezükben, s WC-papírrá szeletelik az orvosi könyveket. De annyira mégsem őrültek, hogy el ne lopják az orvos pénzét, óráját, ruháját, s amije van…

    3.

    Mindent elvettek tőlem ezek a vörös képű, pofacsontos, szurkos, gombszemű, a feszülő szíjtól még állatibb állú csendőrök – a lakást kirámolták, az éléskamrát felzabálták, s kocsira rakták kilenc kofferemet, amiben az egész cókmókom volt, a ruháim és a feleségem ruhái s mindenféle szükséges és játékos holmi, ami összeverődött az életünkben: a tárgyak, a Fétisek. Ezzel a kilenc kofferrel egy nappal a háború előtt érkeztünk Párizsba, mert nem akartunk többé visszatérni Pestre. Aztán a háború második hónapjában visszahoztuk a kilenc koffert Párizsból, vagy – még inkább, ahogyan majd később elmondom – a kilenc koffer hozott vissza bennünket. Közben két évig nem láttam a koffereket a szekrény tetején, mert Oroszországban voltam, s ott csak hátizsákom volt, a Margit körúti börtönben már csak cipőskatulyám az élelmiszernek. S hogy néhány hét előtt kikerültem a börtönből, a feleségem elhatározta, hogy a kilenc koffert megint megtöltjük mindennel, amink van, s lehozzuk ide Váradra, az apósomék házába, mert itt biztosan nem lesz bombaveszély. Le is hoztuk március 16-án – 19-én jöttek a németek –, aztán jöttek a csendőrök, és elvitték a kilenc koffert. Most még egy cipőskatulyám sincs a matrac alatt – semmim sincs. Egy doboz kekszet kaptam este valami ismerőstől, ez minden málhám. Minden, amim volt, nemzeti vagyon lett. A „nemzet" előbb betört hozzánk, az apósom kis családi házába, és kirabolta a lakást, zsebtolvajként kiforgatta zsebeimet, s végül még belém is rúgott a csendőrcsizmájával, amikor egy szál ruhában s egy fillér és egy falat nélkül nem surrantam be elég gyorsan a gettó kapuján, ahol akkor éppen nagy volt a torlódás.

    Életemben két ízben kerültem személyes kapcsolatba rablókkal és tolvajokkal.

    Kisgyerekkoromban egy Buzgó nevű suszter, aki hivatásos betörő volt, kirámolta a lakásunkat. Amikor a rendőr elhozta, hogy szembesítse anyámmal, tördelte a kezeit, sírva kért bocsánatot, és mindent, amit elvitt, visszaadott. Egyszer egy Eszlényi nevű borbélysegéd kilopta a pénztárcámat a villamoson. Mások vették észre, s átadták a rendőrnek. Pechje volt azért is, mert a pénztárcámban nem volt más, csak egy főpróbajegy a Vígszínházba. Olyan csalódott és kétségbeesett arcot vágott attól, hogy ilyen vacak színházjegyért tett kockára mindent, hogy visszakönyörögtem a szabadságát a rendőrtől. De a „nemzetnek" minden kellett: a csendőr elvette és zsebre tette a feleségem kislányának állatkerti bérletjegyét is. Nemzeti vagyon lett.

