Nekunk nem kel föl a nap

A francia tengeralattjáró-flottának,

különösen a Foudroyant és az Inflexible

legénységének ajánlom ezt a könyvet,

nagy szeretettel

ELŐSZÓ

Néhány éve egy francia újságíró jóstehetséget tulajdonított nekem. Mégpedig azért, mert az 1967-ben megjelent regényemben, az Állati elmék-ben „megjósoltam", hogy Ronald Reagan – akit ugyan más néven szerepeltettem, de nem volt nehéz ráismerni – az Egyesült Államok elnöke lesz. Azt is leírtam, miként használják fel majdan a speciálisan idomított delfineket katonai célokra: ami meg is történt, hét évvel később, a Tonkini-öbölben, ahol az észak-vietnami békaemberek ellen vetették be őket.

De nem szándékozom kérkedni bevált jóslataimmal. Nyilvánvaló, hogy nincs semmiféle jóstehetségem, aminek nagyon is örülök: mivel nem látom a jövőt, a sajátomat sem, nyugodtan hihetek benne, hogy százhúsz évre vagyok hitelesítve, s nem kell tartanom tőle, hogy jóstehetségemnek egy akaratlan felvillanása rám cáfol. Az azonban igaz, hogy mindenre figyelek, ami a világban körülöttem történik, és hogy ennek az odafigyelésnek hála, érzékelem a szemünk előtt alakuló történelem tendenciáit. Mi mással lehetne magyarázni, hogy a Malevil megírása után tizennégy évvel, tehát a csernobili katasztrófa idején, ismét a nukleáris fegyverek kerültek érdeklődésem középpontjába?

A Malevil-nak az az érdeme, hogy némi képzelőerő segítségével leírta, mi várna egy atomháború után az európai túlélőkre, milyen bizonytalan létfeltételek közt élhetnének tovább az egymástól elszigetelt csoportok. De ma már tudjuk, hogy ez a leírás túlzottan derűlátó volt. Szorozzák be Csernobilt egymillióval, tegyenek hozzá félmilliárd halottat, a víz és a levegő visszafordíthatatlan megfertőződését, a sötétséget és a legalább egy évig tartó jeges hideget, ami minden bizonnyal azt eredményezné, hogy valamennyi emberi és állati élet megszűnnék az északi féltekén.

Az eszelősöket, a dühöngő őrülteket és a fanatikusokat leszámítva nincs olyan valamennyire is józanul gondolkodó ember, aki ne óhajtaná a világméretű, jelentős és kölcsönös leszerelést. Tegyünk érte, hogy megvalósuljon, de közben legyünk tisztában vele, hogy a siker nem a közeljövő zenéje.

„Biztosan van egy hely, ahol jobban éreznénk magunkat, mint itt, mondja egy német közmondás, „de amíg várjuk, hogy odajutunk, itt kell élnünk. Vagyis ezen a bolygón kell élnünk, amely „most oly törékeny", ahogyan annak a tengeralattjárónak a kapitányhelyettese mondta, amelyről itt írok. Nemcsak hogy együtt kell élnünk a megsemmisülés örök fenyegetésével, de e fenyegetés aktív résztvevőjévé is kell válnunk. Valamiféle kétségbeesett hasonszenvi gyógymódról van itt szó: a borzalmat borzalommal próbáljuk meghátrálásra bírni.

Ebben a könyvben azoknak az embereknek titokzatos és veszélyes életét akartam bemutatni, akik a nukleáris rakétákkal felszerelt tengeralattjáróinkon szolgálnak. Minél jobban megismertem ezeket a tengerészeket, annál emberibbnek, nyíltszívűbbnek és rokonszenvesebbnek találtam őket. Nyilván olyanok, mint angol, amerikai vagy szovjet kollégáik: korántsem várják türelmetlenül, hogy tűzharcba kelljen bocsátkozniuk. Épp ellenkezőleg, honfitársaink többségénél sokkal pontosabban tudják, hogy mi történnék a mások és az ő hazájukban, ha parancsot kapnának ballisztikus rakétáik kilövésére.

Semmiképp sem óhajtom azt jósolni – ezt nagyon világosan szeretném leszögezni –, hogy ezt a parancsot egy napon kiadják majd. De kiadásának puszta lehetősége is elárulja, mennyire háborodott ez a világ, s mennyire kizökkent az idő. Amint már Hamlet is felpanaszolta. S most, amikor már az emberi faj túlélése a tét, talán ideje szembenézni a fenyegető szörnyűséggel.

