Egyedülálló szülők könyve

Márknak, aki nélkül semmi nem lenne ugyanaz

KÖSZÖNTŐ

Köszöntelek a klubban! Mielőtt kényelembe helyeznéd magad, azért szólok: szokatlan klub ez, ahova ritkán szoktak maguktól beiratkozni az emberek. Általában valaki más íratja be őket. Például a nagy Ő. Vagy a valamikori nagy Ő. Esetleg az egyik nagy Ő. De ha már egyszer itt vagy és úgy döntöttél – vagy úgy döntöttek helyetted –, hogy belépsz, nézzük meg együtt, hogy mit lehet kihozni a helyzetből. Ahogy az amerikaiak mondják: ha már az élet citromot adott, nézzük meg, hogyan csinálhatunk belőle limonádét. Ami így elmondva üdén hangzik, de persze nem ilyen egyszerű. Különösen kezdő klubtagok érezhetik úgy, hogy egy feneketlen kút mélyén ülnek, ahonnan nem lehet kijönni. A jó hír, hogy ki lehet. A rossz pedig, hogy eltart egy darabig. Viszont minél több olyan emberrel találkozol, akár csak egy könyvben is, akinek ez már sikerült, annál biztosabban fogod tudni, hogy te is képes leszel rá. Miért is lennél ügyetlenebb náluk? Ez nagyban függ attól, hogy mennyire hiszed el, hogy túl tudod élni. Hiszen néha – vagy ennél azért gyakrabban – tényleg minden reménytelennek tűnik.

Amikor az ember hirtelen vagy nem is olyan hirtelen egyedül találja magát, elkezd kapaszkodót keresni. Keresi azokat a könyveket, helyeket, csoportokat, amelyek olyan emberekről szólnak, mint ő maga. Gondolom, ezen a fázison te is átestél. És te is döbbenten tapasztaltad, hogy nem találtál szinte semmit. Az egyedülálló anyákról ugyanis – egy-egy cikknyi általánosságon felül – nem szokás beszélni. Kicsit olyanok vagyunk, mint a rossz lány a családban, akiről mindenki tudja, hogy ott van, de inkább eldugják, mint a csorba tányért a vendégek elől. Mi pedig lélekszakadva igyekszünk követni a modellt, amit a reklámokban láttunk: anya mosolyogva kavargatja a vacsorát, míg apa önfeledten mosolyogva játszik a gyerekkel. És érezze rosszul magát mindenki, aki nem ilyen. Mi pedig tesszük a dolgunkat és rosszul érezzük magunkat, szégyenkezünk, s mindezt még le is öntjük egy jó nagy adag bűntudattal. Mintha nem akarnánk észrevenni, hogy a kétszülős családok nagy része is milyen távol van ettől a képtől.

Ha szóba kerülnek az egyedülálló anyák, gyakran hallunk ilyeneket, hogy „a kisfiú a lehetőségekhez képest kiegyensúlyozott gyerek, „nem tudja, hogy ez hogy működik egy normális család életében vagy „nem lát maga előtt rendes családmodellt. Sok-sok negatív képzet, az ellenpontja mindannak, ami a teljesség, a boldogság, a kiegyensúlyozottság. Mi legfeljebb „csonka család vagyunk, a lehetőségekhez képest kiegyensúlyozott gyerekekkel.

Ha pedig nem szégyellnek, akkor leginkább sajnálnak: „szegény, veled aztán jól kibabrált az élet". Természetesen a válás/elválás – bármilyen okból történjen is – mindenki, különösen a gyerek számára nagy trauma, amit ameddig csak lehet, el kell kerülni. Ám nem biztos, hogy annak könnyebb, akinek a gyerekén és saját magán kívül még egy rossz házasságot is hordoznia kell a vállán.

Amikor visszanézek arra, ami történt, úgy érzem, hogy a legjobb dolog, amit tehetett velem a férjem az, hogy elment. Akkor is, ha sok nehézséget hagyott hátra, és Laurát egyedül kell felnevelnem. A férjem a második komoly kapcsolatom volt, és érett fejjel, felelősséggel azt mondom, hogy most nyílt ki előttem a világ. Abszolút nem érzem, hogy teher lenne a gyerekem. Akinek az én koromban nincs, annak technikailag iszonyú könnyű, de másban meg nagyon nehéz. A gyerek az, aki miatt nem érzed drámának, ha esetleg egyedül is vagy, van kivel foglalkozni, van, aki megölel. Nem azt mondom, hogy a gyerek pótszer, de az én életemnek van célja, és ha ketten maradunk, hát ketten maradunk, akkor ezt fogom megszokni és elfogadni. Ha pedig egy pasi szemében ez hátrány, akkor rögtön tudni fogom, hogy ez a pasi szóba sem jöhet.

Tudjuk mindannyian, hogy egyedül nevelni nehéz. Hogy fáradságos, strapás és kimerítő. De van még valami az egyedüllétben: a lehetőség. A jobb lehetősége. Hogy mindennap történhet valami. Egy beállt rossz kapcsolat napról napra ugyanazt ígéri: a semmit. A küszködést. Amikor a reggelek ugyanolyan napot kezdenek, mint az előző is volt. Persze egyedül is lehetnek ilyenek a reggelek, de ott megvan a lehetőséged a jobbra.

