Könyvbe zárt karácsonyok: tizenkét meghitt, karácsonyi történet

Tapodi Brigitta

Taxi

Nem kell sok a boldogsághoz.

Néha elég egy szó,

amely megváltoztat mindent köröttünk.

A fekete Ford lassan kanyarodott be a kertvárosi utcába. Megállt a szürke, négyemeletes ház előtt. Várt. Sofőrjét délután hat órára rendelték ide.

A férfi az órájára nézett. Még volt tíz perce, amíg az utasa megérkezik. Kicsatolta a biztonsági övét, hátradőlt az ülésen és behunyta a szemét.

Az utolsó fuvarja lesz mára.

Éppen indult volna haza a családjához, amikor a központból szóltak, hogy mennie kell. Persze az asszony sem ugrándozott örömében, de szűkös és nehéz időkben a pénz nagyobb úr.

Karácsony szenteste volt. Havazott. Hatalmas hópelyhek lepték el az utcákat, vontak fehér takarót a házak tetejére. Évek óta nem esett, és a sofőr úgy érezte, a fehér hó meghittebbé és bensőségesebbé teszi a karácsonyt.

Végre hat óra lett, és egy nő lépett ki a ház ajtaján. Lágy léptekkel vágott át a fák között, beszállt az autóba, és egy „Jó estét!"-tel köszöntötte a sofőrt.

A férfi nem tudta pontosan meghatározni a nő korát. Első látásra ötven-hatvan év közöttinek tippelte. A nő elegáns, vajszínű kabátot, hozzá finom, fehér sálat viselt, szépen fésült hajába, szinte alig észrevehetően, szőkés színű, melírozott csíkok vegyültek. Az arcán leheletnyi smink, száján pipacsszínű rúzs, fülében apró, gyöngyházszínű fülbevaló. Mindez diszkrét, ám előkelő külsőt kölcsönzött neki. Karcsú, hosszú ujjait összefonta és egymásra helyezte az ölében, indulásra készen.

A férfi viszonozta a köszöntést és várta, hogy a nő bemondja a címet, ahová megy. A nő azonban csak ült és bámult kifelé az ablakon.

A férfi évek óta taxizott. Megszokta már a különc utasokat, és általában ránézésre megállapította jellemüket, aktuális hangulatukat. A nő rendezett külseje mögül szinte ordított magánya, belső vívódása.

A férfi érezte, hogy neki kell kezdeményeznie.

– Elnézést, hölgyem, hová lesz?

– Induljon el a városba, aztán majd meglátjuk.

– Hogyan, kérem?

– A belvárosba hajtson.

A férfi beindította a motort és elindultak. Egy ideig csendben ültek az autóban és nem szóltak egymáshoz, a nő továbbra is csak bámult ki az ablakon. Egész lénye valahol teljesen máshol járt. A hó lankadatlanul zúdult alá az égből, mintha csak egy szétszaggatott párnából hullanának a tollpelyhek.

Először a Budai Vár mellett haladtak el, majd továbbmentek a Gellért-hegy irányába, aztán átkeltek a hídon a pesti oldalra. A Duna szürke vize halkan pihent az éjszakában. Minden csendes és nyugodt volt, ahogy a taxi utasa és sofőrje is. A férfi nemigen tudta mire vélni a helyzetet. Ennyire furcsa szituációban korábban nem volt része. Ha otthon az asszony megkérdezi, miért maradt el ilyen későig, vajon elhiszi-e majd neki, hogy egy úrihölgyet kocsikáztatott merő hóbortból a városon keresztül, minden cél nélkül? Nem gondolta, hogy az asszony megértő lesz.

A férfi már úgy húsz perce vezetett. A belvárosi Ferences templom mellett suhantak el, az utcákon alig sétált egy-egy járókelő. A pesti templom harangja felkondult, megtörve az éjszaka csendjét és egyúttal a hallgatást a két ember között.

A nő szólalt meg. Pipacsvörös színű szája egyszerre csak éledni kezdett.

– Vajon miért sétálgatnak ezek az emberek az utcán szenteste?

A férfi örült, hogy a kínos, végeérhetetlennek tűnő utazást egy kis beszélgetéssel fűszerezheti. Jobban telik az idő, ha váltanak pár szót egymással. És nem tagadhatta, hogy egyre inkább érdekli, hogy ez a nő, aki szenteste teljes harci díszbe öltözik, hív egy taxit, és a városban kocsikáztatja magát, miért teszi fel éppen ezt a kérdést.

– Talán most végeztek a munkában és sietnek haza a családjukhoz.

– A családjukhoz? Igen, bizonyára. A családjukhoz…

Ezen a ponton újfent megakadt a társalgás. A férfi érezte, hogy átlagos válaszával mélyebbre tapintott, mint kellett volna, és nem volt bátorsága tovább beszélni, kérdéseket feltenni. Közben elérték a körutat, de a férfi nem hajtott rá, hanem egyenesen tovább vezetett. A kis utcákban már teljes sötétség honolt, csak néhol világított egy-egy ócska utcai lámpa.

A nő mintha visszatért volna a másik világból, ahol a lelke járt:

– Menjünk vissza a körútra. Ezek az utcák… sötétek… Mindig csak a fény, a világos felé vezessen. Kérem.

A férfi most már végképp megállapította magában, hogy ennél a nőnél furcsább utasa még sosem volt. Nem volt mit tenni, az ő szakmájában az utas kívánsága mindenekelőtt áll. Visszahajtott a kereszteződéshez és rákanyarodott a körútra. Csodálatos volt, ahogy a póznákra kifüggesztett műanyag hópelyhek sora egy fehér csíkká olvadt össze. A nő tekintetében utazásuk alatt először villant fel a fény, az ámulat apró szikrája. A következő másodpercben aztán megint az a kifejezéstelen, komor, maszkszerű tekintet költözött vissza az arcára.

