Csoda, újratöltve

Esős. De legalább felhős. No meg persze szeles. Ahogy évről évre, újból és újból. Európa szerte így köszönt be az ősz. Hogy aztán lassan átadja helyét a télnek.

Néhol nem is olyan lassan. Tömegek nagy örömére. Elvégre az első hó nem más, mint az ünnepek előfutára. Kellemes, boldog pillanatok hírnöke. Kit érdekel az ősz? Csak megtöri a boldogságfolyamot. Már nem strand időszak, de még nem is síszezon. De ennek már vége. Mindenki lenyugodhat. Lehullt az első hó. Folytatódhat az öröm.

Egyeseknek akkorra már le van foglalva a síelésük. Mások lazábban kezelik, kiugranak spontánul a gyerekekkel szánkózni, hóembert építeni. Még a nagyfiúk is kilépnek. Csak egy jó autó meg egy nagyobb tér kell hozzá… Mindenki örül. Minden felpezsdül.

„Mégis helytállók azok a fránya sztereotípiák…"

Az erős szél hozott vissza a valóságba.

Soha nem hittem volna, hogy az esőcseppek valós fájdalmat tudnak okozni. Most már biztosan tudom. Most már igyekszem eltakarni arcom, mikor az erős szél a szemembe fújja a hatalmas cseppeket. A nedves ütéseket elkerülni. A szelet úgysem lehet. Áthatol bőrödön. Csontjaidig.

A hőmérséklet nem is volt annyira alacsony. De a hűvös nedves szél elviselhetetlenné tette.

- Mindig arra vágytam, hogy egyszer egy olyan országban éljek, ahol egyetlen évszak van. Lehet én nem voltam elég pontos álmaim meghatározásában. Félreértetted Istenem. A nyárra gondoltam…

Virág mindig imádta a napot. A tengerpart volt az ő természetes élőhelye. Tekerd fel a hőfokot, adj mellé sok-sok napsütést, s máris kapsz egy boldog Virágot. Ha ezt képes vagy megfűszerezni egy könnyed salátával, egy finom koktél társaságában… hát akkor egy örökké hálás Virágod lesz.

- Bírd ki, nem tart már sokáig.

Nem tudtam mit mondani. Ismertem a receptet. S láttam én is a valóságot. Még ha engem nem is zavart. Nem szoktam törődni az időjárással. S mikor mégis, akkor inkább a meleg miatt hallhatsz panaszkodni. De láttam, éreztem én is, persze.

- Koncentráljunk most a mi dolgunkra. A rehabilitációra.

Elvégre ez volt a legfontosabb. Mindkettőnk számára. De főként Virág szempontjából. Kapott egy második esélyt. Hatalmasat. Esélyt a balesete utáni káosz normalizálására.

Néha szembejönnek velünk ilyen lehetőségek. Szerencse. Isteni segítség. Véletlen. Nevezd, aminek akarod, nem kell feltétlen egyetértenünk eredetében. De ismerd el. Élj vele!

Életünk néhány nagyobb fordulópont története. Lehet csak egy ilyen lesz a te életedben. Lehet több. Pozitív, vagy negatív események. Melyeket aztán te magad elronthatsz vagy ellenkezőleg, jóvá tehetsz. Akárhány is járjon neked, nekem, vagy Virágnak, biztosan nem sok.

Behajtasz a kereszteződésbe, s mire észhez kapsz, már döntened is kell. Nem volt digitális információs tábla 500 méterrel előtte. S ha volt is, nem vetted észre. Takarásban volt. Vagy csak te nem figyeltél. Lekötött az út. Vagy a veled utazók. Mindegy is. Most itt vagy. És fogy az út. A lehetőségek. Elkanyarodsz? Mész tovább? S ha kanyarodsz – jobbra vagy balra? Vagy épp a kisutcába a túloldalon?

Ösztönből, erődből, Istentől, de cselekedned kell. Nagy kereszteződések ezek. Meghatározzák a következő 5, 10, 20 évedet. De lehet nem is lesz több ilyen kereszteződés…

- Tudod, hogy egy hónap áll rendelkezésedre. Hogy kiérdemeld a helyed. Meggyőzd őket, hogy érdemes. Hogy bízzanak benned. Kiálljanak melletted.

- Ne aggódj. Tudom.

Hollandiában vagyunk. Épp egy nagy elágazás után. Ahol mi elkanyarodtunk. A szeles, esős Amszterdam felé. Az új esély, az újratöltött csoda reményében.

Évekkel Virág balesete után. Autóbaleset. Halálos. Azaz annak tűnt. Csoda, hogy nem lett. Amikor Virágot megláttuk, orvosok, hozzátartozók, mind a búcsúra készültünk. Vagy már arra sem. Virág a való életben is egy nagy kanyarral találta szembe magát. Egy kanyarral melyet egy hatalmas tartálykocsi állt el. A havas, csúszós úton minden eldőlt. Szinte minden. Agysérülést szenvedett. Orvosilag egyértelműen végzeteset. Isteni csoda, hogy ma is köztünk jár (igen, jár, de ne szaladjunk előre). Az orvosi stáb zsenialitása és kitartása, Isten lehelete a kritikus momentumban, a szeretet hatalma mind-mind kellettek ehhez.

