Karácsony New Yorkban

FEJŐS ÉVA

Karácsony

New Yorkban

Új kiadás

A szerző elérhetősége:

www.fejoseva.com

www.facebook.com/fejoseva1

A kiadó elérhetősége, webshop:

www.erawan.hu

Facebook:

www.facebook.com/ErawanKonyvkiado

Copyright © Fejős Éva, 2011, 2015

© Erawan Könyvkiadó, 2015

Felelős kiadó: Fejős Éva

Szerkesztette: V. Detre Zsuzsa (2011)

Borítóterv: Cantinart

Borítóillusztráció: Shutterstock

ISBN 978-615-5469-36-7

Elektronikus változat: Békyné Kiss Adrien

Köszönök mindent, újra: a szerelmemnek

(a figyelmet, a humort, a türelmet, a biztatást,

a terveket, az álmokat, és persze a közös „filmünket",

ami mindig színes, és sosem fekete-fehér).

ELSŐ DAL

„Hűtlen"

2010. NOVEMBER 15.

ÉS DECEMBER 20. KÖZÖTT

Tisztelt Hámori Linda!

Wayne „Sunny White ezúton meghívja Önt és fiát, Martint a hetvenedik születésnapjának megünneplésére, és egyúttal családi karácsonyi partijára. Wayne „Sunny White nagyon boldog lenne, ha a jeles évfordulón minden családtagját vendégül láthatná New Yorkban.

Kérem, fogadja el a fia nevében is a meghívást. A kis borítékban megtalálja a részleteket és a repülőjegy-foglalást. Természetesen a szállásukat is lefoglaltuk, és ha hosszabbítani szeretnének, azt, kérem, időben jelezzék.

Ezúton tolmácsolom Mr. White üdvözletét, valamint azt a kérését, hogy tiszteljék meg jelenlétükkel az eseménysorozatot.

Visszajelzését várva,

Üdvözlettel:

Mary-Ann Rothman

PR-menedzser

WSW

Wayne „Sunny White. „Eseménysorozatot rendez a születésnapja alkalmából. Lina elképedve olvasta a meghívást. Még az is megfordult a fejében, hogy ez csak valami rossz vicc. Wayne White, a zenész. Sok más nő az eszét vesztené egy ilyen meghívástól, Lina viszont a kukába hajította a levelet.

Aztán kivette belőle, és kisimította.

Martin miatt nem dobhatja ki.

Azt a fia sosem bocsátaná meg neki.

A táskájába ejtette a levelet a hivatalos meghívóval együtt – őrület, hogy még meghívót is volt pofája csináltatni annak a kanos disznónak, gondolta, és az is átfutott a fején, vajon Wayne mit ért pontosan az „összes családtagja kifejezésen: mindenkit vendégül lát, akivel az elmúlt évtizedekben kufircolt? Kilépett a magas sarkú cipőjéből, lovaglócsizmába bújt, és bezárta az irodát. Látta, hogy már megint késésben van. Márpedig mindannyiszor belefacsarodott a szíve, valahányszor elkésett, és Ancsi szemrehányó pillantással fogadta. Egy copfos négyéves, aki minden reggel megkérdezte tőle: „Ugye, ma nem fogsz elkésni?

Mert azt tudta, ha az apja megy érte, időben ott lesz. De az anyja pontosságában már nem lehetett ennyire biztos.

1

Azt kérdezte ma Géza bá, hogy mi akarok lenni, mégis. Esetleg már eldönthetném. Mert egyáltalán nem biztos, hogy felvennének a Zeneművészetire, és arra sem venne mérget a helyemben, hogy a bölcsészkarra bejutok. Talán azt kéne kitalálnom, mondta, hogy mi szeretnék lenni. Jobb lenne, ha nem egyetemekben, hanem szakmákban gondolkodnék, úgy könnyebben tudnék választani. Valamint a tiszteletemet tehetném időnként a matekórákon. Az a hivatás persze nem szerepel a listáján, hogy „zenész". Én meg nem állhatok elé, valamint az osztály elé azzal, hogy nem divatból alapítottam zenekart, hanem a véremben van, az ereimben lüktet a zene. Anyám azt mondja, akkor ránk szállnának a bulvárlapok, és nem lenne nyugtunk. Pedig a legszívesebben világgá kiabálnám.