A helyzet tehát – az összes nehézsége ellenére – mégsem reménytelen. Állhat itt egy tanmese? Egy napon a parasztember szamara beleesett egy kiszáradt kútba. Keservesen ordított órákon keresztül, a parasztember pedig próbálta kitalálni, hogy mit is tegyen. Végül úgy döntött, hogy az állat már úgyis öreg, a kutat meg különben sem használták időtlen idők óta, régen be akarták fedni, egyszóval semmi értelme kihúzni a szamarat. Áthívta hát a szomszédokat, hogy segítsenek neki. Mindannyian lapátot ragadtak és elkezdték hányni a földet a kútba. A szamár, amikor rájött, hogy mire megy ki a dolog, még keservesebb ordításba kezdett. Aztán mindenki csodálkozására elcsendesedett. Miután már jókora adag földet belapátoltak, a paraszt lenézett a gödörbe, és döbbenten látta, hogy mi történt. A szamár minden egyes lapátolás után lerázta a hátáról a földet és a kupac tetejére állt. Ahogy az emberek hányták a földet, ő csak rázta le magáról és már lépett is rá. Nemsokára a kút annyira megtelt földdel, hogy a szamár egyszerűen kilépett a gödörből. Eddig a mese. Hogy mi a tanulság? Legfeljebb annyi, hogy az élet néha hányja ránk a földet, koszosat, nehezet, sárosat. Mindössze annyi a trükk, hogy le tudjuk-e rázni magunkról és át tudunk-e lépni rajta. Ha megállunk, ha hagyjuk magunkat, ha feladjuk, ellep a sár. De miért is tennénk ilyent? Ennek a könyvnek a történetei arról (is) szólnak, hogy hogyan lehet lerázni magunkról a földet. És van még benne néhány tanács, amely segíthet ebben. Úgyhogy húzzuk ki magunkat, rázkódjunk meg, és kezdődhet a limonádékészítés!

1. FEJEZET – NEM VAGY EGYEDÜL

– Te kivel vagy itt?

– Anyukámmal.

– És hol az apád?

– Amerikában.

– És mikor jön?

– Nem jön.

És a két hároméves tovább csúszdázik a balatoni strand játszóterén.

Mindennapos jelenet. A statisztikák szerint – ha téged is beleszámolunk – legalább 350 ezren nevelik egyedül kisebb-nagyobb gyereküket ma Magyarországon. 30 ezerrel többen, mint tíz évvel ezelőtt, és több mint 100 ezerrel többen, mint tizenöt éve. A trendeket elnézve ez a szám a jövőben várhatóan tovább növekszik. A sok anyuka és apuka összesen több mint félmillió gyereket nevel. És ha már a száraz tényeknél tartunk: a gyermekeket nevelő családok közel egynegyede egyszülős, és a családban élő gyermekek 27%-át egyetlen szülő nevelte vagy neveli. Ha összeadunk és kivonunk – nem könnyű, hiszen még a pontos számokról is folyik a vita –, kiderül, hogy ez lassan egymillió embert jelent: a magyar lakosság 10%-át. Ők azok, akiket közvetlenül érint ez a kérdés. És akkor még nem számoltunk azokkal, akik így nőttek fel, de közben saját családot alapítottak, akik egyszülőként éltek, de utána újraházasodtak, akik beteg vagy fogyatékossággal élő gyereket nevelve időskorukban is egyszülők maradnak, vagy akik papíron ugyan házasságban élnek, de a valóságban egyedül igyekeznek megbirkózni a gyereknevelés kihívásaival. Ők ugyan javítják a statisztikákat, ám gyakorlatilag ugyanolyan egyedül nevelő szülők, mint mi vagyunk. Hogy pontosan hányan lehetnek, arról nem készül felmérés, de talán nem is baj. A végén akkorára rúghatna a szám, hogy megijednének tőle azok, akik most még nem akarják észrevenni, hogy hogyan próbál a társadalom egy jelentős hányada segítség és támogatás nélkül elboldogulni a mindennapokban.

Kell-e nekünk ennyi egyszülős család?

A kérdés persze költői, hiszen kellenek vagy nem – itt vannak. A valódi kérdés inkább az, hogy amikor a tendenciák ennyire egyfelé mutatnak, meddig lehet még figyelmen kívül hagyni az egyszülősöket? Csak néhány adat:

– 2001 és 2011 között több mint százezerrel nőtt a 24 év alatti gyerekeket nevelő egyszülős családok száma Magyarországon.

– Az európai gyermekek következő generációjának minimum egyharmadát egy szülő fogja nevelni.

– 1980-ban 2,35 millió pár élt házasságban Magyarországon, 2011-ben ez a szám 1,77 millió volt – alig több mint a lakosság 44%-a –, vagyis erőteljesen csökken a házasodási kedv.

– 2012-ben 36 ezer házasságot kötöttek – ez a szám az ezredfordulón 44 ezer körül volt, az 1970-es években pedig 90-100 ezer.

– Évente nagyjából 24 ezer házasság bomlik fel.

– Válás és megözvegyülés miatt 2012-ben 68 ezer házasság ért véget, míg ugyanebben az évben 36 200 új házasságot kötöttek.

– 2012-ben 100 házasságkötésre 188 megszűnt házasság jutott. 1990-ben ez a mutató 135 volt.

– 1980-ban 4,7% volt az elváltak aránya, 2011-ben már 11,6%.