    Ezt vesztettem el sok minden más mellett március 19-e óta. S most itt kuporog ez a kancsal, szőke, hosszú combú lány, a térdével majdnem az orromat súrolja, és tanácsot kér tőlem, hogy elveszítse-e a szüzességét a csendőrnél, aki meg akarja menteni az apját a veréstől. Mit mondjak neki, akinek a sorsa egyébként most félelmetesen hidegen hagy? De én láttam, 1942-ben, odakint Lengyelországban, a skarzyskói állomáson a Feldbordellt{3}, bécsi és pozsonyi zsidó lányokkal, akik „üres óráikban a sínek között egy totyakos-kedélyes német vasutas felügyelete alatt gyomlálták a gazt, s ami először kétségbe ejtett: veszett, züllött vihogás közben. A vasutas időnként viccesen végighúzott a fenekükön a vesszővel, hogy ne fájjon. Még a jó áruházakból, szalonokból kikerült ruhát viselték, csak rojtos és koszos volt, s a lányok felének domborodott a hasa. Mi ekkor indultunk csak Oroszországba kényszermunkára – még friss rémülettel és friss részvéttel –, ők már egy éve voltak kinn, s lealjasodtak a beosztásukhoz, amelyben az átutazó német üdülő katonákat elégítették ki a vörösre festett barakkban. Természetesen Scheinra, utalványra, amit a Verpflegszentralstelle{4} utalt ki. Amikor az egyiket, akit Ilsének hívtak, mint a hannoveri patrícius lányokat, rémült gyengédséggel megszólítottam, foghegyről felelgetett, félbolond röhögés közben, s majdnem azon a hangon-nyelven, mint a körutak kószáló női. „Ihr seid Juden?{5} – kérdezte lenézően, mint aki éppen csak szóba áll velünk, akik foglalkozásuk viszonylatában nem számítunk, s aztán minden átmenet nélkül: – Ti is meg fogtok dögölni, mint mi! – S az egyik lány, a graviditás utolsó stádiumában, aki Musik felírású zeneakadémiai kottatartójában hordozta penészes kenyerét, ezt kérdezte: – Nincs valami német könyvetek? Ma olvastam ki, ami volt. Még van néhány napom újat olvasni, ha nem vastag. – Miért csak néhány napod? – Aztán meghalok. Várj csak… – és kiszámolta az ujján. – Tizenhét-tizennyolc nap. Akkor kezdődik a vajúdás. Akkor elvisznek oda a bokrok mögé, és puff… Dort ist der Hurenfriedhof.{6}

    Oda temették a lányokat a bokrok mögé, hogy ne szüljenek korcsot, s különben is, csak hogy megdögöljenek, mert zsidók. A lányok nem bánták, ha teherbe estek, nem volt erejük az öngyilkossághoz, de ez volt a biztos halál, amelyre vágytak. Közben azért örültek az életnek, sőt tehetetlen testük is örülni kényszerült – s ezért gyűlölték magukat. S néha még daloltak is, ha a katonák itatták őket. A katonáktól kapták a regényeket. A regények szőke német nőkről és U-Boot-katonákról szóltak. Mohón olvasták, s akinek nem volt szerencséje, azt a regény közepén vitték el, s nem tudta meg, mi történt közben a szőke nővel és a kapitánnyal – a legvégét még gyorsan elolvasták, mielőtt feltették őket az NSKK teherautójára, amely elkanyarodott velük a bokrok mögé.

    Ezt láttam Oroszországban is később, s még sok hasonlót és még gonoszabbat is. S most adjak tanácsot ennek a lánynak, hogy feküdjék-e le a csendőrrel, vagy sem?

    Lelkiismereti kérdést csináljak belőle – meggátoljam, vagy vállaljam a felelősséget, hogy elindítom a Hurenfriedhof felé? Bevallom, ha ez a lány most ott feküdnék a hullakamrában, s hosszú lába kilógna a félig nyitott ajtón, fásult érzéketlenséggel haladnék el mellette. Ismerőseim is vannak a hullák között, férfiak és nők, akiket évtizedek óta ismerek, s akikkel barátkoztam, s róluk is hideg tehetetlenséggel veszem tudomásul, hogy ott vannak. A halál itt most jó „beosztás". A hullákat nem kergetik ki hajnalban SS-munkára, s nem verik ki belőlük az ékszereket, s útra sem kell majd kelniük a vagonokban. Előbb-utóbb mégis kiszabadulnak a palánk-fogságból, és itthon maradnak Váradon, a Rulikovszky-temetőben, az öreg szilfák alatt, vagy az akácfás velencei temetőben, amelyre rávetődik a kálvária árnyéka – a csillámos homokban, amely elődeik testét is megette. A csendőrök és az SS a halottakat nem akarják felfalni, csak az élőket. Ha ez a lány halott lenne, mit bánnám én – egy halottal több! S ha azt kérdezné tőlem, hogy legyen-e öngyilkos, egyáltalán nem beszélném le. De hogy lefeküdjék a csendőrrel az apjáért? Nem, nem adok neki tanácsot, nem hatalmazom fel semmire. Csináljon, amit akar, nem avatkozom bele. Skarzysko miatt sem… s másért sem. Lehet, hogy a kiirthatatlan nyárspolgár tiltakozik bennem, az egész ügyet még itt is túlértékelem. Bizonyos, hogy értelmetlen, hogy a szüzességét e pillanatban bonyolultabb problémának tartom, mint az életét, amelyért nem adnék egy fabatkát sem. Én ugyanis tudom, londoni barátaim már 1942-ben elküldték nekem a részletes lengyelországi jelentést az ankarai futárral – én tudom, hogy valamennyien a gázba megyünk.