Másfél éve tudom – anyám tizenhat évesen tartott elég érettnek ahhoz, hogy közölje velem, ki is valójában az apám. Addig azt hittem, anyám régóta megbánt tinédzserkori kalandjából születtem, és kész. Megjegyzem, ez igaz, csakhogy az anyám tizenhat éven át eltitkolta előlem (is) azt az apró kis információt, hogy az apámat Wayne „Sunny" White-nak hívják, és a világ egyik leghíresebb rockénekese. Lehet, hogy egyesek gáznak tartják, ha egy hetvenéves ember még mindig a mikrofon előtt áll és bőrgatyában rockzenére énekel, de szerintem ez az igazi jézusfény. (Anyám a múltkor kérte, hogy ne használjam ezt a szót, mert szerinte semmi értelme, de persze okos nő, és a trendügyekben igazán járatos, tehát pontosan tudja, hogy előbb-utóbb ezt a szót használjuk majd mi, a jövő generációja arra, ha valami nagyon király.) Anyám nem akarja Gábort megalázó helyzetbe hozni, miatta is titkolnunk kell ezt az ügyet. Mert az azért elég rosszul venné ki magát – szerinte –, ha ránk szállnának a bulvárlapok, lefotóznák őt és a húgomat, sőt Gábort is – vagyis anyám férjét vagy élettársát, nevezzük, ahogy akarjuk –, aki elég normális, eltekintve attól, hogy a kocsija kesztyűtartója tele van Madonna és Michael Jackson cédéivel. (De hát az öregek ízlését már elég nehéz lenne befolyásolni, úgyhogy le is tettem róla.)

Ha elmondanám a titkomat, akkor anyám szerint mindenütt ott virítanának a szalagcímek: Sunny White eltitkolt magyar szeretője! W. S. White eltitkolt magyar gyereke! Szerintem ez fantasztikus lenne, de miután tényleg elhittem a dolgot – mert egy ideig viccnek tartottam, és csak a bizonyítékok győztek meg arról, hogy nem őrült meg az anyám, és tényleg WSW az apám –, megígértem anyámnak, hogy titokban tartom. Nagyon nehéz.

Hogy csak egy példát mondjak, ha világgá kürtölhetném, ki az apám, nyilván Virágnál is sokkal több esélyem lenne. Virág szereti a rockzenét, de csak a lassú dalokat. Már mondtam neki, hogy ezzel alapvetően a boldogtalanságot vonzza be, mert aki a szomorkás-szakítós rockballadákért van oda, az a boldogtalansággal foglalkozik abban az idejében, amit egyébként a boldogsággal is tölthetne. Mindegy, már rájöttem, hogy a csajok imádnak ábrándozni olyasmiről, amit elveszettnek hisznek, és előszeretettel sajnálkoznak amiatt, ami meg sem történt. Hát nem sokkal jobb valami olyanról ábrándozni, ami bármikor megtörténhet? Márpedig ehhez a kemény, rockos alap jobban illik, mint azok a szomorú dalok. Én például a You Could Be Mine dobszólója közben is tudok ábrándozni arról, hogy Virág egyszer majd nem az elveszett álmaiba éli bele magát, hanem megcsókol, és megnézi, nem ragadt-e be a sliccem. (Jó, ez most kicsit durva volt, de hát tényleg erről szoktam ábrándozni. A korosztályom kőkorszaki zenének tartja, amit a Guns N’ Roses produkált, de én imádom. Egyszer megkértem anyámat, kutassa már egy kicsit ezt a témát, mert nagyon érdekel – pár héttel később azzal a megállapítással állt elő, hogy a Guns zenéje nem valami retrofílinget csempész a mai tizenévesek életébe, hanem a lassító fiatalok trendjévé kezd válni. Aztán valamit magyarázott a lassítás trendjéről, meg a kiszállókról, de arra már nem figyeltem oda.) Mindegy, a lényeg, hogy mostanában sokat gondolok Virágra, és a kedvéért vasárnap írtam egy lassú, balladisztikus dalt, amit egy szál gitárral fogok eljátszani neki, ha erre valaha is lehetőségem nyílik. Egyelőre nem úgy állnak a dolgok, hogy bármikor is eljátszhatnám neki, de én nem fogok összetört szívekről szóló dalokat hallgatni csak azért, hogy leírjam a sosem volt kapcsolatomat Virággal. Inkább hallgatom a You Could Be Mine-t, mert az elején az a dobszóló tényleg frenetikus, feláll tőle a szőr a karomon, és közben arra gondolok, hogy férfiasan megvédem a többi sráctól Virágot, aki a hőstettemet látva bevallja, hogy már hónapok óta csak rólam ábrándozik, és kizárólag miattam hallgatja azokat a nyálas dalokat. (És a gondolatsor végén általában az ágyban kötünk ki.)