A férfi eközben az asszonyra és a gyerekekre gondolt. Vajon mit csinálhatnak? Bizonyos, hogy már feldíszítették a fenyőfát, az apróságok bebújtak alá és a hátukon fekve szemlélik áhítattal a megannyi színes égőt, mint valami csodát. Minden karácsonykor így tettek. Az asszony megfőzte a halászlevet és a sült halat, hozzá finom majonézes burgonyát készített. Az ajándékok már bizonyára a fenyőfa alatt sorakoznak, és arra várnak, hogy ő is hazaérjen, és együtt ünnepeljenek. Közben a háttérben halkan a betlehemi királyok énekelnek.

Gondolatai sorát a nő kérdése szakította félbe:

– Van családja?

– Igen, feleségem, és három gyermek.

– Hány évesek? A gyermekek.

– Három, hét és tizenegy.

– Az összesen huszonegy életév. Éppen annyi, mint amennyi a fiam volt, amikor…

– Tessék?

– Semmi, nem fontos. Csak egy öregasszony merengése…

A férfi rosszat sejtett, és szinte öntudatlanul bukott ki belőle:

– Meséljen magáról, kérem. Hol van a családja?

A nő nem felelt azonnal. Egy perc erejéig néma volt, az emlékei után futott. Messze járt.

– Meghaltak.

Úgy ejtette ki a szót, mint aki ítéletet mond. Tárgyilagosan, visszavonhatatlanul.

A férfi nem számított más válaszra. Már akkor tudta, amikor a nő beszállt az autóba. A görnyedt, megfáradt váll, a kisírt, karikás szem, a fáradt arc megmutatta. Az ilyesmit semmilyen smink nem fedi el. Talán ezért nem is forszírozta a nővel való beszélgetést. Nem akart szomorúságot, bánatot hallgatni. Pedig megszámlálhatatlan a magányos, a félresiklott, az elcsüggedt utasok száma, akik ültek már az autójában. Mégis, valahogy ezen a szent estén nem vágyott búskomorságra. Ám a sors mindig nagyobb hatalom. Adódik úgy, hogy nem mi döntünk arról, hogy mit szeretnénk, a dolgok egész egyszerűen csak megtörténnek velünk.

A nő szóáradatának immár nem tudott gátat vetni. Talán már nem is akart. Hallgatta őt.

– Nem rajongok ezért a napért. Meglepődik, ugye? Felvetődik magában a kérdés, hogy lehet a karácsony szentestét nem szeretni? Az év egyetlen napját, amikor az emberek lelkében boldogság ébred, még a legkeményebb szívben is parázslik valami fény. Amikor a csodák történnek, amikor a megváltó megszületik. Nos... Nekem a halált jelenti. A sötétséget. A felhőket. A szakadó esőt, vihart. A csúszós autópályát. A fáradt kamionost, aki elaludt a volánnál és belénk rohant. A férjem azonnal meghalt. A fiamat és engem égési sérülésekkel vittek kórházba. Őt nem tudták az orvosok megmenteni. Az egész teste elégett. Huszonegy éves múlt egy héttel a baleset előtt. Tíz éve ezen a napon az addigi életem semmissé vált. Sosem megyek sehová. A barátaim egy ideig jöttek. Szánalomból, együttérzésből. Aztán mindenkit leépítettem. Mostanra nincsenek barátaim, a szüleim meghaltak. Évek óta nem láttam a várost sem. Milyen elképesztően szép! Csak ne fűzne minden fához, házhoz, utcához egy emlék…

Mialatt a nő mesélt, végigmentek a körúton, majd lekanyarodtak az Oktogonnál, rá az Andrássy útra. A nő szeme megtelt könnyel. Ez Budapest ütőere. Mondjon bárki bármit, az Andrássy út a múlt, a jelen, a jövő. A kávéházak, a régi, patinás villák, a Zeneakadémia.

A férfi vívódott, közbeékeljen-e egy-egy kérdést, vagy hagyja, hogy a nő beszéljen. Végül a nő szóáradatának a feltoluló emlékek hada szabott gátat. Újra csak bámult ki az ablakon és merengett. A férfi pedig úgy érezte, hogy nem hagyhatja ismét elmerülni a múlt fájdalmának mocsarában.

– Megelégszik ezzel a mostani állapottal?

A nő felkapta a fejét.

– Állapotnak nevezi?

– Ne haragudjon, nem akartam megbántani, én csak…

– Ne szabadkozzon… igaza van… Életnek semmiképpen sem nevezném…

Egy lélegzetvételnyi szünet következett.

– Maga bizonyára sok mindent tud az életről… Idegen emberek sorsáról… Úgy képzelem el, hogy ebben a kocsiban a hátsó ülésen megnyílnak a lelkek. Hiszen varázslatnak kellett történnie, hogy egy ilyen öregasszony, mint én, élete legnagyobb fájdalmáról beszéljen. Egy idegennek. Ne bántódjon meg, de végtére is maga számomra egy idegen.

A férfi mosolyra húzta a száját.

– Többé már nem. Úgy vélem, hogy az első lépést már megtette.

A nő maszkja nem mozdult, de a szeme egy másodperc töredékéig mintha felvillant volna.

– Csakugyan?

– Különben miért rittyentette volna ki magát, mint egy első bálozós tini lány? Már ha meg nem sértem.

A nő felhúzta fitos orrát, de a szeme csillogott. Az élet első jele – gondolta magában a férfi.

Már a Városligetben jártak és a hó lankadatlanul szállingózott. A fekete Ford lassan suhant át a fák között, egyenesen a Vajdahunyad vára felé.

– A Várban lévő kis kápolnában esküdtünk. Bizonyára ismeri. A férjem a legjobb ember volt, akit valaha ismertem. Egyszerű, nemes szívű, ezzel együtt szenvedélyes. A lelkem másik fele. Imádtam, felnéztem rá. Amióta elment, semminek nem látom értelmét. Tudja, évekig nem hittem el, hogy meghalt. Az ő poharából iszom, az ő hintaszékéből nézem a tévét esténként mind a mai napig.

– És a fia?

– A fiam különbözött az apjától. Mondhatni szöges ellentétje, s az én hasonmásom. Szétszórt, bohém, örökmozgó.

