A rossz orvos

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

A ROSSZ ORVOS

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-700-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Kosztolányi Dezső a XX. századi magyar irodalmi megújhodás egyik vezető egyénisége. Költő, regényíró és kritikus. Szabadkán született, ugyanitt végezte iskoláit, Budapesten filozófiát hallgatott. Hírlapíró lett s a Budapesti Napló, a Világ, a Pesti Napló, majd a Pesti Hírlap szerkesztőségében dolgozott, mint tárcák, cikkek, színházi kritikák írója. A Nyugatnak megindítása óta munkatársa. „A szegény kisgyermek panaszai c. verseskönyvével tűnt fel, mely a gyermekkor mindnyájunkban élő emlékeit idézi megkapó szépségű nyelven, kifejező erejű képekben. Későbbi verseskönyvei: „Mágia, „Mák, ,,Kenyér és bor, „A bús férfi panaszai. Verseinek misztikumra hajló, mélységesen finom árnyalásai vannak. Munkássága nagy része esik novellára és regényre. „Bűbájosok című könyvének novellái tulajdonképpen kiszélesített versek, melyekben a történések az emberek lelkében folynak le. Első regénye, ,,A véres költő, Néró alakját rajzolja, akinek a világ minden hatalma megadatott, csak a költészet adománya marad számára örökké elérhetetlen. E művét az Akadémia a Péczely-díjjal jutalmazta, németül – Thomas Mann előszavával – több kiadást ért s olaszra, angolra is lefordították. További regényei: „Pacsirta, „Az aranysárkány, ,,Édes Anna. Kosztolányi rengeteg verset, számos színdarabot és regényt fordított. Mint kritikust az előadás nagy eleganciája és széles irodalmi kultúra jellemzik. Elbeszélő prózájában nincs egyetlen fölösleges szava sem, de minden szava szükségszerű, mint a világosságban a fénysugarak. Egyike a legnagyobb magyar stilisztáknak.

I.

A pap, aki Vilmát és Istvánt eskette, ezt mondta:

– Szeressétek egymást – s kitárta karját.

Lába elé, az oltár lépcsőjére sötétvörös fényt szitált az ablakból behulló alkonyat, úgyhogy pillanatig mintha görögtűzben állott volna a sovány, nyolcvanéves aggastyán.

Már csak a lélek élt ebben a rozoga testben. Fogatlan szája, mint behorpadt sírdomb s a szeme – kiégett, megszenesedett kráter – feketén ragyogott.

De hangja hatalmas volt.

– Szeressétek egymást – ismételte egyre erősebben s minthogy nem kedvelte a cifraságot, hangja színezésével lelkesítette át azokat az évszázados latin formákat, melyeket változtatás nélkül vett át az egyházatyáktól és prédikátoroktól.

– A szeretet az élet – kiáltotta, – a szeretet az igazság, a szeretet az út – mondta olyan egyszerűen, hogy az örömszülők könnyezni kezdtek.

Pár perc alatt már vége is lett a szertartásnak, a násznép indult kifelé a Templom-téren várakozó kocsikhoz, hogy a leányos házhoz, a „Szent Anna" gyógyszertár elé hajtasson.

Vőlegény, menyasszony fölszállt kocsijába. Nem értek rá gondolkozni se azon, ami történt, se azon, amit hallottak.

II.

István harmincnégy éves volt, mikor megházasodott. Halántékán – alig láthatóan – dér ezüstlött, de feje még fekete volt, dereka egyenes és sudár, szeme friss.

Hosszú fiatalság volt háta mögött, mint valami nyári ünnepély, táncosnőkkel, kalandokkal, zenével.

Már évekkel ezelőtt föltette, hogy megházasodik. Egy éjszaka határozta el, mikor a kávéházban egyedül ült egy kis asztalkánál s érezte, hogy kikopott a régi világból, barátai unták őt, ő is barátait. Egyetlen megoldásnak látszott a házasság.

Úgy történt, hogy egyszer vidékre utazott, rokonait látogatni s egy nyári bálat végigtáncolt Vilmával. Ekkor úgy szerepelt ott, mint a „budapesti miniszteri titkár. Kecsegeorrú lakkcipőt viselt, frakkmellényt, melynek hajtókája fehér atlasszal volt beszegve. Ez nagyon tetszett a leánynak, aki benne az idegenből érkezett lovagot és regényhőst bámulta. A varázslat később se szűnt meg. Mikor a titkár másnap a tánctól sápadtan meglátogatta őt otthon, a leány „érdekes-nek tartotta. István azután többször lerándult hozzá, szombatonként, hogy hivatalából szabadult, az esti gyorssal utazott le, a vasárnapot a család körében töltött. Alig egy hónapi ismeretség után megkérette a leányt.

