A susogó táj

GERALD DURRELL

A SUSOGÓ TÁJ

Ajánlom e könyvet

BEBITÁNAK,

aki eltávozván Argentínából, megfosztott a visszatérés

minden örömétől

Mikor a múlt képein merengek, gyakran megjelenik szemem előtt a patagóniai síkság, amelyet mindenki szörnyűnek és haszontalannak mond. Csak tagadásokkal írható körül: lakatlan, víztelen, nincsenek rajta fák, hegyek, csupán néhány törpe növény él meg itt. Vajon miért ragadta meg mégis e sivár tájék úgy a képzeletemet, és nemcsak az enyémet?

CHARLES DARWIN:

A BEAGLE ÚTJA

NÉHÁNY SZÓ ELÖLJÁRÓBAN

Pár évvel ezelőtt írtam egy könyvet ( Állatkert a poggyászomban volt a címe), amelyben kifejtettem, hogy miután évekig jártam a világ különböző tájait, állatokat gyűjtve mindenféle állatkerteknek, eluntam az egészet.

Nem a gyűjtőutakat untam el, sietek hozzátenni, s nem is az állatokat, amelyeket gyűjtöttem. Azt untam, hogy folyton meg kell válnom tőlük, mikor visszatérek Angliába. Az egyetlen megoldásnak az kínálkozott, ha megalapítom saját állatkertemet. Hogyan indultam el Nyugat-Afrikába immár magamnak gyűjteni állatokat, hogyan hoztam haza őket, és végül hogyan alapítottam meg tulajdon állatkertemet Jersey szigetén – ezt meséltem el az Állatkert a poggyászomban lapjain.

Ez a könyv itt tulajdonképpen amannak folytatása, mert ebben azt írom le, hogyan töltöttünk feleségem meg én fáradhatatlan titkárnőnk, Sophie társaságában nyolc hónapot Argentínában, hogy bőséges dél-amerikai állatseregletet hozzunk a jerseyi állatkertbe, és végül, sok nehézség után, hogyan sikerült a vállalkozásunk. Ha valakit dicséret illet a gyűjtőút sikeréért, akkor az Sophie, mert ugyan nem szerepel gyakran az itt következő oldalakon, de az ő vállán volt a legnagyobb teher az út során. Panaszszó nélkül Buenos Airesben maradt, és gondozta az állatok végeérhetetlen sorát, amelyekkel én innen-onnan rendszeresen előbukkantam, ráadásul olyan lelkiismeretesen tette ezt, hogy egy gyakorlott állatgyűjtőnek is becsületére vált volna. Ezért is, és sok minden egyébért, örökre lekötelezettje maradok.

ELSŐ RÉSZ

VISZONTAGSÁGOK

A tavaszi díszekbe öltözött Buenos Aires elbűvölő volt. A magas, elegáns épületek úgy csillogtak a napfényben, mint a jéghegyek, a széles utakat szegélyező jacaranda-fák kékeslila virágköntösben pompáztak, a palo borrachó-k furcsa, korsószerű testét és girhes ágait sárga és fehér virágcsillagok ékesítették. A tavasz lehelete a gyalogosokat is megfertőzte, mert még a szokásosnál is elővigyázatlanabbul rohantak át az úttesten, a villamosok, buszok és gépkocsik vezetői pedig a megszokott Buenos Aires-i társasjátékot játszották: mennyire tudnak közel hajtani egymáshoz teljes sebességgel anélkül, hogy összeütköznének.

Mivel nem vagyok öngyilkos alkat, nem voltam hajlandó a városban vezetni, így Land Roverünk életveszélyes útján Josefina ült a kormány mögött. Josefina aprócska teremtés, göndör vörös haja van, barna szeme, és olyan mosolya, amely a legszőrösebb szívű férfit is megbabonázza már húsz lépésről. Mellettem a magas, karcsú, szőke és kék szemű Mercedes; általában úgy festett, mint akinek a tej megalszik a szájában, s külseje sikeresen leplezte vasakaratát és elszánt, buldogszerű céltudatosságát. A két lány szépséges magánhadseregem részét képezte: az ő segítségükkel próbáltam legyűrni az argentin hivatalokat. Ebben a pillanatban is a felé a masszív épület felé tartottunk, amely a Parthenon és a Reichstag keresztezésének látszott, és amelynek erődszerű belsejében az argentin szabadság és ép ész legnagyobb ellensége székelt: az Aduana, vagyis a vámhatóság. Három héttel azelőtti megérkezésemkor az összes vámköteles holmimat, a filmfelvevőket, filmeket, a Land Rovert és a többit egy szó nélkül átengedték, ám – csak az Úristen és az Aduana briliáns elméi számára érthető módon – elkobozták a hálóimat, csapdáimat, ketreceimet és az állatgyűjtéshez szükséges többi, értéktelen, de nélkülözhetetlen felszerelésemet. Ezért aztán három hete Mercedes, Josefina és én minden napunkat a vámhatóság roppant épületének gyomrában töltöttük, ahol irodáról irodára küldözgettek minket, olyan mechanikus rendszerességgel, hogy abba bele lehetett bolondulni. Mercedes most aggódva figyelt, Josefina pedig olyan sebességgel kerülgette az ugráló gyalogosokat, hogy a gyomrom felfordult tőle.