– A szülőképes, 15-49 év közötti nőknek 2011-ben 39%-a élt házasságban, 10 évvel korábban 51%.

– A házasságon kívüli születések aránya folyamatosan emelkedett az ezredfordulót követő évtizedben, és 2013-ban elérte az eddig mért legmagasabb értéket, 46,2%-ot – vagyis a babáknak majdnem a fele ma nem házasságban születik.

– Rendkívül magas az aktív korú férfiak halálozási aránya. Kopp Mária kutatásai azt mutatják, hogy annak a valószínűsége, hogy egy férfi túléli a 65. életévét, ma Magyarországon csupán 64%, az érettséginél alacsonyabb végzettségűeknél pedig 50% alatt van. Csak összehasonlításképpen: ez az arány Ausztriában 81,6%. Nem véletlen, hogy 1980 óta az özvegyek aránya is megnőtt.

(forrás: Központi Statisztikai Hivatal 2011. évi népszámlálási adatok, Harcsa I. – Monostori J. [2014.])

Vannak tehát az illúziók és vannak a tények. Amikről tudjuk, hogy makacs dolgok, és amikkel lassan ideje lenne foglalkozni.

Akkor most ki az abnormális?

Létezik egy mondás, mely szerint az teszi tönkre legjobban az életünket, ha folyamatosan dédelgetünk egy képet arról, hogy ennek az életnek milyennek kellene lennie. És ha nem olyan, akkor itt a vége, az életünk egy fabatkát sem ér.

„A csonka család? Az nem normális – jelenti ki megfellebbezhetetlenül a fiatal – leendő – anya, három hónapos terhességével, az anyaság minden titkának tudójaként. „Ha el akarod hitetni magaddal, hogy egy újfajta (diszfunkcionális) társadalmi rend kései úttörője vagy, imádni fogod ezt a könyvet. Jobban járnál, ha funkcionális családoktól kapnál segítséget – írja egy felháborodott olvasó egy egyedülálló anyáknak írt könyv kapcsán. Annak, aki egyedül nevel, nem újdonság ez a hozzáállás. Csak úgy cikázik a sok „abnormális meg „diszfunkcionális, ha az egyszülős családok kerülnek szóba – kimondva vagy kimondatlanul, egyértelmű jelekkel. Ilyenkor persze lehet dühöngeni – én hangosan és méltatlankodva szoktam, amikor a gyerekem már nincs hallótávolságban –, lehet elkeseredni, lehet szégyenkezve lehajtani a fejünket, lehet keserűen szembefordulni a világgal, vagy lehet úgy érezni, hogy nincs nálunk szerencsétlenebb – ez függ a habitusunktól, és hogy aznap éppen milyen lábbal keltünk fel. De ha jobban megnézzük, gyakran észrevesszük a bizonytalanságot is, ami a hangos méltatlankodás mögött van. Nézem a kismamát a vastag jegygyűrűjével, és csak kívánni tudom neki, hogy néhány év múlva is így körül legyen párnázva a beérkezettek biztonságával. Ami, sajnos, nem örökre szóló privilégium. Naponta kell megvívni a mindennapok kis harcait, kiérdemelni, megőrizni és karbantartani. És néha – ahogy a magyarországi válási statisztikákból kitűnik, nem is olyan ritkán – alulmaradunk ezekben a harcokban. Kiesünk a biztonságos kis kosárból, és mi magunk is abnormálisként, diszfunkcionálisként figyeljük sokak értetlenségét. Vagy fogalmazzunk így: az abnormálisok és diszfunkcionálisok bölcsességével. Mi tudjuk, hogy máshogy is lehet. Hogy máshogy is lehet jól. Hogy nemcsak túlélni lehet, hanem élni is, valódit és teljeset. És nemcsak egyféleképpen. Az életnek sok formája és módja van, és ki tudná megmondani, hogy melyik az az egyetlen üdvözítő?

Amikor elmentem az ügyvédhez, romokban voltam, fogalmam sem volt, hogy a házasságom alatt ennyi mocsok dolog történt, minden csak utólag derült ki. Az ügyvéd is nő volt, ő is elvált, és amikor kísért kifelé, azt mondta: „Higgye el, ez csak most ilyen rossz. Utána erőt fog adni, hogy egyedül van". Erre annyira emlékszem. Most már tudom, hogy mit bírok, hogy mire és kire számíthatok. Leginkább persze magamra. Bár ha megnézem a normál családokat, nem ugyanez van? Leginkább a nők viszik a terheket. Nálunk legalább tisztább a helyzet. Szomorúbb, de tisztább.

A 60-as évek Amerikájában született meg a családokról szóló Moynihan-jelentés, amelyben ez áll: „Azok a családok, ahonnan hiányzik az apa, gyökerei a szegénységnek, az erőszaknak, a kábítószerfüggésnek, a bűnözésnek, valamint az oktatás és udvariasság csökkenő színvonalának, a tinédzserkori terhességeknek, a szexuális úton terjedő betegségeknek, az önimádatnak és a városi lázongásoknak". Uff. Éljen Moynihan!

Válságban a család?