– Hallom, zenélni jársz matekóra helyett – közölte angyali nyugalommal az anyám, amikor hazaértek. Ancsi megkaparintotta a telefonját, és elkezdte eperrel etetni Ginát, a zsiráfot, meg simogatta az ujjával, miközben Gina kéjesen nyögdécselt. Ancsi órákig el tud játszani anyám telefonján a zsiráffal, a macskával meg a büfögős kutyával (néha-néha én is játszom velük, de fapofát vágok hozzá, pedig Bent, a kutyát nagyon bírom). Anyám az előszobában állt, és igyekezett kibújni a szűk csizmájából. Ha eltekintek attól, hogy ő az anyám, azt kell mondjam, szuperül néz ki. Szinte mindig fekete cuccokat visel, néha fehérrel kombinálja. Magas, vékony nő, félhosszú, sötétbarna, hullámos a haja, és szinte hófehér a bőre. Nagyon jó nő, ha mondhatok ilyet a saját anyámról.

– Van egy dzsessztanár, aki Roliéknak pont akkor tart órát, amikor Géza bá nekünk a matekot – magyaráztam. Elég nyomós ok arra, hogy ne járjak be kedden és csütörtökön matekra, nem?

– Oké – bólintott anyám, szinte derűsen. – Te döntöd el. De ha nem fogsz bejárni az óráidra, felmondom a próbaterem bérletét. Tiéd a döntés.

Hogy a francba képes ilyen nyugodtan, majdhogynem mosolyogva megzsarolni? Bámultam a nyugalmát, és persze fel is húztam magam rajta. Nincs választásom. Vagy bejárok az órákra, vagy lőttek a zenekarosdinak.

Aznap nem vacsoráztam, gondoltam, az éhségsztrájk mégiscsak figyelmeztető jelzés az ember anyjának arra vonatkozóan, hogy nem mennek rendben a dolgok.

Aztán az én halálosan nyugodt anyám, akit még sosem hallottam emelt hangon beszélni, az éjszaka folyamán elveszítette a hidegvérét. Gábor későn jött haza, én pedig arra ébredtem, hogy becsapódik egy ajtó, és anyám kiabál, aztán mintha sírva magyarázott volna valamit. Gábor is hangosabban beszélt, majd újabb ajtócsapódást hallottam. Utána újra csend lett. A torkomban dobogott a szívem. Az anyám sosem kiabált, még akkor sem, amikor pedig igazán megérdemeltem volna, hogy üvöltözzön velem. Vajon mi történhetett?

Reggelre már olyan éhes voltam, hogy úgy döntöttem, ideiglenesen szakítok az elveimmel, és bizonytalan időre felfüggesztem az éhségsztrájkot. A szokásos hajnali felfordulás fogadott, Gábor berontott a konyhába, állva felhörpintett egy kávét, adott egy puszit anyámnak, aki faarccal állt a narancsprés előtt, és nem viszonozta a puszit, aztán Gábor búcsút intett, majd elviharzott: Ancsit vitte az óvodába. Anyám pedig kiismerhetetlen arckifejezéssel közölte, hogy este beszélni akar velem. Arra gondoltam, biztosan miattam vesztek össze az elmúlt éjjel. Nem jó jel, ha Gábort is bevonja a kettőnk dolgába.

– Miről akarsz beszélni velem? – érdeklődtem.

– Majd este elmondom. És most, ha igyekszel, elviszlek a suliba.

