Géraldine: Egy magyar nő Albánia trónján

Julia Heyndrickx, született De Baghy emlékének

és Darányi Myrónak, született Edelsheim-Gyulai Máriának,

Géraldine királyné legjobb barátnőjének,

aki 2015. június 16-án lett 100 éves

ELŐSZÓ

Az ifjú magyar grófnő, Géraldine, huszonkét éves. Szülőhazájában Fehér Rózsának hívják, mert híres szépség, de a nagyvilágban még alig ismerik, ám 1938. április 27-én egy csapásra bekerül a nemzetközi hírekbe: Albánia királynéja lesz.

Abban persze nincs semmi meglepő, hogy I. Zog király Géraldine-t, Apponyi Gyula gróf és neje, Gladys Steuart, a skót-ír származású grófné leányát választotta, hogy Európa legkevésbé ismert országa fölött uralkodjék az oldalán. Az ifjú hölgy az egyik legillusztrisabb magyar családból származik, s így az öreg kontinens jóformán minden királyi és császári családjához rokonság fűzi. Lelki és szellemi tulajdonságai szintén alkalmassá teszik arra, hogy királyi trónra lépjen. Ám huszonkét éves kora előtt nem tudta volna elképzelni, hogy ilyesmit tartogat számára a sors.

Királyné lesz tehát. Ám csak egyetlen évig, amíg Mussolini le nem rohanja Albániát. Ez az egyetlen dicsőséges év pedig csak része lesz annak a fényesen ragyogó életútnak, amely csaknem egy egész évszázadnyi európai történelmen ível át, a nagy birodalmak összeomlásától a fasiszta rendszerek előretörésén, majd a hidegháborún át a posztkommunista korszakig. Géraldine a példás uralkodó mintaképe is – mert uralkodásának kurta időszaka alatt nem valamiféle operettkirálynéként élt, hanem ellenkezőleg, egy múltjára és több ezer éves történelmére büszke nép hiteles képviselőjeként, mielőtt a második világháború örvénye elragadta tőlük.

Elragadta ugyan, de alattvalói sosem felejtették el. Míg férje, Zog király, aki a korabeli Albániát igazi alkotmányos monarchiává alakította, s akit a Nobel-díjas albán író, Ismail Kadaré „egyszerre archaikus és modern uralkodónak nevezett, ellentmondásos figura maradt, Géraldine királyné mindig, minden rendszerben rokonszenvet és tiszteletet váltott ki, ami 2002-ben lehetővé tette számára a diadalmas visszatérést a kommunizmustól megszabadult Albániába. Ahogyan haldokló hitvese egy jóslatnak bizonyult álmában látta, Géraldine visszatért arra földre és ahhoz a néphez, amelynek életét szentelte. Ez a végső kegyelem, hogy úgy halhatott meg, ahogyan mindig óhajtotta – „albánként, albán földön, albánok között –, méltó az általa rendíthetetlen méltósággal elszenvedett és elfogadott sorshoz. Gyönyörű és tragikus, imával és lemondással tele életének utolsó hónapjait Albániában élhette le, s a királynőén túl egy kivételes asszony emlékét hagyta maga után.

ELSŐ RÉSZ

MAGYARORSZÁG FEHÉR RÓZSÁJA

1

EGY AMERIKAI NŐ PÁRIZSBAN

Amikor 1956-ban Grace Kelly Monaco hercegnéje lett, mindenkiben felidézte az első amerikai származású uralkodónőt, aki közel húsz évvel korábban olyan büszkeséggel töltötte el honfitársait és hódította meg Európát a 20. század első igazán mediatizált esküvőjén (bár a kíváncsi sajtóban akkor azért még volt valamelyes tapintat). Hogyan – Géraldine… amerikai? Nem egészen, hiszen soha nem élt az Egyesült Államokban. Mégis amerikai volt – angol volt az anyanyelve, húgával ezt a nyelvet használta naponta élete végén; szerette és űzte a sportokat, legyen az úszás, tenisz vagy sí, s ebben megelőzte korát, mert akkoriban a nőknél ez nem volt gyakori, egy királyi házban meg végképp nem. S végül annyiban is amerikainak számított, hogy noha a jó öreg Európa arisztokráciájának tagja volt, a belőle áradó frissesség és természetesség életvidám királynévá tette, aki sosem ragaszkodott avítt rituálékhoz.

Anyai nagyapja, John-Henry Steuart a skót nemesség sarja volt; családja a 17. században vándorolt ki Amerikába, s a mai Marylandben telepedett le. Noha természeténél fogva jó üzleti érzékkel rendelkezett, John Steuart mégis inkább a diplomáciai pályát választotta, s az 1880-as években az Egyesült Államok főkonzuljaként Antwerpenbe került. 1890-ben, ötvenkilenc éves korában nőül vesz egy nála negyven évvel fiatalabb lányt, Virginia Ramsey Hardingot.

