Az ördög lába

SIR ARTHUR CONAN DOYLE

AZ ÖRDÖG LÁBA

Sherlock Holmes kalandjai

fapadoskonyv.hu

2012

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Sensus Kiadó

Borító: Sós Zoltán

ISBN 978-963-344-754-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

AZ ELTŰNT HÁTVÉD

A BAKER STREETEN ELÉGGÉ HOZZÁ VOLTUNK SZIKVA AHHOZ, hogy fura táviratokat kaptunk; egy azonban különösen megmaradt az emlékezetemben. Úgy hét-nyolc évvel ezelőtt, egy borús februári reggelen kaptuk, és Sherlock Holmesnak jó negyedórás eredménytelen fejtörést okozott.

Neki címezték, és ez állt benne:

„Kérem, várjon rám. Szörnyű balszerencse. Eltűnt a jobbhátvéd. Holnap nélkülözhetetlen. Overton"

– A Stranden adták föl tíz harminchatkor – mondta Holmes, miután sokadszor elolvasta. – Mr. Overton meglehetősen izgatott lehetett, amikor fogalmazta, és ebből következően kissé zagyva. Na mindegy, gondolom, mire elolvasom a Times-t, már ide is ér, és akkor mindent megtudunk. Ebben a pangásban a legjelentéktelenebb ügynek is örülni kell.

Az üzletmenetünk akkoriban csakugyan igen lanyha volt, és engem nagyon aggasztottak ezek a tétlen időszakok, ugyanis tapasztalatból tudtam: a barátom agya oly rendhagyóan aktív, hogy veszélyes dolog komolyabb elfoglaltság nélkül hagyni. Éveken át munkálkodtam rajta, hogy leszoktassam kábítószeres szenvedélyéről, amely egy ponton már rendkívüli pályafutását is fenyegette. Tudtam, hogy most már rendes körülmények között nem sóvárog ez után a mesterséges ajzószer után, de azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy a veszedelmes szörny nem döglött meg, csak alszik. És valahányszor ilyen tétlen időszakban megláttam Holmes aszkétaarcán a réveteg tekintetet, mélyen ülő, kifürkészhetetlen szemében az elmélázást, tudtam, hogy a szörny nem alszik mélyen, és bármi kis nesz felébresztheti. Ezért áldottam ezt a Mr. Overtont, akárki legyen is, mert rejtélyes üzenetével megtörte azt a baljós csendet, amelyben több veszedelem leselkedett a barátomra, mint viharos életének összes tomboló förgetegében.

Amint vártuk, a táviratot hamarosan követte küldője, Mr. Cyril Overton névjegye (Trinity Kollégium, Cambridge), nyomában egy hatalmas, legalább egymázsás, csupa csont, csupa izom fiatalember tolult be az ajtón, majd szétfeszítve a félfákat széles vállával. Kellemes arca volt, de tekintete nyúzott az aggodalomtól. Egyikünkről a másikunkra nézett:

– Mr. Sherlock Holmes?

A barátom bólintott.

– Voltam a Scotland Yardon, Mr. Holmes, és beszélem Stanley Hopkins felügyelővel. Ő tanácsolta, hogy jöjjek magához. Azt mondta, hogy ez az ügy szerinte inkább az ön profiljába vág, mint a hivatalos szervekébe.

– Nagyon kérem, üljön le, és mondja el, miről van szó!

– Szörnyűség, Mr. Holmes, egyszerűen szörnyűség! Csoda, hogy még nem őszültem bele. Godfrey Stauntonról van szó, bizonyára hallott már róla. No, szóval ő a csapat lelke. Inkább lemondanék két csatáromról, csak Godfrey legyen ott a hátvédsorban. Összjátékban, szerelésben, cselezésben, egyszóval mindenben ő a legjobb, és a fejét is használja, össze tudja fogni a csapatot. Most mit csináljak? Erre feleljen nekem, Mr. Holmes! Ott van ugyan Moorhouse, a tartalék, de ő inkább fedezet, és különben is mindig középre akar bevágni, a sűrűbe, ahelyett hogy az oldalvonal mentén maradna. Pontrúgásban elég jó, az igaz, de nem lát a pályán, és lassú, mint a csiga. Morton és Johnson, a két oxfordi szélvész körbefutja, ha akarja. Stevenson elég gyors, de nem tud droppolni a huszonötösről, és csak a gyorsaságáért az ember nem tesz be egy hátvédet, ha nem tud sem droppból, sem kézből rúgni, nem igaz? Nézze, Mr. Holmes, ha nem segít megkeresni Godfrey Stauntont, végünk!