Vilma a gyógyszerészleányok közt a legfiatalabbik volt: az utolsó. Kövér-leány már másfél éve férjhez ment s ő azóta reménytelenül bálozott. Senki sem mutatkozott a szemhatáron. Akadtak kedves „fiatalemberek, akik mulattak vele, de „komoly udvarlók nem. Ezért csúnya, nyílt kétségbeeséssel tekintett maga elé, szégyent, megaláztatást érzett, hogy pártában marad, pedig alig múlt húszéves. Tudta, hogy rajta a sor. Ez zavarba hozta. Idegesen nevetett, a társaságban nem értette, amit neki mondtak s azt se, amit ő mondott. Mintha színpadon volna, kötelességszerűen mulatott, szüleire figyelt, akik nem tettek ugyan szemrehányást, de minden szavukon érzett, hogy ők is csak arra gondoltak, amire ő. Attól tartottak mindnyájan, hogy pár hónap múlva „esetleg már minden késő".

István nem számított rosszul. Vilma szerette őt. Finom, törékeny arca, kis fájdalmas mosolya fényt sugárzott köréje. Feleség volt, de színésznő is, játszott neki s átmentette a házasságba azt a regényvilágot, melytől István oly fájdalmasan vált meg. Esküvő után az olasz tengerpartra mentek. Házasságuk igazi varázsa abban lakozott, hogy nem ismerték egymást s az idegen környezetben napról-napra fölfedeztek valamit.

– Te tudsz olaszul? – kérdezte a nő, meglepődve.

– Te értesz a zenéhez? – mondta István, mikor a felesége egy operaáriát dúdolt.

Megtörtént, hogy István elkésve érkezett a találkára, melyet egy nagy tengerparti kávéházban adtak. Vilma az ívlámpák fényében ült, fehér nyári ruhában, arca érdekesen hideg, kékes volt. Mikor István rátekintett, nem tudta elhinni, hogy már az ő felesége, újnak érezte. Odament hozzá, olaszul szólította meg és – tréfásan – bemutatkozott.

Hogy hazajöttek, maguknak éltek, életük elzengő emlékeivel, az olasz út boldog lármájával, mely néha, csöndes napokon, még fülükbe csengett. Senkit se hívtak magukhoz, ők se mentek másokhoz. István a hivatalába járt, Vilma rendben tartotta a lakást, hímezett, zongorázott.

Egy évre született egy fiúgyermekük. Egészséges, kedves, mosolygós kölyök. Nagy ünnepséggel tartották meg a keresztelőt, az öregszülők, a gyógyszerész meg a gyógyszerészné fölutaztak vidékről – s ahogy szokás, – ezüstpoharat, kést, villát, kanalat hoztak ajándékba unokájuknak, akit az apjáról Istvánra kereszteltek. István, az apa gőgjével fölemelte a csecsemőt, mutogatta:

– Nézzétek.

A mása volt. Tőle kapta koponyáját, szemöldökét, állát, az anyjától pedig szőke haját és szép, íves, szabályos füleit. Nevettek azon, hogy a kis tolvaj milyen ügyességgel csente össze testét a szüleitől.

Vilma minden idejét lefoglalta a gyerek. Nem engedte hozzányúlni a dadát, maga fürösztötte, fésülte s esténként rendesen annyira elfáradt, hogy korán feküdt le, azonnal álomtalan, mély álomba süppedt. István hazajövet sötét szobákat lelt. Mindenki aludt. Az asztalon hideg vacsora várta. Leült, evett, egyedül, aztán ő is aludni ment.

Reggel az asszony szemrehányóan mondta:

– Vártalak.

– Dolgom volt, nem jöhettem.

Ezeknek a beszélgetéseknek semmi fontosságot se tulajdonítottak. Változatlan tűntek a hónapok. Vilmának több ideje maradt, olvasott, vagy bement a sötét szalonba, ahol leánykori zongorája állott. Ezen a zongorán alig lehetett játszani. A felső és az alsó hangok úgyszólván teljesen megnémultak, csak egy-két c vagy g szólt még.

A kiérdemült öreg bútor már csak arra volt való, hogy albumokat meg arcképeket tartson, nem hogy zongorázzanak rajta. Vilma azokon az ideges estéken, mikor az urát várta, kinyitotta, türelmetlenségét játékba ölte. Órákig megállás nélkül zongorázott. Egymásután következtek a magyar nóták megállapított családi sorrend szerint, mert minden Kövér-leánynak megvolt