Garantált hepiend

KATARINA BIVALD

Garantált hepiend

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Läsarna i Broken Wheel rekommenderar

First published by Forum Bokförlag,

Stockholm, Sweden

Copyright © Katarina Bivald, 2013

Minden jog fenntartva!

Fordította: HOLLÄNDER JUDIT

Published in the Hungarian language by arrangement

with Bonnier Rights, Stockholm, Sweden

Hungarian translation © Holländer Judit, 2015

© Erawan Könyvkiadó, 2015

Felelős kiadó: Fejős Éva

Felelős szerkesztő: Papp Diána

A kéziratot gondozta: Lőrinczi Ágnes

Borítóterv: Cantinart

Borítóillusztráció: Shutterstock

Elektronikus változat:

Békyné Kiss Adrien

ISBN: 978-615-5469-69-5

Sara Lindqvist

Kornvägen 7, 1 tr

136 38 Haninge

Svédország

Broken Wheel, Iowa, 2009. április 15.

Kedves Sara!

Remélem, örömét leli majd Louisa May Alcott Régimódi kisasszonyában. Elbűvölő történet, de talán egy cseppet nyíltabban moralizáló, mint a Kisasszonyok.

Ami a fizetést illeti, ne is gondoljon rá, évek óta megvolt a könyv két példányban. Jó, hogy új otthonra lelt, és elutazhat egészen a messzi Európáig. Jómagam sosem jártam Svédországban, de biztos vagyok benne, hogy gyönyörű ország.

Nem vicces, hogy az ember könyvei messzebbre utaznak, mint ő maga? Hogy ez inkább vigasztaló vagy nyugtalanító, nem tudnám megmondani.

Baráti üdvözlettel:

Amy Harris

Könyvek kontra élet: 1-0

A Hope főutcáján álló idegen nő szinte felkavaróan hétköznapi  jelenség volt. Vézna, unalmas alak, az évszakhoz képest túl meleg és túl szürke átmeneti kabátban. A lábainál egy hátizsák feküdt, vékony lábszárához pedig gigantikus méretű bőrönd támaszkodott. Azok a lakosok, akik véletlenül szemtanúi voltak érkezésének, nem tudták nem kimondott udvariatlanságnak tartani, hogy valaki ennyire ne törődjön a külsejével. Mintha ezt a nőt egy szemernyit sem érdekelné, hogy jó benyomást tesz-e rájuk.

Haja meghatározhatatlan árnyalatú barna volt, se nem igazán világos, se nem igazán sötét. Hanyagul felhelyezett hajpánttal volt felfogva, és rendetlen fürtökben hullott alá a vállára. Arcának helyét Louisa May Alcott Kisasszonyok című regénye foglalta el.

Úgy tűnt, egy cseppet sem izgatja, hogy Hope-ban van. Mintha csak véletlenül csöppent volna oda, könyvvel, csomaggal, fésületlen hajjal meg minden egyébbel. Felőle ugyanígy lehetne a világ bármely más városában is. Pedig Cedar County egyik legszebb utcájában állt, talán a legszebben egész Dél-Iowában, de a könyvén kívül nem látott mást.

Teljesen érdektelen azért mégsem volt. Néha-néha egy méretes szürke szempár kukkantott ki a könyv mögül. Akár egy prérikutya, azt vizslatva, hogy tiszta-e a levegő.

Kicsit lejjebb engedte a könyvet, majd élesen balra nézett, hogy aztán annyira jobbra vigye a tekintetét, amennyire csak a feje elfordítása nélkül lehetséges. Ekkor ismét felemelte a könyvet, és látszólag újra elmerült a történetben.

Valójában Sara ekkorra már az utca valamennyi részletét az emlékezetébe véste. Még arca előtt a könyvvel is fel tudta idézni, hogyan csillant meg a lemenő nap fénye a fényesre polírozott városi terepjárókon, hogy még a fák koronái is mennyire rendezettnek és gondozottnak tűntek, és hogy az ötven méterre lévő fodrászszalon műanyag reklámtáblája a hazafias vörös-fehér-kék csíkos színösszeállításban pompázott. A háta mögött lévő kávézóból frissen sült almás pite émelyítő illata lengte be a környéket.  Az ott üldögélő középkorú nők nyílt nemtetszéssel figyelték őt. Minden egyes alkalommal, amikor feltekintett a könyvből, összeráncolták szemöldöküket és enyhén megcsóválták fejüket, mintha az etikett valamely íratlan szabályát szegte volna meg a járdán olvasással.

Ismét felemelte a mobiltelefonját, és felhívta a legutoljára elmentett számot. Kilenc csengésig várt, mielőtt letette.

Amy Harris tehát késett kicsit. Biztos volt rá logikus magyarázat. Például egy defektes kerék. Vagy hogy kifogyott a benzin. Könnyen megesik, hogy az ember – ismét lepillantott a telefonja képernyőjére – két óra harminchét percet késik.