A barátom derűs megütközéssel hallgatta ezt a szóáradatot, amelyet rendkívüli hévvel és komolysággal adott elő látogatónk, aki, hogy nyomatékot is adjon érveinek, napbarnította kezével nagyokat csapkodott a térdére. Amikor elhallgatott, Holmes kinyújtotta a kezét, és levette a polcról az S betűs jegyzetkönyvét. Ezúttal azonban hiába akart meríteni vegyes értesüléseinek kútjából.

– Itt van Arthur H. Staunton, a szépreményű ifjú hamisító – mondta –, aztán volt egy Henry Staunton, akit akasztófára juttattam, de Godfrey Staunton neve teljesen ismeretlen előttem.

Most a látogatónkon volt a sor, hogy megütközzék.

– Nahát, Mr. Holmes, azt hittem, hogy ön tájékozott a világ dolgaiban! – hüledezett. – Ha nem hallott Godfrey Stauntonról, akkor talán az én nevemet sem ismeri?

Holmes kedélyesen rázta a fejét.

– Te jó ég! – kiáltotta a sportember. – Nos, én Anglia válogatottjának első tartalékja voltam Wales ellen, és az egész szezonban én voltam az egyetem csapatának kapitánya. De ez semmi! Nem hittem, hogy van olyan ember Angliában, aki ne ismerné Godfrey Stauntont, a kiváló hátvédet, a Cambridge játékosát, aki ötször volt válogatott! Szentatyám! Hol él maga, Mr. Holmes?

Holmes nevetett a fiatalember naiv megdöbbenésén.

– Ön egy másik világban él, mint én, Mr. Overton, derűsebb és egészségesebb világban, mint az enyém. Az én tevékenységem a társadalom számos szférájára kiágazik, de örömmel mondhatom, hogy az amatőr sportot még sohasem érintette, amely Anglia legjobb és legegészségesebb intézménye. Az ön váratlan látogatása azonban azt sejteti, hogy még abban a világban is, ahol friss levegő van és jellemes játék, akadhat munka a számomra. Tehát arra kérem, kedves uram, üljön le, és mondja el szép lassan, nyugodtan, mi is történt valójában, és miben lehetek a segítségére.

A fiatal Overton láthatóan zavarba jött; nyilván gyakrabban szokta használni az izmait, mint az eszét. Lassan-lassan azonban, sok ismétléssel és helyenként kissé kuszán – ezeket a részeket igyekszem az elbeszéléséből kihagyni –, előadta a következő furcsa históriát.