(1986)

I. FEJEZET

Azt terveztem, hogy valamiféle naplószerűséget írok Sophie számára a most kezdődött őrjáratról. De mivel pillanatnyilag egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy érdeklem ezt a lányt, amint abban sem, hogy ha hazatérek – körülbelül hetven nap múlva –, a kettőnk kapcsolata olyan lesz, amilyennek elindulásomkor tűnt, kénytelen vagyok más olvasókat képzelni helyette magam elé.

Szeretném, ha olvasóim közt lányok is lennének, méghozzá szép lányok. Azért, mert Sophie-t szeretem, még nem mondok le, legalábbis gondolatban, az emberiség feléről. Amiként kolostorba sem készülök vonulni.

Egyébként még abban sem vagyok biztos, hogy szeretem. Lehetetlen nem észrevennem, hogy valahányszor róla beszélek magamban, az irónia sohasem hiányzik belső monológomból. Nem tetszik nekem sem a környezet, amelyben él, sem a szülei, sem a neveltetése.

Az apja, mérnökei és igazgatói tehetségének hála, piacra dobott egy terméket, amely a maga idejében forradalmasította az autógyártást. Nagy vagyonra tett szert, majd meghalt. Az én szememben az a fajta élet, amelyben nem a mesterség szeretete, hanem a pénz számít, tökéletes kudarc.

Az özvegy olyan asszony, akinél az elvek helyettesítik a lelki életet, és aki nem tudja kinyitni a száját anélkül, hogy ítéletet ne mondjon emberekről, méghozzá többnyire lesújtó ítéletet. Mivel egyszer megemlítettem előtte, hogy nem hiszek a pokolban, felkiáltott: „A pokolnak muszáj léteznie! Igazságtalanság volna, ha nem léteznék!" Amiből azt a következtetést vontam le, hogy az igazságosság fogalmát nem egyformán értelmezzük.

Két héttel később visszatért a pokolra vonatkozó megjegyzésemre, s a szemembe nézve így szólt (az ő szeme acélkék): „Csak az ördög igyekszik csalárdul elhitetni velünk, hogy a pokol nem létezik." A szalonban ültünk, s én lopva a lábamra pillantottam, vajon nem épp most változik-e lólábbá.

Sophie jólneveltségét már első pillantásra elárulja az öltözködése is. Lapos sarkú cipőben jár, s rakott szoknyát vagy angol kosztümöt visel. Amikor egyszer megkérdeztem, miért nem látom sohasem farmerban, szép, fekete szemét illedelmesen lesütve így válaszolt: „mert az olyan szemérmetlen".

Már ennyiből is láthatják, hogy Sophie egy kihalóban lévő emberfajta képviselője. Bizonyos értelemben elbűvölő. Aki a társaságában van, úgy érezheti, mintha visszaröppent volna a XX. század elejére. A viselkedése, hanghordozása, ahogyan jár, ahogyan leül, jóvátehetetlen jólneveltségről árulkodik, ha szabad magam így kifejeznem. Huszonkét éves, és még sohasem csókolt szájon egy fiút.

Legalábbis ezzel az indokkal hárította el a csókjaimat, amelyek ugyan az arcán kötöttek ki, de figyelmetlenségből néha elkalandoztak, hol a szájszögletébe, hol a nyakára. Sophie eltűrte, de nem bátorította ezeket a kalandozásokat. Mintegy engedményeket tett a férfi természetes durvaságának.

Hogy a haditengerészet engedélyezzen a számára heti egy „otthonkát (később majd elmagyarázom, mit rejt ez a kifejezés), „menyasszonyommá léptettem elő – engedély nélkül, hiszen az anyja még nem adta hozzájárulását ehhez a számomra hízelgő státushoz. Sophie némi vonakodás után beleegyezett a kegyes csalásba.

Egy hazulról jött üzenet, azaz otthonka, húsz szót tartalmazhat. Amiből az első héten Sophie, a rá jellemző tartózkodással, csak hármat használt föl: „Gondolok magára. Sophie." Ha már házasok leszünk, feltehetőleg tíz szóig is elmegy majd.

Az igazat szólva nem tudom, hányadán állok vele, ahogyan valószínűleg ő sem tudja, hányadán áll énvelem. Lehetséges, hogy amikor azt mondtam neki, szeretem, csak megelőlegeztem azt az érzést, amit majd akkor táplálok iránta, ha érzésemet viszonozza. Kedves olvasó nőm, talán egyetért velem abban, hogy a két fél közül az egyiknek ki kell mondania a kulcsszót, különben sosem mozdulunk el a holtpontról.