Túlélte. Előbb a balesetet. Majd az utat a kórházig. A kritikus első műtétet. Az intenzív osztályt. Minden tudományos dogma ellenére. Minden kishitű kórházi alkalmazott mellett. Túlélte. Igaz, drágán. Aznap ő is, szerettei is magas árat fizettünk. Minden törlesztést egyben, mégis hatalmas uzsorakamattal.

De mindez nem számított. Túlélte. A halált is, az életet is.

Az életet, ami a baleset után kezdődött.

A hosszas beutalást. Sokunkat öt hónap a kórházban önmagában megtörne.

Az azt követő rehabilitációt. Sokféle ember megfordul ott. Betegként is, alkalmazottként is. Rengeteg értékes impulzus egy törékeny életnek, de megannyi megpróbáltatás is.

Túlélte. De egyszer csak a végére értünk. A rémálomból nőtt álom visszakívánkozott a realitásba. Tudtuk. Számítottunk rá. Azt hittük fel is készültünk rá. Persze nem. Természetesen mellbevágott, mikor a rehabilitációs főorvos behívott, s elmondta, ennek itt és most vége. Virág túlélte, fejlődött is szépen, de mostanra elérte határait. Értsem meg, ezek az új határai. Ne akarjak többet. Tőlük ne. Egyébként is, ő felelősséggel tartozik az újabb betegekkel szemben is. Ők is megérdemlik azt, amit Virág kapott eddig. Az erőforrások márpedig végesek.

Nem haragudtunk rá. Igazgatóstól, főorvosostól, gyógytornászostól, ápolóstól, mindenkit megértettünk. Az adott keretek között mindent megtettek.

Hogy elfogadtuk-e? Még kérded? Virág agysérülése annyira súlyos volt, hogy a túlélése önmaga már egy hatalmas csoda volt. Minden egyéb csak bónusz. Mondhattuk volna… Nem mondtuk. Természetesen. Hálásak voltunk ezért a csodáért. Értettük. Nem lehet ugrálni, pattogni, mellet veregetni. De harcolni igen. Virág, balesete napján, az életet választotta. Életet. Nem a vegetálást. Nem a zárt osztályt. Még csak nem is a csöndes hátsó szoba mélyét. Életet!

Életet, melyet a rehabilitációs központban segítettek visszaadni neki. Megtanították állni. Enni. Beszélni. Gondolkodni. Hosszú a sor. Csodák csodákra. Csodák, melyek reményt és hitet adtak Virágnak. Hitet, hogy megkaphatja azt az életet, amit a baleset pillanatában választott.

Most ezt a hitét kérték, hogy dobja el. Fogadja el. Eddig volt. Semmi több. A hosszú, véres, verejtékes út végére értünk. A harc itt lezárul. Elérkezett a kapitulálás ideje. A jó hír, hogy a foglyokat szabadon engedik. Minden, mit eddig elért, vele marad. Mosolya, tanult vagy visszanyert képességei, minden. Két év után minden beteg eléri ezt a pillanatot. Mi már régóta túlléptük ezt a mágikus határvonalat. Örüljünk neki. De ’kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak’… Lássuk be, nem csak az intézet erőforrásai végesek, de a Virágéi is. Elfogyott az utánpótlás, nincs több muníció. Fel kell adni.

Ekkor jött a hívás. Hogy mennénk-e Hollandiába. Néhány évre. Nekem új munkahely. Virágnak újabb esély a rehabilitációra.

Féltünk, hogy akár igazuk is lehet. A rehabilitációs szakembereknek. Hogy Virág tényleg elérte, mit el lehetett. Hogy minden további törekvés kudarcba fog fulladni. Túlfűti a rendszert. Féltünk, mert bármennyire is szerettük volna Virágot boldognak látni, túl sokat sem akartunk rizikózni. Aki látott már rehabilitációs folyamatot, tudja, hogy rengeteg veszéllyel is jár. Sérülésekkel. Esésekkel. Visszalépésekkel. Megőrizni az egyensúlyt, ez a titok. S most pont ebben nem értettünk egyet. A vak szeretet néha ártani is tud. Tudtuk. S féltünk ettől a csapdától. A csodához hit, remény és szeretet kell. A három egyedi ötvözete hozza meg az eredményt. Félve hát, de a remény és hit óvatos erőszakosságával, belevágtunk.

Újraindít

- Nyugodj meg. Mindössze annyit szeretnék megnézni, hogy mennyire tudod kinyújtani a lábad.

A rehabilitációs