Elbeszélések 1929-1930

KRÚDY GYULA

ELBESZÉLÉSEK VI.

1929–1930

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-764-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

VÉGE A BETYÁRÉLETNEK

Hétszilvási eldőlt!

Eldőlt – mégpedig már a mulatozás második napján, amikor csak éppen odáig jutottunk, hogy megkedvesedni kezdtünk, a politikai, történelmi, heraldikai, családfai vitatkozások alig fejeződtek be, az öklök, ráncok, indulatok elsimultak: kezdődhetett volna a nyájas barátkozás, ami körülbelül a második negyvennyolc órának szokott programja lenni – és ekkor dőlt el Hétszilvási, aki voltaképpen mindig, ötvenesztendős koráig azért élt, hogy a mulatságoknak ezt a második negyvennyolc óráját megérje.

Hétszilvási eldőlt!

Eldőlt – mielőtt sor került volna a söröshordók emelgetésére, a százkilós csárdásné megtáncoltatására az Ingerliben, a testi erők és nemes virtusok bemutatására, a cigányok megverésére, a szakállak felgyújtására, a vakmerő mutatványokra, de még a vad táncok sem kezdődtek meg, amelyek miatt aztán napokig úgy érezheti magát a táncos, mintha a lábát, szívét, fejét elveszítette volna valahol. – Hétszilvási eldőlt, igaz, hogy a fűben, amely bokáig ért, a danitánc viharzott körötte, de ő csak hátát fordította mindennek, valamely túlvilági álomba akart emelkedni, ahonnan többé nincs visszatérés.

Hétszilvási eldőlt!

Éppen ötvenedik születésnapját ünnepelte volna, de még nem ért rá említést tenni erről a momentumról, okos ember módjára a mulatság elpetyhüdésének idejére tartogatta e baráti megbeszélést, amikor az ilyenfajta közleményektől megint visszafordulnak a jókedvek fáradt nyájai, nagyot fordul az aluszékony szél, a hangászok még a másvilágról is visszatérnek, és a padlásokra, szénaboglyákba, vermekbe menekedett nőszemélyek hirtelen felkerekednek, hogy talpon legyenek azon a napon, amikor Hétszilvási ötvenedik születésnapját ünnepli.

Hétszilvási pedig eldőlt, anélkül hogy bárkinek megsúgta volna titkát, mert a kert végében is felkutatják vala a vidámságra hajlamos barátok, hogy még egyszer megtáncoltassák, még egyszer az asztalra állítsák, még egyszer megmondogatják neki mindazokat a kedveskedéseket, amelyek csak születésnapokon jutnak az emberek eszébe. Egész éjjel és egész nap, a különböző históriai és költészeti viták alatt – mert mindenki költő a mulatságok második napján, még ha egyébként annyit sem törődne a költészettel, mint a holt ember az utána következő élettel – még a familiáris veszekedések közben is titkon, melegedve gondolt arra a percre Hétszilvási, hogy még meglepetést okozand majd szavaival, hogy annyi mindenféle viszontagságok, árverések, szegénységek, küszködések, csodavárások, betyárságok és halálos orvosi megállapítások után sikerült elevickélni az ötvenedik életévéig, holott erre semmi reménysége nem lehetett… Hogy elnyájasodnak majd az arcok körülötte!