Egész úton egy rohadt szót sem szólt arról, hogy mi az a fontos téma, ami miatt le kell mondanom a ma esti próbát a srácokkal.

2

To: josh.randall@coolhunters11.com

From: hamori.lina@trendesjovo.com

Subject: látogatás

Kedves Josh,

a tervek szerint decemberben New Yorkba utazom. A tizennyolc éves fiam is elkísér, és – mivel a trendkutatás módszertanából a trendvadászat érdekli – szeretném meglepni azzal, hogy láthatja munka közben az egyik trendvadászotokat, talán Erica Ruddot vagy Robert Mariont, akik az elmúlt években a legtöbb és talán legtalálóbb zenei gyűjtést adták le az intézeteteknek. Elképzelhetőnek tartod, hogy létrejöhessen egy ilyen találkozás?

Előre is köszönöm a segítségedet,

Üdvözlettel: Lina Hámori

Lina újra elolvasta a levelet, azon tűnődött, nem siette-e el a dolgot, nem dühből dönt-e. Dehogyisnem. Előző nap, amikor a születésnapi meghívót megkapta, még esze ágában sem volt eleget tenni Wayne kérésének. Persze ha lehiggad, ha rendeződnek a dolgok, és úgy dönt, hogy mégsem utazik, semmit sem veszít, legfeljebb lemondja majd Josh segítségét. Viszont ha mégis elutaznának, akkor Martinnak dupla örömöt szerezne karácsonyra. A fia időnként a coolhunterekről, vagyis a trendvadászokról kérdezgette, hogyan, hol látják meg az új, érdekes jelenségeket, miből veszik észre, hogy valami nem csupán átmeneti, múló divat, hanem trend válhat belőle. Ráadásul nemcsak arról volt szó, hogy Martinnak pillanatnyilag a zene a legfontosabb, hanem Lina is szívesen figyelte munka közben az amerikai trendkutatókat. A legtöbb gyűjtés éppen az amerikai intézetektől érkezett Lináékhoz, de ő maga is találkozott már többek közt olyan gasztro- vagy divatbloggerekkel, akik nemcsak bemutattak egy-egy új, rohamosan terjedő irányzatot, hanem rendhagyó tudósításaikkal véleményformálókká is váltak. Lina a zenét sosem kutatta – leszámítva Martin múltkori kérését, amikor a külföldi print- és elektronikus médiából, blogokból végzett rövid tartalomelemzést a Guns N’ Rosesszal kapcsolatban –, pedig érdekelte, hiszen a zene csoportképző hatású, a felnőttek körében is, de a fiatalokéban mindenképpen, ezért egy trendkutató számára fontos, hogy milyen új zenei irányzatok lesznek a menők a fiatalok körében. Erica Rudd és Robert Marion egyszerű zeneimádóból, vájt fülű laikusból az elmúlt évek során véleményformálóvá vált, és Lina mérget mert volna venni rá, hogy a világhírű zenekarok is odafigyelnek a gyűjtéseikre, blogjaikra, sőt biztosan vannak olyan együttesek is, amelyek trendkutatók elemzésének segítségével – még szinte ismeretlen bandák zenéjét hallgatva – alakítják a hangzást új albumaikon. Ez Amerikában természetes, gondolta Lina, bár abban biztos volt, hogy Wayne sosem fordulna trendkutatóhoz segítségért. Annak a szemét disznónak egyszerűen a vérében van a zene, soha nem alkalmazkodott semmiféle irányzathoz. Ő saját maga alakította az irányzatot, a „Sunny" White-irányzatot… Olyan dalokat írt, amilyenek éppen az eszébe jutottak, valószínűleg elvarázsolt állapotban, és úgy adta elő ezeket, mintha nem is a torkából, hanem a mellkasából, a lelkéből vagy egyenesen a szívéből jönne a zene. (Holott Lina biztos volt benne, hogy az utóbbi kettővel Wayne sosem rendelkezett.)

Végül ráklikkelt a küldés ikonra, és szinte látta a levél virtuális útját. Josh már meg is kapta… volna, ha New Yorkban nem lenne éjszaka.