– Hogy érzi magát, Gerry? – tudakolta Mercedes.

– Remekül, egyszerűen remekül – válaszoltam keserűen –, semmit sem szeretek jobban, mint felkelni egy ilyen csodás napon, tudva, hogy az egészet a vámhatóság jobb megismerésének szentelhetem.

– Kérem, ne beszéljen így – mondta ő –, megígérte, hogy nem veszti el többet a türelmét; az nem segít.

– Lehet, hogy nem segít, de könnyít a lelkemen. Ha még egyszer fél órát váratnak egy szoba előtt, majd a benne ülő azt mondja, ez nem az ő dolga, menjünk át a hétszáznégyesbe, nem állok jót magamért.

– De ma García úrhoz megyünk – mondta Mercedes olyan hangon, mintha csokit ígérne egy nyűgös gyereknek.

Felhorkantam.

– Legjobb tudomásom szerint tizennégy García úrral ismerkedtünk meg abban az épületben az elmúlt három hét alatt. Úgy látszik, a vám a Garcíák családi vállalkozása. Szerintem a kicsi Garcíák pecséttel a mancsukban jönnek a világra – folytattam belemelegedve. – A keresztelőjükre San Martín megfakult képét kapják ajándékba, hogy ha felnőnek, kiakaszthassák az irodájukban.

– Azt hiszem, mégis az autóban kellene várakoznia – sóhajtott föl Mercedes.

– Megfosztana az örömtől, hogy a Garcíák családfájának újabb ágaival ismerkedhetem meg?

– Akkor legalább azt ígérje meg, hogy nem szól egy szót sem – nézett rám könyörgően jégmadárkék szemével. – Kérem, Gerry, egy szót se!

– De hát én nem is szoktam kimondani, amit gondolok – tiltakoztam. – Ha megtenném, az egész épület lángba borulna!

– És amikor a múltkor közölte velük, hogy a diktatúra alatt gond nélkül hozta be és vitte ki a dolgait, de most, hogy demokrácia van, úgy bánnak magával, mint egy csempésszel?

– De hát ez az igazság! És az embernek csak van joga kimondani a gondolatait, még egy demokráciában is. Az elmúlt három hét alatt egyvégtében ezekkel a félkegyelmű vámhivatalnokokkal bajlódtunk, akik folyton azt szajkózzák, hogy forduljunk talán García úrhoz a folyosó végén. Három hetet vesztegettem el, miközben állatokat gyűjthettem és filmezhettem volna!

– A kéz… a kéz…! – kiáltott fel Josefina. Kidugtam a karom az ablakon, és a mögöttünk repesztő kocsisor csikorogva fékezett, ahogy Josefina befordult egy mellékutcába. A dühödt üvöltözés és az „animál!" kiáltások lassan elhalkultak mögöttünk.

– Josefina, nem bánnám, ha inkább azelőtt szólna, hogy be akar fordulni – mondtam. Josefina sugárzó mosollyal fordult felém.

– Miért?

– Tudja, egyszerűbb lenne. Maradna időnk felkészülni a Teremtővel való találkozásra.

– Még sohasem karamboloztam, vagy igen? – kérdezte ő.

– Nem, de úgy érzem, ez csak idő kérdése.

Óránként hatvannal áthussantunk egy kereszteződésen, és egy merőlegesen érkező taxisnak rá kellett ugrania a fékre, nehogy az oldalunkba rohanjon.

– Rohadt strici – kommentálta higgadtan Josefina.

– Josefina! Nem szabad ilyen szavakat használnia – feddtem meg.

– Miért? – kérdezte ártatlanul. – Maga is használja őket.

– Nem erről van szó – mondtam szigorúan.

– De jó érzés, nem? – sóhajtott elégedetten. – És még tudok többet is: rohadt strici meg…

– Jól van, jól van – vágtam rá. – Elhiszem. De az istenért, az édesanyja előtt ne beszéljen így, mert meg fogja tiltani, hogy engem fuvarozzon.

Vannak bizonyos hátrányai annak, ha szép fiatal lányok segítik az embert a munkájában, töprengtem el. Bárkit és bármit elbűvölnek, ez igaz, de mint rájöttem, kitörölhetetlenül megragadnak az agyukban a rövid, ám velős angol szitkozódások, amelyeket feszült pillanatokban mindig hajlamos vagyok használni.