Nem volt nyugtalan, még nem. Amy Harris igazi leveleket írt igazi, régimódi levélpapírra. Elképzelhetetlen, hogy valaki, aki valódi, krémszínű levélpapírra írja a leveleit, magára hagyja a barátját egy idegen városban, vagy kiderül róla, hogy valójában pszichopata sorozatgyilkos, ahogy azt Sara édesanyja elképzelte.

– Elnézést, kedvesem!

Egy idegen nő állt meg mellette. Az a fajta álságosan türelmes kifejezés ült az arcán, amely azokon szokott megjelenni, akik már többször tették fel ugyanazt a kérdést.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte a nő. Élelmiszerrel teli barna papírzacskó támaszkodott a csípőjének, szélén egy Hunt´s paradicsomleves-konzerv egyensúlyozott hanyagul.

– Köszönöm, nem – válaszolta Sara. – Várok valakit.

– Minden bizonnyal – mondta a nő szórakozottan elnéző hanglejtéssel. A teraszon ülő asszonyok érdeklődéssel figyelték a beszélgetést. – Először jár Hope-ban?

– Broken Wheelbe tartok.

Talán csak beképzelte, de a nő nem úgy festett, mint aki megelégszik a válasszal. A konzerv fenyegetően ugrott egyet a szatyor szélén. Egy perc elteltével az asszony így szólt:

– Attól tartok, hogy az a Broken Wheel nem igazán tekinthető városnak. Ismer ott valakit?

– Amy Harrisnél fogok lakni.

Csend.

– Biztos vagyok benne, hogy már úton van – mondta Sara.

– Úgy tűnik, mintha cserbenhagyták volna, kedvesem – nézett a nő várakozástelin Sarára. – Lássuk csak. Hívja fel!

Sara kelletlenül elővette a telefonját, és igyekezett ellenállni a vágynak, hogy hátrébb húzódjon, amikor az idegen nő a füléhez nyomta az arcát, hogy hallja, kicsöng-e a hívás.

– Nem úgy tűnik, mintha válaszolna. – Sara visszatette a telefont a zsebébe, a nő pedig elhajolt. – Mit fog ott csinálni?

– Nyaralok. Kiveszek egy szobát.

– És erre itt hagyták. Jó kis indítás. Nagyon remélem, hogy nem adott előleget. – A nő áttette a másik kezébe a bevásárlószatyrot, majd a kávézó terasza felé csettintett.

– Hank – szólt oda hangosan az egyetlen jelen lévő férfinak. – Vidd el a lányt Broken Wheelbe, rendben?

– Még nem ittam meg a kávémat.

– Akkor vedd magadhoz!

A férfi morgott valamit, de engedelmesen felállt, és eltűnt a helyiségben.

– A maga helyében – folytatta a nő Sarához fordulva – nem válnék meg rögtön attól a pénztől. Közvetlenül hazautazás előtt fizetnék. Addig meg jól eldugnám.

Olyan hevesen bólintott hozzá, hogy a paradicsomkonzerv megint ugrott egyet.

– Nem állítanám, hogy mindenki tolvaj Broken Wheelben – tette hozzá a pontosság kedvéért. – De az biztos, hogy nem olyanok, mint mi.

Hank egy kávéval teli papírpohárral tért vissza, aztán behajította Sara bőröndjét és hátizsákját a kocsija hátsó ülésére. Őt magát kedvesen, de határozottan az első ülésre ültette.

– Vidd el oda, Hank! – mondta a nő, és szabad kezével kétszer az autó tetejére ütött. Odahajolt a nyitott ablakhoz.

– Ha meggondolná magát, ide mindig visszajöhet.

– Szóval Broken Wheel – mondta Hank egykedvűen.

Sara összefűzte ujjait a könyve fölött és igyekezett ellazultnak tűnni. Az autót olcsó arcszesz és drága, sötétre pörkölt kávé illata töltötte be.

– Mit fog ott csinálni?

– Olvasni.

Hank megcsóválta a fejét.

– Egyfajta nyaralás – magyarázta a lány.

– Hát majd meglátjuk – mondta Hank. Sara kinézett az ablakon, és látta, hogyan változik hirtelen a kép. A gyepet szántók váltották fel, eltűntek a csillogó autók, a takaros házak helyett pedig tömör kukoricafal szegélyezte mindkét oldalát az útnak, ami egyenesen haladt, álmosító szabályossággal. Néha keresztezte egy-egy szintén egyenes út, mintha valaki annak idején végigtekintett volna a széles mezőkön és vonalzóval húzott volna rájuk csíkokat, gondolta Sara. De ahogy haladtak előre, egyre kevesebb volt belőlük, és az embernek az az érzése támadt, mintha kilométereken át csak kukorica venné körül.

– Nem sok maradhatott a városból – mondta Hank. – Egy barátom ott nőtt fel. Most biztosításokat ad el Des Moines-ben.

Sara nem tudta, mit mondjon. – Milyen érdekes – próbálkozott.

– Szereti csinálni – helyeselt a férfi. – Annál egész biztosan jobb, mint családi gazdaságot vezetni Broken Wheelben, az egyszer biztos.