És íme eldőlt, anélkül hogy bárkivel közölte volna, hogy miért ivott meg egy akónyi bort, miért csókolódzott a cimbalmos cigánnyal, miért ugrotta át a küszöböt, miért döngette meg az asztalt, miért tartózkodott a különböző vitatkozások alatt a becsületsértő kifejezésektől, és miért nyájaskodott ellenségeivel is, akik egyébként minden embernek előfordulnak az életében. Még csak gondolatban sem kívánt senkinek rosszat e napon Hétszilvási, pedig elég oka lett volna például szembeszállni a bíróval, aki annyi „igazságtalan" ítéletet mondott ki immár a rovására – a szomszédjával, Mezgerézi úrral, aki minden gonosz álmot, döglött macskát, udvari szemetet átdobván a kerítésen – az unokatestvérével, aki a háta mögött váltók hamisításával gyanúsítgatja, egyébként nagy gondot fordított a bajuszának a kipödröttségére, már csak azért is, mert Hétszilvásinak a bajsza a szájába lógott, és a szomorúságot jelképezte. De még csak a kocsmárossal sem veszett össze ezen a napon, pedig régi szokása volt a kocsmárosok megkínozása, boraiknak meggyanúsítása; leányaiknak erkölcstelenségét és a fináncokkal való gyanús barátkozását sem emlegette, pedig anélkül nem lehetett teljes az igazi mulatság. Nem – Hétszilvási úgy viselkedett a mulatozás negyvennyolc órájában, mintha valamely különös fogadalmat tett volna megtérésére nézve, ezentúl egyetlen hitelezőjét sem várja puskacsővel a kocsma ablakánál, nem lő a szomszéd bérlő lovának lába elébe, nem kiabálja végig a falut, hogy a kocsmáros megmérgezte, nem csap földhöz egyetlen poharat sem, nem dobja az égő gyufát a dunyhás ágyba, nem uszítja a kutyákat a zöld nadrágos házalókra, nem töri a fejét csúf bosszantásokon, nem ír névtelen leveleket a barátai feleségeinek, nem mond vakmerő hazugságokat kocsmárosnéknak – megtért Hétszilvási, senkinek nem ígért verést ezen a nevezetes éjszakán, mintha valóban megjavulva, megtisztítva, megkedvesedve várná azt az órát, amikor majd szívből jövő meghatottsággal közölheti barátaival, hogy ezen a napon töltendi be ötvenedik esztendejét, bocsássanak meg néki, ha valamit vétett ellenük életében. És, mint mondám, Hétszilvási, falusi barátom, régi pajtásom nem tudta bevárni a kínálkozó órát. Eldőlt.

A muzsika mind távolabbról hangzott, a barátok kurjongatása eltávolodott, a kocsmában elaludni látszott az élet, a fáradtak elfáradtak, az álmosak elálmosodtak, a tűz kihunyt, a sokszor hajtogatott pohár kimerülten pihent. Az űzött házőrző eb visszabátorkodott vackára, Hétszilvási a fűben feküdt, azt az álmot várta, amelyből nincs visszatérés.

De hát nem így osztogatják az álmokat. Könnyű volna a szenvedőknek, ha megrendelhetnék az álmaikat; kiknek találták volna fel az álomtalanságot, ha mindenki elszökhetne előle, aki szemét lehunyja, akár a kert végében is, ahová már nem talál rájuk se jó, se rossz barát?

Hétszilvási hirtelen felébredt, és furcsa helyzete miatt szokatlan szégyenkezés fogta el, amely szégyenkezést azelőtt nem ismerte, amikor ólomlábakkal, kábult fejjel barangolt a környék kocsmáiban. De most, ötvenedik születésnapján valahogyan igen rendellenesnek találta, hogy egy kocsma végében felébredjen – messzire pislogtak tőle a csillagok, senki se törődött vele ezen a világon, csak az ismerős kocsmakutya, aki jó szándékkal megközelítette, és a szája szélét kezdte nyalogatni, mintha egyedül volna, aki még csókolódzni akar Hétszilvásival.

– Eredj, Pandur – mond H. úr némi meghatottsággal a nyalakodó ebnek, és többszöri kísérlet után talpra állott. (Hol vannak ilyenkor a szolgálók, kocsmajányok, akiket annyiszor megveregetett életében?) Olyan csend volt mindenfelé, mint a kocsmákban szokott, ahol huzamosabb ideig folyt a dáridó.

Hétszilvási szégyellt volna dörömbölni; ki tudja, milyen számlát hagytak itt a cimborák az utolsó vendégnek? Észrevétlenül akart távozni, ugyanezért a kerteknek szándékozott venni útját.