– Bocsásson meg, de ezt igen nehéz elképzelni. Magáról.

– Mondja, minden taxis ilyen kíméletlenül őszinte?

A taxis elégedetten mosolygott magában. A nő folytatta:

– A fiam életművész volt, ráadásul igen büszke is. Egyetemre járt, filozófiát tanult. Az apja szúrós szemmel nézte, ő persze normális foglalkozást szánt a fiának. Közgazdász, ügyvéd, orvos. Marcit nem érdekelte egyik sem. Mire az apja megvonta tőle az anyagi támogatást. A fiam lustán leejtette a vállát, és örökre elköltözött tőlünk. A tanulás mellett egy rockzenekarban gitározott. Pubokban, szórakozóhelyeken, fesztiválokon léptek fel a barátaival. A gitározás volt a legnagyobb szenvedélye. Beleásta magát a keleti vallásokba, harcművészetet oktatott. A zenélésből és a tanításból élt. A halála előtti évben szenvedélyévé vált az utazás. Alkalmi munkákból szedte össze rá a pénzt: Párizsban mosogatott az elit konyhákon, az olaszoknál pizzát szállított ki, rendben tartotta az angol kerteket.

– És a férje hogy viszonyult mindehhez?

– Idővel beletörődött, de képtelen volt a fiam életformájával azonosulni. Talán abban a másik világban már megbékéltek egymással. Talán.

Lassan egy órája cikáztak a városban. A férfi vágyódva gondolt a családjára. Beléhasított a hiányuk. Most már igazán szerette volna a feleségét és a gyerekeit magához ölelni, de érezte, hogy ezt a történetet még le kell zárnia. Visszatértek a Nyugati pályaudvarhoz. Onnan a férfi továbbhajtott a körútra, majd át a Pestet és Budát összekötő Margit hídon.

– Sosem gondolt még arra, hogy utazzon? Új embereket ismerjen meg? Élményekkel gazdagodjon? Ahogy a fia is tette.

– Mennyi kérdés! Tessék, most is utazom! Itt, ennek a taxinak a hátsó ülésén. Ez is egyfajta utazás, nem? Igaz is, túl sokáig foglaltam le magát. A családja bizonyára várja. Hajtson vissza a házhoz, kérem!

A férfi bólintott. Sok mindent szeretett volna még mondani, de a nő látszólag befejezettnek tekintette a beszélgetést. Kezeit összefonta a mellén, és merev tekintettel bámult kifelé az ablakon.

A híd lábától már nem kellett sokat autókázni, hogy hazavigye. A havazás mindeközben abbamaradt. Késő estére bizonyára a hatalmas hódunyhát rázó angyalka is elfáradhatott és nyugovóra tért. A férfi tudta, hogy a felesége így magyarázza otthon a gyerekeiknek, hogy miért nem esik több hó ezen az éjszakán. A családja. Megint a családjára gondolt.

Végre megérkeztek a házhoz.

A nő fizetett, a férfi pedig elfogadta. Aztán történt valami…

Utólag a férfi nem tudta megmondani, hogy mi ütött belé. Hirtelen támadt ötletét gyors cselekedet követte. Tollat vett elő és papírost tépett ki a regiszteréből, amelyre hevenyészen göcsörtös betűket és számokat körmölt. A nő értetlenül nézett rá.

– Ha beszélgetni szeretne, bármikor, kérem, hívjon fel ezen a számon! Bár, őszintén megvallva, a legjobban sok-sok képeslapnak örülnék. Tudja, a kislányom gyűjti a szép képeslapokat. Megteszi?

Az asszony nem felelt. Most már tudta, hogy másra sem vágyott évek óta, csak egy meleg emberi szóra. Egy olyan embertől, akinek semmi köze sincs a múltjához, nem köti egyetlen árva emlék sem a férjéhez, sem a gyermekéhez. Talán tudat alatt ezért hívott késő délután taxit. Mert titkon reménykedett abban, hogy a sors összehozza egy jó emberrel.

Karácsonykor adódik úgy, hogy megtörténik a varázslat.

A nőt a szorongató sírás meggátolta a beszédben. Elfogadta a papírcetlit, és közben erősen megszorította a nagy, meleg kezet. Aztán ugyanolyan lágy léptekkel sietett el, ahogyan egy órával korábban a taxi felé közeledett.

Azóta a férfi és a családja minden év karácsonyán kap egy színes képeslapot egy jómódú, független, középkorú hölgytől, aki úgy határozott, hogy saját örömére és fia emlékére folytatja annak megkezdett életét: utazik.

Az íróról

Tapodi Brigitta Dunaharaszti kertvárosi részében él. Legkedvesebb hobbija – meglepő módon! nahát! – az olvasás. Általában a klasszikus irodalmi könyvek betűit böngészi, ám nagyon szereti a humorral fűszerezett kalandos, történelmi regényeket is. Ha éppen nem munkában van, a ház körüli teendőket intézi, vagy rohan a kislányáért az óvodába, akkor igazi hegyimádóként bakancsot húz, és illa berek, irány a madárcsicsergős, színes lombú rengeteg valamelyike: Mátra, Pilis, erdélyi havasok, vagy az Alpok hegyvonulatai. Fontosak számára a szerettei és a barátai. Vallja, hogy a család, a barátok adják azt a fajta érzelmi biztonságot, hitet, lendületet, amely az alkotáshoz (is) elengedhetetlen. Inkább legyen pár igaz barátja, mint temérdek ismerőse. Na, ennyit a menőségről!

Tinédzser kora óta ír. Eleinte naplót, azután verseket, gyermekmeséket, később novellákat. Egy igen erős belső késztetés hatására, 2013-ban megírta első könyvét Szárhegy öröksége címmel, amely egy fejlődésregény és a mesés Erdélybe kalauzolja el az olvasót.

Facebook-oldala: www.facebook.com/szárhegyöröksége

Weboldala: www.tapodibrigitta.hu

Kukucska Ferenc

A madarak télen is énekelnek

– Feleslegesen túráztatod magad, nekem a férfiak tetszenek. Nem az ilyen idétlen tacskók, mint te!