Ezután már nem szólalt meg többet.

Sara a szélvédőhöz hajolt, mintha az Amy leveleiben leírt várost keresné. Olyan sokat hallott Broken Wheelről, hogy szinte várta, hogy Annie kisasszony felbukkanjon a teherrobogóján, vagy feltűnjön az út szélén Jimmy a legfrissebb újságját lobogtatva. Egy ideig már-már látta őket maga előtt, de aztán elmosódott a képük a maguk mögött hagyott porfelhőben. Egy leharcolt pajta derengett fel, majd tűnt el ismét a kukoricásban, mintha soha nem is létezett volna. Negyedórán át nem is láttak több házat.

Úgy fog kinézni a város, mint ahogy elképzelte magának? Sara még afeletti aggodalmáról is megfeledkezett, hogy Amy nem válaszol, most hogy végre a saját szemével láthatja Broken Wheelt.

De amikor odaértek, észre sem vette volna a települést, ha Hank nem lassít le. Hirtelen bukkant fel a széles, háromsávos út mellett. A házak annyira alacsonyak voltak, hogy szinte beleolvadtak az aszfaltba.

A főutca pár épületből állt az út két oldalán. A legtöbb sötétnek és lakatlannak tűnt, szürkének és lehangolónak az utolsó délutáni napsugarakban. Az üzletek kirakata be volt törve vagy be volt deszkázva, de egy vendéglő nyitva tartott.

– Nos, akkor mit szeretne? – kérdezte Hank mérsékelt érdeklődéssel. – Vigyem vissza?

Sara körülnézett. Az étterem egyértelműen nyitva volt. Piros neoncsövek hirdették halványan a Vendéglő feliratot, a kirakathoz legközelebb eső asztalnál pedig egy magányos férfi ült. Sara megrázta a fejét.

– Ahogy akarja – mondta Hank olyan hanglejtéssel, mintha azt mondaná: magára vessen!

A lány kimászott az autóból, kinyitotta a hátsó ajtót és kicipelte a csomagját, miközben puhafedeles könyvét a hóna alá szorította. Hank abban a pillanatban gázt adott, amint becsukódott az ajtó. Éles U-kanyarral fordult meg a város egyetlen közlekedési lámpájánál, amely egy dróton lógott az út közepén és pirosat mutatott.

Sara a vendéglő előtt állt a bőrönddel a lábánál, a hátizsákkal a vállán, a könyvet szorosan magához szorítva.

Minden rendben lesz, mondta magában. Minden megoldódik. Nincs katasztrófa… Kijavította: igazi katasztrófa nem történhet, amíg az embernél van könyv és pénz. Van nála elég pénz, hogy megszálljon egy turistaszállón, ha kell. Azt leszámítva, hogy szinte biztos volt benne, hogy Broken Wheelben nincs turistaszálló.

Belökte az ajtót – igazi vadnyugati lengőajtó, micsoda abszurd részlet – és bement. Az étterem gyakorlatilag üres volt, a kirakatnál ülő férfit és a pult mögött álló nőt leszámítva. A férfi vékony volt és inas, egész lényével azt sugározta, hogy elnézést kér, amiért létezik. Nem is nézett fel, amikor Sara belépett, csak lassan tovább forgatta a kávéscsészéjét, oda és vissza.

A nő ezzel szemben rögtön teljes figyelmét az ajtónak szentelte. Legalább százötven kilót nyomott, húsos karjai a magas pulton pihentek. Vagy direkt az ő számára építették ilyennek a pultot, vagy már olyan régóta dolgozott ott, hogy hozzáidomult a berendezéshez. A pult sötét fából készült, feltehetően egy bárba szánták. De ahol a söralátéteknek kellett volna lenniük, ott rozsdamentes acélból készült szalvétatartók és laminált étlapok sorakoztak, amelyeken plasztikus képek mutatták be a zsír valamennyi megjelenési formáját, amelyet felszolgáltak.

A nő olyan természetességgel gyújtott rá, mintha a cigaretta testének folytatása lenne.

– Maga kell legyen a turista – mondta. A cigarettafüst telibe találta Sara arcát.

– Sara.

– Rohadt egy napot választott az ideutazásra.

– Tudja, hol lakik Amy Harris?

A nő ismét bólintott. – Rohadt egy nap. – Egy kis hamu hullott a pultra a cigarettáról.

– Grace vagyok – mondta. – Illetve valójában Madeleine. De ne próbáljon úgy szólítani.

Sarában fel sem merült, hogy bárminek is szólítsa.

– És most itt van.

Sarának határozottan az az érzése támadt, hogy Grace-akit-máshogy-hívnak élvezte a helyzetet. Elnyújtotta a pillanatot, ameddig csak lehetett. Háromszor biccentett magában, mélyet szívott a cigarettából, majd a szája sarkán lassan kiengedte a füstöt. Aztán áthajolt a pulton.

– Amy meghalt – mondta.