Ha a statisztikákat nézegetjük, valóban látunk válságot, de ezek a számok leginkább a házasság válságát mutatják. Ami azt jelenti, hogy a hagyományos értelemben vett család, a két vér szerinti szülő gyerekekkel-modell száma csökken egyre jobban. A családok száma viszont továbbra is magas – már ha hajlandók vagyunk belátni, hogy a „család" szó nagyon sok különböző együttélési formát takarhat. Forián Szabó István 2006-os előadása{1} szerint egy évvel korábban – tehát nagyjából tíz évvel ezelőtt – a gyerekek 9%-a élettársi kapcsolatban élő szülőkkel lakott együtt. 3%-uk olyan házas szülőkkel, akik már csak jogilag voltak házaspár, a gyakorlatban külön éltek. 22%-uk egyszülős családban, ugyancsak 22%-uk pedig újraházasodott szülőkkel – vagyis a gyereknek csak az egyik szülője volt vér szerinti szülő. Marad tehát 44% – ők azok, akik eredeti apával, eredeti anyával, házasságban és egymással élő vér szerinti szülőjükkel élnek együtt. A család fogalma tehát sokat változott és a 2011-es statisztikák szerint egyfolytában változik is – nem a hagyományos családmodell irányában.

A magyarok közel háromnegyede – na jó, csak 70%-a – nem olyan típusú családban él, ahol „apa mosdik, anya főz". Lehet ez ellen ágálni, lehet utálni, és lehet úgy csinálni, mintha ez nem így volna. De attól még így van.

A férjem kislányának le kellett rajzolnia a családját az oviban. Lerajzolta az apját, az egyik nővérét, a fiamat, akit ő a bátyjának hív, engem, aki két éve nevelem, és középre magát, ahogy azt kell. Nagyon szép kis rajz lett. Ha nekem kell megrajzolnom ezt a képet, biztosan még ráteszek több mindenkit, de az ő kis fejében ez így van: ez az ő családja. Akkor ő most rosszul gondolja? Ki szerint?

Ebben a mai kusza világban már azt is nehéz megfogalmazni, hogy mit is jelent pontosan a család. Ki az én családom? Családom a gyerekem, az biztos. Családom az apám, az anyám – ha szerencsém van és még megvannak, és olyanok, akiket jó a családomnak tekinteni. Családom-e az új férjem? Valószínűleg, ha egyszer hozzámentem. És az ő gyerekei, ha velünk élnek? És ha nem? Ha már felnőttek? És vajon a gyerekek családja az én családom lesz-e? Családom-e a gyerekek anyukájának a családja? Mondjuk az előző feleség családja, akik továbbra is benne akarnak maradni az életü(n)kben. Nekik családjuk, ez nem is kérdés. És nekem? Hol van a határ, amit még be kell fogadnom, és hol van az, ahol már visítva tiltakozhatok, hogy nem, köszönöm, ezekből már tényleg nem kérek? Bonyolult kapcsolatok, amiket néha körülírni is nehéz, szavaink meg végképp nincsenek rájuk. Ha lenne egy röntgenünk, amivel belelátnánk egy elvált vagy éppen egy mozaikcsalád tagjainak a fejébe, döbbenten látnánk, hogy mindenkinek más és más rajz születne a fejében arról a szóról, hogy „család". És akkor azonnal felmerül a kérdés: de melyik a jobb család? A két szülő jobb, mint az egy? Akkor is, ha az egyik nem vér szerinti? Vagy úgy már nem jobb? (És már itt elakadunk a fogalmainkkal: ki is ő pontosan? Nevelőapa? Vagy mostohaapa? Vagy ő a Bélaapu?) És akkor, ha mind a kettő vér szerinti, de egyikük a nappaliban alszik? És ha három gyerek van, az jobb, mint a kettő? És a hét jobb, mint az egy? Akkor szaladjunk neki még egyszer: az egyszülős család állítólag nem normális. Mint ahogy a többi együttélési forma sem, ami kiadja azt a 70%-ot. A 70% ezek szerint a deviáns, a 30% meg a normális… Nem könnyű ezt követni.

Tévhitek az egyszülőkről

„Szerintem ne csináljunk reklámot ennek az egészségtelen családmodellnek – csóválja a fejét a brüsszeli bürokrata, és rosszallóan pillant rám. Igyekszem türelmesen nézni. Nem, nem reklámot szeretnék csinálni, segíteni szeretnék. Már ha érti a kettő közötti különbséget. „Minek kellene támogatni az ilyen szülőket? Végül is ők választották ezt a helyzetet, most viseljék a következményeit! – pipálja ki a nevemet a szervező, amikor meglátja mellette, hogy „Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány". Nyelek egyet. Részben igen, az emberek néha maguk választják a családi helyzetüket. Ők választják azt is, hogy sok gyerekük legyen, vagy egyáltalán ne legyen gyerekük, ott mégsem jut eszébe senkinek azt mondani, hogy most viseljék a következményeit. Részben pedig nem, és eszembe jut az ovistárs, ahol apuka szenteste csomagolt össze, mert a szerelmével akart karácsonyozni, a két kicsi pedig – négy- és kétévesek – még sokáig türelmesen várt, mert apa gyertyagyújtásra biztosan visszajön. Vagy eszembe jut Angi, akinek a kétéves gyerekét a Normafáról hozták haza a rendőrök: a férje szívrohamot kapott séta közben. Választották? Nem hinném. Bár azt sem hinném, hogy maga a választás ördögtől való dolog. Hiszen mindenki maga érzi, hogy élet-e az, amit él. És hogy így akarja-e élni.