    – Ebben az ügyben nem tudok dönteni – mondtam hűvösen. – Ezt magának kell elintéznie önmagával.

    Csalódott volt, s még megpróbált kicsikarni belőlem valamilyen álláspontot, érezhetően inkább biztatót, mint ellenkezőt. S pillanatra azt is gyanítottam, hogy nemcsak az apjáért akarja feláldozni magát, de öntudatlanul jogcímet is keres, hogy a világvége előtt, az utolsó pillanatokban még megtörténjék vele, amire készülődött. Szóval, hogy ne haljon meg „anélkül. Vagy másról van szó. Még albérlő koromban ismertem Pesten egy lányt, akinek apját, egy fölfelé fésült hajú, buta, pokolian tisztességes drogistát, egyszer szaharincsempészés gyanújával alaptalanul bevitték a rendőrségre. A lány imádta az apját, bár elrontotta a fiatalságát a terrorista tisztességével, s általában sok bajt csinált a családnak – ósdi üzleti elveivel például majdnem éhen halasztotta őket. A gyerekeknek zenét kellett tanulniok, de senkinek sem volt hallása a családban. Hanem, amikor most elvitték az öreget, s a leterrorizált felesége este, rettenetes őszi esőben utánacepelte a rendőrségre az ágyneműt, a lány ahelyett, hogy kétségbeesésében leugrott volna az emeletről, odaadta magát a kajla fülű, polipos orrú, piszkos galléros szobaúrnak, egy hamisékszer-ügynöknek, akit utált, s aki, a szerencsétlen, nem is akart semmit, csak gyámoltalanul bejött, hogy vigasztalja. „Meglátja, reggelre itt lesz, Licike – motyogta folyton, s a szobaúr csodálkozott és szégyenkezett legjobban, hogy megtörtént…

    Nem, nem adtam a lánynak tanácsot, sőt túlságosan elutasítóan bánhattam vele, mert hirtelen felállt, lesimította a szoknyáját, mereven felszegte a fejét, és elhussant.

    4.

    Messziről tompa dörej hallatszik. A kék lámpa megint kialudt. Valaki az átellenes matracsoron szakavatottan ezt dörmögi: Debrecen… Debrecent bombázzák. Az észak felé vezető vasútvonalat, hogy ne tudjanak bennünket elvinni.

    Öt perc múlva újra ég a lámpa. A csodarabbi templomának magas, fehérre meszelt falaira valóban rejtélyes, idegen árnyakat vetít ez a hangulatvilágítás. Fenn a magasban sűrűn elrácsozott karzatok – innen nézték a nők rejtőzködve, amikor a férfiak a haszid{7} rituálé szerint táncra kerekedtek, hogy a zsoltár szavai szerint, vigassággal dicsérjék az Istent.

    Soha valószínűtlenebb kaland, mint hogy éjfélkor egy haszid templomban fekszem a matracon, a frigyszekrény alatt, amely most afféle műtőszekrény. Ezekről a haszidokról eddig alig tudtam valamit; legtöbbet talán egy keresztény cseh író, Ivan Olbracht könyvéből, amely pontos, költői szociográfiája az északkeleti ukrán-hucul-zsidó hegyvidéki nép meghatóan gyerekes, bennszülötti-falusi idilljének, sokféle istenes, ördöngös, bálványos mitológiájának és vérlázító szegénységének. Azt is tudtam, hogy gazdag folklórjuk van, amelyet a nemzetien érző zsidóság a népköltészetének tart. De mindeddig azt az idegenkedő közönyt vagy politikai ellenszenvet tanúsítottam irántuk, mint mindennel szemben, ami átévelt a népek ősállapotából a jelenbe, s amit korlátolt és fanatikus emberek mégis az élet, a szellem és a társadalom mai aktív erejeként akarnak felhasználni. Erről a wisznicei csodarabbiról természetesen már hallottam a váradiaktól, akik szkeptikusan és féltréfásan inkább afféle jósként kezelték, aki pénzért üzleti és szerelmi tanácsot is ad. De a keleti hegyvidékekről zsidó ünnepkor tízezrével zarándokoltak hozzá a haszidok, elözönlötték Váradot, csak hogy megpillanthassák a vörös bozontos, fiatal oroszlánt, amint selyemkaftánjában, fehér harisnyában, abbécipőben s óriási vadmacskaprém kucsmában a frigyszekrényhez lép, imádkozik, sírva vezekel, és tincseit lobogtatva táncol értük.