Míg a Ramsey ág Dél-Karolinából származott, a Hardingok gazdag földbirtokosok voltak Észak-Karolinában. Az eredetileg ír orangista család igazi összetartó klán volt, mindannyian nagyon sportosak. A hat Harding gyerek – négy lány: Virginia, Daisy, Bessie és Lucy, és két fiú: Roy és Boy – boldogan és igen mozgalmasan élték gyerekkorukat. Roy, a család különce festőművész lett. Virginia, az összes közül messze a legszebb Harding lány megy elsőként férjhez. Egy évre rá, 1891. július 18-án New Yorkban világra hozza kislányát, Gladys-Virginiát – a leendő Géraldine királyné édesanyját. Alighogy felépül a gyermekágyból, férjét nagykövetként Londonba helyezik. A férfi azonban sosem fogja ellátni ezt a funkciót, mert Angliába érkezésekor mindjárt súlyosan megbetegszik. A korabeli orvoslás a fojtogató pea soup fog-nak, azaz az iparvidékek fölött kialakuló sűrű ködnek tulajdonította ezt a titokzatos nyavalyát. John Steuartot hiába szállítják sietve Párizsba, sem a francia orvosok, sem az állítólag jobb levegő nem tudnak már segíteni rajta. Végakaratának megfelelően földi maradványait szülővárosába, Baltimore-ba viszik.

Özvegye, sűrű gyászfátyolba burkolózva, elkíséri utolsó útján. Az alig húszéves fiatal nő élete tehát tragikusan indul. Ám Virginia vérbeli déli lány, akibe nem kevés karakter és merészség szorult. Miután keresztül-kasul beutazta Európát, és – ha rövid ideig is – meglehetősen nagyvilági életet élt, eszébe sem jut visszamenni Karolinába. Washingtont választja, ahol a férjétől örökölt csinos vagyonnak köszönhetően függetlenül élhet és fejlődhet. Virginia nemcsak gazdag, hanem szép is, karcsú derékkal, hosszú lábbal és finom arcvonásokkal megáldva. E két jelentős ütőkártyához ösztönös józan ész is társul, pontosan tudatában van saját értékeinek, így gond nélkül elhessegeti a hozományvadászokat, akikből persze bőven akad. Több mint tíz éven át Virginia a kis Gladys gondos nevelésének szenteli magát.

1902-ben Virginia életében döntő jelentőségű találkozásra kerül sor a svéd követségen. Gustav Strale af Ekna őexcellenciája, II. Oszkár svéd király minisztere és kamarása vonzó is és komoly is – és a harmincegy esztendős fiatalasszony készen áll egy új életre. A házasságból nem születik gyermek, de Gladys mindig apjának tekinti Gustav Stralét, akit „Cherpapá"-nak becéz. Géraldine királyné később így beszél róla: „Mindig tökéletesen és kedvesen viselkedett velünk, így aztán mindig úgy szerettem, mintha igazi nagyapám lett volna."

Virginia újra átszeli az óceánt, de már fehérben, férje és az akkor tizenegy éves Gladys társaságában. A New York-i kislány soha többet nem lép szülőhazája földjére, amerikai származására azonban egész életén át büszke volt. A Strale család Párizs XVI. kerületében, a rue Spontini 76.-ban rendezkedik be. Gladys koraérett serdülő, korához képest magas és máris sokat ad külsejére. Anyjához hasonlóan ő is könnyen alkalmazkodik új környezetéhez, és nehézség nélkül beilleszkedik az európai előkelő társaságba.

A Belle Époque Párizsa számtalan szórakozást kínál. „Belle époque… azaz „szép korszak – ezt az elnevezést utólag adták a századfordulós évekre, egy különös, kollektív amnézia jeleként, amely kitörölte az emlékezetből a tragédia előjeleit, a nemzetközi politikai feszültségeket, a gyarmati rivalizálásokat és a gazdasági nehézségek előjeleit. Az ifjú Gladys Steuart egyelőre a bálokat és estélyeket járja. 1914 – a csacska Párizs egyre csak szórakozik. Virágzik a „tematikus vigasságok divatja. Például egyetlen estére baroneszek, konteszek és félvilági hölgyek feltámasztják a Második Császárság öltözködési hóbortjait, a divatjamúlt krinolint és Sissi hajviseletét. Gladys a maga részéről illő tartózkodással fogadja a fiatalemberek buzgó rajongását – és belőlük sok van. Hogy gazdag örökség várományosa, az is sokat számít, de a fiatal lányon egyébként is mindenkinek megakad a szeme. Már olyan magas, mint az anyja. Arcvonásai talán nem olyan finomak, de valószínűtlen karcsúsága még elegánsabbá teszi. Madame Strale nem rejti véka alá szándékait: örömmel üdvözölné egy ősi családból származó arisztokrata házassági ajánlatát. Vérbeli amerikaiként semmit sem becsül jobban, mint a tekintélyes pedigrét és a címer csillogását. Gazdag amerikaiak és előkelő európaiak házasságkötése benne van a kor levegőjében. A század végétől kezdve egyenesen divatját éli, olyannyira, hogy a rossz nyelvek mindjárt nevet is adnak neki, nem minden irónia nélkül: „transzatlanti házasság.