A barna, lófarokba kötött hajú lány széles, csúnyácska arcán szomorú fintor jelent meg, ami ugyan lesajnálónak és elutasítónak tűnt, de a figyelmes fül a lány hanglejtésében felfedezhetett egy cseppnyi játékosságot. Ezt a kettősséget András – a lány osztálytársa – érzékelte.

– Nem érdekelsz te engem, Alma. Csúnya vagy – mondta, miközben a lány hátára nézett, – púpos, ferde a vállad, viszont deréktól lefelé, ismerjük el, minden oké. – A fiú elvigyorodott. – Nem semmi! Tudod, hogy beszédtéma vagy a hapsik körében? A púpos csaj a dumájával! Így emlegetnek, ha érdekel.

– Nem túlzottan. De hogy ne add fel a gyerekes nyomulást, és az önbizalmad se szenvedjen maradandó csorbát, segítek. Szívesen beszélek bárkivel akár kényes témákról, még ha a partnerem sötét is, mint egy popsi belseje. Lássuk, ne légy gyáva, hány százalék érdekel belőlem? Ötven, alulról felfelé? Bár mindegy, miattam sok álmatlan éjszakád lehet még, cicus! Aki megnéz és beszél velem, elveszett ember!

– Azért ne bízd el magad. Ebben az érdeklődésben akad egy adag, hmm… együttérzés. No meg persze a nagy szádnak köszönheted. Erre mit lépsz?

A lány megvonta a vállát, majd egy félmosoly kíséretében rákacsintott a fiúra.

– Ezt! – mondta. Ránézett a gimnázium kapuja feletti órára – ami alatt beszélgettek – és elindult a piac parkolója felé.

A fiú utánakiáltott.

– Igaz, hogy a faterod góré a légvédelemnél?

– Nem. Tengeralattjárón lovas tengerész – vetette oda a lány, de a gondolatai már máshol jártak. Azt figyelte, édesapja megérkezett-e a parkolóba, hogy hazavigye.

Apa már biztos vár – gondolta Alma – mint órák után általában. Hiszen mindig megbeszélték, mikor ér véget a tanítás, és apja soha nem késett. A lány kikerült egy kabátokat árusító sátrat, néhány tétován nézelődő asszonyt, és amikor már akadály nélkül belátott a parkolóba, bólintott az ismerős autó felé.

– Történt valami az iskolában? – kérdezte apja a kocsiban, miután kiértek a körforgalomból és elhagyták a várost.

Nemcsók István nyugalmazott rádiótechnikai századparancsnok kinézete, rövidre vágott őszülő barna haja – ahogy ő nevezte, kefefrizura – valamint frissen borotvált arca, határozott vonalú álla és gyors beszéde büszkeséggel töltötte el Almát. Kevés gyereknek van ilyen katonás, jó kiállású apja! Általában puhány, megereszkedett pocakú férfiak álltak be a piac parkolójába, hogy csemetéjüket hazafuvarozzák a gimnáziumból. Alma szerette megjegyezni az ilyesfajta részleteket.

– A szokásos – válaszolta apjának. – Mindig van egy-két idétlenkedő. Leginkább a fiúk. Lassan négy hónapja járok ide, mégsem tudnak hova tenni.

– Kell segítség? – kérdezte Almát a férfi, bár tudta a választ.

– Ugyan! – legyintett a lány. – Megoldom. Sőt néha kifejezetten szórakoztató.

Egy mellettük elsüvítő kamion szele mozdított kicsit az autójukon. A férfi felnézett a böhöm nagy teherautó tükrére, tekintete találkozott a kamionoséval. Mosolyogva intett neki. A pilóta hangos kürtszóval válaszolt.

– És amikor éppen nem szórakoztat? – kérdezte a férfi.

– Olyan is van, tudod jól – mondta a lány, miközben a kamion után nézett. – De nem segítene, ha beleszólnál. Úgy érzem, csak így ismernek el. Ha macerálhatnak, és látják, hogy nem rohangálok utána panaszkodni.

A szemben lévő sávban pirosra festett, emeletes turistabusz közeledett, oldalán hatalmas fekete betűkkel szerepelt az utazási iroda neve. A sofőr fehér ingben és nyakkendőben vezetett, mélyen a felső szint alatt. Alma elhallgatott, tekintete a buszra meredt. Szája elé emelte a kezét, suttogva mondta:

– Ez olyan, mint amilyennel ő utazott. Szerinted megtalálom?

– Ne beszélj badarságokat. Százszor megbeszéltük már – válaszolta fejcsóválva az apja.

A lány nem nyugodott meg. Bekapcsolta a rádiót. Zenei kívánságokat sugárzott az adó, szerelmesek küldtek zeneszámokat és üzeneteket kedvesüknek. Alma két romantikus slágert együtt dúdolt az előadókkal, majd amikor apja balra indexelt és beállt a felezővonal mellé, elhallgatott. Figyelte, ahogy a férfi megvárja a szemből jövő autók elhaladását, és ráfordul az erdei útra.

Néhány száz méter után megálltak. Egy rönkökből épített, kerítéssel körbevett vadászház előtt szálltak ki. A férfi kulcsot vett elő, és kinyitotta a kaput.

– Na, gyógyul már ez a kis bamba Bambinó? – simogatta meg Alma a teraszról hozzá bicegő őzgida fejét. Két német juhászkutya irigyen próbált az őz elé furakodni, ők is kérni akartak a gazdi érintéséből.

– Jól van, rátok is sor kerül, de itt van ez a butus Bambinó, aki belelépett a csapdába.

Az őz megnyalta a lány kezét és hosszan nézett a szemébe.

– Megköszönted, rendben, ennyi elég volt. Pihenj, csak akkor gyógyulsz. Majd elkapom a gazembert, aki ezt tette veled. Most a társbérlőid következnek. Mackó, Fickó! Okos fiú. Gyertek ti is!