Átnézte az előtte heverő jelentéseket, amelyeket hamarosan át kell beszélnie az egyik megrendelőjükkel. Egy cég elhatározta, hogy öko-gyorsétteremláncot hoz létre Magyarországon, egyelőre csak Budapesten – már amennyiben hosszabb távon igény mutatkozik rá. Lina azon gondolkozott, hogy míg a közeg, az informatikai fejlesztések mind-mind az élet gyorsítását szolgálják, egyre többen szeretnének lassítani. A lassítás az ellentrend: az emberek válasza a cégek fejlesztéseire. Érdekes, gondolta Lina, hogy nemcsak egy személy, de egy cég is lehet egyszerre „trendi és ellentrendi", mint például ez az ökoéttermeket üzemeltető cég is, hiszen egyrészt hirdeti az egészségmegőrzés fontosságát, másrészt viszont – a reformkonyha hívei számára nem túl jó hangzású – gyorsétteremláncot szeretne létrehozni. 2011-ben ez a kettő sem összeegyeztethetetlen. Lina ebédelt párszor brüsszeli biogyorséttermekben, tényleg gyorsan, bár lassabban, mint amikor itthon ebédel, és maga is elhitte, hogy az egészségét jobban szolgálja az a bioebéd, mint amikor Budapesten, a cégük melletti büfében bekap egy szendvicset vagy egy salátát. Igaz, a brüsszeli étteremben körülbelül háromszor annyiért evett… Azt kell Lináéknak prognosztizálniuk, hogy a megrendelőnek rövid és középtávon mennyi hasznot hajthat egy ilyen vállalkozás, illetve megéri-e Magyarországon belevágnia. Az nem volt kérdés, hogy hosszú távon mindenképpen megéri, de Lináéknak ebben az esetben nem csupán a világtrendeket, hanem rengeteg más – hazai – tényezőt is figyelembe kellett venniük: a gazdasági válság hatásait, a lecsúszó középosztály romló helyzetét, az ökotrend elkötelezett híveinek vágyait, illetve azokéit, akik nem akarnak kifejezetten lassítani, csak az „érzést szeretnék megkapni, amit egy húszperces bioebéd adhat… Ráadásul az sem mindegy, hogy megkapják-e az igazi íz- és esztétikai élményt is az étkezéssel. Lina tudta, hogy immár a magyar fogyasztó is tudatosan választ. Szeretne „jó érzést, kifejezett esztétikai élményt szerezni a vásárlásai során, a „praktikum" már kevés neki. Az étkezés egyébként is fontos a magyarok számára. Lina ezért most azokat a videókat és fotókat nézegette, amelyeket a munkatársaival gyűjtöttek össze különböző bio- és ökoéttermek menüjéből. Különválogatták az ínycsiklandókat, és azokat, amelyek talán sokkal egészségesebbek, de nem támad rájuk gusztusa az embernek, ha meglátja őket. Utóbbiakkal a magyar fogyasztókat nemhogy tömegesen nem lehet megfogni, hanem még az eltökéltek közül sem lehetne mindenkit felcsigázni velük. Más kérdés, hogy az ökoéletmód igazi elkötelezettjei bemennek-e majd egy gyorsétterembe…

Lina szerint ez a tálaláson múlik. Két kolléganője kutatásait figyelembe véve: a kérdésre a „nem a válasz, de Lina hitt a megérzéseiben – az elmúlt években ezek nagyon sokszor hasznára váltak a munkájában. Abban persze biztos volt, hogy nem lehet a trendkutatást a megérzésekre építeni, de amikor már előttük voltak a számok, a begyűjtött anyag, akkor megengedte magának, hogy a megérzéseire hallgasson. Most azt érezte, hogy nem reménytelen a dolog, még egy elkötelezett „zöld is beülhet egy ilyen étterembe ebédelni, csak ki kell találni a hívószavakat és azt, hogy mi hitelesíti az éttermet és az ételeket a fogyasztók számára.

Zümmögött a telefonja. Előhúzta a zsebéből: Gábor hívta. Nem akarta felvenni, most nem állt készen rá, ugyanakkor muszáj volt felnőtt fejjel gondolkodnia: hátha Ancsival történt valami, belázasodott, vagy előbb kell érte menni az óvodába…

– Szia – szólt bele végül, és meglepődve hallotta, mennyire fakó a hangja.