Kedveskedve búcsúzott el a kocsmakutyától, mint legutolsó barátjától, aztán nagy erőlködéssel átmászott a sárból, tengerikóróból készült kerítésen. Emlékezete szerint a kovács kertjébe pottyant, mégpedig valamely veteményeságyba, ahol a kovácsmesterné ugorkát termesztett. Hétszilvási elfeküdt egy darabig az ugorkák között. Arra gondolt, mennyi örömet okoztak neki valaha ezek a savanyú gyümölcsök, amikor még fiatalabb volt… De aztán eszébe jutott a nagytermészetű kovácsmester is, aki bizonyára nagyot nézne, ha Hétszilvásit a kertjében találná reggel. Tovább kellett tehát vándorolni különös útjában.

Most valamely deszkakerítéshez érkezett a csillagos ég alatt, amely kerítésbe hegyes szegeket vert a kovács a tolvajok elől. Hogy és miként mászott át Hétszilvási a kerítésen: azt csak az tudná megmondani, aki a csodákat kormányozza a világon. Most éves tökökre pottyant, amelyek hangosat nyögtek az ötvenéves jubiláns terhe alatt. A tanító tökjei – állapította meg magában az éji vándor, és sietve továbbhaladt az éjszakában, mielőtt a mesternek eszébe jutna kártérítést követelni.

Belebonyolódott tüskés bokrokba, amelyekből csak a legnagyobb nehézségek árán szabadult ki – majd ismeretlen árkokba zuhant, mintha a boszorkányok ásták volna elébe. Faderekaknak ütközött, amelyek mindenáron gáncsot akartak vetni emelkedő lábainak. Kispadokon pihent meg, amelyek az éjben másféle vendégről álmodoztak. Kertekbe esett, amelyeknek gazdáiról sejtelme sem volt, és komolyan megijedt egy madárijesztőtől, amely ember módjára tárogatta felé karjait. A falusi kertek világát próbálta végig egy boldogtalan éjszakán. A lugasok, amelyek nappal tán nyájasok: megannyi ellenségek az éjben bolyongó előtt. A gyalogutak ismeretlen útvesztők, és a kertek alján a bogyócska lapuló szörnynek látszik, amely éppen Hétszilvásit várja áldozatul. Most látta csak az ötvenéves uraság, hogy mennyi ellensége rejtőzik a falujában, anélkül hogy tudott volna róluk! Az éj megmutatja az ellenségek igazi arculatait.

De végre átjutott az utolsó akadályon, az utolsó kerítésen is, amely mohos falával az életet zárja el a falu végén; szellős szabad térség: a temető következett. Hétszilvásinak eszébe jutott, hogy a temetőben bizonyára háborítatlanul töltheti az éj hátralévő részét, ott ugyan senki nem fogja keresni az összetaposott kertek gazdái közül.

Nagyot lélegzett, hangosat sóhajtott, szinte ismeretlen boldogság könnyű érzete fogta el ördögöktől sarkantyúzott szívét, amikor a temető kapuját nyitva találta, a sárga homokos sírdombok között puhára esett, semmi félelem nem volt lelkében, amint a fejfákat tapogatta, és kényelmes fekvőhelyet keresett ki magának két egymás mellett lévő sírhalom között. Megtépetten, kimerülten, véresen és sárosan nyúlt el a temető füvében.

Olyan jót aludt, amilyent még soha életében.

– Ezért volt érdemes élni idáig – mondta reggel, amikor a hűvös temetői szellő úgy megsimogatta az arcát, mint legkedvesebb, megtévedt gyermekéét. És akkor vette csak észre, hogy részegségében apja és anyja régen nem látott sírhantja között töltötte az éjszakát.

(1929)

ZÖRGŐCI ÉS NYÚJTÓZI

Zörgőci és Nyújtózi szomszédok voltak, mint akár csak a kalendáriumban a nyár meg az ősz. Abból a régi világból maradtak itt, amely világból mutatóban mindenütt maradt valami, ha más nem, mint egy kampósszeg, amelyre valaha a lószerszámot volt szokás akasztani, amerre volt ló a háznál. Zörgőci és Nyújtózi lenézték a világot, amely elfutamodott mellettük, és a világ azzal válaszolt, hogy elfelejtette a két úriembernek a valódi nevét, csupán gúnynevén emlegette őket. X-ben, egy túl a dunai kisközségben, ahol egy darabig felütöttem a sátorfámat, így szóltak egymáshoz az emberek, amikor a nyári hó ellankasztotta a kedveket és ágaskodásukat:

– Nyújtózik már Nyújtózi!