Alma eljátszott néhány percig a kutyákkal, majd bement a házba. A konyhában a hűtőszekrényhez lépett és megigazított egy cetlit a hűtőmágnes alatt. Megrázta a fejét, kivette és összegyűrte a papírt. Egy nagyobb kartonpapírt keresett az íróasztalában, melyre vastag piros filccel felírta: „… akarok lenni, meg akarom …" Gondolkodott, beírja-e a pontok helyére a megfelelő szavakat, hisz apja úgysem nevetné ki. Lassan megrázta a fejét. Ugyan tudja, micsoda és kicsoda szeretne lenni, de még korai lenne szavakba önteni. Majd annak is eljön az ideje!

Venesz András szerette a fekvő testhelyzetet, és ennek egyik opcióját, a semmittevést. Vagy tíz perce már, hogy szobájában az ágyán fekve nagy érdeklődéssel figyelte a plafont, s azon egy ráérősen sétálgató pókot, amint a csillárhoz ér, és némi tanácstalankodás után körbejárja.

– Ez is meghökkent – gondolta. – Akárcsak én Alma mellett. Kár volt vele szóba állni – morfondírozott tovább. – Csúnya és mégis pökhendi. Egy ilyentől szerényebb viselkedés volna elvárható. De akkor nem érdekelne – vallotta be magának. – Érdekel? Miféle hülyeségek jutnak eszembe?

A fiú folytatta volna a furcsa vívódást a lánnyal kapcsolatban, amikor a pók lassan pörögve ereszkedni kezdett a csillárról. Mintha azt kérdezte volna a fiútól: na, apafej, hogyan tovább?

András felugrott az ágyról, és cipőt húzott.

– Idén később kezdenek költözni a madarak. Ha ilyen enyhe marad az idő, talán karácsonyig maradnak. Volt már ilyen valaha? – Alma maga elé beszélt séta közben, de a mondatokat a mellette lépdelő apjának címezte. Lábuk alatt ropogtak az elszáradt levelek, néhány méterrel arrébb egy eltévedt nyúl figyelte két hátsó lábára állva a nyugalmát megzavaró embereket. Sötétedés előtt mindennap jártak egyet a pagonyban, néha elballagtak egészen az öreg tölgyfásig, majd vissza. Ahogy rövidültek a nappalok, egyre korábban kezdték meg a gyaloglást a fák között. – A kellemesen langyos ősz miatt lehet – folytatta Alma. – Még várnak az indulással, mert nem fáznak. Szeretném, ha sokáig így maradna. Mert… nyugalmat áraszt ez az évszak. A rozsdabarna levelek a fákon valami ittas festő álmaira emlékeztetnek. – Alma elmosolyodott. – Nem mintha tudnám, miket képes álmodni egy betintázott piktor, de akkor is ez jut eszembe.

Apja most válaszolt.

– A borvirágos orr és a palettán kevert színek juttathatnak eszedbe valamit. A madarakra visszatérve, már gyülekeznek. Délelőtt a tónál láttam a pihenő darvakat. Több tízezren lehettek, elindultak már a Hortobágyról.

– Menjünk, nézzük meg őket! – Alma szemében izgatottság csillant. – Apa, kérlek!

István a fák fölé tekintett, majd az órájára.

– Mire odaérünk, besötétedik. Akkorra lehet, hogy elindulnak.

– Előreszaladok, nyitom a kaput. Igyekezz és állj ki! Te vezetsz, én csak figyuzok.

Apja egy hosszú sóhaj kíséretében aprót bólintott, majd bement a házba a kulcsokért és kitolatott az udvarból.

Jóval a tó partja előtt álltak meg. Kiszállás után csendben benyomták a kocsi ajtaját, és meggörnyedve, halk léptekkel közelítették meg a nádassal körülvett tavat. Már messziről hallották a több ezer madár fülsiketítő, rekedtes krúgatását. Egy nagy felhő takarásából ekkor bújt ki a Hold, s szinte nappali világosságban engedte láttatni ezt a természeti csodát. A büszke, nagytestű madarak szürke színét, fejükön a piros tollakkal, amit szinte koronaként viseltek. Hosszú, karcsú lábaikon ráérősen lépdeltek, tollászkodtak, hatalmas szárnyaikat kiterjesztve pajkosan ugrották át egymást.

– Gyönyörű – suttogta Alma. Oldalra billentette a fejét. Lenyűgözte a páratlan látvány. És a szinte megmagyarázhatatlan tény, hogy ezek a nagyszerű állatok száz és ezer kilométereket repülnek életük megóvása és a fajfenntartás érdekében, iránytű és minden segítség nélkül, hogy tavaszra visszatérjenek ugyanahhoz a fészekhez, amelyet fiókáikkal most elhagynak.

Gépkocsi hangja keveredett a madárhangok közé, fényszóró hasított az idillbe. A madarak idegesen és még hangosabban kiabáltak: krú-krú – majd felszálltak. Erős szél keletkezett, a nádas meghajlott a vendégek távozása nyomán. Alma megfordult. – Ki az a tapló, aki megzavarja ezt a fenséges idillt?

Az autó lámpájának fénye kihunyt, motorja leállt. Gyufa lángja lobbant a szélvédő mögött, majd cigaretta parazsa izzott fel. Alma odament a gépkocsihoz, benézett ablakán.

– Hát te mi a nyavalyát keresel itt? Miattad menekültek el a darvak!

– Sajnálom, majd visszajönnek – felelte András. – Csak miattad jöttem.

– Követtél? Mi vagy te? Beépített titkos megfigyelő?

– Otthon eszembe jutottál, elautóztam felétek. Pont akkor fordult ki a kocsitok az erdőből.

István is odalépett az autóhoz.

– Baj van, Alma? – kérdezte István.

– Nyugi, Apa, nincs semmi, ez csak egy hősszerelmes az iskolából. Unja, hogy csak a pizsamája várja epedve unalmas kis legényszobájában. Unatkozol, igaz? Azért jöttél utánam.

András elnevette magát és kiszállt a kocsiból.

– Hősszerelmes? Nagyra tartod magad, mi? Inkább kíváncsi vagyok. – A fiú Istvánhoz lépkedett, majd kezet nyújtott.