Sara emlékezetében Amy halála örökre összekapcsolódott a túl erős neonfénnyel, a cigarettafüsttel és az ételszaggal, de akkor minden olyan valószínűtlennek tűnt. Ott állt egy amerikai kisváros vendéglőjében, és megtudta, hogy egy nő, akivel sohasem találkozott, meghalt. Az egész helyzet túl álomszerű volt ahhoz, hogy félelmetes legyen, túl furcsa, hogy rémálommá váljon.

– Meghalt? – szaladt ki a száján. Szokatlanul buta megjegyzés, még tőle is. Lerogyott egy bárszékre. Fogalma sem volt, mit tegyen. A nőre gondolt, akivel Hope-ban találkozott, és azon rágódott, vajon nem lenne-e jobb visszamennie oda.

Amy nem halhatott meg, gondolta Sara. Hiszen a barátom volt. Szerette a könyveket, az isten szerelmére!

Nem gyász volt, amit érzett, csak szembesült az élet átmenetiségével, és minden egyre szürreálisabbnak tűnt számára. Azért utazott Iowába Svédországból, hogy egy kis szünetet kapjon az élettől, sőt, hogy egy kicsit megússza az életet, de még véletlenül sem azért, hogy a halállal találkozzon.

Hogyan halt meg? Az egyik fele meg akarta kérdezni, a másik nem akarta tudni.

Mielőtt még el tudta volna dönteni, Grace folytatta: – Még javában zajlik a temetés. Nem túl ünnepélyesek ezek az események manapság. Túl sok vallásos süketelés, ha engem kérdez. Máshogy volt ez, amikor a nagyanyám halt meg – mondta az órára pillantva. – Oda kéne most mennie. Valaki, aki jobban ismerte Amyt, majd kitalálja, mit csináljunk magával. Én megpróbálok kimaradni ennek a városnak a problémáiból, maga pedig határozottan egy ezek közül.

Elnyomta a cigarettát. – George, elviszed Sarát Amy házához?

A kirakat mellett ülő férfi felnézett. Egy pillanatra ugyanolyan bénultnak tűnt, mint ahogy Sara érezte magát. Aztán felállt, és félig vitte, félig vonszolta a csomagokat az autóhoz.

Grace megragadta Sara könyökét, amikor a férfi után indult. – Ő Szegény George – mondta, és a férfi háta felé biccentett.

Amy Harris háza elég nagy volt ahhoz, hogy a földszinten található nappali és konyha viszonylag tágasnak tűnjön, ahhoz viszont elég kicsi, hogy a temetés után összegyűlt kis csoport szinte teljesen megtöltse. Az asztalon és a konyhapulton étellel teli tálak álltak, valaki pedig salátával és kenyérrel teli tálakat tett melléjük, meg vizespoharakban evőeszközt és szalvétát.

Sara kapott egy étellel megrakott papírtányért, aztán többé-kevésbé békén hagyták. George továbbra is mellette maradt, őt pedig meghatotta ez a váratlan lojalitás. Nem tűnt túl bátor embernek, még Sarához képest sem, de bejött vele, és most ugyanolyan bizonytalanul járkált körbe, mint ő.

A félhomályos hallban egy sötét kredenc állt, amelyre valaki egy bekeretezett képet helyezett, amely Sara feltételezése szerint Amyt ábrázolta, valamint két megviselt asztali zászló, az amerikai és Iowa tagállami zászlója is a kredencen díszelgett. Szabadságunkat megbecsüljük, jogainkhoz ragaszkodunk, hirdette ez utóbbi aranyszínű, hímzett betűkkel, de a piros szín már kifakult rajta, egyik széle pedig elkezdett rojtosodni.

A fényképen látható nő tökéletesen idegen volt. Talán húszéves lehetett, haja két vékony copfba fonva, mosolya teljesen szokványos kameramosoly, sok ezer másikhoz hasonlatos. Talán volt valami a tekintetében, amit Sara a leveleiből már ismert, egyfajta nevető csillogás, amely jelezte, hogy tudja, minden csak tréfa. De ez volt minden.

Szerette volna kinyújtani a kezét és megérinteni a képet, de ezt túlságosan tolakodónak érezte. Ehelyett ott téblábolt a sötét hallban, óvatosan egyensúlyozva a papírtányért és a könyvet. A csomagjai eltűntek valahová, de nem volt ereje emiatt nyugtalankodni.

Három héttel ezelőtt olyan közel érezte magához Amyt, hogy készen állt rá, hogy vele lakjon két hónapig, most viszont olyan érzése volt, mintha barátságuk valamennyi nyoma Amyvel együtt eltűnt volna. Sosem hitte, hogy feltétlenül találkozni kell valakivel ahhoz, hogy barátok lehessenek – leggyümölcsözőbb kapcsolatai közül többet olyan személyekkel tartott fenn, akik nem is léteztek –, most azonban hirtelen hamisnak és szinte kegyeletsértőnek tűnt ragaszkodnia ahhoz, hogy bármit is jelentettek volna egymás számára.