Majd később, ősz felé, amikor a fáknak panaszos hangjuk lett, így beszéltek:

– Következik a Zörgőci ideje!

A régi világból maradt úriemberek ezalatt a község végén éltek két, egymáshoz hasonló, nádfedeles házban.

A Balaton vagy Sió, ahonnan a nádat kellett hozni, sokkal messzibbre volt ide, mint például a Bakony, ahol a zsindelynek való jóféle fa terem. Ők mégis náddal fedték, mert a nádtető tulajdonságait már ismerték gyerekkoruk óta. Télen meleg, nyáron hűvös, szereti a veréb, szereti a moh, az őszi eső, amely kifényesíti.

Nyújtózi valamikor ügyvéd volt a községben, de ki tudná már, miért, egyszer szilenciumot kapott, és Nyújtózi nem vette vissza a diplomáját.

– Azt lesse valaki, hogy én még egyszer segítsek valami ügyes-bajos emberen! – gőgösködött Nyújtózi, de a kerítés mellett, amikor senki sem látta: vérmes tanácsokat adott a parasztoknak, hogy azok leginkább vasvillát akartak ragadni az urak ellen.

A kerítés csak úgy sárból, gizgazból, árokparti fűzfából és szapora bodzafából volt, könnyen átjöhetett rajta kutya vagy ember, de Nyújtózi nem ment át Zörgőcihez, csak átkiabált, hogy az egész falu hallhatta:

– Hogy szolgált az éjszakai nyugodalma, vén bankócsináló? – kérdezte Nyújtózi. – Én azt álmodtam kendről, hogy hamispénzverés miatt megint csak a veszprémi börtönbe kísérték.

A másik házban az ingerkedő szavakra úgy futamodott elő Zörgőci, mint a borz, amelyet barlangjában háborgatnak.

– Hát kendet, vén kegyvesztő fiskálist, nem hívták magukkal a lovas csendőrök, amikor éjszaka átlovagoltak a falun? Szentül hittem, hogy kendért jöttek.

– Majd jön még a kutyára dér – dörmögött Nyújtózi.

– De nem vásik benne kendnek a foga, mert akkorára már azt az egy fogát is kiverik – nyájaskodott vissza Zörgőci.

A falubeliek oda sem hallgattak már a két vénemberre, legfeljebb olyankor, ha valamelyik valamely különösebb, még nem hallott káromkodással állott elő, amikor például Nyújtózi templomrablónak nevezte Zörgőcit. A szomszédság kissé meghökkent, mert való igaz, hogy búcsújárás után egyszer kifosztották a helybeli templomot. Ejnye, hát ezt is Zörgőci csinálta volna, nemcsak a hamis ötforintosokat?

Úgy esett a dolog, hogy a Nyújtózi házát előbb árverezték el.

Megütötték a dobot.

Sokszor előfordul az ilyesmi az életben. Nyújtózi kénytelen-kelletlen elfogadta Zörgőci fedelét, hacsak nem akarta az árokparton lehajtani a fejét.

Egy darabig most már csak a Nyújtózi szakadatlan pörlekedését lehetett hallani, mert Zörgőci tiszteletben tartotta a vendégjogot.

Nyújtózi már korán reggel, az ágyból kezdte, az ágyból kirúgván annak a kis kamrának az ajtaját, amelyben meghúzódott. Zörgőci már javában foglalatoskodott az udvaron, mert éppen az ő ideje, az őszi időjárás volt soron. Megnézegette a háztetőre rakott tökök pirulását, összeszedegette az egyetlen diófájáról lehullott diókat, amelyek éjszaka olyan hangot hallattak, mintha zsiványok járnának az udvaron, megforgatta a tornácon száradó paprikafüzért, és gyönyörködött a káposztáshordójában, amelyre mindig nagyon büszke volt.