Másrészt nyilván azt is tudja, nyájas olvasó nő, hogy noha azzal nagyjából mindig tisztában vagyunk, mit gondolunk, azt már sokkal kevésbé tudjuk, hogy mit érzünk. Lehetséges, hogy csak azért vallottam Sophie-nak szerelmet, mert zavart kapcsolatunk bizonytalan jellege. De Sophie csak meghallgatott, s közben a karját védekezőn összefonta a mellén, holott azon a tájékon semmiféle behatolástól nem kellett tartania. És amikor befejeztem a mondandómat, egy szót sem szólt, csak lesütötte a szemét, valahogy úgy, ahogyan egy függönyt eresztenek le. Néha nagyon kényelmes dolog lánynak lenni.

Úgy hallottam, hogy a csodás Mama őnagysága – akinek az árnyékában élt az én archaikus „menyasszonyom" – szerencsétlen pénzügyi spekulációk következtében tönkrement. Nem voltam csalódott, de még csak bosszús sem emiatt. Jól kerestem, a keresetemből bőven megélhettünk volna ketten – hiszen a haditengerészet tisztje voltam. Jegyezzék meg jól ezt az „a"-t. Még visszatérek rá: valóban nagy a jelentősége. Bár az egyenruhám ujján három arany sáv tekeredik, a harmadikhoz egy piros bársony szegélydísz társul, amely azt jelzi, hogy nem vagyok katona: én csak gyógyítom a katonákat.

Azért kértem, hogy tengeralattjárón szolgálhassak, hogy a pluszdíjazásból fedezhessem esküvőnk költségeit.

Számításaim szerint körülbelül húszezer frankot fogok keresni havonta. Nekem ez sok. Mama őnagyságának kevés. Az életmódjukat tekintve megállapítható, hogy egy nagy vagyon maradéka is sok szegény család megélhetését fedezné.

Az én családom tisztes, de szerény körülmények között él: apám adóellenőr Bordelais-ben. Én vagyok a legkisebb gyerek a családban, s mivel láttam, milyen kínkeservvel finanszírozták a szüleim a két bátyám tanulmányait, úgy döntöttem, hogy a magam részéről megkímélem őket ettől a tehertől, és megpályáztam egy ösztöndíjat a bordeaux-i Katonai Orvosképző Főiskolára. Innen az említett szegélydísz az egyenruhámon. Mivel nem vagyok katonás szellem, kicsit tartottam tőle, hogy katonákkal kell együtt élnem. De amikor közelebbről is megismertem őket, kiderült, hogy udvariasak, szívélyesek és igazán könnyű kijönni velük.

Harmincegy éves vagyok, és szerelmemre az az egyetlen mentségem, hogy Sophie rendkívül csinos. Világos pillanataimban persze tisztában vagyok vele, hogy a Sophie ajtajában őrt álló gorgó szemében nem tűnhetek túl ígéretes jelöltnek langyos vallási érzéseimmel és viszonylag gyönge lábakon álló anyagi helyzetemmel, pláne, ha elhunyt férje korábbi munkatársainak fiaival hasonlít össze. Hogy Sophie mit gondol és érez e tárgyban, rejtély a számomra. Közte és köztem a döntő pillanatokban mindig leereszkedik szemhéjának függönye.

Nem sok reményem van hát rá, hogy sikerülhet feleségül vennem Sophie-t. Ha mégis megesküszünk, nyilvánvalóan törölni fogom a megelőző oldalakat, hiszen akkor a Sophie-val való bizonytalan kapcsolatom örömtelien egyértelművé válik, és a csodálatos Mama őnagysága szeretett anyósom lesz. Ha viszont olvashatják ezeket az oldalakat, az annak lesz a jele, hogy ennek a történetnek a kezdete és vége közt Sophie eltűnik az életemből.

*

Visszatérve haditengerészetünk tengeralattjáróira, amelyeken mostantól szolgálni van szerencsém, tudniuk kell, hogy két fajtájuk létezik: a nagyok és a kevésbé nagyok. A nagyok a mi híres nukleáris rakétákkal felszerelt atom-tengeralattjáróink, amelyek az elrettentést szolgálják. Egy betűszóval jelöljük őket: SNLE.{1}

A kevésbé nagyok a vadász-tengeralattjárók, amelyeket klasszikus tengeralattjáróknak is neveznek, mivel dízel-elektromos meghajtásúak. Amelyik már nukleáris, azt nukleáris vadász-tengeralattjárónak hívják (SNA).

