A Kordillerákban

KARL MAY

A KORDILLERÁKBAN

ÚTI KALANDOK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-958-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I.

A GRAN CHACO

Palmar városa Corrientes tartományban fekszik, Argentína Mezopotámiájában, a Corrientes folyó mellett. Nem nagy, de nevezetes kereskedőváros; ipara, kivitele csekély.

Abban az időben, mikor átutaztam rajta, ez a városka volt a Lopez Jordan fölkelése ellen szervezett hadműveleteknek kiindulópontja. Volt itt mindenféle katona, meglehetős szedett-vedett népség, de mégsem olyan züllött, mint a Jordan hadserege. Éppen gyakorlatot tartottak, mikor ideérkeztünk a Lopez Jordan foglyul ejtett hadosztályával.

A város nem fekszik közvetlenül a folyó mellett, hanem egy láp van a kettő között, melyet nádtöltéssel tettek járhatóvá.

Alsina ezredes galoppban vezényelt minket a plazáig és a casa de ayuntamiento (városháza) előtt állított meg. Ott jelentkezett a térparancsnoknál. Hilario testvér és én vele mentünk, hogy a történtekről tanúskodjunk.

A jelentés után a fölkelő tiszteket a városházán, a közlegényeket corralokban zárták el, addig is, amíg ítélkeznek róluk.

Minket pedig mind meghívtak ebédre, azután elszállásoltak egy gazdag kereskedőnél.

Én hamar lefeküdtem, mert nagyon kívántam már a nyugalmat, s a városra különben sem voltam kíváncsi.

Hilario testvér, Turnerstick és kormányosa, Larsen, szintén lefeküdtek, csak a többiek mentek szétnézni a városban, így Gomez is, a fiatal indiánus, akinek anyját kimentettem a Paraná folyóból.

Késő este volt, mikor Gomez visszajött, és engem fölébresztett.

– Bocsásson meg, uram – szólt –, de tüstént haza kell térnem, mert a földijeim veszélyben vannak. Figyelmeztetni akarom őket.

– Hol lakik a törzse?

– A Paranán túl, a Rio Vivoras felső folyása és a Rio Salado között.

– És kik fenyegetik a törzsét?

– Jövevények Buenos Airesből és Corrientesből. A vezéreik egy észak-amerikai mérnök meg egy buenosi bankár ügynöke. Ki akarják bővíteni a Rio Saladót, hogy gőzhajók is járhassanak rajta. A folyó bal partján van egy őserdő, onnan ki akarják vágatni a fákat és leszedetni a yerbát (tea), hogy Paranába szállítsák és sok pénzt keressenek.

– Van rá engedélyük?

– Nem tudom.

– Sokan vannak?

– Sokan. Az én törzsem, az ariponok, a régi telepek mellett laknak, s így bizonyosan összetűzésre kerül a dolog. Azért futok haza, señor, hogy őket értesítsem. Meg aztán ismerem a fehérek szokásait, spanyolul is jól beszélek, és így tolmács is lehetek. Ámbár a fehérek vezetője olyan jól érti a mi nyelvünket, akárcsak született indián volna. A fehérek közül az ismeri legjobban a Gran Chaco vidékét. Híres róla!

– Mi a neve?

– Geronimo Sabuco.

– Ah! Őt hívják közönségesen el sendadornak?

– Igen. Ismeri, señor?

– Nem. De hallhatta, hogy sokszor beszéltünk róla.

– Beszéltek az urak egy sendadorról, de ezen a vidéken annyi van, hogy nem tudtam, melyiket értették. Tehát Sabucót keresik az urak?

– Őt. Vezetőül akarjuk szerződtetni.

– Most már késő.

– Mindegy. Meg kell kapnunk. Hiszen csakis azért jöttünk ide, hogy őt a Gran Chacón fölkeressük.

– No ennek örülök, señor. Akkor velem jöhetnek az urak. Mert másképp meg nem találják.

– Helyes. Majd megbeszélem ezt a társaimmal.