    Mindez eddig még csak kuriózumként sem érdekelt különösebben. Afféle zsidó „gyöngyös bokrétának" tartottam, vagy olyan bigottériának, amilyennel más felekezetek mágussá fanatizálódott papjai is elbűvölik a kezdetleges népet. S bár nyaranta, amikor Váradon pihentem, gyakran elkocsiztam a város végi, vakolatlan, piros téglás, kétemeletes ház előtt, amelyhez hasonlót sokat láttam Lengyelországban és Fehéroroszországban, mindeddig nem is tudtam, hogy ez a kívülről befejezetlen, idegenszerű hodály a csodarabbi háza. Ezekkel a gettóbeli barátaimmal, újságírókkal, orvosokkal, ügyvédekkel és nagyvilágiaskodó asszonyokkal gyanútlanul suhantam el a ház mellett az autóban, amely a Püspök- és Félix-fürdőbe vitt bennünket, a gyógyforrásokhoz, amelyeknek parkjában és vendéglőteraszain ifjúságomban Vichyről, Aix-les-Bains-ről, Interlakenről álmodoztam és hazudtam a nőknek, ahol addig sohasem jártam. Később jártam mindegyikben, és egyik sem volt olyan elragadó, mint amikor hazudtam róluk.

    Most össze kell szednem a részleteket, az adatokat: hogy is kerültem én ide a haszidokhoz. Tulajdonképpen rajtam múlt. Mehettem volna sokfelé, csak energikusnak kellett volna lennem. Cagnes-ba, Madridba, Lisszabonba, Marrákesbe, még Amerikába is – szabadon dönthettem, hogy merre megyek. Volt vízumom és pénzem is. Most persze vádolom a puha határozatlanságomat, a hírhedt gyengeségemet, a pózos nagylelkűségemet. De ne hazudjunk önmagunknak: egészen bizonyos, hogy az embernek módja van a döntésre, sehova sem megy véletlenül. Egészen bizonyos, hogy amikor azt az úgynevezett rossz lépést tettem hazafelé, csak mímeltem a határozatlanságot, de feltétlenül, mindenáron haza akartam jönni. S akkor, 1939 októberében, bár szorongtam tőlük, teljesen tisztában voltam azzal is, hogy mit vállalok, milyen esélyeket. A háború kitört Lengyelországban, este ültünk az Hôtel de France halljában, politikailag felpezsdült, idegileg riadt, térbelileg dezorientált magyarok, tanakodtunk és kombináltunk, s én jósolgattam: „Ne lepődjetek meg, ha a háború végén Szingapúrban leszünk vagy Arhangelszkben! De lehet, hogy sárgalázban halunk meg Saigonban." Akkor még nem volt biztos, senki sem tudta, még én sem egészen bizonyosan, hogy visszatérek hazámba. De ekkor is elsősorban magamnak jósoltam, s ezen az alapon nincs jogom meglepődni, hogy a háború harmadik évében, miután előbb laktam a Váci utcában, s még rémhírterjesztő törzsvendég is voltam a Carlton-kávéházban, aztán a világ legnyomorultabb és legtetvesebb kényszermunkásaként végigszaladtam a hadtörténelem két legnagyobb méretű visszavonulásának háromezer kilométerét, s végül meglaktam a katonai fegyházat – most idesodródtam a frigyszekrény alá. Miért fantasztikusabb ez, mint Szingapúr, ahol most japán fogságban lennék? A többiek, akikkel az Hôtel de France-ban ültem, csakugyan Saigonba, Marrákesbe, Csádba – afrikai és közel-keleti campekben kallódtak. Hazaszűrődött a hír, hogy sokan közülük már meg is haltak egzotikus betegségekben… Nos, én is majdnem meghaltam odakint Ukrajnában kiütéses tífuszban, s aknára léphettem volna, mint húsz aknász társam közül tizenegy, vagy fel is akaszthattak volna, hiszen a magam módján folyton adtam rá okot. Semmi sem fantasztikus, semmi sem meglepő, ami most történik. Az sem, hogy itt vagyok a csodarabbinál. Az sem, hogy a hét végén beraknak a vagonba, ahogyan már féltucatszor beraktak. S ha gázzal megfojtanak és elégetnek, olyan természetes, mint az, hogy valaha gázzal főztek.