A vadász-tengeralattjárók csak rövidebb körsétákat tesznek, és megállhatnak közbeeső kikötőkben is; ezeknek a fedélzetén elvileg csupán egy ápoló teljesít szolgálatot. A hosszújáratú atom-tengeralattjárók Brestből indulnak hatvan-hetven napos őrjáratra, s amíg vissza nem térnek Brestbe, sehol sem bukkanhatnak a felszínre, és semmilyen okból sem köthetnek ki másutt, mint kiindulási pontjukon; ezeken egy orvos és két ápoló is szolgál.

Bár a lelkem legmélyén mindig arra vágytam, hogy egy atom-tengeralattjárón szolgáljak, első alkalommal egy kis tengeralattjárón dolgoztam, amelynek a pasája ragaszkodott hozzá, hogy háromhetesre tervezett őrjáratukra orvost is vigyenek magukkal.

Végül az őrjárat csak két hétig tartott, azután visszatértem Brestbe, az Île Longue-ra – az atom-tengeralattjáró-bázisunkra –, s a betegszobán dolgoztam, újabb beosztásra várva.

Nem kellett sokáig várnom, mivel az atom-tengeralattjáróra kinevezett orvosok egyike közvetlenül az indulás előtt megbetegedett. Engem jelöltek ki a helyére, így hát kis híján „a vasmacska karmába kapaszkodva" szálltam hajóra, amint tengerésznyelven mondják, ha valaki az utolsó pillanatban érkezik a fedélzetre.

Ismertem ezt az SNLE-t, jártam már rajta. De semmit sem tudtam a tengerésznyelven pasának nevezett kapitányáról, s éppúgy a tisztekről és a legénységről sem. És ami még ennél is nagyobb baj: nem ismertem a két ápolót sem, mivel őket nem velem, hanem az elődömmel egy időben képezték ki.

A vasmacskás belépőt azért nem kell szó szerint érteni: egy órával indulás előtt áthaladok én is, mint mindenki más, a hídon, ahol a pasa részben megkönnyebbülten, részben némi aggodalommal fogad: nyilván azt kérdezi magában, hogy vajon ez a sebtében kiközvetített új doki felér-e a régivel.

Előttem az egyöntetűen fekete hídon, amelybe itt-ott kerek kis lyukakat vágtak, a bejárati zsilipkamra tágra nyitva, acélfedele lehajtva. Egy utolsó pillantást vetek az ég felé. Mintha a sors még fájdalmasabbá akarná tenni a búcsút, előző nap a szél eltüntette a szitáló bresti esőt, és csak úgy ragyog a nap az Île Longue fölött. Bár az eget igazából csak a hatalmas tetőablakon át látom, amely a betonmedencét védi az esőtől, ahol a nagy cet vár rám, hogy elnyeljen, mint Jónást.

– Csak ön után, doktor – mondja a pasa.

Miután egy matróz elvette a csomagomat, mindkét kezemmel megmarkolom a hideg acél lépcsőkorlátokat. Egy tengeralattjárón az ember nem fel-, hanem lemegy a fedélzetre. Remélem, nem nagyon látszik rajtam, mekkora kínban vagyok; a bicepszem görcsbe rándul, miközben vaktában tapogatózva rakom egyik lábamat a másik elé. Bár eltöltöttem már két hetet egy kis vadász-tengeralattjárón, még mindig nem sikerült eldöntenem, melyik módszer a célravezetőbb. Az óvatos: amikor is a bal láb lelép arra a lépcsőfokra, amelyen a jobb van, s a jobb csak ezt követőleg lép tovább. Vagy a vakmerő: a bal láb bátran átugrik egy lépcsőfokot, s a jobb láb alatti fokon landol. Ha ezt a második módszert választjuk, a testünk himbálódzik, minek következtében fenekünk könnyen nekiütközhet a kerek lyuk peremének. Egy próba után visszatérek az óvatos módszerhez.

A pasa gyors léptekkel halad velem a közlekedőfolyosók útvesztőjében. Egy SNLE egy kis vadász-tengeralattjáróhoz viszonyítva persze óriási. De a nagysága igencsak relatív, mert a gépek, csövek, illesztékek, tolattyúk, mérőműszerek, számítógépasztalok és műszerfalak olyan rengeteg helyet foglalnak el, hogy közlekedésre már alig marad, és ha szembejön velünk valaki, csak oldalvást férünk el egymás mellett. És nem is tudom, embereknek nevezhetjük-e a szörny fémbeleiben nyüzsgő szorgos hangyákat: ha emlékezetem nem csal, százharminc-százharminchét ember szolgál a fedélzeten.