– Úgysem éri meg kend a telet, amire a káposztának az ideje elkövetkeznék. Csináljon kend testamentumot, testálja rám a hordót. Hálni jár már kendbe a lélek.

Zörgőci olyan magas ember volt, mint egy pózna, amellyel mérnök korában a földeket fölmérte. De hegyes volt a tekintete, mint a piszkafáé, és hosszú a karja, mint a dióverő; könnyen elbánt volna dulakodás esetén az aszott, fonnyadt emberkével, aki végképpen összeszáradt a szájhősségtől, amely testét, lelkét emésztette. Zörgőci csak tovább eszegette a tökmagot, harapdálta a napraforgómagot, szemügyre vette a tengeriket, amelyekből kerítést akart csinálni, egyszóval foglalkozott, mert ilyen volt a természete: fütyürészett is volna, mint akár az őszi szél, amely mindig nyugtalankodik.

Nyújtózi ellenben nyújtózkodott, mert ő meg így született. A végrehajtónak kellett kihúzni a párnát a feje alól, hogy pakoljon.

A kamrából megint csak hallatszott Nyújtózi hangja:

– Nem ér az semmit, amit kend itt művel a káposztáshordó körül, ha húst nem tud a káposztába tenni. Tudja, amolyan jófajta dagadót, amilyent becsületes ember korában evett kend.

Zörgőci szelíden felelt:

– Az úr tudja legjobban, hogy ártatlanul keveredtem ama ötforintos ügybe. Az ellenségeim, akiknek nem mértem ki elég földet a szomszédok földjéből, feljelentettek, hogy bankót csinálok, pedig világéletemben szegény ember voltam. Becsuktak, de kieresztettek.

Nyújtózi a másik oldalára fordult:

– Megint csak feljelenti kendet valaki, ha hivalkodik a nagy gazdagságával. Káposztáshordójával, sárga tökjeivel.

Zörgőci úgy szorgalmaskodott az udvarán, mint egér, amely falat ás. Zörgőci seprőt font nyírfavesszőből, amelyet a hátán hozott haza.

– Hol akar kend sepergetni? – mordult ki Nyújtózi a kamarából. – Ide bizony be nem eresztem kendet a seprőjével, elég tágas az udvar. Még megérem, hogy megházasodik kend, vén pénzhamisító fejével.

Zörgőci nem felelt, csak nagyon elgondolkozott, hogy talán nem is volt olyan nagy bolondság, amit Nyújtózi mondott. Legalábbis Nyújtózinak ki lehetne adni az útját…

De Zörgőci lassú elhatározású ember volt, akárcsak a magyar őszidő, amely hosszan szokott gondolkozni azon, hogy mikor kövessen el valamely változást, ő maga csodálkozik legjobban a dereken, amelyek éjszaka szakállát belepték, ő maga sírdogál, amikor megindulnak azok a hosszadalmas, őszi esőzések, amelyeknek nincs is végük… Zörgőci bámult a legnagyobbat a saját maga bátorsága felett, amikor körülbelül kétesztendei együttélés után egy napon meg merte mondani Nyújtózinak, hogy asszonyt vesz a házhoz, mert már nehezére esik a munka.

Nyújtózi a falnak fordult, és napokig nem szólt. Mire megint csak elkövetkezett az az idő, amikor a meleg nádfedél alatt az egerek gurigázni kezdtek a száradó diókkal, amikor éjszaka csak felsírt a kis doktor, mintha lelket látott volna.

Amikor a kukoricából való garádon beugrott minden kóbor kutya, hogy felmelegedjen a Zörgőci portáján, egy ködös éjszaka lónyerítés hallatszott az udvaron. A lószerszám csörgött, és a patkó kopogott. Zörgőci örömmel sietett ki a házból, mert azt hitte, hogy menyasszonya látogatta meg. Pedig lovas csendőrök kötöttek ki az udvaron, akik Zörgőcit bankóhamisítás miatt a veszprémi börtönbe szállították.