Amikor pedig támogatásról beszélünk, nem a szülőt akarjuk támogatni, hanem a gyereket, aki végképp nem tehet arról, hogy döntöttek vagy nem döntöttek a szülei, és ha döntöttek, akkor melyikük és hogyan. Kinek járjon az osztályban külön támogatás? Csak annak, akinek nem él az apja? Vagy annak is, akit nem látogat? Vagy esetleg annak is kellene segíteni, akit ugyan látogat, de azóta mással él? Jaj, de kusza helyzetek ezek!

Csodálkozunk azon, hogy a világ nem tisztel minket eléggé, vagy néha görbe szemmel néz ránk. De hogy tiszteljen, amikor néha mi sem tiszteljük magunkat? Amikor ahelyett, hogy büszkék lennénk arra, amit véghezviszünk, szégyelljük magunkat, amiért egyedül neveljük a gyerekeinket. Először magunkban kellene rendet raknunk, és utána várjuk el a világtól, hogy rendesen álljon hozzánk.

Visszatérve a tévhitekhez: van néhány alaptétel, amire a társadalom elég nagy része automatikusan rábólint. Pedig… Sajnos csak brit statisztikákkal szolgálhatok – itthon alig készültek átfogó elemzések az egyedül nevelőkről –, de talán itt sem járhatunk messze az igazságtól. Tehát:

1. számú tévhit: „az egyedül nevelő anyák szingli nők, akiknek nincs szükségük apára".

A tény: az egyszülős családban nevelkedő gyerekek nagy része kétszülős családba született. Csak aztán történt valami…

2. számú tévhit: „az egyedül nevelő anyák legtöbbje felelőtlen tinédzserként vállalt gyereket".

A tény: a (brit) egyedül nevelő anyák átlagéletkora 38,1 év. Kevesebb mint 2%-uk fiatalkorú.

3. számú tévhit: „ez női probléma".

A tény: Magyarországon ma 50 ezer fölött van azoknak a családoknak a száma, ahol az apa nevel egyedül.

4. számú tévhit: „aki egyszülő, az az is marad".

A tény: egy szülő átlagosan öt évig marad egyedül. Utána vagy újraházasodik, vagy egyszerűen felnőnek és kirepülnek a gyerekei.

Egy dolgozatban olvastam azt a bölcs mondatot, hogy „csak azt a jelenséget lehet kezelni, amit ismerünk. Vajon mennyit tudunk – tudnak – az egyszülősök valódi életéről? A mi jelenségünkről. Arról, hogy mit jelent sok százezer embernek a mindennapi élet – gyerekeknek, anyáknak, nagyszülőknek. Szinte semmit. Az egyszülős sztereotípiákat azért is könnyebb elfogadni, mert akkor nem kell foglalkozni a tényekkel és a tényekből egyenesen következő problémákkal. A „szingli anyák, a „válási árvák, a „csonka családok sokkal egyszerűbben kezelhető kategóriák – értsd: nekünk ezekkel semmi dolgunk –, mint a valódi, hús-vér emberek.

Ha nehéz egyedül

Természetesen sokan sokfélét találunk nehéznek ebben a helyzetben: nehéz az örökös döntéskényszer, az éjszakai kelések, a konfliktushelyzetek kezelése. De ha az egészet közös nevezőre hozzuk, ugyanoda lyukadunk ki: nehéz az, hogy mindezt egyedül kell csinálnunk, hogy nincs, aki helyettünk – vagy velünk – döntene, aki helyettünk kelne fel és helyettünk rendezné el – nem vagyunk maximalisták: legalább néha – a konfliktusokat. És ahogy ülünk a lázas gyerek ágya mellett éjjel kettőkor, félálomban azon fantáziálunk, hogy ha most nem egyedül lennénk, akkor Ő odajönne, megsimogatná a fejünket és azt mondaná: „Édesem, te most menj és pihenj le, majd én felváltalak. Mire mi hálásan felnéznénk és azt mondanánk: „Dehogy, drágám, jól vagyok, de nagyon kedves tőled. És itt meghatódsz és nagyon sajnálod magad. Mert éjjel van, a gyerek lázas, te fáradt vagy, holnap találni kell valakit, aki vigyáz rá, amíg te dolgozol, és különben is hideg a padló és nyomja a fenekedet.

Aztán egyszer valóban úgy hozza a sors, hogy a gyerek akkor betegszik meg, amikor apuka is ott van. Egy rövid közös nyaraláson például, amikor éjfélkor arra ébredsz, hogy tűzforró a gyerek homloka. Megrázod apuka vállát, aki először azért morog, mert legalább most szeretne pihenni. Aztán közli, hogy megint túltakargattad a gyereket, ezért olyan forró, és ne beszélj hülyeséget, dehogy lázas. Amikor rájössz, hogy se lázmérő, se lázcsillapító nincs nálad, mivel csak erre a két napra jöttetek, dühöngeni kezd, és látványosan dobálja bele a ruhákat a bőröndbe. Meg persze kicsit gúnyosan, mert megint túldramatizálsz egy ilyen piszlicsáré helyzetet. És ahogy újra ott ülsz éjszaka a lázas gyereked mellett, hirtelen vágyakozva gondolsz arra a békés estére, amikor nyugodtan foglalkozhattál a gyerek lázával, és legfeljebb a hideg, kemény padló idegesített fel.