    A kilenc kofferre fogom, hogy hazahozott Párizsból, ahol a Rue Linnén laktam, kis hotelban, feleségemmel és barátaimmal, akikkel külföldön akartuk előkészíteni a magyar megújhodást, kívülről akartuk megmenteni a hazát. A feleségem tíz körömmel ragaszkodott mind a kilenc kofferhez, s mert a kilenc egyszerre nem fért rá a túlzsúfolt Riviéra-vonatra, nem mentünk Cagnes-ba; ugyanezért nem mentünk Madridba és Lisszabonba sem. A francia vonatokon akkor nem lehetett csomaggal utazni. Az utasok a tetőn ültek, lógtak a lépcsőkön, fosztogatták és kirabolták egymást. A vasút nem vett fel gyorsárut, gondolni sem lehetett arra, hogy kilenc kofferrel el lehet jutni valahova. Én kérleltem a feleségemet, hogy utazzunk el egyelőre két koncentrált kofferrel, a többit majd elvihetjük, ha lehet. De ő a kilenchez ragaszkodott. Egyetlen vonat volt, amely befogadta a kilenc koffert, hálókocsiból és étkezőkocsiból állították össze a szerelvényt, mintha béke lenne: a Simplon Express. Jó vonat volt, kék vonat, a Gare de Lyonról indult, a Wagon Lits-ember békebeli fölénnyel vette át a kilenc koffert az első légiriadóktól pánikba sodródott, csomag nélkül menekülő párizsiak feje fölött… Svájcon és Olaszországon keresztül haladt, békebeli menetrenddel. Csak éppen Budapest volt az egyik végállomása.

    A Rue Grenelle-en vált véglegessé, hogy a váradi haszid templomba torkollok. Taxin mentem a feleségemmel a Champ-de-Mars 37. felé, uzsonnára voltunk hivatalosak dr. Diamant Bergerékhez, a franciául is szögedies tájszólásban beszélő orvos aggastyánhoz, aki a nagy árvíz után szakadt Párizsba. A feleségemet napok óta feldúlták a háború személyessé vált izgalmai, s én is hozzájárultam, hogy megijesszem. Amikor például sorra bevitték a rendőrfőnökségre a kommunista képviselőket és újságírókat, s Daladier újjáalakította kormányát, jobboldaliakkal és münchenistákkal, elalvás előtt az ágyban ezt mondtam neki: „Minél hamarabb el kell menni innen. Flandin jön vagy Laval, itt fasizmus lesz. Pechünkre, harmadnap a Rue de Honorén pont szembejött velünk Laval, öntelt, fekete kecskeképével, amely alatt a fehér pikényakkendő úgy hatott, mint a fekete kecske fehér szakálla – s a feleségem kiköpött előtte. Kis botrány támadt, Laval vigyorogva továbbment, s a jóakaratú rendőr megelégedett azzal, hogy részletesen kioktatta feleségemet az idegenek kötelességéről. Ilyen előzmények után förmedt rám hirtelen a taxiban: „Nézze, én nem vagyok sem politikus, sem újságíró, mi közöm nekem a maga eszméihez! Én nagyváradi polgárnő vagyok, otthon vannak a szüleim és a gyerekem, hogy kerülök ide, amikor háború van. Én velük akarok lenni!

    A saját szempontjából igaza volt, de mégsem voltam őszinte, amikor, mint egy gentleman, aki tudja, hogy mivel tartozik egy nőnek, dühös eltökéltséggel kikopogtam a taxisofőrnek, és azt mondtam: „Legation Suisse." Egészen bizonyos, hogy nem

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1