– A KÖVETKEZŐRŐL VAN SZÓ, MR. HOLMES. Amint mondtam, én vagyok a cambridge-i egyetem rögbicsapatának kapitánya, és Godfrey Staunton a legjobb játékosom. Holnap játszunk Oxford ellen. Tegnap mindannyian bejöttünk Londonba, és megszálltunk a Bentley-féle magánszállodában. Tíz órakor körbementem ellenőrizni, hogy lefeküdt-e már mindenki, mert én azt vallom, hogy egy csapatnak a kemény edzés és a sok alvás ad jó kondíciót. Godfrey-vel is váltottam egy-két szót, mielőtt lefeküdt volna. Úgy láttam, hogy sápadt és izgatott, meg is kérdeztem tőle, mi baja. Azt mondta, semmi, csak egy kis fejfájása van. Jó éjszakát kívántam neki, és kijöttem tőle. Fél órával később a portás azt mondja nekem, hogy egy szakállas, furcsa kinézetű alak valami üzenetet hozott Godfrey-nak. Godfrey még nem feküdt le, s amikor a portás fölvitte hozzá a cetlit, ő elolvasta, és egy székre rogyott, mintha letaglózták volna. A portás nagyon megijedt, és szólni akart nekem, de Godfrey nem engedte. Ivott egy pohár vizet, és összeszedte magát. Aztán lement, pár szót beszélt azzal az alakkal, aki a hallban várt rá, majd együtt távoztak. A portás már csak azt látta, hogy szinte futnak az utcán, a Strand irányába. Ma reggel Godfrey szobája üresen állt, az ágya érintetlen volt, a holmijai is ugyanúgy álltak, ahogy én tegnap este ott láttam őket. Elment egy szó nélkül azzal az idegennel, és azóta nem tudunk róla semmit. Nem is hiszem, hogy valaha visszajönne. Godfrey a csontja velejéig sportember volt, nem hagyott volna ki egy edzést sem, és nem hagyta volna cserben a kapitányát, ha nem lett volna nagyon komoly oka rá. Nem, nem… úgy érzem, hogy elment örökre, és nem látjuk többé.

SHERLOCK HOLMES NAGY FIGYELEMMEL HALLGATTA ezt a különös elbeszélést.

– És mit tett eddig? – kérdezte.

– Táviratoztam Cambridge-be, hogy hallottak-e felőle. Már meg is jött a válasz: nem látta senki.

– Visszaérhetett volna egyáltalán Cambridge-be?

– Igen, van egy késői vonat, negyed tizenkettőkor indul.

– De az ön értesülései szerint nem ment el azzal.

– Nem, nem látták.

– És azután mit csinált?

– Táviratoztam Lord Mount-Jamesnek.

– Miért éppen őneki?

– Godfrey ugyanis árva, és Lord Mount-James a legközelebbi rokona. Nagybácsija, azt hiszem.

– Hm, ez új megvilágításba helyezi a dolgokat. Lord Mount-James Anglia egyik leggazdagabb embere.

– Igen, azt mondta Godfrey is.

– És a barátja szoros rokoni kapcsolatban áll vele?

– Ő az örököse, az öreg pedig már majdnem nyolcvanéves, és csupa köszvény. Azt mondják, a bütykével is meg tudja krétázni a biliárddákót. Godfrey-nak egy shillinget sem adott egész életében, mert rettenetesen zsugori. De azért a vagyona Godfrey-ra fog szállni.

– Kapott már választ Lord Mount-Jamestől?

– Nem.

– Milyen oka lehetett a barátjának, hogy a lordhoz menjen?

– Tegnap este valami nagyon aggasztotta, és ha a dolog pénzügyi természetű, lehetséges, hogy a legközelebbi rokonához fordult, akinek nagyon sok pénze van. Bár abból ítélve, amit hallottam felőle, Godfrey-nak nem sok esélye van, hogy kapjon tőle. Különben nem is nagyon kedvelte az öreget, és ha nem volt muszáj, nem is ment hozzá.

– Erről nemsokára meggyőződhetünk. Ha a barátja a rokonához, Lord Mount-Jameshez ment, akkor mivel magyarázza annak a durva kinézetű alaknak a késői látogatását, és azt, hogy a jövetele úgy feldúlta a barátját?

Cyril Overton a homlokához nyomta a kezét.

– Nem tudom mire vélni – felelte.

– Nos, a mai napom szabad, és örömmel belekukkantok az ügybe – mondta Holmes. – Mindenesetre melegen ajánlom, hogy a mérkőzésre készüljenek föl úgy, hogy a barátjára nem számítanak. Hogy ön is mondja, bizonyára valamilyen nagyon komoly oka volt arra, hogy ilyen váratlanul tűnjék el, és ugyanaz az ok tartja távol. Menjünk együtt a szállodába, hátha a portás tud valami újat mondani az ügyről!