1914 májusában rövid látogatást tesz Párizsban Virginia Strale egyik barátnője. A New York-i születésű Julia Scott húsz évvel korábban nőül ment egy magyar diplomatához, Erdődy György grófhoz. Straléék Delage-a minden reggel megáll a Ritz Szálló előtt, ahol a grófné megszállt, s a két barátnő a találkozás örömére nap mint nap a várost járja. Gladys is velük tart, eleinte őszinte örömmel, majd egyre fokozódó unalommal. Délután öt körül a három hölgy az egész napos csatangolástól kimerülve visszatér a Ritzbe teázni, miközben a boy felviszi a kalapdobozokat a grófné lakosztályába. Olykor Gustav Strale is csatlakozik hozzájuk egy whistpartira.

A szertelen Juliát megrészegíti Párizs, elkapja a vásárlási láz, és úgy dönt, meghosszabbítja a látogatását. Június elején azonban végre rászánja magát, hogy visszatérjen Budapestre, ahonnan férje egyre sürgetőbb leveleket küld. Utazása előestéjén, 1914. június 3-án vacsorára hívja barátnőit a szállodába. „Nem volt kedvem elmenni", írja naplójában Gladys.{1} Ám szó sem lehet róla, hogy megszökjön. Gladys kéreti magát, elveszít egy ékszert, amit azonban megtalálnak az ágya alatt, és Straléék végül egyórás késéssel megérkeznek a place Vendôme-ra. Arra számítanak, elvegyülhetnek a tucatnyi vendég között, ám nagy meglepetésükre a szalonban egyetlen vendég társalog Erdődy Juliával. A csapongó kedvű, ötvenes grófné sietve bemutatja nekik magyar vendégét, nagyapponyi Apponyi Gyula grófot, Ferenc József császár kamarását.

A jókötésű Apponyi gróf szabályos, karakteres vonásaival, kék szemének nyílt tekintetével, rövid bajuszkájával, amely alatt olykor csábító mosolyra húzódik a szája, nem hagyja érzéketlenül Gladyst. A férfi, észrevétlenül bár, de a maga részéről szintén megfigyeli az ifjú amerikai hölgyet. S ha a kalap árnyékában egy duzzogó csitri – vagy elkényeztetett gyerek? – arcocskáját látja is, ez az ördögien rejtélyes női arc önkéntelenül is foglyul ejti. A negyvenéves, de tízzel kevesebbnek látszó szép férfi még nőtlen, s a megszokás rezignációjával fogadja a nők tetszésnyilvánításait. Életében eddig igazából csak egyszer volt szerelmes, egy Géraldine nevű távoli unokatestvérébe. Ez a találkozás azonban különleges. Gladys friss, spontán, élénk, modern, egyszóval igencsak különbözik azoktól a közép-európai arisztokratáktól, akik a megszokott ismeretségi körét alkotják.

Az utolsó szivarnál, a biliárdasztal mellett Gustav Strale af Ekna és Apponyi gróf autókról beszélnek. Gladys gondol egy merészet, bekapcsolódik a beszélgetésbe és érdeklődést mutat a Hotchkiss autók iránt, mondván, tetszik neki a legömbölyített karosszéria. Ezzel a naiv – bár, kit tudja, mennyire naiv? – csodálattal kivív egy meghívást a gróftól – aki egy Hotchkiss tulajdonosa – egy másnap délutáni autókázásra a malmaisoni erdőbe. „Ettől a naptól kezdve nagyon gyakran kirándultunk, Gustav volt a gardedám", jegyzi fel Gladys kurtán a naplójába. „Július 3-án a Saint-Cucufa erdőben Gyula megkérdezte, hozzámennék-e feleségül. Másnap ötkor közöltem vele a beleegyezésemet, s eljegyzésünket hivatalosan bejelentették."

Gladys Steuart tehát huszonhárom esztendősen belép az illusztris Apponyi családba, melynek története ősidők óta összefonódott a magyar történelemmel.