– Szia… Hogy vagy? Minden rendben?

Hogy vagyok? Pocsékul. És hogy lenne rendben bármi is? Szembe kell néznem egy adott helyzettel, és úgy reagálok, mint egy tinédzser, futott át a fején. Még önmagának sem tudott magyarázatot adni arra, hogyan veszthette el ennyire az önuralmát, és miért nem képes eldönteni, hogy mit akar.

– Nem mondanám.

– Tudod jól, hogy szeretlek.

– Ezt most nem… Mindjárt lesz egy fontos megbeszélésem.

– Megkérhetnéd Martint, hogy este fektesse le Ancsit, mi pedig elmehetnénk valahová vacsorázni, hogy megbeszéljük…

– Martin nem bébiszitter. Nem neki szültem kistestvért, hanem magunknak gyereket. Egyébként Martinnal szeretnék este egy kicsit beszélgetni…

– Miről?

– A továbbtanulásáról. A zenéről, ilyesmiről.

– Nem várhat?

– Megígértem neki.

– Rendben. Akkor mit szólnál a holnap estéhez? Áthívnám a nővéremet Ancsihoz.

Lina arra gondolt, milyen szánalmas ez az egész. Egy férfi, akibe felnőtt fejjel beleszeretett, aki normálisnak, megbízhatónak és kiszámíthatónak látszott – aztán borzasztóan meglepte őt. Talán ez a kiszámíthatóság volt az, ami egyben idegesítette is? Úgy látszik, mégsem tudott mindent előre kiszámítani.

– Majd meglátjuk. Most még nem tudok mit mondani.

– Oké. Négyre megyek Ancsiért.

– Igyekszem én is. Otthon találkozunk.

Letette a telefont, és utálta magát. Amúgy hétköznapi a történet, gondolta: a tisztes családapa, egyetemi tanár és adószakértő, a számok rabja kalandot keres, és meg is találja. Persze lebukik, de elmagyarázza a feleségének, hogy ez csak egyszeri botlás volt, vagyis az sem: inkább Lina szeme káprázott, egyébként pedig borítsanak fátylat az egészre. És akkor… Tegnap este nagyon-nagyon későn érkezett haza, egyenesen a fürdőbe rohant, és az étkezőasztalon hagyta a mobilját. Elképesztően banális a sztori: Lina, minden elvével ellentétben, belenézett a férje telefonjába, ahol szerelmi levelezést talált Gábor és az „egyszeri botlás között. Gyorsan zakatolt a szíve, amikor Gábor válaszait olvasta. „Szeretlek, „Hiányzol, „Alig várom, hogy lássalak… Mit ad neki ez a nő? Időt? Vallomásokat? Rengeteg figyelmet? Igen, az idővel és a figyelemmel Lina mostanában rosszul gazdálkodott, de azért kedves sms-eket ő is gyakran írt a férjének. Tudta persze, hogy valamit elrontott, Gábornak szüksége van az odafigyelésre, arra, hogy több elismerést kapjon. Talán nincs elég szenvedély a kapcsolatukban… talán nincs. Nem értette, miért nem képesek a férfiak kitörölni az sms-eiket, ha tilosban járnak. Le akarnak bukni? Nem mernek kilépni a biztosból, viszont azt nem bánnák, ha lebuknának, és kiraknák a szűrüket?

Sokat kellett volna gondolkodnia az egészen. Két „énje" viaskodott benne: az elemző, a kutató, a szociológus – és az inspiratív, megérző, érzelmes döntéshozó. Tudta, hogy az elemzőt kellene hagynia szóhoz jutni – de nem volt képes rá. Nagyon régen nem vesztette el a fejét, nem is tudta magáról, hogy képes ilyesmire, de a telefonnal a kezében berontott a fürdőszobába.

– Itt a csodálatos levelezésed – mutatta fel a mobilt Gábornak, aki épp a zuhany alatt állt. Micsoda remek időzítés: meztelenül, kvázi védtelenül áll a férje a zuhanyzóban, miközben ő támad. – Ugyan fantáziadúsan „Kárpáti" néven rejtetted a telefonodba az illetőt, aki ugye a Kárpáti Hajni névre hallgat, és akivel egyszer már lebuktál… Most pedig szerelmet vallasz neki, és tök nyugodtan folytatjátok a kapcsolatotokat.