Sherlock Holmes nagy mestere volt annak, hogyan lehet egy beijedt tanút megnyugtatni, és Godfrey Staunton üres szobájának magányában nagyon hamar kiszedte a portásból, amit azt mondani tudott. A késői látogató nem volt úriember, de nem is volt munkás. A portás egyszerűen csak úgy írta le, olyan „átlagos kinézésű alak. Körülbelül ötvenéves, az öltözéke egyszerű, őszes a szakálla, az arca sápadt. Ő is nagyon izgatottnak látszott. A portás megfigyelte, hogy remegett a keze, amikor átadta az üzenetet. Godfrey Staunton a cédulát a zsebébe gyűrte. Nem fogott kezet a férfival a hallban. Pár mondatot váltottak, a portás csak annyit tudott kivenni az egészből, hogy „idő. Aztán elsiettek úgy, ahogy már mondta. A hall órája épp fél tizenegyet mutatott.

– Na nézzük! – mondta Holmes, és leült Staunton ágyára. – Maga a nappali portás, ugye?

– Igen, uram. Tizenegykor ér véget a szolgálatom.

– Az éjszakai portás, gondolom, nem látott semmit.

– Nem, uram. Csak a színházból jött haza egy társaság későn, senki más.

– Maga tegnap egész nap szolgálatban volt?

– Igen, uram.

– Vitt fel üzenetet Mr. Stauntonnak?

– Igen, uram, egy táviratot.

– No, ez érdekes! Hány órakor?

– Hat körül.

– Hol volt Mr. Staunton, amikor átvette?

– Itt, a szobájában.

– Az ön jelenlétében bontotta fel?

– Igen, uram. Még vártam, óhajt-e válaszolni rá.

– És óhajtott?

– Igen, uram, írt rá választ.

– Ön vitte a postára?

– Nem. Ő maga.

– De az ön jelenlétében írta meg?

– Igen, uram. Én ott álltam az ajtónál, ő pedig nekem háttal az asztalnál ült. Amikor kész lett a válasszal, azt mondta: „Maga elmehet, majd én feladom."

– Mivel írta?

– Tollal, uram.

– Az asztalon lévő blanketták közül írt meg egyet?

– Igen, uram, a legfelsőt.

Holmes felállt. Fogta a blankettákat, és az ablaknál alaposan megvizsgálta a legfelsőt.

– Kár, hogy nem ceruzával írt – mondta, és csalódott vállrándítással visszadobta a papírt az asztalra. – Ön is bizonyára gyakran megfigyelte, Watson, hogy a ceruzás írás általában átnyomódik – ami mellesleg már sok boldog házasság felbomlását okozta. Itt azonban, sajnos, nem látok átnyomatot. Azt viszont örömmel látom, hogy egy széles hegyű lúdtollal írt, és nem sok kétségem van afelől, hogy az itatóson találunk valami lenyomatot. Itt is van.

Letépett egy csíkot az itatósmappáról, és az orrunk elé dugta a következő hieroglifát:

Cyril Overton rendkívül izgatott lett.

– Tartsa a tükör elé! – kiáltotta.

– Szükségtelen – mondta Holmes. – Vékony a papír, a hátoldalán is elolvasható, amit írt. Itt van.

Megfordította, és ezt a töredéket olvashattuk:

és az isten szerelmére segítsen rajtunk.

– Ezek tehát a befejező szavai annak a táviratnak, amelyet Godfrey Staunton pár órával az eltűnése előtt adott postára. A teljes szöveg legalább hat szóval több volt, de ami megmaradt, „és az isten szerelmére, segítsen rajtunk épp elég bizonyíték arra, hogy a fiatalember úgy látta, valamilyen rettenetes veszély fenyegeti, amelytől azért valaki megszabadíthatja. Azt írja, hogy „rajtunk, tehát másvalakit is érint a dolog. Ki más lehetne ez, mint az a sápadt, szakállas férfi, aki szintén nagyon izgatottnak látszott? A vizsgálódásainkat tehát a következőkre szűkíthetjük: mi lehet a kapcsolat Godfrey Staunton és aközött a szakállas között? És ki lehet az a harmadik, akitől mindketten védelmet remélnek ezzel a fenyegető veszéllyel szemben?