Igen, néha nehéz egyedül, de vajon nem vagyunk-e időnként hajlamosak arra, hogy túlidealizáljuk a másik állapotot, hogy álomférjet és álomapát álmodjunk, hogy minden világok legjobbikával hasonlítsuk össze a saját helyzetünket? Hogy az akkori helyzetből csak a szépre emlékezzünk? Arra, ami rózsaszín volt és habos – vagy amit így utólag már olyannak látunk? Tényleg olyan nyomorúságos a helyzetünk? És tényleg olyan idilli a másoké? Ha körülnézünk a világban – a valódiban és nem abban, amit éjjel kettőkor, holtfáradtan álmodunk magunknak –, rájövünk, hogy mindenkinek van valami baja. Kinek ez, kinek az. A miénk ilyen. Nem biztos, hogy súlyosabb vagy drámaibb, mint mások problémája, egyszerűen csak más. Legfeljebb az önsajnálat szemüvegén keresztül látszik olyan visszafordíthatatlanul tragikusnak.

Szorongások nélkül

Egyedülálló anyaként sokféle rosszérzésünk lehet: bűntudatunk, amiért így vállaltunk gyereket, vagy ha nem így vállaltuk, akkor ilyen helyzetbe hoztuk, vagy ha nem mi hoztuk ilyen helyzetbe, akkor olyat választottunk, aki ilyen helyzetbe hozta. Aztán rettegünk attól, hogy valami bajunk történik, és akkor mi lesz a gyerekkel. Kihez kerül, ki vigyáz rá, az a valaki vigyáz-e rá úgy, ahogy mi vigyáznánk – nem, persze hogy nem –, szereti-e úgy, ahogy mi szeretjük – nem, azt sem –, és milyen lesz neki a veszteség. Aztán tartunk attól is, hogy most már mindörökké egyedül maradunk, magányosan, a szex leghalványabb reménye nélkül, és nekünk már csak az jut, hogy mosolyogva könnyezünk az anyák napi ünnepségen. Ha nagyon belevetjük magunkat ebbe a félelembe, könnyen olyan ördögi körbe kerülhetünk, amiből nehéz kiszállni. Nem szeretnek minket, ezért szúrósak vagyunk, és mivel szúrósak vagyunk, nem is szeretnek minket. Érdemes tehát hamar kiszállni a körből, mielőtt az egyszülőség szigorú és szerencsétlen mártírjaként mindenkinek – és elsősorban a gyerekünknek – az idegeire mennénk. Mielőtt végképp elveszni látnánk a világot és benne az összes lehetőségünket, gondoljunk arra, hogy milyenek voltak a körülményeink 6-8 évvel ezelőtt: miket csináltunk, kikkel találkoztunk, minek örültünk és mi keserített el. Észre fogjuk venni, hogy alapos változáson mentünk keresztül: ma már mást csinálunk, mással találkozunk, ami akkor fontos volt, ma már érthetetlennek tűnik, amitől pedig tartottunk, nevetségesnek.

Van egy visszatérő álmom: a halálos ágyamon fekszem, és mellettem ül egy kisördög, aki azt mondja: a legtöbb dolgot jól csináltad az életben. Én pedig verem a fejem: mi a fenének szorongtam akkor végig az egész életemet, hogy elrontok valamit?

Ne felejtsük el, hogy félelmeink és szorongásaink nagyobb része soha nem valósul meg, feleslegesen töltjük aggódással az időnk erre eső részét. Hogy ez mennyire így van, azt a Columbia Egyetem egyik kutatása is igazolja: 40%-a azoknak a dolgoknak, amitől szorongunk, egyáltalán nem következik be. 30%-án már rég túl vagyunk, amikor aggodalmaskodni kezdünk, 12%-a nem létező egészségügyi probléma, 10% pedig „téves irányba mutat", vagyis semmi okunk aggódni, mert ahol veszélyt látunk, ott igazából nincs is. Mindösszesen tehát 8%-nyi szorongás marad, amivel tényleg érdemes foglalkozni.

Pár év múlva tehát valószínűleg nagy értetlenséggel tekintünk majd vissza a mai problémáinkra, és nem fogjuk érteni, hogy valami, ami addigra már történelem, miért is bántott olyan nagyon. De a legvalószínűbb, hogy egyáltalán nem is emlékszünk majd rá.

Mi lesz így a gyerekemből?

Ember legyen a talpán, aki ki tud igazodni a pszichológusok, pszichológiai elméletek egymásnak tökéletesen ellentmondó kavalkádjában. Az egyik vélemény szerint az egyszülős – az ő megfogalmazásukban: „csonka" – családokban felnövő gyerekeknek alig van esélyük arra, hogy sértetlen pszichével, egészséges lélekkel vágjanak neki az életnek. Egyes kutatók szerint az ilyen gyerekek kétszer nagyobb eséllyel szenvednek pszichés problémáktól, nagyobb eséllyel követnek el öngyilkosságot – különösen a fiúk –, könnyebben lesznek alkoholisták, drogfüggők és önbántalmazók. A feladatunk tehát szép, de reménytelen.

A másik oldalon áll az a vélekedés, mely szerint a gyereknek egy biztos pontra van szüksége ahhoz, hogy boldog, kiegyensúlyozott felnőtt legyen. Ez lehet az anyuka, az apuka, a nagymama vagy bárki más, aki szeretettel, törődéssel és gondoskodással veszi körül. A szerepmintákhoz éppen elég férfival találkozik majd az életben: tanárokkal, férfi rokonokkal, a barátok szüleivel; megfelelő empátiával és odafigyeléssel a gondok nagy része elkerülhető és kiküszöbölhető.