– Akkor kérem, señor, siessen, mert nekem még pirkadat előtt indulnom kell.

– Kérdés: nem érkezik-e későn?

– Nem hiszem. Igaz, hogy azok öt napja indultak el innen, de csak ökrös szekéren mennek, én pedig lovon, s így utolérhetem őket.

– Lovon milyen messze vannak azok a telepek?

– Paranától úgy tíznapi út, de szekéren több mint két hét.

– Ha maga az édesanyját is magával viszi, akkor nem haladhat gyorsan. Tehát várja meg a napkeltét, mert így is, úgy is elkésik. És hogy akarnak a Paranán átkelni?

– Megvárunk egy hajót vagy tutajt, az majd átvisz.

– Abba sok idő telik. Majd beszélek én az ezredessel meg a térparancsnokkal, talán csak adnak nekünk néhány dereglyét.

– Az is igaz, señor. Én mondhatom, hogy jól ismerem a vidéket. No, a bátyám, Antonio Gomarra még jobban, de senki úgy, mint Geronimo Sabuco. Itt nagy és veszélyes mocsarak vannak. De én tudok egy keskeny öblöt, mely a Paranából messze benyúlik a szárazföldre; azon átmehetünk a dereglyékkel, s kikerülhetjük a mocsarakat.

– Ez pompás! Tehát megvár minket?

– Meg, ha persze az urak velem jönnek.

– Mindenesetre.

Ezzel búcsúztam el Gomeztől.

Hilario is nagyon megörült, mikor reggel a dolgot neki elmondtam.

De mikor átmentünk a yerbaterókhoz,{1} itt nagy meglepetésünkre azt hallottuk, hogy Gomez még az éjszaka elutazott lovon, az édesanyjával együtt.

– Nos jó – szóltam –, tehát legyünk mi is készen az indulásra.

Alsina ezredes megígérte, hogy el fog minket látni a szükségesekkel, bár sajnálta, hogy olyan hamar megválunk tőle.

Most csak Gomarrát kellett megkérdeznünk, hogy elvezethet-e minket a telepekig.

– Miért ne – felelte. – Sokszor jártam arra.

– Ismeri az ariponokat?

– Elég jól értem a nyelvüket. Ebben rám bízhatják magukat. Tehát a sendador még ott van? No akkor csakhamar érjük utol!

A térparancsnoktól megtudtuk, hogy csakugyan Geronimo Sabuco annak az expedíciónak a vezetője.

– De vigyázzanak arra az emberre – mondta. – Úgy hírlik, hogy az indiánokkal tart. Én meg is fenyegettem, hogy főbe lövetem, ha az expedíciónak baja történik.

– Jól föl van az szerelve?

– Pompásan! Húsz fegyveres ember. A Rio Saladón túl ugyanannyi várja őket.

– Az még nem sok egy egész törzs ellen.

– Az nem számít, hogy hányan vannak a vörösek. Megszaladnak azok a puskától, és nyílt harcba csak ritkán bocsátkoznak.

– Nők is vannak az expedícióban?

– Hogyne, mert öt férfi a családját is magával vitte. Helyre akarják állítani a régi telepeket, hogy megint lakhatók legyenek. Ha a kezdet megvan, új telepítvényesek jönnek utánuk.

– Éppen ez az első kísérlet bajos. Az indiánok nem tűrik ezt nyugodtan.

– Akkor egyszerűen lelövetjük őket.

Kaptunk két nagy dereglyét, melyekben kényelmesen elfértünk a lovainkkal együtt. Elbúcsúztunk a tisztektől, és jó széllel elértük négy óra alatt a Rio Paranát.

Sok eső eshetett itt, mert a folyó megdagadt és sárga színű volt.

Mikor besötétedett, kikötöttünk, és megháltunk vagy a két dereglyében, vagy a parton.

Másnap délben a folyó olyan keskeny és sekély lett, hogy itt meg kellett állanunk. Kifizettük az evezősöket, és most már, hogy a mocsarakat szerencsésen elkerültük, lovon folytathattuk utunkat erdőn, mezőn keresztül.