– A kéz… a kéz…! – kiáltotta megint Josefina, és bekanyarodtunk, dühöngő, reménytelenül összekuszálódott kocsisort hagyva magunk mögött, az Aduana masszív, lehangoló épülete elé.

Három órával később kiléptünk, kába fejjel, sajgó lábbal, és levetettük magunk a Land Rover ülésére.

– Most hová? – kérdezte tikkadtan Josefina.

– Egy bárba – válaszoltam –, akármilyen bárba, ahol ihatok egy konyakot és bevehetek két aszpirint.

– Oké – mondta Josefina, és indított.

– Holnap sikerülni fog – közölte Mercedes, talán hogy jobb kedvre derüljünk.

– Ide hallgasson – válaszoltam keserűen –, García úrral, hogy az Isten áldja meg a borostás állát és a bekölnizett halántékát, körülbelül annyit értünk, mint egy dongóval egy üvegpohár alatt. És ezt maga is tudja.

– Nem igaz, Gerry, nem igaz. Megígérte, hogy holnap bevisz bennünket a feljebbvalójához.

– És azt hogy hívják? Netán Garcíának?

– Nem, Dante úrnak.

– Milyen találó. A Garcíáknak ebben a poklában csak egy Dante nevű úr képes életben maradni.

– Maga meg majdnem elrontott mindent – mondta szemrehányóan Mercedes –, amikor megkérdezte tőle, hogy az édesapja-e az azon a képen. Maga is tudja, hogy San Martín volt.

– Igen, tudom, de úgy éreztem, ha nem mondhatok valami ostobaságot, szétdurran a fejem, mint egy lufi.

Josefina lefékezett egy bár előtt, italainkkal a járdára állított egyik asztal mellé telepedtünk, és elkeseredett hallgatásba burkolóztunk. Végül sikerült kikeverednem a mélakórból, amely mindig elkapott, ha az Aduanán jártam, és más problémák felé tereltem a figyelmemet.

– Adjon kölcsön ötven centavót – kértem Mercedest –, telefonálnom kell Marie-nak.

– Miért?

– Ha mindenáron tudni akarja, azért, mert megígérte, hogy keres helyet a tapírnak. A szállodában nem engedik, hogy a tetőn tartsam.

– Mi az a tapír? – kíváncsiskodott Josefina.

– Egy állat, akkora, mint egy póni, és hosszú orra van. Olyan, mint egy elfuserált elefántkölyök.

– Hát nem vagyok meglepve, hogy a szálloda nem engedi, hogy a tetőn tartsa – jelentette ki Mercedes.

– De hát ez még kicsi, akkora csak, mint egy disznó.

– Itt az ötven centavo.

Megkerestem a telefont, megküzdöttem az argentin telefontársaság támasztotta bonyodalmakkal, és tárcsáztam Marie számát.

– Marie? Itt Gerry. Mi újság tapírügyben?

– A barátaim elutaztak, úgyhogy hozzájuk nem viheti. De mama azt mondta, miért nem hozza ide, ellébecolhatna a kertben.

– Biztos, hogy nem lesz baj?

– Hát, a mama ötlete volt.

– Igen, de tudja, milyen egy tapír?

– Persze, elmondtam neki. Egy kis szőrös állat.

– Nem igazán pontos leírás. Mit fog szólni, ha beállítok egy szinte kopasz állattal, ami akkora, mint egy disznó?

– Ha egyszer itt van, akkor már itt van – válaszolta logikusan Marie.

Sóhajtottam.

– Rendben. Jó lesz, ha ma este odaviszem?

– Jó. De ne feledkezzen el az ennivalójáról se.

Visszamentem Josefinához és Mercedeshez, akik jólnevelten, de kíváncsiságtól égve vártak.

– Na, mit mondott? – kérdezte végül Mercedes.

– A Tapír-hadművelet ma délután négykor kezdődik.

– Hová visszük?

– Marie-ék házába. Az anyja azt ajánlotta, tartsuk a kertben.

– Istenem, csak azt ne! – kiáltott fel drámaian Mercedes.

– De miért?

– Oda nem viheti, Gerry. A kert nagyon kicsi. Ráadásul Rodriguesné nagyon büszke a virágaira.

– Mi köze ennek a tapírhoz? Pórázon lesz. Különben is, valahol muszáj tartani, és eddig nem kínálkozott más elhelyezés.

– Nem bánom, vigye oda – legyintett Mercedes, igaza látható tudatában –, de ne mondja, hogy nem figyelmeztettem.