– Megmutatom a szobáját – mondja a pasa.

Az udvariasságnak vannak árnyalatai, s az övé arról tanúskodik – és ez egyáltalán nem lep meg –, hogy nem tekint igazi tengerésznek, még ha egyenruhát viselek is. Igaza van. Én nem a hajót szolgálom. Én az embereket szolgálom, akik rajta vannak. És mivel ezek az emberek fiatalok, és majd kicsattannak az egészségtől, nyilván kevés dolgom lesz. Én csak szükség esetére vagyok itt. Mint egy mentőöv. Csak éppen ezen a fedélzeten nincs mentőöv, hiszen senkit sem fenyeget az a veszély, hogy vízbe esik.

– Remélem, megfelel a szobája – mondja a pasa.

– Nagyon is megfelel, köszönöm, kapitány úr.

Ha Sophie jelen volna, azt hinné, hogy tréfálunk. Ugyanis egy tiszt szobája – elhaladtunkban láttam őket, mind egyforma – két méter hosszú és másfél méter széles. Ezt nevezik itt „szobának. Sosem mondják „kabinnak. Kabin az utasszállító hajókon van, s legalább kétszer tágasabb ezeknél.

Körbepillantok, de ennek a körnek a sugara igencsak rövid. Hol van Nemo kapitány Nautilus-a, fényűzően berendezett szalonjával, orgonájával és hatalmas üvegablakával, amely az óceán megvilágított mélységeire nyílik?

– Magára hagyom – mondja a pasa.

De nem hagy magamra, hanem csendben nézeget, így hát én is megnézem őt magamnak. Közepes termetű, izmos, egyenes tartású férfi, hasa lapos, haja, szakálla fekete, s e sok feketeség közül kiviláglik kék szeme.

– Viharos a tenger – jegyzi meg. – Induláskor erősen hánykolódni fog a hajó. De hát ezt nyilván tudja, hiszen szolgált már vadász-tengeralattjárón. Viszont ha mi egyszer lemerültünk, ott is maradunk, és attól fogva már egészen kényelmes lesz az utazás.

Ez a mosolyogva megígért „egészen kényelmes" utazás megnyugtat. Minden tengerész volt, és lesz is tengeribeteg. Én is. De azt el sem tudom képzelni, miként operálnék vakbelet egy hánykolódó hajóban.

– Ideküldöm a két ápolóját – folytatja a pasa. – A nevük Le Guillou és Morvan. Meuriot doktor nagyon meg volt velük elégedve. Összeszokott csapat voltak.

Mivel egy kis sajnálkozást érzek a hangjában – ami akár burkolt figyelmeztetés is lehet –, sietve kijelentem:

– Remélem, alkalmazkodni tudok hozzájuk, és ők is hozzám.

– Efelől nincs kétségem – mondja udvariasan a pasa.

Majd így folytatja:

– Amint nyilván tudja, a fedélzeten pólóban és farmerben járunk, rangjelzés nélkül, kivéve a szombat estét és a vasárnapot, hogy így tegyük kissé ünnepivé a hétvégét.

Ezzel rám mosolyog, és magamra hagy.

Hogy kivédjem az előre jelzett hánykolódás következményeit, lenyelek egy pirulát, kicsomagolok, és birtokba veszem a „szobámat". Teljes egészében tölgyfa borítású, ami világossá, meleggé és bensőségessé teszi. Egy angol azt mondaná rá: cosy. Nagyon jó a megvilágítása is, és miniatűr méretei még fokozzák a coziness-ét.

Amint belépünk, nyomban a helyiség teljes hosszában húzódó ágyra esik a pillantásunk. Csakhogy itt a fekhelyet nem ágynak nevezik, hanem priccsnek. Lábánál praktikusan elhelyezett kis faliszekrény van, polcos és akasztós résszel. Azon a falon, amely a szobámat a közlekedőfolyosótól elválasztja, egy kis dúralumínium mosdó található (nyilván egyetért velem, kedves olvasóm, hogy egy porcelánmosdó nem illenék ebbe a környezetbe).

A priccsem jobb oldalán álló íróasztal meghatóan kicsiny. Ez is tölgyfából van, amint a szekrények és az asztal fölötti polcok. De helyesebb az egyes szám, lévén csak egy polc, középmagasságban, kis fakorláttal, ami megakadályozza, hogy a könyvek leessenek, ha dülöngél a hajó. Az íróasztalka épphogy arra elég, hogy elhelyezzem rajta az orvosi könyveimet. Viszont a polcok közt felfedezek egy kis ládát.