Harmadnap reggel értünk a hírhedt Gran Chaco vidékére.

Itt még nem találtam semmi különöset, ami a rossz hírét igazolja; csak a hőmérséklet gyakori változása miatt szenvedtünk. Míg nappal majd megfőttünk a melegtől, éjjel dideregtünk a szinte téli hidegben. Vadat találtunk bőségesen. Sós vizű lagúnák mellett haladtunk el, melyekben nem tenyészett hal, a krokodilok miatt.

Nyolc nap alatt, Gomarra becslése szerint, tíz napra valót is lovagoltunk, és már közeledtünk a telepekhez.

Most előrelovagoltam a fráterrel és vezetőnkkel, hogy megkeressük a szekérkaraván nyomát.

Dús növényzetű prériföldön voltunk, ahol a fű embermagasságnyira nőtt, és a lovainkat is szügyig elfedte. Itt tehát a friss nyomot hamar meg lehetett találni.

Csakugyan délen, vagyis tőlünk balra, egy sötét vonalat láttunk meg, mely velünk párhuzamosan haladt a fűben. Két ló nyoma volt.

– Talán ez Gomez és az anyja lett volna? – kérdi a fráter.

– Meglehet – feleltem.

– Én nem hiszem. Mi nagyon siettünk, tehát őt megelőztük.

– Ki tudja? Hátha neki is volt oka nagyon sietni. És ismeri a vidéket.

– Én is amondó vagyok – szólt Gomarra. – Az a Gomez nagyon okos, sőt agyafúrt ember ám. Csakhogy azt mégsem lehet kitudni, hogy kik ültek a lovakon.

– Dehogynem – vetettem ellen én.

– Ugyan! Ön talán tudná? – kérdé Gomarra, hitetlenül rázva fejét. – No lássuk!

– Az nem megy olyan hamar. Most még csak azt látom, hogy a két ló ki volt fáradva.

– Miből látja?

– Abból, hogy csak vánszorogtak. A nyom a telepítvények felé vezet, s így valószínű, hogy a lovasok Gomez és anyja voltak.

– Mások is lehettek. Gomez hogy előzhetett volna meg minket?

– Várjunk csak. Majd elválik.

Tovább ügettünk a nyomon. Mikor a lagúnákhoz értünk, balra szekérnyomot is fedeztünk fel.

Látszott, hogy itt megálltak és megitatták az állatokat. A fű több helyen le volt perzselve, tehát tüzeket is gyújtottak.

– Ez a karaván nyoma – szólt Gomarra. – Mikor lehettek itt?

– Tegnapelőtt – feleltem –, ahogy a nyomokból látom.

– No, akkor ugyancsak hajszolták a marháikat!

– Igaz, de a talaj jó. Akadályra alig találtak. Tegnap reggel indultak tovább.

– És a két lovas mikor járt erre?

– Ma délelőtt. Mivel most csak dél van, nem lehetnek messze tőlünk.

– Talán utol is érhetjük őket?

– Nem, mert a mi lovaink is fáradtak. Már csak a telepítvényeknél találkozhatunk velük.

– Kár!

– Vagy legföllebb én utánuk megyek – egyedül. Az én lovam sokat elbír. Akkor estig elérhetném őket.

– Azt ne tegye, señor. Ne váljon el tőlünk. Ki tudja, még mi történhetik önnel?

– Ugyan mi?

– Csak ne bizakodjék el. Most az ariponok területére értünk. Könnyen találkozhatik velük.

– Nem félek tőlük, sőt szeretnék velük megismerkedni. Igaz, hogy a nyelvüket nem értem.

– No lássa, már csak azért is óvakodjék tőlük, amíg nincs tolmácsa. Mi önt nem engedjük el.

A többiek is Gomarra mellé álltak, s így le kellett mondanom tervemről.

Tehát most a szekérnyom után indultunk, mellyel az előbbi nyom is együtt haladt.