2

AZ APPONYIAK

A család arról a faluról kapta a nevét, ahonnan származik. Appony – szlovák nevén Oponice – a mai Szlovákia területén levő nagytapolcsányi járás déli szélén fekszik, Nyitrától mintegy húsz, Pozsonytól, azaz a mai Bratislavától pedig nagyjából hetven kilométernyire. A régió a magyarok által „északi vármegyéknek nevezett terület része, amelyet ők saját ezredéves területüknek tekintettek, amióta Attila az 5. században meghódította, majd a 11. században István király koronájához, később az Osztrák–Magyar Monarchiához csatolták. Több évszázadon keresztül hagyományosan Pozsonyban koronázták meg a magyar uralkodókat. A szokásnak megfelelően a király ilyenkor lovon felléptetett egy dombra, amelyet a birodalom különböző tartományaiból hozott földből emeltek, s kardjával egymás után a négy égtáj felé vágott, így vévén jelképesen birtokba az összes magyar földet. 1919-ben az első világháború győztesei feldarabolták a Monarchiát, s ezt a területet az újonnan megalakított Csehszlovákiához csatolták, egy „ellenséges és legyőzött ország kárára. A többnemzetiségű – német, magyar, szláv stb. – birodalom kevert népessége ezt a feldarabolást óhatatlanul eleve kockázatossá tette. A gazdag magyar földbirtokosokat és szlovák bérlőiket régi ellentétek állították szembe egymással, s ez utóbbiak számára a Monarchia felbomlása az áhított függetlenséget jelentette. Mára a magyar királyi koronázások helyszíne, Pozsony, az 1993-ban külön állammá lett Szlovákia fővárosa, Bratislava.

A Tribecs hegy lábánál már a 11. században egy erőd masszív körvonalai uralták Apponyt. A leendő Géraldine királyné első ismert őse a 13. században élt Pécz nemzetségbeli István lovag. Leszármazottai, csupa katonaember, mindannyian kitűntek vitézségükkel. 1392-ben Luxemburgi Zsigmond király egy itt-tartózkodása alkalmával ezekben az erdőkben vadászott, s ekkor adományozta a családnak Apponyt, amelynek azután a 15. században fölvették a nevét.

Az eredeti, gótikus várkastélyt 1542-ben reneszánsz stílusban átépítették és megerősítették a török támadások kivédésére. Ellen is állt azoknak, mígnem egy szörnyű tűzvész 1645-ben elpusztította. Apponyi Péter és testvére, Pál 1606-ban bárói címet kapott, de mindkettő utódok nélkül hunyt el.

A 18. században a mai nemzetség őse, egy új ág megalapítója, Apponyi Lázár szintén nemesi címeket kap: VI. Károly császár (magyar királyként III. Károly), Mária Terézia apja 1718-ban bárói, majd 1739-ben grófi címet adományoz neki. Egy arezzói illetőségű itáliai hölggyel kötött házasságából György nevű fia születik, aki részt vesz a francia–bajor háborúban, és 1782-ben bekövetkezett haláláig Tolna megye főispánja és a főrendiház örökös tagja.

Apponyi György fia, Apponyi Antal György (1754–1817) markáns arcú, autoriter természetű férfi. Apjához hasonlóan, öröklött jogon tagja a főrendiháznak, ezenkívül egy virágzó hajózási társaságot is igazgat. Főképp azonban császári és királyi kamarási kinevezést kap a bécsi udvarnál, mely cím elnyeréséhez nem kevesebb, mint nyolc nemesi származású apai, és négy ugyanilyen anyai őst kell felmutatni.

Antal György nem elégszik meg annyival, hogy ügyeit és megbízásait vaskézzel lássa el. Az ifjú mecénás 1774-ben, húszesztendősen könyvtárat alapít Bécsben, amely a maga harmincezer értékes kötetével Közép-Európa egyik legjelentősebb ilyen intézménye. Bécsi és pozsonyi rokokó palotái az osztrák és magyar főnemesség csillogó és frekventált találkozóhelyei, ahol egyebek közt csodálatos vokális és kamarazenei koncerteket is rendeztek. „Apponyi gróf úr nagy zenebarát, aki igen jól játszik hegedűn és igazi művészetpártolóként sokat tesz a zenéért", olvasható a Jahrbuch der Tonkunst von Wien und Prag-ban. A lap azt is hozzáteszi, hogy Apponyi baráti kapcsolatokat ápol Joseph Haydnnal, a zeneszerzővel – aki egyébként 1784-ben arra kéri a grófot, hogy támogassa Az Igaz Egyetértéshez (Zur wahren Eintracht) nevű szabadkőműves-páholyba való felvételét. Tíz évvel később, megtudván, hogy a zseniális muzsikus végre megszabadult Esterházy Miklós hercegnél betöltött kapellmeisteri állásából – a zsarnoki mecénás 1790-ben meghalt –, mindjárt darabot rendel tőle. Eredeti ötlet: száz dukát tiszteletdíj ellenében a gróf egy évig rendelkezik a Mester hat vonósnégyesével, amelynek ajánlása is természetesen neki szól. Ezek az úgynevezett Apponyi-kvartettek egész divathullámot indítanak el az osztrák fővárosban – felébresztik a többi zenekedvelő nemes hiúságát, akik sorban utánozzák a kezdeményezést. Erdődy gróf is rendel hat Haydn-kvartettet, majd Lobkowitz herceg is követi példájukat…