A priccstől balra – vagyis tőlem balra, amikor elnyúlok fekvőhelyemen, amit meg is teszek – a tölgyfa burkolat meredeken, sátorlapként megtörve hajlik fölém, ez pedig a következőket juttatja eszembe: primo, hogy óvatosan kell felülnöm, ha nem akarom jól beverni a fejem. Secundo: hogy ez a megdőlő mennyezet nagyjából követi a hajó külső burkának hajlását, hiszen arra támaszkodik. Így hát a bal oldalamon csupán a vékony faborítás és az erős acél hajótest választ el a hatalmas, sötét, titokzatos tengertől. Hiába mondogatom magamnak, hogy a hajótest vastag, vízmentesen zár, és úgy alakították ki, hogy a leghatalmasabb nyomásnak is ellenálljon, a víz közelsége nem hagyja nyugodni a képzelőerőmet. A félelmem alaptalan, hiszen az óceán és én csak szomszédok leszünk, de összeismerkedni nem fogunk – legalábbis nagyon remélem. Ha Jónás cetje egy szörnyeteg, az az elem, amelyben fürdik, egy másik szörnyeteg, s mennyivel hatalmasabb! Ha a csodálatos gépek közül valamelyik elromolna, hajónk a megengedettnél nagyobb mélységekbe merülne alá, s akkor a víz nyomása úgy roppantaná össze, mint egy dióhéjat.

Amikor végigmentünk azon a folyosón, amelyből a szobák nyílnak, észrevettem, hogy egyetlen ajtó sincs becsukva, ha a lakó a szobában tartózkodik. Nem tudom, hogy vajon azért hagyják-e nyitva az ajtót, hogy a helyiség jobban szellőzzék, vagy hogy a lakón ne legyen úrrá a klausztrofóbia, vagy csupán íratlan szabály a hajón, hogy mindenkinek szem előtt kell maradnia, legalábbis nappal. Mindenesetre én is nyitva hagyom az ajtómat, és leülök kis íróasztalomhoz, amelyen ott az a határidőnapló, amelyet a harmincadik születésnapomra ajándékozott nekem Sophie, azzal, hogy írjak bele naplót.

Látogató jelenik meg az ajtónyílásban.

– Uram, engedje meg, hogy bemutatkozzam: Le Guillou vagyok, az altató ápoló.

Megértem, ha ezt az „uram-ot meglepőnek találják. Azt várhatnánk, hogy egy ápoló, ha megszólít egy orvost, „doktor-nak titulálja, sőt a haditengerészetnél megszokott hivatalos titulust követve, doktor úrnak. A túlnyomórészt hivatásos tengerészekből álló legénység is többnyire így szólít, csak a szolgálatra épp most behívottak nem, akik nem ismervén a protokollt, „doktor-nak hívnak – csakúgy, mint a tisztek, bár ők ismerik a protokollt, ennek ellenére még a „doktor-ból is idővel, amikor jobban megismernek, „doki"-ra váltanak. Akkor hát miért uraznak engem az ápolók? Nem tudom, és azt hiszem, más sem tudja. És mivel a haditengerészet a szokásait tekintve olyan maradi, amilyen modern a technikája, sejtésem szerint ez a szokás örökre fennmarad.

Térjünk vissza Le Guillou-ra. Felállok, rámosolygok, és kezet szorítok vele. Nyilvánvalóan breton. Középmagas, zömök, a szeme zöld, a haja vörösbe hajlik, kiugró pofacsontja akárcsak egy mongolé.

– Le Guillou, úgy érzem, maga Finistère-ből való.

Nem érzem. Tudom. Amint megkaptam a kinevezésemet, utánaérdeklődtem neki és a másik ápolónak, Morvannak.

– Igen, kérem – mondja Le Guillou.

Öntelt arckifejezéséből nem nehéz kiolvasni gondolkodásának alapsémáját: Franciaországban Bretagne a legjobb. Bretagne-ban pedig Finistère.

– És Morvan?

– Itt van ő is, de elnézést kér, beteg.

– Beteg? Épp az elindulás napján?

– Igen, épp akkor – mondja Le Guillou.

És az arcán félig zavart, félig cinkos mosoly tűnik fel.

– Mondja meg neki, hogy holnap szeretnék találkozni