– Jó estét, uram. Venesz András vagyok, Alma osztálytársa.

– Jó estét – morogta a férfi, majd Almához fordult. – Gyere lányom, későre jár. Köszönj el a fiatalúrtól.

A kocsiban Alma és István hazáig hallgattak. Miután bementek a házba, Alma kakaót melegített magának, apjának pedig töltött egy italt. Leültek az asztalhoz. Rövid csend után István szólalt meg.

– Ki ez a srác?

– Mondta. Egy osztályba járunk. Viselkedhettél volna vele udvariasabban. A kézfogásra gondolok.

– Ez volt az idétlenkedő fiú, akiről délután beszéltél?

– Hát, az egyik, igen. Szerintem nem tudja, mit akar. Mondtam neki – nevetett a lány, – hogy aki megnéz és beszél velem, elveszett ember. Nem hitte el. – Alma ivott a kakaóból. – Nekem lett igazam.

– Azért csak vigyázz – ásított az apja. – És szólj, ha valami probléma van.

***

Az asszony fázott.

Este, amikor a férfi hazajött a munkából – akkor jobb lett. Egy szál gyufa, és fellobbantak a cserépkályhában a fahasábok. De nappal, amikor egyedül maradt, a hűvös ősz szürke ridegsége beférkőzött a csontjaiba. Olyankor összehúzta magán vékony kabátját, végigment a fűtetlen szobán és kinézett az ablakon. A kopár fák látványa mindig elszomorította. Ahogy tehetetlenül álldogáltak lehullott leveleiket szemlélve, saját sorsára emlékeztették. Arra, amikor még ő is igazi szépségében pompázott, nem mint most, hirtelen megöregedve, egy kilátástalan jövőképpel maga előtt. Csak amíg a fák nem voltak ráhatással jelenlegi helyzetükre, ő annál inkább. Hiába minden mea culpa, nincs remény.

És ha nem tudom elviselni? – gondolta.

Akkor mit teszek majd?

***

Az osztályba lépve Alma köszönt egy hangos „sziasztok"-ot és a helyére ment. Észre sem vette, hogy belépése után a zsivaj – mely az első óra előtt és a szünetekben általában természetes volt – most természetellenesen elcsendesedett. Kipakolta táskájából füzetét, írószereit. András lépett hozzá.

– Egy csók, két csók nem csók – hadarta vidáman, viccet gyártva a lány vezetéknevéből. – Nemcsók. Morogsz még? – tette hozzá.

– Na, felébredtél, darvak réme? Nem hiányoztál tegnap este.

– Csak rád voltam kíváncsi, a faterod viszont rám nem annyira.

– Csodálkozol? Miattad szálltak fel a darvak. – Alma körülnézett. Az osztálytársai, főként a lányok, közelebb mentek, körbeállták, fürkésző tekinteteket vetettek rá. – Mi van veletek? – kérdezte a lány. – Nem kapok levegőt!

Akadt, aki közelebb hajolt Almához és fejcsóválva körbejárta. Bor Nikit tartották az osztály legszebb arcú lányának – aki ezt az elismerést büszkén viselte, szálfaegyenesen, magasra emelt állal járt, arca szegletében gyakran ott bujkált egy fensőbbséges mosoly. Most megállt Alma előtt és csak nézett rá gúnyosan.

– Nocsak! A csúf kiskacsa felkeresett egy kozmetikust?

Alma ritkán bizonytalanodott el bárkivel szemben, de most nem értette a kérdést. Lassan válaszolta:

– Szükséged van egyre, Szép Heléna? Dobott Páris királyfi?

Niki felfortyant.

– Engem nem szoktak dobni! Ilyesmit én teszek elég gyakran. De te megváltoztál tegnap óta.

Niki hangjában nem volt nehéz észrevenni az irigységet. Alma az órájára pillantott – van még öt perc nyolcig! – és kisietett az osztályból. A folyosón már szaladt, egészen a mosdóig.

Egy elképedt arc nézett vissza rá a tükörből. Nem a megszokott széles, majdhogynem összelapított húsos pofit látta tele sötétbarna szeplőkkel. Nem! Alma megdöbbenten vette tudomásul, hogy arca oválisabbá vált, álla alól a zsírpárnák egy része eltűnt, szeplői halványabbak lettek. És ezt a változást az otthoni kapkodó készülődésben nem vette észre. Vagy útközben történt valami? Csak nézte magát elképedve.

Elgondolkodva ment vissza az osztályterembe. Mindenki az ajtót nyitó lányra tekintett. Az osztály hang nélküli vigyázzban állt, Dóri néni, az ötvenes évei közepén járó biológiatanár – aki olyan egyenes testtel lépkedett, mint egy testnevelő tanár – a hetes jelentését hallgatta. Alma megállt az ajtóban és kivárta, amíg a hetes eldarálja mondókáját. Dóri néni összeráncolt homlokkal vetett egy dühös pillantást az ajtó felé, majd idegesen intett az osztálynak, hogy leülhetnek.

– Mivel a kis hölgy nem tud órakezdésre megjelenni, megkérjük, maradjon kint a tábla előtt. Meg szeretnék győződni róla, a feladott tananyagot tudja-e?

Többen gúnyosan kuncogni kezdtek, Dóri néni pálcájával az asztalra csapott.

– Csendet! Vagy azonnal dolgozatot írtok! Két egyest is kaphat, aki nem készült. Egyet a dolgozatára, egyet, ha puskázáson kapom. – Hirtelen a légy zümmögését is hallani lehetett volna. – Na, kezdd el, Alma!

– Dóri néni előadásában múlt órán többek közt a madárvonulásról is szó volt. Erről beszélnék, ha megengedi.

A tanárnő gyanúval telve nézett a lányra. Hosszú évek óta okította a diákokat a biológia köztudott és alig ismert titkaira, és úgy gondolta, ismer minden trükköt, amelyet a diákok be szoktak vetni jobb jegy elérése vagy egy felelés megúszása érdekében. Alma válaszán azonban elcsodálkozott. Az órákon előadott kis színeseiről, ahogy magában nevezte az adott témával kapcsolatos plusz információit, nos, erről soha nem beszéltek a gyerekek, hiszen mindez nem szerepelt a tankönyvben, így kötelező sem volt tudni.