Akárcsak nagyapja, Apponyi Antal György is itáliai hölgyet vesz nőül, s Lodroni-Laterano Mária Karolina grófnőtől kilenc gyermeke születik. Fiukkal, az 1782-ben született Antal Rudolffal kezdődik a családban a diplomatakarriert űző férfiak sora. Ő, aki Metternich jobbkezeként vált híressé a történelemben, már korán tanúságot tett kiemelkedő külpolitikai érzékéről. Apjával ellentétben ő nem keményfejű, hanem ravasz. Finom arc, lázban égő szemek… Portréi leleményes karaktert, élénk intelligenciát tükröznek.

Pályája 1806-ban kezdődik, amikor a württembergi hercegségben osztrák legátus lesz. 1810-ben a badeni hercegségben van szolgálatban, majd 1814-től követ Firenzében, 1819-től pedig nagykövet Rómában. Közben osztrák főmegbízottként részt vesz az 1815-ös bécsi kongresszuson, szereplésével elnyeri Metternich bizalmát, valamint a tapintatos, ugyanakkor ügyesen manőverező tárgyaló hírnevét is, aki nagyban hozzájárult a napóleoni háborúk miatt igencsak megromlott osztrák–francia viszony javulásához. 1824-ben nagykövetként delegálják Párizsba, s ebben a funkcióban marad huszonkét esztendőn át, s így kiváltságos pozícióból nézheti végig X. Károly próbálkozásait az alkotmányos monarchiával, a júliusi monarchia zátonyra futását 1830-ban, majd 1848-ban a rövid életű második köztársaság megalakítását.{2}

A párizsi előkelő társaságban hamarosan versengenek a megtiszteltetésért, hogy a osztrák követség báljainak meghívottjai között lehessenek. A bálokat az előkelő veronai családból származó Teresia Nogarola, a követ neje szervezi. Ez az ifjú hölgy, vagy ahogyan hamarosan elnevezik, az „isteni Teresia, akiről Ingres protrét festett, s akiről még a hideg Metternich is elismeri, hogy elragadó, divatot teremt a tánccal egybekötött ebédjeivel. Ezek dél körül kezdődnek, s este nyolc tájban érnek véget. Az ebédet a szabadban szolgálják fel, amelyet öt óra tájban finom uzsonna követ (csokoládét isznak, természetesen). „Ha tudnák, micsoda szertelenségekre képesek a csillogás kedvéért! – kiált föl Delphine de Girardin a Párizsi levelek című művében. – Ha tudnák, mi van ott csipkéből, szalagból, kabátkából, sálból, virágból, új ruhából, új kalapból… mindjárt megértenék, miért számít Párizsban igazi eseménynek egy matinébál az osztrák követségen.

Apjához hasonlóan Antal Rudolf is művészetpártoló lett. Részben neki köszönhető, hogy az alig tízesztendős magyar csodagyerek, Liszt Ferenc folytathatja zenei tanulmányait. Esterházy herceg 1820-ban megnyitja palotája szalonját az ifjú művésznek, aki egyébként egyik intendánsának fia. „A gyermek Beethoven műveit játszotta, majd rögtönzött, s minden nehézség nélkül lejátszotta a virtuóz darabokat, amelyeket ezek a legnagyobb méltóságok elé tettek, számol be Guy de Pourtales, Liszt egyik életrajzírója. Amikor kiderült, hogy az apának nincs rá módja, hogy fiát a kellő zenei nevelésben részesítse, megnyíltak az erszények. Apponyi, Amádé, Esterházy, Szapáry és Viczay grófok nyomban megalapítottak számára egy hatszáz osztrák forintból álló járadékot, hat évre."{3}

Antal Rudolf Pozsonyba költözteti az apja által alapított könyvtárat, amely 1846-ig nyitva áll a nagyközönség számára. Ekkor úgy dönt, hogy újabb szárnnyal bővíti az apponyi kastélyt, amely így U formájúvá alakul. Ebben helyezi el a huszonötezer kötetből álló könyvtárat, amelyből Pozsony városa már nem kér, mert nem tud megfizetni egy könyvtárost! A könyvtár legbecsesebb darabjait Apponyi a budapesti Nemzeti Múzeumnak adományozza. Az apponyi kastélyt végül egy acélvázas, beüvegezett télikerttel is gazdagítja, amelyben egzotikus fákat és cserjéket nevel.