Körülötte lassan és határozatlanul mozogtak az emberek a szobákon keresztül, mintha csodálkoztak volna, mi a csudát is keresnek ott, ami szinte teljesen egybevágott azzal, amit Sara gondolt. Mégsem tűntek feldúltnak. Meglepettnek sem. És senki sem sírt.

A legtöbben kíváncsian szemlélték őt, de valami miatt, talán a helyzettel szemben érzett tisztelet okán, tartózkodtak attól, hogy konkrét kérdéseket tegyenek fel neki. Ehelyett ott köröztek körülötte, és rámosolyogtak minden alkalommal, amikor összetalálkozott a pillantásuk.

Aztán egy nő vált ki a tömegből, és elkapta őt a hallban.

– Caroline Rohde.

Katonás volt a tartása és a kézszorítása.

A Sara előtt álló nő sokkal szebb volt, mint ahogy korábban elképzelte. Mély, mandulavágású szeme volt, és olyan tiszta vonásai, mint egy szobornak. A csillár fényében a bőre szinte áttetszően fehérnek tűnt magas járomcsontjain. Sűrű hajába ősz fürtök vegyültek, amelyek leginkább folyékony ezüstre emlékeztettek.

A nyakán fekete, vékony, hűvös selyemsálat viselt, amely furcsán festett volna bárki máson, még ilyen alkalommal is, rajta azonban leginkább időtlen volt, súrolva a fényűzés határát.

A korát nehéz lett volna megmondani, de olyan ember benyomását keltette, aki sosem volt igazán ifjú. Sarának határozottan az volt az érzése, hogy Caroline Rohdénak nem sok köze volt a fiatalsághoz.

Ha beszélt, mindenki elhallgatott körülötte, és hangneme illett kisugárzásához: határozott, eltökélt, és mondanivalójában egyenesen a tárgyra tért. Hangszínében talán még fellelhető volt egy üdvözlő mosoly, ez azonban sosem jutott el a szája széléig. Inkább csak megkeményítette a száj körüli vonásait.

– Amy említette, hogy jönni fog – mondta. – Nem állítanám, hogy jó ötletnek tartottam, de nem az én feladatom ezt megítélni.

Majd elgondolkodva hozzátette: – Talán nem kellett volna ezt szóba hoznom, de igazat kell adjon nekem abban, hogy ez egy kissé… kényelmetlen helyzethez vezetett.

– Kényelmetlen – ismételte meg Sara. Bár azt nem igazán értette, honnan tudhatta volna Amy, hogy meg fog halni.

A többiek laza félkörben köréjük álltak, úgy, hogy valamennyien Caroline mögé kerülve, arccal Sara felé fordulva figyeltek végül, mintha valamiféle vándorcirkusz lenne átutazóban.

– Nem tudtuk, hogyan értesítsük, amikor Amy… elhunyt. Most pedig itt van – foglalta össze Caroline. – Hát, majd meglátjuk, mit tudunk kezdeni magával.

– Szükségem lenne szállásra – mondta Sara. Mindannyian előrehajoltak, hogy hallják, amit mond.

– Szállásra? Természetesen itt fog lakni! A ház üres, nemdebár…?

– De…

Egy papi gallért viselő férfi kedvesen rámosolygott, majd sajnálatos módon így folytatta: – Amy megkért minket, hogy adjuk át, hogy semmi nem változott ezzel kapcsolatban.

Semmi nem változott? Nem tudta eldönteni, hogy Amy, a lelkész vagy esetleg egész Broken Wheel bolondult meg.

– Van természetesen egy vendégszoba. Ma éjjel aludjon ott, holnap pedig meglátjuk, mit is csináljunk magával.

A lelkész bólintott, és ezzel eldöntetett: egyedül fog lakni Amy Harris házában.

Felterelték az emeletre. Legelöl Caroline haladt, akár egy hadvezér a csatában, szorosan a nyomában Sarával, majd George következett támogató, csendes kísértetként. Őket követte a vendégek nagy része. Valaki hozta a csomagját is, hogy ki, azt nem tudta, de mikor megérkezett a kis szobához, a bőrönd és a hátizsák is csodálatos módon előkerült.

– Gondoskodunk róla, hogy mindene meglegyen, amire szüksége lehet – mondta Caroline az ajtóból, egyáltalán nem barátságtalanul. Kiterelte a többieket, és finoman intett Sarának, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót.

Sara leroskadt az ágyra. Ismét egyedül volt, kezében továbbra is az étellel teli tányért szorongatta. Mellette az ágytakarón egy elhagyatott könyv feküdt.

A mindenit, gondolta.

Sara Lindqvist

Kornvägen 7, 1 tr

136 38 Haninge

Svédország

Broken Wheel, Iowa, 2009. április 15.

Kedves Sara!