– Jól van, jól van. Menjünk ebédelni, mert kettőkor találkoznom kell Jacquie-vel, hogy beugorjunk a hajózási vállalathoz megtárgyalni a hazautat. Utána elmehetünk Claudiusért.

– Kicsoda az a Claudius? – kérdezte Mercedes.

– A tapír. Azért neveztem el így, mert a római orrával hasonlít az ókori császárokra.

– Claudius! – vihogott Josefina. – Ez rohadt vicces.

Négy órakor felpakoltuk a vonakodó tapírt, és Marie-ék házához hajtottunk, útközben beszerezve egy pórázt meg egy dán dogra méretezett nyakörvet is. A kert, ahogy Mercedes megmondta, kicsi volt. Nagyjából tizennyolcszor tizennyolc méteres lehetett, három oldalról a szomszéd házak fekete fala határolta, a negyediken meg egy kis terasz volt, amelyről kétszárnyú ajtón lehetett bejutni a Rodrigues-házba. Mivel magas épületek fogták közre, elég nyirkos és bánatos kis kert volt, de Rodriguesné csodákat művelt olyan virágok és cserjék segítségével, amelyek az ilyen kevés fényt kapó helyeket szeretik. Megmarkoltuk a vadul rúgkapáló Claudiust, keresztülhurcoltuk a házon, ki a teraszajtón, és a legalsó lépcsőfokhoz kötöttük a pórázát. Római orrával elégedetten szimatolta a nedves földet és a virágokat, és mélyet, elégedettet sóhajtott. Letettem melléje egy teli vizestálat, egy nagy halom felaprított zöldséget és gyümölcsöt, és otthagytam. Marie megígérte, hogy másnap reggel első dolga lesz felhívni a szállodában, és beszámolni róla, megszokta-e Claudius az új helyet. Állta is a szavát.

– Jó reggelt, Gerry.

– Jó reggelt. Hogy van Claudius?

– Azt hiszem, ide kellene jönnie – mondta olyan hangsúllyal, mint aki tapintatosan akarja előadni a rossz hírt.

– Miért, mi a baj? Csak nem beteg? – kérdeztem rémülten.

– Nem. Nem beteg – felelte elhaló hangon Marie. – De az éjjel elszakította a pórázát, és mire észrevettük, lelegelte mama begóniáinak a felét. Bezártam a szenespincébe, mama pedig a hálószobájában fekszik, mert fáj a feje. Jó lenne, ha idejönne, és hozna egy új pórázt.

Elátkozva általában minden állatot, a tapírokat pedig külön is, taxiba vágtam magam, és Marie-ékhoz száguldottam, csak annyi időre állva meg útközben, hogy vegyek tizennégy cseréppel a legszebb begóniából, amit találtam. Mikor megérkeztem, Claudius fülig szénporos volt, és álmatagon rágcsált egy levelet. Megszidtam, ráadtam új, erősebb pórázát (ami, gondoltam én, elég erős volna egy dinoszaurusznak is), írtam egy bocsánatkérő levélkét Rodriguesnének, és elmentem. Marie megígérte, hogy azonnal kapcsolatba lép velem, ha bármi történne. Másnap reggel ismét fölhívott.

– Jó reggelt, Gerry.

– Jó reggelt. Minden rendben?

– Nem – felelte szomorúan Marie –, megint sikerült neki. Mamának nincsenek immár begóniái, és a kert úgy néz ki, mintha egy buldózer járt volna itt. Azt hiszem, láncra kéne kötni.

– Jóságos Atyaúristen – nyögtem fel –, az Aduana meg ez a nyomorult tapír az alkoholizmusba kergeti az embert. Megyek és viszek egy láncot.

Megint egy szekérderéknyi cserepes virággal jelentem meg a Rodrigues-házban, és egy lánccal, amellyel a Queen Mary óceánjárót is ki lehetett volna kötni. Claudius azonnal beleszeretett a láncba. Csodálatosan jóízűnek bizonyult, ha zajosan szopogatta, ráadásul hangosan és dallamosan csörgött, ha rángatta a fejét; a zaj leginkább egy apró kovácsműhely hangjaira emlékeztetett. Távoztam, mielőtt Rodriguesné lejött volna tájékoztatást kérni a hang eredetéről. Másnap reggel Marie felhívott.

– Jó reggelt, Gerry.

– Jó reggelt – válaszoltam, bár az előérzetem azt súgta, ez minden lesz, csak jó reggel nem.

– Sajnos, mama azt mondja, el kell vinnie Claudiust.

–  Most mit művelt?

– Hát – felelte Marie, és nevetés bujkált a hangjában –, mamánál tegnap vacsoravendégek voltak. Alighogy leültünk, szörnyű zaj támadt a kertben. Claudius valahogyan leakasztotta a láncát a kerítésről. Mielőtt bármi értelmes eszünkbe