Antal Rudolf egyik unokaöccse, Apponyi György (1808–1899) politikusként tüntette ki magát a magyar királyi kancellária élén álló kancellárként, 1847 novemberétől 1848 márciusáig. Noha hű Habsburg-funkcionárius volt, magyar honfitársai szempontjait is érvényesíteni próbálta, ugyanakkor a nemzeti felkelés elnyomása mellett állt ki. Kényes pozíció! Amikor végre elhatározza magát a Nemzetgyűlés föloszlatására, már késő. 1848 márciusában felkelések törnek ki Bécsben, Prágában és Budapesten. Ferenc József, az új császár, kénytelen figyelembe venni a liberális és nemzeti törekvéseket. Így 1867-ben az osztrák–magyar kiegyezés kettős monarchiát hoz létre – a Habsburg uralkodók ettől kezdve osztrák császárok és magyar királyok – s a magyarok számára csaknem teljes egyenlőséget biztosít az ügyeik intézésében, ami azután kivívja a birodalom egyéb nemzetiségeinek féltékenységét.

Az 1846-ban született Apponyi Albert, Apponyi György kancellár fia, a magyar történelem egyik leghíresebb alakja. Az országgyűlés konzervatív frakciójának tagjaként vesz részt a kiegyezés honvédelmi vonatkozású feltételeinek kidolgozásában, amelyek a magyarok javára dőlnek el. Az 1906–10, majd 1917–18 közötti időszakban vallás- és közoktatásügyi miniszterként is működött, de igazából a nemzetközi színtéren tüntette ki magát. Briliáns tárgyaló, páratlan szónok, tizenhárom nyelven beszél folyékonyan. 1920-ban ő vezeti a trianoni béketárgyalásokra utazó magyar küldöttséget, majd 1920-tól 1933-ban bekövetkezett haláláig ő képviseli az önálló Magyarországot az ENSz elődjeként működő Népszövetségben.

Térjünk vissza a közvetlen ősökhöz, vagyis Antal Rudolf és az „isteni Teresia" ágához, Géraldine királyné dédszüleihez. Idősebbik fiuk, Rudolf (1812–1876) szintén diplomáciai pályára lépett. A pétervári osztrák követségen ismerte meg Anna von Benckendorffot, I. Miklós cár titkosszolgálata vezetőjének, Alexander von Benckendorffnak a lányát, leendő hitvesét. Gömbölyű válla, hattyúnyaka és ábrándos tekintete híres szépséggé tette Annát, akit Canova Hébé istennőről készített szobrához hasonlítottak. Ez is illusztris származás tehát, és fiuk, Sándor személyében újabb kiváló diplomata sarjad a családból.

Antal Rudolf és Teresia kisebbik fia, Gyula (1816–1857) örökölte a nagyapponyi birtokot. Ő is diplomata és bécsi udvari kamarás. Száműzetése utolsó helyszínén, Dél-Afrikában Géraldine királyné még mindig őrizte a dédapját ábrázoló metszetet: a negyvenes gróf főúri öltözetben látható, aranypaszományos atillában, cobolyprémes mentében. Gyula az eredetileg Északkelet-Magyarországhoz tartozó Nagymihályból származó Sztáray Zsófiát vette feleségül. Zsófia grófnő buzgó hívőként orgonát adományoz a falu Szent Péter-Pál-templomának, és levelezést folytat Charles de Montalembert íróval, a liberális katolicizmus harcos híveként ismert francia főrenddel. Ez az acélos természetű, nagy, barna asszony két fiát, Lajost – a leendő Géraldine királyné nagyapját – és Antalt szigorú oktatásban részesítette, amelyet erőteljes vallásos nevelés egészített ki.

3

A LEGJOBB FIÚ

Apponyi Gyula gróf és Zsófia grófnő idősebbik fia, Lajos 1849. május 4-én született a Bécs melletti Badenben. Géraldine királyné nem ismerhette apai nagyapját, mert az, akárcsak anyai nagyapja, John Steuart, még az ő születése előtt meghalt, de őrzött róla néhány portrét, kék udvarmesteri ruhában.

Őseihez hasonlóan Apponyi Lajos is a legmagasabb névleges funkciókig emelkedik a birodalomban: a főrendiházi tagságát örökli, cs. és kir. kamarás, valóságos belső titkos tanácsos, 1895-től I. Ferenc József osztrák császár és apostoli magyar király magyarországi udvarmestere.