– Csak azt kellene megtudnunk, ki a távirat címzettje – vetettem föl.

– Pontosan erről van szó, Watsonom. Ötlete igazán mélyenszántó, és már nekem is megfordult a fejemben. De, gondolom, ön is számolt azzal, hogy ha csak úgy besétálunk egy postahivatalba, és elkérjük egy másik ember táviratának ellenőrző szelvényét, a hivatalnokok erősen vonakodnak majd teljesíteni a kívánságunkat. Ilyen dolgokban nagyon is titkolódzók tudnak ők lenni! Persze, azért némi ravaszkodással célhoz érhetünk. Előbb azonban szeretném átnézni ezeket az asztalon hagyott papírokat, éspedig az ön jelenlétében, Mr. Overton!

Egy csomó levél, számla és feljegyzés hevert ott, Holmes ezeket csupa ideg ujjaival gyorsan átforgatta, éles, fürkésző tekintetével megvizsgálta.

– Semmi – jelentette ki végül. – Apropó, gondolom, a barátja egészséges fiatalember, nem volt vele semmi rendellenesség.

– Egészséges, mint a makk.

– Nem volt beteg, amióta ismeri?

– Egy napot sem. Egyszer köhögött egy kicsit, egyszer pedig kifordult a térde, de az sem volt komoly ügy.

– Talán mégsem volt olyan vasszervezetű, mint gondolja. Az a véleményem, hogy lehetett valami rejtett baja. Néhány papírt, engedelmével, zsebre tennék, mert a nyomozás további részében esetleg lehet valami jelentőségük.

– Egy pillanat! Egy pillanat! – kiáltotta egy nyafogó hang.

Mindannyian felnéztünk, és egy kicsi, különös öregembert láttunk az ajtóban, aki pattogva hadonászott. Színehagyott fekete ruha volt rajta, igen széles karimájú cilinder és lazán kötött fehér nyakkendő – olyan volt ebben az öltözékben, mint egy falusi pap vagy egy gyászhuszár. Mégis ütött-kopott, sőt abszurd megjelenése ellenére recsegő hangja, sebes, felfűtött gesztusai megragadták az ember figyelmét.

– Kicsoda maga, és milyen jogon nyúl annak az úrnak az irataihoz? – kérdezte.

– Magándetektív vagyok, és megpróbálok magyarázatot találni az úr eltűnésére.

– Á, szóval magándetektív! És ki adott megbízást magának?

– Ezt az urat, Mr. Staunton barátját, hozzám küldték a Scotland Yardról.

– Maga kicsoda, uram?

– Cyril Overton vagyok.

– Akkor maga küldte nekem a táviratot. A nevem Lord Mount-James. Jöttem, amilyen gyorsan csak az omnibusz hozott. Szóval, maga megbízott egy magándetektívet!

– Igen, uram.

– És kész viselni a költségeket?

– Biztos vagyok benne, uram, hogy Godfrey barátom, ha előkerítettük, hajlandó lesz erre.

– És ha nem találják meg? Akkor mi lesz, erre válaszoljon!

– Ez esetben nyilván a családja…

– Szó sem lehet róla! – visította a kis ember. – Egy pennyre se számítsanak tőlem! Egy pennyre se! Ezt jegyezze meg, detektív úr! Ennek a fiatalembernek rajtam kívül nincs más családtagja, és én csak annyit mondhatok, hogy nem vállalom a felelősséget. A fiatalember csakis azért számíthat komoly örökségre, mert én soha életemben nem szórtam a pénzt, és ezt most sem óhajtom elkezdeni. Ami pedig a papírokat illeti, amelyek között ön olyan szabadon garázdálkodik, vegye tudomásul, hogy ha bármi olyan van bennük, amely valami értékkel bír, szigorúan számot kell adnia arról, hogy mit tesz velük.

– Rendben van, uram – felelte Sherlock Holmes – Megkérdezhetem addig is, van-e önnek valami elképzelése a fiatalember eltűnéséről?

– Nincs, uram. Elég nagy már, hogy vigyázzon magára, és ha volt olyan bolond, hogy elvesszen, én nem vállalom az előkerítését.