Ott áll tehát az egyedülálló anyuka és azon tűnődik, hogy mi is lesz a gyerekből: idült alkoholista vagy normális – esetleg boldog – felnőtt. Vagy lehet mindkettő, mint ahogy a gyerekek általában. Ki nem ismer kedves, sikeres embereket, akiket a mamájuk egyedül nevelt fel? És olyanokat, akik semmire se jutnak, pedig mindkét szülő ott volt mellettük? És fordítva?

A legfontosabb kérdés nem az, hogy mindenben a legjobbat és legszebbet kaptuk-e az élettől – kevesen vannak, akik ilyen szerencsével indulnak. Sokkal inkább az, hogy megtanuljuk-e értékelni, amit kaptunk és kihozni belőle a legtöbbet.

Az egyedüllét napfényes oldalai

Gyereket nevelni nem könnyű feladat. Gyönyörű, felemelő, de embert próbáló. Gyereket egyedül nevelni ugyanilyen gyönyörű, csak még embert próbálóbb. A szerepek kavalkádja, amit egyedül kell eljátszanunk, a folyamatos döntési kényszer, amiben csak magunkra számíthatunk, a kérdések, problémák, felvetések tengere, amikre mind magunknak kell megtalálnunk a választ, nem teszik mindig egyszerűvé az életet. De nézzük ugyanennek a pozitív olvasatát: az egyedüllét azt is jelenti, hogy függetlenség, a párkapcsolat hiánya azt is, hogy feszültségek hiánya, az egyedül döntést pedig könnyen lefordíthatjuk szabad döntésre.

A szerelmeimmel mindig nagy szerencsém volt, de társat mindig rosszul választottam. Pocsék volt mind a két házasságom, a fiam apja pedig maga a katasztrófa. Néha elgondolkodom, hogy lehet, hogy talán a választásaimmal volt a baj, de egyre többször jut eszembe az is, hogy a sok klassz pasi közül vajon nem direkt választottam-e mindig azokat, akikről aztán kiderült, hogy egy kínlódás velük az élet? Lehet, hogy valójában mindig is egyedül akartam élni, ezért választottam pont őket?

Persze nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy az egyedülálló anyák élete csupa móka és kacagás. A kérdés inkább az, hogy mit veszünk észre abból, amit az élet juttatott nekünk. Mennyire lamentálunk a veszteségeinken, mennyire siratjuk azt, amit elvesztettünk, és mennyire átkozzuk az életet valamiért, ami nekünk járt, de mégsem kaptuk meg. Ezek persze mind szomorú dolgok, a veszteség szükségszerűen fájdalmas, ám a veszteség minden ember életének természetes velejárója. Mi ezt vesztettük el, más pedig mást, és értelmetlen dolog lenne azt latolgatni, hogy vajon kivel babrált ki jobban a sors. Nincs is jelentősége: nekünk ezt dobta a gép, ezzel kell megbirkóznunk.

Ritka az az ember, aki négy ásszal és négy királlyal a kezében születik. Nem mi választjuk ki, hogy milyen lapokkal indulunk, de nem is ez a lényeg. A kérdés inkább az, hogy mire jutunk a saját lapjainkkal. Ha lenne egy csodaszámítógépünk, ki tudnánk számítani, hogy mi az a maximum, ahová eljuthatunk a lapjainkkal, aztán összehasonlíthatnánk az eredményt azzal, ahol éppen vagyunk. Ilyen számítógép persze nincs, azért azt mégis tudjuk, érezzük, hogy az optimumot hoztuk-e ki a lapjainkból.

És ha valamit elvett is az élet, másvalamit biztosan adott: anyák lehetünk, átélhettük a teremtés csodáját, életet hozhattunk a világra, valakinek mi lehetünk a legfontosabbak, és végignézhetjük azt a semmihez sem hasonlítható csodát, ahogy felnő egy ember. Persze ehhez az is kell, hogy néha meg tudjunk állni egy pillanatra, hogy ezt megcsodálhassuk, hogy észrevegyük a legnagyobb ajándékot, amit kaptunk, az összes veszteségünk ellenére. És az ajándék mellé kaptunk még valamit: lehetőséget arra, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki a gyerekből, a helyzetből és magunkból.

Ideje, hogy szembenézz azzal, hogy nem vagy tökéletes. Hála istennek. Hiszen milyen borzalmas lenne az élet neked és főleg a gyerekednek, ha az lennél. Ehelyett egy normális, esendő, halandó, szerethető ember vagy. Ez a legjobb, ami történhet veled.

Ha a kezedbe vetted ezt a könyvet és eljutottál idáig, akkor valószínűleg te is egy vagy ebből a több százezer nőből, illetve ha még nem vagy az, akkor úgy gondolod, attól tartasz, abban reménykedsz, hogy hamarosan az leszel. Akármelyik csoportba tartozol is, egyet talán nem árt leszögezni: egyedülálló anyának lenni nem tragédia, nem is kiváltság, egyszerűen csak állapot, amiben folyamatosan fel kell találnunk magunkat. Hogy hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe, az különbözhet. Van, akit elhagytak, van, aki elhagyott, és olyan is van, aki már az elejétől kétszereplős darabnak képzelte el a családot. A mindennapokban azonban ugyanazokra a kérdésekre kell válaszokat adnunk és ugyanazokat a kátyúkat kell kerülgetnünk.