Pár óra múlva láttuk, hogy a karaván ismét megállapodott, és a múlt éjszakát a sík mezőn töltötte. Ez feltűnő volt. Mi történt itt?

Megvizsgáltam a helyet, s fölfedeztem egy magános ember nyomát a tábor körül. Az az ember a karavánhoz tartozott, mert nyomai onnan indultak ki és oda tértek vissza.

Eközben ránk esteledett, és nem folytathattuk tovább a nyomozást.

Eddigi észleleteink vajmi csekélyek voltak, hanem azért mégis valami homályos sejtés támadt bennem. Ha nem féltem is, de gyanakodni kezdtem. Ám sokszor az ilyen előérzet többet mond a való tényeknél.

Korán reggel indultunk tovább. Egyik óra a másik után telt, hanem újabb pihenő nyomát nem találtuk. Ez megint feltűnő volt. Először két pihenő szorosan egymás után, most egy hosszú éjjeli út. ennek bizonyosan oka lehetett. De bárhogy gondolkoztam is, egyelőre nem találtam elfogadható magyarázatot.

Egyszerre a síkon egy sötét pont bukkant fel, mely felénk közeledett és mind nagyobb lett.

Egy vágtató lovas volt. Láttuk, hogy a lovát a lasszóval ostorozta.

Mikor elég közel ért, megemelte széles peremű kalapját, és felénk kiáltott:

– Halló, señores, önök azok, akiket keresek?

– Kiket keres ön? – kérdezte a fráter.

– Embereket, akik Palmarból jönnek.

– Mi onnan jövünk.

– Hála istennek! Akkor talán még segíthetnek…

– Kin segítsünk?

– Az…

Itt elakadt a szava. Megállt előttünk, s eddig csak a fráterre nézett, mert vele beszélt. De most meglátott engem, és elhallgatott.

Gaucho ruhát viselt és sűrű szakálla volt, melyből csak az orra hegye látszott ki. Kalapját mélyen a szemébe húzta.

– Cobrido! – kiáltott fel. – Lehetséges?…

– Mi? – kérdeztem én.

– Ön az?

– Ismer engem?

– Sőt! De ön, úgy látszik, egészen elfelejtett engem.

– Igazán nem emlékszem…

– Igazán?… Persze, persze, ez a szakáll…

– De a hangja ismerős… ön az, señor Pena?

– Az hát! Én vagyok! Adjon isten, señor!

És úgy megszorította a kezemet, hogy szinte fölkiáltottam.

– Hát csakugyan nem ismert rám? – kérdé kacagva. – És itt találkozunk, az őserdőben! No ez igazán mulatságos.

– Úgy találja? Pedig Mexikóban nagyon komoly ember volt ön.

– Akkor volt rá okom, señor.

– Most honnan jön?

– Goyából.

– Oda megyünk mi is, hogy megkeressük Geronimo Sabucót.

– Azt nem találják ott. Én csak most láttam a telepítvényeknél.

– Beszélt vele?

– Már hogy beszéltem volna? Nekem drága az életem.

– Ellensége önnek?

– Nem. De kihallgattam a beszédét, s ha ő rájött erre, akkor halál fia vagyok.

– Hát nem jót beszélt?

– Nem ám. Éppen azért jövök, hogy önöknek elmondjam…

– És ön tudta, hogy mi jövünk?

– Tudtam, csak azt nem, hogy ön az az „alemano", akiről beszéltek.

– Ki beszélt rólam? Talán Gomez, az indián?

– Igen, egy indián volt. A sendador Gomeznek szólította.

– Tehát a fehéreket, akiket a sendador vezet, el akarják árulni?

– Úgy van.

– Akkor beszéljen, kérem, de gyorsan!

– Várjon csak, señor. Most sietnünk kell. Útközben majd beszélek.

Sarkantyúba kaptuk tehát lovainkat, és továbbnyargaltunk.

– Tehát Goyában voltam – kezdte Pena, jó hangosan, hogy mind meghalljuk –, és haza akartam menni, a Saladón keresztül…

– Egyedül? – vágott közbe Hilario. – Hiszen az nagyon veszélyes.