– Tökéletesen megértem az álláspontját – mondta Holmes huncutul hunyorítva. – De ön talán nem egészen érti az enyémet. Godfrey Staunton tudomásom szerint szegény ember. Ha elrabolták, nyilván nem azért, amije neki van. Az ön gazdagságának viszont messze földön híre van, Lord Mount-James, és teljességgel elképzelhető, hogy valami tolvaj banda ejtette csapdába az ön unokaöccsét, mégpedig azért, hogy az ön házáról, szokásairól, vagyonáról hasznos értesüléseket csikarjanak ki belőle.

Kellemetlen kis látogatónk arca olyan fehér lett, mint a nyakkendője.

– Szent egek, uram, miket beszél! Nem is mertem volna gondolni ilyen gazemberségre. Micsoda embertelen csirkefogók vannak a világon! De Godfrey derék fiú, rendíthetetlen. Őt nem lehet rávenni semmivel, hogy elárulja öreg bácsikáját. De az ezüstöt még ma átvitetem a bankba. Maga pedig ne kímélje a fáradságot, detektív úr! Mozgasson meg minden követ, hogy épségben visszahozza az unokaöcsémet. Ami a pénzt illeti, hát, egy ötösre vagy akár egy tízesre is számíthat tőlem.

A fukar arisztokrata még ilyen megszeppenten sem tudott használható adatokat közölni velünk, az unokaöccse magánéletéről ugyanis vajmi keveset tudott. Egyetlen kiindulópontnak maradt a csonka távirat, és ennek másolatával a kezében Holmes elindult, hogy megkeresse a második láncszemet. Lord Mount-Jamest leráztuk magunkról, Overton pedig elment, hogy a csapat többi tagjával is megbeszélje a rájuk szakadt szerencsétlenséget.

A szállodától nem messze volt egy távírda. Megálltunk előtte.

– Érdemes megkísérelni, Watson – mondta Holmes. – Ha volna vizsgálóbírói parancsunk, természetesen követelhetnénk az ellenőrző szelvényeket, de ott még nem tartunk. Nem hinném, hogy ilyen forgalmas helyen emlékeznének arcokra. Meg kell kockáztatunk.

– Igazán ne haragudjon, hogy zavarom – fordult a legnyájasabb hangján a rács mögött ülő fiatal nőhöz –, de azt hiszem, valami nem stimmel azzal a távirattal, amelyet tegnap adtam fel. Nem kaptam rá választ, és az az érzésem, elfelejtettem aláírni. Meg tudná mutatni nekem, csakugyan így áll-e a dolog?

A fiatal nő egy köteg sürgönyszelvényt vett elő.

– Hány órakor adta fel? – kérdezte.

– Röviddel hat után.

– És ki a címzett?

Holmes az ajka elé tette az ujját, és felém sandított.

– A vége ez volt: „az isten szerelmére, segítsen rajtunk" – suttogta bizalmasan. – Nagyon aggaszt, hogy mért nem kaptam választ.

A hölgy kivett egy szelvényt.

– Itt van. Valóban nincs aláírva – mondta, és kisimította a lapot az asztalon.

– Hát persze. Itt a magyarázat, miért nem kaptam rá választ – mondta Holmes. – Jaj, istenem, hogy lehetek ilyen ostoba! Viszontlátásra, kisasszony, és nagyon köszönöm, hogy megnyugtatott.

Amikor kiértünk az utcára, nevetve dörzsölte össze a kezét.

– Nos? – kérdeztem.

– Haladunk, Watsonom, haladunk. Hét különböző tervem volt, hogyan vethetek egy pillantást arra a táviratra, de abban nem is reménykedtem, hogy mindjárt az első sikerrel jár.

– Mit tudott meg?

– Megvan a kiindulópontunk a nyomozáshoz. – Leintett egy kocsit.

– A King’s Cross pályaudvarra! – mondta a kocsisnak.

– Ezek szerint utazunk?

– Igen. Úgy vélem, el kell ugornunk együtt Cambridge-be. Minden jel abba