– A… a telefonom – motyogta Gábor, és a testére irányította a zuhanyrózsát, hogy a víz lemossa róla a tusfürdő habját.

– Aha, arról beszélek én is. A telefonodról. Tudod, ugye tudod, mennyire szánalmas… ez az egész.

Gábor kétségbeesett arckifejezése hirtelen megváltozott.

– El akarsz hagyni, és most ezt használod ürügynek – mondta dühösen.

Lina elképedt. Mi baja van? Miről beszél? Most dugja az orra alá a telefont a bizonyítékkal, hogy megcsalja őt, erre van képe azt mondani, hogy ő akarja elhagyni? Hirtelen, bármilyen szomorú volt is a helyzet, elröhögte magát.

– Nevetsz rajtam?

Gábor már körbetekerte magát a fürdőlepedőjével, és nyúlt volna a telefonjáért. Lina nem adta, hanem lerakta a mosdó szélére.

– Azon nevetek, hogy még engem akarsz bűnösnek beállítani, miközben itt a bizonyíték arra, hogy megcsalsz, hogy van valakid – mutatott a mosdó felé, és kezdte úgy érezni, mintha valami szappanoperába csöppent volna.

– Nem hiszem, hogy bármiféle testi kapcsolatra következtethetnél a „bizonyítékból" – felelte Gábor lassan. – Tényleg van néhány, elismerem, bizalmasabb hangú üzenet a telefonomban, de ezekben még csak utalás sincs arra, hogy viszonyom lenne bárkivel. Ugye, te sem képzeled, ha igazi érzelemről, ha viszonyról lenne szó, akkor benne hagynám az sms-eket a telefonomban?! Ne nézz már hülyének, Linda.

Linda. Mindenki, aki közel állt hozzá, Linának szólította. Meg is hökkent, amikor Gábor szájából hallotta a „Lindát". Meg persze azt is érezte, hogy mindjárt a visszájára fordul minden. A végén még neki kell majd magyarázkodnia.

– Azért az semmiképpen sem normális, és nehezen megmagyarázható, ha egy másik nőnek olyasmiket írogatsz, hogy szereted, hogy hiányzik, hogy látni szeretnéd, hogy jó volt hallani a hangját és a többi – felelte kimérten.

– Lehet, hogy nem, de ő kíváncsi rám! Érdeklem. Érdekli, hogy telt a napom. Érdekli, mit gondolok az életről, a mindennapokról, a tévéműsorokról, a valóságshow-król, a tehetségkutatókról meg az efféle szarságokról, érdekli, mit gondolok az euró árfolyamváltozásairól, érdekli, mi van velem, mikor ettem utoljára, hogy érzem magam…

Van képe hozzá, hökkent meg Lina. Van képe ahhoz, hogy átfordítsa a helyzetet, és mindent őrá kenjen.

– Gábor, velem tényleg nem fogsz a valóságshow-k és a tehetségkutatók szereplőiről beszélgetni – kezdte. – Persze ha a szakmai véleményem érdekel, szívesen elmondom.

– Mondd.

Lina meglepődött, majd megvonta a vállát.

– A trendeket ismerem, tudom, hogy a médiumok új arcokat keresnek, átlagembereket, akik látszólag „szabadok, akiknek ideig-óráig ilyen vagy olyan „tündérmesét írhatnak, és jól prognosztizálható a bukásuk is. Olyan embereket, akiket egy helyzet tesz rövid időre érdekessé – vázolta, aztán megrázta a fejét, és tűnődve nézett a férjére. – Nem tudtam, hogy nézed ezeket a műsorokat, azt sem tudom, hogy mikor nézed őket. Nem sejtettem, hogy ilyesmiről akarsz velem beszélgetni. De ha mégis, akkor miért nem kezdted el… miért nem kérdeztél? Egyetemi tanárként a valóságshow-k érdekelnek? Vagy adótanácsadóként alkalmazott valamelyikük cége?

– Ez csak egy példa volt. Nem érdekelnek a valóságshow-k, de hoztam egy példát. A lényeget biztosan megértetted. Elhanyagolsz, annyit dolgozol, hogy nem jut rám, kettőnkre időd, pedig az én lelkemnek is töltődnie kell valahonnan. Ezért lett ez a plátói kapcsolatom.