– Valami ellensége feljelentette! – mondá jóakarattal a nádereszbajszú zsandár.

Zörgőci csak csendesen sóhajtott, mint a kukoricásban futamodó szél.

– Tudom én, hogy ki az én ellenségem.

Mint többszörösen gyanúsított ember, Zörgőci hónapokat töltött a börtönben. Mire hazakerült, már vége felé járt a tél, a káposztáshordó, a kerítés, amelyet Nyújtózi felfűtött.

– Csakhogy itthon vagyok – pityergett Zörgőci, mint valami dézsa vagy vödör, amelyet rossz időben a szabadban felejtettek, és csak akkor vesznek észre, amikor kilyukadt.

Nyújtózi rákiáltott, hogy az ajtót csukja be, mert a hólé befolyik a kamrába.

– Aztán nekem ne keseregjen kend a börtönben töltött napokról, mert én fiskális voltam, tudom, hogy milyen élet van a börtönben. Jobb dolga van ott némely embernek, mint a szabadságban.

Zörgőci nem is panaszkodott, hanem megint nekilátott, hogy a háza táját rendbe hozza, mert most már úgy megerősödött benne a házasság gondolata, mint amilyen erősen a nádkévéket kötik meg. Javítgatott, sepergetett, fogókat állított fel az elszaporodott egerek ellen, és a diófát, amely úgysem hozott gyümölcsöt, kivágta, mert véleménye szerint a rendes embernek, amikor megházasodik, a koporsójáról is kell gondoskodni, nem hagyhatja itt a jövendőbeli asszonyt a temetés gondjaival. Készült a koporsó, készült a házasság, mind virágosabb lett a kedve Zörgőcinek, fütyürészett, mint a cinke, mikor a drágalátos őszidőt érzi közeledni. A megfeketedett napraforgószárakat, amelyek úgysem tartottak valami sokat a kerítésből, kihúzgálta Zörgőci, és így szólt hozzájuk:

– Kendtek eleget szenvedtek itt a rossz időben, menjenek már pihenni.

A kéményre valami ócska fazékfedelet drótozott, hogy az eső ne hulljon be a tűzhelyre. Megelégedetten nézegette tisztára sepert udvarát – talán már építkezésen is törte a fejét. Nyújtózi mind szótlanabb lett, olyan elmerülten gondolkozott, mintha lutriszámokon törné a fejét.

Mikor megint csak elkövetkezett Zörgőci ideje, dúdolgatni kezdett az őszidő, az éjszakákon már az udvaron hangzottak fel azok a titokzatos hangok, amelyeket nyaranta csak a mezőkön hallhatni, a verebek sohasem kezdhettek rá reggelenként a megbeszélésekre, mert mindig esett az eső – az öreg zsandár megint csak eljött Zörgőciért.

– Az úr javíthatatlan. Megint feljelentették bankóhamisítás miatt… – Azt hinnék, hogy Zörgőci kétségbeesett? Dehogyis. Éppen olyan jókedve maradt, mint a madárnak, amely a magasból hiába keresi a nyári reményekkel teli mezőket, de azért füttyentve száll tova a tájon.

Zörgőcit megint csak bevitték Veszprémbe.

(1929)

A MAGYAR BETEGSÉG

Két testvér lakott Módon. Mégpedig ikertestvérek – még ha nem is hinné el valaki, hogy még manapság is vannak ilyen ritka emberek. Ubul, az ikrek egyike, nevetgélve, jó reménységben, tündéri kedvben töltötte életét; nem volt olyan szürke nap a héten, amikor néhányszor fel ne kacagott volna, hogy darab ideig rengett körülötte minden. Hahotázott talán akkor is, ha csak a sarkantyúja akadt össze. Félelmetesen jókedvű ember volt. Nem szült anya olyan szomorú teremtményt, aki elbúsíthatta volna. Mindig olyan lendülettel fogott neki a kacagásnak, mintha akkor kezdene kacagni először életében. S e mellett az életmód mellett sem hízott el. Igen jóravaló, rendes úriember volt, akiről a lakosság névjegyzékében úgy emlékeztek meg, mint rosszmódi földbirtokosról.