Nagyon köszönöm a kedves ajándékát! Magamtól nem feltétlenül vettem volna meg ezt a könyvet, éppen ezért még inkább örömmel fogadtam. De a történet szörnyű volt. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen dolgok történnek Svédországban. Bár hogy miért is ne lehetne így, azt nem tudom. Szerintem a kisvárosokban sokkal több az erőszak, a szex és a botrány, mint a nagyvárosokban, és amennyiben ez igaz, akkor miért ne lehetne ez ugyanúgy érvényes a kis országokra is? Azt gyanítom, hogy ennek az az oka, hogy az emberek ott közelebb kerülnek egymáshoz. Nekünk is megvolt a magunk jó pár botránya itt Broken Wheelben.

De ilyen Lisbeth Salander, az tényleg nincs nálunk. Figyelemre méltó nő. Ha jól értettem, akkor még két része van a sorozatnak. Megtenné nekem azt a szívességet, hogy elküldi a maradék két kötetet is? Nem jön álom a szememre, amíg meg nem tudom, hogyan alakult a sora, meg persze annak az izgága Blomkvist fiatalúrnak is.

Természetesen kifizetem a könyveket. Első részletként Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! című könyvét küldöm a kisvárosok, a gyilkosságok és a szex apropóján.

Baráti üdvözlettel:

Amy Harris

Broken Wheel-i Hírmondó

Önnek négy új üzenete van. Öt óra tizenhárom perckor:

„Drágám, az anyád vagyok. Micsoda? Jó, jó. Apád is itt van. Épp most értünk haza Anderstől és Gunneltől. Tudod, akik a szomszédban laktak régebben, de aztán egy roppant bájos házba költöztek Tyresöbe. Hogy vagy? Megérkeztél már? Mi a helyzet a prérin? Ez az Amy teljesen őrült? Megtaláltad a buszt? Nem értem, mi a csudának kellett…"

Öt óra tizenöt perckor. Anyja úgy folytatta, mintha sose szakították volna félbe:

„Vidékre utaznod. Várj, még nem vagyok kész! Jó, jó, itt jön az apád, aki feltétlenül akar neked mondani pár szót, pedig még nem fejeztem be."

Rövid szünet, komoly krákogás.

„Sara! Remélem, hogy nem csak a szobában olvasol egész nap! Ki kell merészkedned és beszélned kell az emberekkel! Az utazás fantasztikus lehetőség erre. Emlékszem, amikor anyáddal…"

Öt óra tizennyolc perckor.

„Mi van ezzel az üzenetrögzítővel? Miért nem hagyja, hogy végigmondjam, amit akarok? Akkor addig is minden jót! Várj! Anyád akar megint mondani valamit."

„Tudod, hogy ha meggondoltad magad, akkor még mindig mehetsz inkább New Yorkba. Vagy Los Angelesbe. És ne fizess előre!"

Az üzenet ismét megszakadt, a következőt pedig csak három órával később rögzítették. Ismét az édesanyja volt:

„Sara, miért nem veszed fel, amikor hívunk? Ez az Amy egy tömeggyilkos? Tudom, hogy megy ez az USA-ban. Ha feldarabolva fekszel valahol, sosem bocsátom meg neked! Ha nem jelentkezel ebben a minutumban, hívom a CIA-t! A háttérben apja mormogása hallatszott. „Akkor az FBI-t. Teljesen mindegy.

Édesanyja akkor sem nyugodott meg, amikor Sara végre elérte.

– Egyáltalán nem tetszik nekem ez a kisváros-dolog – mondta. Már korábban is vitatkoztak erről.

Sara megdörzsölte a homlokát, és visszaereszkedett az ágyra. A szoba, amelyben feküdt, kicsi volt, talán háromszor öt méteres. Az ágyon kívül volt benne egy fotel közvetlenül az ablak alatt, egy éjjeliszekrény és egy kis komód. Ez volt minden. A halvány virágmintás tapéta már biztos megért pár évtizedet. A függöny virágmintája teljesen másmilyen volt, valószínűleg az ő tiszteletére tették fel. Legalább tíz centivel rövidebb volt az ablaknál.

– A kisvárosok olyan… unalmasak. Bárhova utazhattál volna a világon.

Ez aztán tényleg vicces volt. Anyja egyfolytában azzal gyötörte, hogy utazzon, amikor pedig végre megtette, hirtelen úgy gondolta, mintha jobb lett volna otthon maradnia Haningéban.

– És a kiszolgáltatottság. Ki tudja, micsoda őrültek rejtőznek arrafelé?

Nem volt egyértelmű, mi rosszabb, az unalom vagy annak a veszélye, hogy az ember felzavarja az összes őrült tömeggyilkost, akik ott lapulnak minden egyes pajtában. A szavak eszébe juttattak valamit Sarának.

– Ez azért van, mert az emberek a kisvárosokban közelebb kerülnek egymáshoz – mondta.

– Most őszintén, mit tudsz te az emberekről? Ha nem egyfolytában valamilyen könyvbe mélyednél…

Ezt a vitát is megejtették már párszor korábban.