– Amikor a nyáron lebuktál vele, fogtátok egymás kezét – emlékeztette Lina. – Úgy jöttetek szembe velem az utcán.

Jézus, gondolta, ez már a vég. Amikor egy nő ilyesmivel szembesíti a férjét, amikor ilyenre kell emlékeztetnie a másikat, ennél megalázóbb helyzet nem sok van.

– Nincs viszonyom senkivel. Téged szeretlek, és hiányzik a lelkemnek a törődés – közölte Gábor, és elvette a mosdó széléről a telefont. – Nem tudom, a te telefonodban miket találnék, de én sosem süllyednék olyan mélyre, hogy belenézzek!

Ez volt az a pont, amikor Lina elvesztette a maradék nyugalmát is. Hihetetlen, hogyan próbálja őt manipulálni a férje. Tényleg ő lenne a morális gyilkos ebben a történetben – nem pedig Gábor, aki komplett szerelmi levelezést tárol a telefonjában, és aki sms-ekben vall szerelmet egy másik nőnek?

– Ezt te sem gondolod komolyan, ugye? – felemelte a hangját. – Kinek a bűne a nagyobb: aki ellop az üzletből egy tábla csokit, vagy aki megöl egy embert? Ugye nem akarod összehasonlítani a kettőt: azt, hogy neked szeretőd van, én pedig belenéztem a telefonodba?

– Nincs senkim, te pedig belenéztél a telefonomba, és ha bárki belenéz bárkinek a telefonjába, akkor biztosan talál ott olyasmit, amit nem szívesen lát! – most már Gábor is emelt hangon beszélt.

Lina kilépett a fürdőszobából, és becsapta maga után az ajtót. Aztán eszébe jutott még valami, és újra benyitott:

– Nekem is hiányzik a törődés – mondta. – Szerintem is meg kellett volna újulnia a kapcsolatunknak, nem én mondtam le a nyaralást könyvvizsgálat miatt, és nem én mondtam, hogy ne menjünk el ősszel arra a barcelonai hétvégére!

Aztán, hogy nyomatékosítsa mondanivalóját, újra becsapta maga mögött az ajtót.

Arra gondolt, hogy két felnőtt, értelmes ember… és ahelyett, hogy megbeszélnék, mi történik velük, játszmáznak, megpróbálják a másikat bűnösnek beállítani… de közben úgy érezte, hogy Gábor bűne sokkal nagyobb, mint az övé. Hiszen ő nem nézegetett kifelé a kapcsolatukból. Persze tényleg nem talált olyasmit a kapkodva átnézett sms-ekben, ami testi kapcsolatra utalt volna, de az érzelmi hűtlenség talán még fájdalmasabb. És vajon létezik olyan, hogy egy egészséges férfi, aki hónapokkal ezelőtt egy nő kezét fogta (az utcán!), megelégszik lelki kapcsolattal? Lina emlékezett, hogy Gábor akkor is kimagyarázta magát. Ő csak érzelmi támogatást adott a kolléganőjének, aki éppen mélyponton volt… „Hát olyan nagy bűn, hogy megfogtam a kezét? Szerettem volna, hogy érezze: törődik vele valaki…" Lina akkor sem hitte el a magyarázatot – de el akarta hinni. Ő maga is a szőnyeg alá söpörte a problémákat?

Gábor később, amikor bejött a hálószobába, átölelte, és kérte, ne haragudjon rá, kicsit valóban „elszaladt vele a ló", de őt szereti, senki mást. Csak annyira monoton a munkája, talán egy új kihívás hiányzik, talán egy kis izgalomra vágyott…

Hát, legalább tényleg megkapta.

Lina háttal aludt el Gábornak, és később arra ébredt, hogy a férje szorosan hozzábújik. Jólesett neki a közelsége, bár az eszével tudta, hogy nem veheti be még egyszer ugyanazt a mesét. Gábor szereti őt, ez szinte biztos, de a „kis izgalom" végül szerelmi kalandhoz vezetett.

Tanácstalannak érezte magát, fogalma