Mert két Mód volt a Tisza két partján: Jómód és Rosszmód, amint ez néhol szokásos a Felső-Tisza mentében, ahol a falvak távolról is szerették egymást. A túlatiszai Jómódban Ubul ikertestvére lakott, bizonyos Ulrik, akit szülei éppen ezért kereszteltek erre a névre, hogy ne akadjon hozzá hasonlatos nevű gyerek messze környéken. Bogaras emberek voltak az öregek. Mindenképpen szerettek volna kitűnni abból a hétköznapi társadalomból, amely a magyar nemzetet jelenthette valaha. Ulrik jómódi lakos volt, és ugyancsak földesúr lett volna, ha ráért volna bármely foglalkozásra a betegségen kívül. Passzionátus beteg volt. Minden könyvet, akár álmoskönyvet is meghozatott, amelyekből betegségekről olvashatott. De tudta a beteg embernek való imádságokat is, mert minden orvosi tudománya mellett: vallásos ember volt. Végeredményében mégis a Jóisten a legjobb orvos, aki minden betegséget orvosolhat, amelyekből rendszerint négyféle volt Ulrik házánál. Szív, tüdő, gyomor és máj voltak a rendes betegségek. De ha némelyik darab időre kifáradt az orvosságokkal való küzdelemben, és látszólag meggyógyult: nyomban új betegség lépett a régi helyére. Itt volt tartalékban a vese, itt volt a főfájás, itt volt a nyaknak megmerevülése, itt volt a sántaság. Néha még a lábon levő körmök is fájtak, hogy Ulrik a világ minden kincséért se nyúlt volna hozzájuk. Ha már egyéb baj nem volt: Ulrik álmában fulladozni kezdett, és rendkívül csodálkozott, hogy másnap felébredt, és volt ereje kiszállni az ágyból.

– Nem haltam meg az éjjel – üzente ikertestvérének, Ubulnak Rosszmódba azzal a bocskoros csónakossal, aki a két testvér között a postási teendőket végezte.

Ubul irigylésre méltó nyugalommal válaszolt:

– A cigányasszony jóslásában bízzon, Rik öcsém. A cigányasszony megjósolta, hogy szépasszony miatt fog meghalni. Mégpedig úgy, hogy agyonütik.

*

Az olvasó ezek után azt hihetné, hogy Módon nem történhetik semmi, ami érdemes volna a feljegyzésre: Ubul mindig csak kacagott (még azon is, ha a szomszéd tarka kandúrja ellopta a húst a gazdasszonya konyhájáról, mert ezt a húst amúgy is azért tette félre a gazdasszony, hogy tőle – Ubultul – csenje). Ulrik a betegségeit figyelte, amelyek miatt napokig ágyban, kanapén feküdt, hogy mindent pontosan megfigyelhessen (napközben bort ivott, és külön jegyzetet vezetett arról, hogy hányadik pohárnál, milyen fajta bornál, mely körülmények között szokta megrohanni egyik-másik betegsége, a lábkörme akkor kezdett veresedni, tüzesedni és fájni, ha máriapócsi bort ivott); az úgynevezett nagyvilági problémák, amelyek általában az emberiséget érdekelni szokták: nem mulattatták kellően az ikertestvéreket. Holott bizony mulattatták őket, csak éppen a maguk módja szerint.

– Mit tenne maga Kossuth Lajos helyén? – kérdezte egy papírcédulán Ubul ikertestvérét, amikor Kossuth Lajos Turinban nagybeteg volt.

Az ikertestvér megfordította a cédulát, és annak a hátára írta:

– Piócákat rakatnék a hátamra, mert a pióca a rossz vért kiszívja.

Ubul így válaszolt:

– Maga boldogtalan! A nemzeti ügyről van szó, nem a múló betegségről. Betegség nincs a világon, csak akkor, ha az ember maga akarja.

Majd más nagy érdekű kérdésről leveleztek:

– Mit tenne Farkas Menyhért helyében, aki megütötte a temesvári kislutrit?