– Nocsak! Tied a pálya, hallgatlak.

És Alma belefogott. Elmesélte tegnap esti megfigyeléseit a tó partján a darvakkal. Természetesen apjáról és Andrásról nem beszélt. Dóri néni egyre csillogóbb szemekkel hallgatta, az osztály csendben figyelt. A tanárnő összeszedte magát, nem akarta, hogy a gyerekek lássák elérzékenyülését egy szívének oly kedves téma hallatán. Egy szigorú pedagógus maradjon kemény és határozott minden helyzetben! Alma mindazonáltal látta Dóri néni megváltozott tekintetét, és tudta, hogy helyes volt felhoznia a darvak pihenőjét. Hisz mindenki tudta, hogy a tanárnő mennyire szereti a tantárgyát, s reagálása félig-meddig kiszámítható volt.

De mindent Alma sem tudott kiszámítani.

Dóri néni ugyanis felállt a tanári asztaltól, amelyre eddig támaszkodott, és közel lépett a lányhoz.

Mustrálgatta az arcát, körbejárta.

– Érdekes. De ez nem lehet a magyarázat… – A tanárnő értetlenül csóválta a fejét. – Amilyen átérzéssel előadtad a látottakat, de akkor sem. Még attól sem lehet egyik napról a másikra ennyit változni.

***

Az asszonyt a kutya sértett csaholása ébresztette. Ismerte ezt a hangot. Akkor ugatott így az állat, ha a gazdája megjött vagy távozott otthonról.

Kibújva a paplan alól, az asszony összerázkódott a hidegtől. A cserépkályhához ment, használt étolajat öntött az előre bekészített tüzelőre, és meggyújtotta alatta a papírt. Mire fellobbant a láng, kulcs fordult a zárban, és nyílt az ajtó. Magas, erős testalkatú, szakállas férfi lépett a konyhába. Komoran nézett az asszonyra.

– Még be sem tettem a lábam a házba, már füstöl a kémény. Ennyire sürgős?

– Ne haragudj, nagyon fáztam. Éppen ebben a pillanatban gyulladt csak meg a papír.

A férfi vállat vont, levette a kabátját, és felakasztotta az ajtó melletti fogasra. Flegmán szólt.

– A te biztonságodról van szó. Ha neked csak ennyit számít, nekem így is megfelel. De már számtalanszor mondtam. Itt a Hajnal utcában sok a nyugdíjas. Unalomból a szomszédjaikkal foglalkoznak. Ráérnek.

A nő csak hallgatott, bólintani sem mert.

***

Alma csendesen lépett a házba. Ebéd után apja mindennap szunyókált egy órát, s mivel ma nem kellett a lányáért bemennie a városba, kicsit hosszabb déli pihenőt tartott. Oktatási szünet lévén – a tanári kar továbbképzésen vett részt – a diákok otthon maradhattak. Alma bement a szobájába és megállt az ablak kilincsére szerelt tükör előtt. Csak nézte magát hosszú időn keresztül. Nem érzett semmi kárörömet gúnyolóival szemben eddigi megalázottsága miatt, inkább természetesnek vette magán a pozitív változást és irigyei elképedését. Leült a számítógép elé, s a madarakról keresett információkat.

Kezdetnek nem rossz, mondta maga elé szórakozottan, ujjaival a klaviatúrán játszadozva. Teljesen belefeledkezett az olvasásba. Később, amikor rápillantott a képernyő jobb alsó sarkában az órára, feljajdult.

– Jézusom! Apa! – kiáltotta. – Elkésünk! Te is elfelejtetted?

A nappaliból álmos hang válaszolt.

– Ritkán alszom napközben ennyit, de most tényleg jól esett. Készülj, azonnal indulunk!

Az udvaron a kutyák rezzenéstelen tekintettel, mozdulatlanul figyelték, amint az autó megfordul gazdáikkal és elindul a város irányába. Az okos, jól idomított állatok a megtanított fegyelemhez tartották magukat és el nem mozdultak a házuk mellől. Csak a sebesült őzgida sántikált a kerítéshez szomorúan.

A csontkovács a csengetésre ajtót nyitott, udvariasan előre köszönt Almának és az apjának. István megállt a folyosón, nem lépett be a házba.

– Majd egy óra múlva jövök érted, mint a múltkor. Addig beülök a könyvtárba, keresek valami szórakoztatót. Viszlát, Imre! Aztán ne kímélje a kisasszonyt – mosolygott a masszőrre.

Kustos Imre csontkovács és masszőr fehér pólót, rövid fehér sortot viselt, mely ruhadarabok kiemelték kidolgozott kar -, és lábizmait. Maga elé engedte Almát, aki ismerte már a járást a házban. Kustos Imre rendelőjét sokan látogatták távolabbi településekről is, csakúgy, mint a városból. Híre ment tudásának, erős kezeinek, és hogy nemcsak hókusz-pókusz a hirdetésekben szereplő energiaadó képessége. Alma belépett a szobába, amely ragyogott a fehérségtől és a tisztaságtól. Elfordult, bugyira-melltartóra vetkőzött, széles fehér törölközőt terített a vállára, és felfeküdt a masszírozó ágyra. Imre becsukta az ajtót, a lányhoz lépdelt, hátán lejjebb húzta a törölközőt, és nyomkodni kezdte a vállát.

– Hogy érzi magát az előző kezelés óta? – kérdezte szokásos, monoton hangján.

– Köszönöm, voltam már jobban, de ez nem a fizikai állapotomra vonatkozik. Gondolom, magát inkább az érdekli.

– Igen, az.

– Jobban. Minden tekintetben. Hogy a kezelés használt-e, vagy valami csoda történt, nem tudom.

Imre halkan nevetett.

– Meggyőződésem, hogy a masszázs használt.

– Meséljen a beteg hetedik csigolyámról – kérte a lány.