Nem csonka, csak egyszülős

A mi családunk más. Más ahhoz képest, ahol egy férfi és egy nő valamikor megszerették egymást, gyereket vállaltak és azóta is együtt nevelik. Tőlük különbözünk. Meg azoktól is, ahol az apuka nevel egyedül egy/két/még több gyereket. Meg azoktól, ahol a nagyszülők teszik ugyanezt. Vagy a nagynéni. Vagy valaki más. A XXI. század elején, amikor Amerikában több mint 12 millió család él egyetlen szülővel, nehéz lenne összeszámolni, hogy pontosan hány családmodellt is látunk magunk körül. „Ti családnak tartjátok egyáltalán magatokat? – kérdezték tőlem, és a meglepetéstől hirtelen semmi frappáns nem jutott eszembe. Csak utólag, de az úgysem tűrné a nyomdafestéket. „Nem család vagytok, hanem egyszülős háztartás – mondta egy másik.

A társadalmi reakciók lassan változnak. Hiába hoznak törvényeket, az emberi attitűdök nem változnak egyik napról a másikra. A házasságon kívül született gyerek 1946-ig másodrendű állampolgárnak számított Magyarországon: nemcsak a társadalom ítélete, hanem komoly joghátrányok is sújtották. Végül egy 1946-os törvény „egyenjogúsította azzal, hogy kimondta, hogy „a házasságon kívül született gyermek mind az anyának, mind az atyának, mind ezek rokonainak egyaránt rokona… úgy illetik jogok és terhelik kötelezettségek, mintha a gyermek házasságból született volna.{2} Néha mégis olyan, mintha nem telt volna el majdnem hetven év.

A szakemberek, amikor a család jellemzőit igyekeznek leírni, olyan fogalmakat használnak, mint tartós érzelmi és gazdasági érintkezés, közös értékek kialakítása, jogilag legitim viszony és egymásrautaltság. A taglétszámról nem esik szó. A hivatalos kitétel szerint a családnak az állandóságot és az érzelmi biztonságot kell nyújtania a gyereknek. A legfontosabb kérdés az, hogy ezt meg tudjuk-e tenni. A mi életünk – és ezzel együtt a gyerekünk élete is – így alakult. Nekünk ebben a helyzetben kell azt tennünk, amit tehetünk: állandóságot, biztonságot és szeretetet adni. Ez tőlünk függ. A többi nem feltétlenül.

Zita és Nóri

Hét évig voltunk házasok, a hatodik évben született Nóri. Abban az első hat évben nagyon jól éltünk kettecskén, rengeteget utaztunk a nagyvilágban, és sejtettem, hogy egy baba ezt nagyon fel fogja borítani. Mondtam is Jánosnak, hogy ne várjunk túl sokáig, mert elkényelmesedünk. Aztán ahogy teltek az évek, már ő is akarta: Nóri tervezett gyerek volt. Jánossal sokat babáztunk, a világon semmi problémáról nem tudtam. Egy év múlva visszamentem dolgozni, ennyi időre engedtek el a munkahelyemről, Nórira pedig anyukám vigyázott napközben. Úgy április környékén észrevettük, hogy valami nem stimmel a gyerekkel. Már a terhesség alatt is voltak gondok: az utolsó hónapban közölték, hogy nem nő úgy, ahogy kéne. Meg hogy ez egy méhen belül retardált gyerek, ezért egy héttel előrehozták az eleve programozott szülést, amire a rövidlátásom miatt volt szükség. Nóri a születése után pár napig intenzíven volt: leesett a vércukra, oxigénhiányos volt, és akkor derült ki, hogy kicsit elkalkulálták a terhességet, és még koraszülött volt. De aztán úgy tűnt, hogy helyreállnak a dolgok, nem voltak nagyobb problémák, egyedül a dongalábtartás, amire kis csizmácskát kapott. Az állandó ortopédiai kontroll ellenére sem tűnt fel senkinek, hogy elmaradt a mozgásfejlődése, már jóval elmúlt egyéves, de még mindig nem mászott. Elkezdtük őt orvostól orvosig hurcolni, míg végül egy MRI-vizsgálat kimutatta, hogy oxigénhiányos állapot következtében izomtónus-gyengeség van a kezében és a lábában. Borzasztó érzés volt, és mondtam Jánosnak, hogy egyedül nem tudom ezt a helyzetet elvinni a hátamon, ő pedig megígért fűt-fát. Pedig ekkor már nem volt a társam, nem volt része az életünknek. Utólag kiderült, hogy ebben az időszakban már többen voltunk a házasságban. Három hónappal később, egy szombati napon el kellett mennie, mert „a céghez ír vendégek érkeztek". Reggel Nóri belázasodott, ezért kértem Jánost, hogy vacsora után jöjjön haza, meg fogják érteni, hogy beteg a pici gyerek. De nem jött haza, nem is telefonált. Amikor másnap reggel bekapcsolta a telefonját, üzentem neki, hogy hívjon vissza, jó lenne ezt megbeszélnünk. Visszahívott és derült égből villámcsapásként közölte, hogy ez