– Ferenc József orvosait hívatnám a betegágyamhoz, mert ezeknek a doktoroknak tudni kell az élet meghosszabbításáról.

Újabb levélváltás:

– Mit tenne, ha annyi pénze lenne, mint Rotschildnak?

– Mindenkit zsidónak tennék meg Magyarországon, mert a pénzemért mindenki zsidó – felelte Ulrik.

– No, úgy látszik, javul az öreg állapota – mondta nagyot kacagva Ubul, amikor az utolsó üzenetet átvette a postástól –, kezd már okosan is gondolkozni. Előbb-utóbb megérem, hogy megházasodik.

Mert az ikertestvérek természetesen nőtlen emberek voltak, mégpedig abból az egyszerű okból, hogy egyik sem akarta „elkezdeni". Az egészséges Ubul így szólott: – Már csak magam maradok a gondjaimmal, bajaimmal, a vagyonkám pusztulásával, mert más halandó, még a legjobb asszony se tudna velem együtt nevetni az élet szamárságain. Felfordulok: aztán vége a bálnak. Bolond ember, aki kíváncsi a maga temetésére. – A beteg Ulrik a folyam másik oldalán így vélte: – Szent igaz, hogy néha jó volna egy alkalmatos asszony, akivel meg lehetne beszélni a különböző testi fájdalmakat, amelyek az embert néhanapján előveszik. De olyan jó asszony nincsen a világon, aki az ember helyett csak a legkisebb betegséget is vállalná. Ha csak egy rongyos szédülésről is van szó, amelyről tudom körülbelül bizonyosan, hogy még nem magát a halált jelenti, csak éppen múló rosszullétet, csak éppen egy kis figyelmeztetőt a sok közül, csak éppen egy kis elgondolkoztatót arra nézve, hogy vigyázzunk a tűzzel, vízzel, erőlködéssel, jókedvvel, úttal, korcsmajárással, pendellyel, tervezgetéssel, félálommal, szerdával-szombattal, szűk csizmával, új kalappal, bajuszpedrővel, nagy indulatossággal és az ősöktől örökölt szenvedélyekkel; – csak egy kis ízelítőről volna szó, hogyan hidegedik meg, kavarodik meg, émelyeg meg, szorul meg, fordul meg, szédül meg egy pillanat alatt minden az ember belsejében – mikor a legnagyobb ellenségnél is nagyobb ellenségünk lesz a saját szívünk, szinte harapni tud –, mikor bősz harcra támad ellenünk dédelgetett gyomrunk, szinte megtagadja mindazokat a kedveskedéseket, amelyekkel életünkben őt elmulattattuk, mikor beleinkben szédülni kezdenek a jó falatok, a jó borok, a jó kívánsággal elhelyezett édességek: – akkor sincs olyan asszony, aki csak a legkisebb rosszullétet vállalná helyettünk. Ezért nem érdemes házasodni.

*

Ámde a férfiak fogadkozhatnak, ahogy akarnak, a történelem a legnagyobb jellemeket is leleplezte már: Ulrik és Ubul sorsa kockára dobatott, mégpedig akkor, midőn Csapó Gizella visszatért a Felső-Tisza mentére, hogy itt tovább folytassa az úri famíliák boldogítását. Csapó Gizella ugyanis ama századvégi hölgyek közül való volt, amely hölgyek minden valamirevaló úri családnak a rokonai. Hogyan, miképpen? Csapó Gizella is csak akkor jött rá erre a tudományra, amikor atyja az árvák pénzével Amerikába utazott. Persze, Gizella hozományát is magával vitte. Az egyedül maradott leány ezentúl rokonainál lakott. Itt egy fél esztendőcskét, amott egy karácsonyt, itt-ott húsvétokat. Most éppen a Dunántúlról jött vissza, miután rendbe hozta egy plébános nagybátyja háztartását. Áldás volt ez a szorgalmas, derék, hiba nélküli leányzó mindenütt, ahová betette a lábát. Nem lehetett ott többé semmi baj, ahová Csapó Gizella beköltözködött, legfeljebb