Talán nem olyan meglepő, hogy Sara édesanyja egyfajta próbatételként tekintett legidősebb lányára. Sara húga, Josefin jogászként dolgozott a Södertäljei Járásbíróságon. Lassacskán ügyvéd lesz belőle, ami olyan társadalmilag életképes foglalkozás, amelyet alkalomhoz illő, drága kosztümökben űznek. Ezzel szemben Sara egy könyvesboltban dolgozik. Egy peremkerületben. Ez csak elhanyagolható mértékben jobb, mint munkanélküli ex könyvesbolti eladónak lenni. Amikor pedig végre elindul külföldre, akkor egy kis porfészek felé veszi az irányt az amerikai prérin, hogy egy idős hölgynél lakjon.

Sara rendszerint nem törődött vele, hogy anyja ilyen nyilvánvalóan unalmasnak tartja. Nála volt a pont. Sara soha életében nem tett semmi olyat, ami a legcsekélyebb mértékben is kalandosnak lenne mondható. De az Amy felé irányuló rendszeres támadások már indulás előtt is az idegeire mentek, most pedig a tragikus temetés friss emlékével arra késztették, hogy kurtán és szűkszavúan válaszoljon anyja valamennyi megjegyzésére.

Ő valószínűleg megérezte, hogy túl messzire ment, mert így folytatta:

– Na de legalább nem lettél darabolós gyilkosság áldozata.

Mindezt olyan leplezetlen pesszimizmussal, hogy nem is kellett hozzátennie, egyelőre.

– És milyen ez az Amy? Kedves veled?

– Amy… – Sara megakadt – …nagyon szimpatikus.

És tényleg az volt. Amíg élt.

Sara kiosont a szobájából, mint egy ideges betörő. A keskeny folyosó egy fürdőszobába és Amy szobájába vezetett. Caroline mutatta meg neki, amikor kalauzolta. Gyorsan haladt el előtte, és igyekezett rá sem nézni a komor, zárt ajtóra. Persze kíváncsi volt, vajon kinyitja-e még valaha valaki. Neki mindenesetre nem állt szándékában.

A lépcsőnél megállt és fülelt, majd lassan lement.

Minden egyes új szobánál bizonytalanul bekukucskált az ajtónyíláson. Nem tudta, mire is számított valójában. Néhány helyi lakosra a kanapé mögé rejtőzve? Mérges rokonokra az előszobában, akik megvádolják, hogy fizetés nélkül lakik a házban? Esetleg Amy szellemére a konyhában? De minden üres és kihalt volt.

Körbejárt Amy otthonában, megérintette azokat a felületeket, melyeket Amy is megérintett a szobákban, ahol élt. A ház mozdulatlansága megrémítette, a megmerevedett hétköznapok apró pillanatképei megrendítették.

A konyhában elővett egy vízforralót, egy doboz Nescafét és egy üveg tejet. Maradt még kenyér az előző napról, és amikor kinyitotta a hűtőszekrényt, látta, hogy bőségesen van benne ennivaló, szépen lefóliázva, feltüntetve minden csomagon az étel neve és az előző napi dátum.

Megette a kenyeret magában, és feltette a vizet forrni, mielőtt ismét fellopakodott a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon. Maga a zuhany antik darab volt, egy kis ovális fürdőkád fölött. Levette magáról az összes ruháját, szépen összehajtogatta és csinos kis kupacként egy kopott sámlira rakta a vécécsészével szemben. Remélte, hogy ott szárazon maradnak, de sem a lefolyó, sem a zuhanyfüggöny nem adott okot túlzott reményekre.

A vezetékből süvítő, panaszos hang tört elő, a víz pedig épphogy csak langyosra melegedett.

Ennek nem így kellene lennie, gondolta Sara. Haja köré csavart egy törülközőt, amit a fürdőszobában talált, kicsomagolt, és visszatért a konyhába. Ez idáig húsz percnél többet nem töltött egyik helyiségben sem, kivéve a vendégszobát, ahol aludt. Valahogy biztonságosabbnak tűnt mozgásban maradnia.

A kipakolás tizenhárom percbe telt, tehát most fél tizenegy volt, neki pedig nem volt mit csinálnia. Odakint már kezdett fülledtté válni a levegő. A nyitott konyhaajtó felől száraz föld és fojtogató növényzet illata áradt, versenyre kelve a ház kipárolgásaival, a bezártság, a fa és a régi szőnyegek szagával.

Leroskadt a konyhaszékre, és valamiféle jelét kereste annak, hogy Amy itt élt, de nem látott mást, csak a kopott konyhaszekrényt és az elszáradt cserepes virágokat az ablakban.

Ez lett volna a kalandja. Itt ültek volna Amyvel, talán pont ezeken a székeken, és beszélgettek volna könyvekről, a városról, az emberekről, akiket Amy ismert, és ez jó lett volna.

– Amy – mondta. – Mi a csudát csináltál? Hát igazi barátok akartunk lenni.