Már tizennyolc esztendősen a diplomatakarrierre készülve, hosszú utazásokat tesz szerte Európában. Egyik ilyen tartózkodása alkalmával, 1871-ben, Sevillában ismerkedik meg egy fiatal porosz arisztokrata hölggyel, Marguerite de Seherr-Thoss-szal, aki éppen távoli rokonait jött meglátogatni. A szép szőkeséget elvarázsolták a város csodálatos színei, amelyek annyira elütöttek a saját hazájáétól; felállította hát festőállványát egy patión, s kecses mozdulatokkal festegetett a perzselő napon. A bájos Marguerite azonnal elbűvöli Apponyi grófot; ovális, tiszta arca, szelíd tekintete finom, érzékeny személyiségre utalt.

Marguerite 1848. december 23-án született a Breslau (ma Wrocław) melleti Grüben kastélyában, a ma Lengyelországhoz tartozó, hajdan porosz Alsó-Szilézia területén, Hermann Roger von Seherr-Thoss gróf lányaként, s egyben a 16. században élt Ernest-Joachim von Anhalt herceg egyenes ági leszármazottjaként; ez az a herceg, akitől Európa uralkodódinasztiáinak többsége származott, így kapta később a „királyok atyja" elnevezést.

Porosz létükre a Seherr-Thossok mégis buzgó katolikusok. Olga, született Strachwitz grófnő, a máltai lovagrend lovagnője kortársai szerint a jámborság mintaképe volt, szinte már szentnek számított. Marguerite-et, anyjához hasonlóan, szintén a mély hit és a felebaráti szeretet vezérelte. Szemlélődő típus volt, aki szabad idejét rajzolással és festéssel töltötte.

Marguerite-et, azaz Margitot, Apponyi Lajos nejeként Erzsébet királyné{4} udvarhölgyévé emelték. A házaspár a Hofburg, valamint a budapesti és pozsonyi palotáik között osztja meg idejét, s igen fényűző életet él. A gróf mindazonáltal a nagyapponyi családi kastélyban időzik legszívesebben, különösen a nyári szezonban. A boldog házasságból hat gyermek születik: Gyula, a leendő Géraldine királyné apja, 1873. augusztus 15-én; Terézia 1874-ben, Adél 1876-ban, Antal 1877-ben, Fanny 1879-ben, valamint Henrik 1885-ben.

Margit grófnő számára mindig a legidősebb fia volt a legjobb fiú a világon. Természetesen mindegyik gyermek meglehetős szigorú nevelésben részesül, de anyja példája kétségkívül Gyula személyiségére nyomja rá leginkább a bélyegét. Öccse, Antal ezzel szemben sok nehézséget okoz Apponyi grófnőnek. A minden fegyelmezésnek ellenálló, tekintélyt nem tisztelő fiatalember a bajkeverő a testvérek között. Gyermekbénulást kapott. Az ájtatos Margit azonnal összehívta a családot és misét mondatott a fiúért a nagyapponyi kastély kápolnájában. A járni nem tudó gyermeket fekvőszékben vitték be. A szertartás kellős közepén Antal a következő oda nem illő szavakkal vágott közbe: „A fenébe! Elég ezekből az imákból, elmegyek!", és saját lábán hagyta el a kápolnát. A csúnya kitörést megbocsátották, mert a grófnő a csodának tulajdonította gyógyulását. A szomszéd egyházközségeknek nagy pénzösszegeket adományozott, a kápolna falára pedig a csodát hirdető emléktáblát tétetett.

Apponyi Lajos kamarási és udvarmesteri funkciója semmiféle kötelezettséggel nem járt a bécsi udvarnál, a hivatalos ceremóniákon a grófnak azonban mindig jelen kellett lennie. Számolatlanul költ hatalmas összegeket arra, hogy rangjának presztízsét a külsőségekben is megőrizze, ám birtokaiból származó jövedelmének jelentős részét áldozza iskolák, kórházak és idősotthonok építésére. Margit, a filantróp nem mérsékeli a pazarlást. Ő a Csillagkereszt Rendjének lovagnője; ebbe a rendbe azok az osztrák arisztokrata hölgyek nyernek felvételt, akik erényes életükkel és jótékonykodásukkal tűnnek ki. A gondtalan életmódhoz szokott Lajos, aki a könyvelésnek még az elvét is megvetette, komolyan megtépázza a családi vagyont. 1909. december 12-én, hatvanesztendősem éri a halál budapesti palotájában, s gyermekeire súlyos adósságokat hagy, s nehéz választások elé állítja őket.