Imre lejjebb húzta a lány válláról a törölközőt, felette folytatta a masszírozást. Egy csontot érintett meg finoman Alma hátán. Lassan, ráérősen beszélt, mert tapasztalata szerint ez segítette páciensei ellazulását.

– Ennek a kitüremkedése okozza – mondta, – már elnézést a kifejezésért, a hát púposságát, ahogy a népnyelv nevezi. Ennek a csigolyának az elváltozása az egyik oka a hát merevségének és fájdalmának. Műtéti beavatkozás nélkül is lehetséges változtatni rajta, de nem elhanyagolható az akarat, a lelki tényező. Hasonlóan más betegségek gyógyulásához. A sok számítógép előtt töltött idő, a lezsernek mondott görnyedt testtartás és a puha fekhely közrejátszik a púp kialakulásában. És még valamit. Statikailag fontos, hogy a gerinc hatvan fok körüli szöget zárjon be a medencével.

– És tud erre valami gyógymódot?

A lány nem láthatta, de a masszőr bólogatva mosolygott. Továbbra sem emelte fel a hangját.

– Húzza ki magát, járjon egyenesen, mint egy királynő. Persze ez életmódváltással jár. Lesz, aki megkérdezi, hogy mire feszítesz, csak hogy kitold a lökhárítókat? Ne törődjön velük. Bízzon bennem, ez nem kis részben feltétele a gyógyulásának. Én sok mindenre tudok gyógymódot, és általában néhány kezelés után javulás jelentkezik, reménytelennek tűnő esetekben is. És ezt ne vegye reklámnak vagy szakmai kérkedésnek. Majd fokozatosan nyújtunk a gerincén, ahogy a múltkor szó volt róla. Két-három alkalomra lesz még szükség. Több módszer létezik, amitől esztétikusabb kinézete lesz a hátának. És ne feledje a lelkiekről mondottakat. Maga határozott személyiség. Sokat segíthet önmagán.

Este tízig nézte Alma az ornitológiával foglalkozó oldalakat. Kinyitotta szobája ablakát, beleszagolt az éjszakai levegőbe. Majd becsukta az ablaktáblákat, vastagon felöltözött. A falépcsők általában csikorogtak lépései alatt, de most lábujjhegyre emelkedve hagyta maga mögött a lépcsőfokokat, és így elmaradtak a szokásos zajok. Kezében vitte cipőjét, amit csak az udvaron vett fel. Pisszentett a kutyáknak, megsimogatta mind a kettőt, de csak Fickót vitte magával. Mackó oldalra fordított fejjel várta gazdája döntésének magyarázatát, amit nem kapott meg.

Az erdő sötét volt, nagy kiterjedésű, szinte fekete. Felhő takarta a Holdat. A szokásos zajok hallatszottak. Elnyújtott kuvikcsivitelés, fák törzseinek megfáradt sóhajtása – ahogy a szél bizonygatni akarja erejét velük szemben – őzek és nyulak pillanatnyi riadt megtorpanása a száradt avaron, melynek áruló hangja életükbe is kerülhet. Alma hallotta mindet. Fickó is, aki megállt és leült. Füleit körbe-körbe mozgatva csak előre figyelt.

Aztán a lány a céljához ért. Nappal már járt itt néhányszor, de nem tudta volna megmondani, mi késztette most arra, hogy a sötétben újra felkeresse. Valamiért jönnie kellett.

Egy elhagyott tanya az erdő közepén, amelyben nem lakik senki.

A Hold alig világított. Csak a sötét elmúlás volt látható, amelyet a kitört ablakok mutattak, meg a felerészben hiányzó cserepek a ház tetejéről.

Hirtelen elvonult a felhő a Hold elől.

Madarak szálltak fel a padlásról, fekete madarak, melyek színe ezüstté változott a holdfény által. A madarak Alma felé repültek. A lány először véletlennek hitte, hogy felé tartanak, mert az éjszakai fényben nem láthatták őt. De a madarak föléje repültek, fölötte köröztek. És a hangjuk! Amikor újra visszatértek fölé, hangosan csiviteltek, rikoltoztak.

Ki ért madárul? – gondolta Alma.

Az osztály csendben várta, amikor a lány belépett. Várta? Alma nem tudta, miért jutott eszébe ez a szó. Nem nagyképű egy kicsit? Pedig mindenki őt nézte. Mintha tényleg rá vártak volna.

Niki széles mozdulattal dobta hátra dús haját, ahogy feléje fordult – talán kicsit túl is játszotta a szerepét – felállt a padból, Alma elé lépett.

– Te akarsz lenni az új szépségkirálynő?

– Én verseny nélkül is mindig különb voltam mindenkinél, a magam módján.

– Na persze. Csakhogy ott van, hogy a magad módján! Ez valamit visszavesz a hiteledből.

– Cica! Tőlem azt vártátok el, alázkodjak meg, alkatom miatt ne a szemetekbe nézzek, hanem a földet bámuljam, ahogy általában a hozzám hasonló testi hibával születettek teszik. Frászt! Szép vagyok, és naponta szebb leszek. Ezt képtelen vagy megemészteni, de a titkát soha nem tudod meg. Ellopom a neked tetsző hapsikat! Cinikusan és nagy pofával. És nem tehetsz ellene semmit.

– Miss Quasimodo, nagyon eleresztetted a gyeplőt!

Alma egy félmosollyal ült le a helyére.

Venesz Andrást kétségek gyötörték. Néhány napja alaposan leszólta a lányt az iskola előtt, holott valójában Alma nem szolgált rá a hangra, amelyet vele szemben használt. Aztán az osztályteremben, mikor Niki szintén hasonló hangot engedett meg magának Almával szemben, nem védte meg a lányt. Elgondolkodott. Azelőtt ilyen nem jutott eszébe, hogy neki Almát meg kell védenie. Mi történik? Egyre többet gondol a csúnya, púpos lányra… aki már talán nem is annyira csúnya. Csak ez a mondat zakatolt a fiú fejében: mi történik?

Úgy érezte magát, mint a nagyrészt gép, kis részben ember főhős a