A verandára vezető konyhaajtónál két pár különböző méretű gumicsizma állt. A magas füvet sárgára fakította a nyári nap, a konyhakertet pedig rég benőtte a gaz. Valószínűleg sok mindent rejtett a fű, ami nem volt látható, de Sarának sikerült beazonosítania két göcsörtös almafát. Jó pár éve nem metszhették meg őket. Felfedezett egy határozottan gyomnak tűnő, elvadult fűszernövényekkel benőtt kis ágyást, valamint pár gigantikus paradicsomtövet.

Ismét bement, és egy órát töltött azzal, hogy a könyveit szétszórja az egész házban, így próbálva lakályosabbá tenni. De tizenhárom könyv nem volt elegendő.

Otthon majdnem kétezer könyve és három barátja volt. Mármint ha a volt könyvesbolti kollégáit a barátok közé lehet sorolni.

Tizenhét évesen kezdett el dolgozni a könyvesboltban, először karácsonykor, aztán a leértékelések idején és a nyári szünetben, végül főállásban. Aztán pedig ott maradt, félórányira születése helyétől. És ennél izgalmasabb sosem történt vele.

Az egyik lány a könyvesboltban azt mondta egyszer, hogy minden történet azzal kezdődik, hogy valaki megérkezik vagy valaki elmegy. Josephsson könyvesboltjába soha senki sem érkezett, Sara kétszobás haningei lakásába meg aztán végképp senki. Szép kézírással írt leveleken kívül. Sara kezdetben megesküdött volna rá, hogy a levelek becsempésztek egy darab Iowát az életébe, a kaland gyenge, de félreérthetetlen érzetét, egy másik, időtlenebb élet lehetőségét.

De most, hogy itt volt, csak a fabútorok és a régi szőnyegek áporodott szagát érezte.

– Szedd össze magad, Sara! – mondta. Megnyugtató volt, hogy végre emberi hangot hall, még ha a sajátja volt is az. Az egyedüli hang, ami ezen kívül hallatszott, az emeleti ablakot csapkodó ágak és a néha ok nélkül megnyikorduló vízvezetékek zaja volt.

Hogyan utazhat az ember több ezer kilométert úgy, hogy ugyanaz marad, mire megérkezik? Sara ezt nem tudta felfogni.

Attól eltekintve persze, hogy jelenleg tizenhárom könyve és nulla barátja volt.

– Szedd össze magad! – mondta ismét, de most sem hangzott vagányabbul, mint az előbb.

Sara azt feltételezte, hogy a legtöbben úgy gondolnak rá, mint aki a könyveket használja, hogy elrejtőzzön az élet elől.

És ez talán így is volt. Már az általános iskolában rájött, hogy kevesen vesznek észre valakit, aki egy könyv mögé bújik. Néha-néha fel kellett pillantania, hogy félrehúzódjon egy arra szálló vonalzó vagy tankönyv elől, de általában nem közvetlenül őt célozták meg velük, és legtöbbször ott tudta folytatni a történetet, ahol abbahagyta. Mialatt a többi gyerek az osztálytársakat gyötörte, értelmetlen jeleket vésett a padba vagy firkált a többiek szekrényére, ő féktelen szenvedélyekről, halálról, nevetésről, idegen országokról, letűnt időkről olvasott. Míg a többiek egy lepusztult haningei általános iskolában rostokoltak, ő gésa volt Japánban, együtt vándorolt Kína utolsó császárnőjével a Tiltott Város aprócska szobáiban, együtt nevelkedett Anne-nel és a többiekkel a Zöld Oromból, átélt jó pár gyilkosságot, együtt szeretett és szenvedett a klasszikusokkal.

Igen, a könyvek egyfajta védőfalat jelentettek, de nem csak erről volt szó. Megvédték a külvilágtól, amelyet ugyanakkor valamiféle homályos kulisszává változtattak élete valódi kalandjaihoz.

Az ember azt hihetné, hogy tíz év egy könyvesboltban megkoptatja a könyvek mágikus ragyogását, de Sara pont fordítva érezte. Manapság minden könyvről két emléke volt: emlékezett rá, hogy megvették és arra, hogy elolvasta. Elképesztő mennyiségű Terry Pratchett-könyvet adott el minden évben az árleszállítások idején, míg pár évvel ezelőtt végül kapitulált, elolvasott egyet közülük, és barátságot kötött korunk egyik legfantasztikusabb, és persze egyik legmegbízhatóbb szerzőjével. Emlékezett arra a nyárra, amikor az volt az érzése, mást sem ad el, csak Ulla-Carin Lindqvist Evezők nélkül című könyvét, és arra a három évvel későbbi nyárestére, amikor végül elolvasta. Emlékezett, hogy a borító egy sötét sziluettet ábrázolt, olyan tompa földszínekkel, mint egy nyári este közvetlenül naplemente után, hogy maga a könyv kicsi és vékony volt, és hogy mindenkinek hozzá kellett fűznie valamit. „Ez volt az a műsorvezető, „a hírolvasó, aki meghalt, „nagyon jól értett a tévézéshez", mintha összetörte volna a szívüket, hogy valaki a tévéből meghalhat. Sara úgy érezte, hogy ez a könyv