Ekkor Gyula, a „legjobb fiú" meghozza a szükséges döntéseket. Eladják a budapesti és a pozsonyi palotát, valamint több úriházat és tanyát, csak a nagyapponyi birtokhoz tartozó földek és erdők maradnak meg. Apponyi Gyula modernizálja a gazdálkodást, mezőgazdasági terveket készít, és két cukorfinomítót is építtet. Kezdeményezései már 1912-ben meghozzák gyümölcseiket: a birtok immár újra nyereséges. E feladatát elvégezvén, Gyula lemond udvarmesteri tisztségéről, valamint elsőszülöttségi jogát testvérére, Antalra ruházza, aki akkortájt vett feleségül egy orosz arisztokrata hölgyet. A negyvenhez közeledő Apponyi Gyula az üzleti életben kívánja kipróbálni magát. Néhány barátjával együtt bankházat alapít Párizsban, és ott szándékozik véglegesen letelepedni.

A körülmények azonban másként alakulnak, amikor 1914 szép nyarán megismerkedik Gladys Steuarttal.

Június 28-án, három héttel az ifjú amerikai hölgy és a magyar arisztokrata találkozása után, Ferenc Ferdinánd Habsurg trónörököst és nejét, Hohenberg hercegnőt Szarajevóban, Bosznia-Hercegovina fővárosában meggyilkolják. Ausztriában úgy gondolják – vagy legalábbis úgy tesznek, mintha úgy gondolnák –, hogy a bosnyák diák által elkövetett merénylet mögött valójában Szerbia áll. Az ügy messze túllép saját jelentőségén. Nagy-Britannia, majd Oroszország nemzetközi konferenciát, vagy kétoldalú tanácskozást javasol. A javaslatokat elvetik. A Monarchia egyszer s mindenkorra meg akarja oldani a „szerb kérdést"…

1914. július 5-én, miközben Ausztria megkeresésére Németország egyetért szövetségesének hajthatatlanságával, Gladys, a friss menyasszony első ízben kap levelet leendő anyósától:

Kedves Gladysem!

Hadd öleljem meg, miközben Istenhez imádkozom, hogy áldja meg Önt, Gyula drága menyasszonyát! Máris szeretem Önt ama szeretet okán, amely Önt az én Gyulámhoz fűzi, és imádkozom Istenhez, hogy ő mindig olyan szeretetteli és egyenes maradjon hitvesként, amilyen fiúként volt. Szerettem volna Párizsba menni, hogy tanúja lehessek boldogságuknak, csakhogy oly sok minden tart vissza itthon. Továbbra is imádkozni fogok mindkettőjükért, hogy nagyon boldogok legyenek. Gyula jellemében oly sok a nemesség; bízhatunk benne minden körülmények között, nekünk a legkisebb gondot sem okozta soha. Írjon nekem, kedves Gladysem, és Isten áldja.

Anyja{5}

A jegyesek közös levélben válaszolnak, s Gladys fényképet is csatol a levélhez magáról. Július 13-án Margit grófnő ismét ír, s levelében részletezi, mennyire tetszett neki a portré, amely „energia és jó kedély benyomását" árasztja. Ekkor még mindig nincs szó a háború közelségéről, csak a menyegzői előkészületekről:

Kedves Gladys!

Köszönöm július 6-án kelt kedves levelét, az első levelet, melyet Gyula édesanyjának küldött! Fiam oly nagy boldogsággal ír, hogy hálával gondolok arra az áldott teremtésre, aki őt boldoggá teszi. Természetesen érdeklődéssel követem összes tervüket, s mivel az esküvő napját július 30- vagy 31-ére tették, hamarosan találkozunk{6}…

Július 30. vagy 31.… erre már nem lesz idő. A hónap folyamán ugyanis nemcsak az osztrák–szerb viszony mérgesedik el, hanem a két állam szövetségesei is kontinensszerte háborúba lépnek egymással. Minden együtt van a tragédiához: a két blokk – Németország és a Monarchia az egyik, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország a másik oldalon – felsorakozik egymással szemben, összecsapásra készen.{7}

Az egyre feszültebb nemzetközi helyzetre tekintettel Gyula és Gladys úgy döntenek, lerövidítik jegyességüket, és erről haladéktalanul értesítik családjukat és közeli ismerőseiket. Násznagynak Károlyi Lászlót, Gyula sógorát – húga, Fanny férjét – kérik fel. A magyar arisztokrácia minden nagy neve jelen lesz az esküvőn, valamint a Seherr-Thoss família és Straléék számos barátja. Már csak a felekezeti kérdés marad hátra; a protestáns Gladys áttér a katolikus hitre, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy az Apponyi család tagja legyen.

Július 14-én, mint mindennap, Gyula megjelenik a rue de Spontinin, Stralééknál. A gróf sápadtan, dúlt arccal érkezik. Riasztó híreket hoz a követségről: a háború küszöbön áll. Hogy őt már nem fogják behívni? Mit számít az – hazafiúi érzelmei kötelezik, hogy önkéntesnek jelentkezzék. Becsületes férfiként feloldja menyasszonyát adott szava alól, mert nem meri magával vinni egy ismeretlen országba, amikor még be