– Eh, én vén kalandor vagyok, nem ismerek veszélyt. De persze egy magafajta barát nem merne egyedül nekivágni a Gran Chacónak.

– Dehogynem. Jártam én már erre.

– Tempestad! Akkor ön talán Jaguár testvér?

– Úgy hínak.

– Az már más! No ennek örülök, hogy két ilyen elszánt emberrel találkoztam össze. De egy füst alatt nem mutatnák be a többi urakat is?

Ez is megtörtént, és most Pena így folytatta:

– Goyától hazáig a régi telepeken át vitt a legjobb út, tehát azt választottam. Ma érkeztem oda. De mivel tudtam, hogy ott az ariponok miatt nincs nagy biztonságban az ember, hát igyekeztem elbújni. A lovamat bedugtam egy régi udvarba, ahová nem egykönnyen lehet férni, magam pedig letelepedtem két bedűlt fal közé. Ezt a helyet egyszer véletlenül fedeztem föl. Kúszónövények is vannak ott, hát pompásan elrejtőzhettem. Ott akartam megpihenni, mert egész éjszaka lovagoltam. Délben akartam utamat folytatni, hogy estére beérjek az őserdőbe. Délig aludtam is, akkor valami beszélgetésre ébredtem föl. Két férfi beszélgetett spanyolul. Kikandikáltam a repkény közül, s láttam, hogy a kuckóm előtt egy kövön ül egy öreg, sovány, csontos, fehér bőrű ember, meg egy fiatal indián. Valamivel odább meg egy indián asszony ült…

– A Gomez anyja.

– Meglehet. Minden szavukat hallhattam. Hát a következőket beszélték. Azt mondja a fehér: – Mostanában minden éjszaka körüljártam a tábort, hátha meglátnék egy aripont, de hiába. Te vagy az első, akivel találkozom. – Azt mondja rá az indián: – Én meg már tegnap óta a maguk nyomába mentem, de ma, hogy utolértem magukat, féltem egy kicsit a közelségükben. Hát, gondoltam, kerülök egyet, és megkeresem a törzsemet. – Hol a törzsed? – Mindig itt vannak közel. Ma estére találkozom velük. – És idehozhatod őket? – Ha ön is jónak látja. – Furcsa! Hiszen minden főnök ismer engem. Üzletre mindig kapható vagyok. Tudod a föltételeimet? – Nem, señor. – De azt tudod, hogy a barátotok vagyok, és néha gondoskodom számotokra egy-egy jó fogásról? – Azt tudom, señor. – És tudsz hallgatni is? – Hallgatni a legfőbb erény. – Jó. Hát csak annyit mondok, hogy ilyen embereket mindig kiadok nektek azzal a föltétellel, hogy ami náluk van, minden pénz, arany vagy ékszer, az az enyém; a többi mind a tiétek. Elfogadod? – El. – Hát a többiek? – Azok is, ha már eddig is így alkudtak meg. – Akkor mondd meg nekik, hogy van velem húsz férfi, öt asszony, tizenkét gyermek, azokat megkapják. Az emberek aranya, gyűrűje, órája az enyém; minden egyéb, a gyermekek váltságdíja is, a tiétek. – Megmondom ezt a főnöknek. – Mindig megölitek a férfi foglyokat s a gyermekeket? – Mindig. – Hát ezt most nem tűröm. A gyermekek is maradjanak életben; annál több váltságdíjat kaptok. – No, többet nem kapunk, mert ha a gyermekeket életben hagyjuk, akkor meg is tartjuk; azokból indiánok lesznek. – Nem kell őket megölni, anélkül is meghalnak. Ismered a Krokodil-szigetet? – Igen. Atyáink oda küldték hadifoglyaikat, ahol azok vagy éhen haltak, vagy a krokodilok ették meg őket. – No látod, ma estig odaviszem a húsz embert. – De ha nem mennek? – Dehogynem! Azt bízd csak rám. A fegyvereiket elcsalom tőlük. – Én meg elhozom az ariponokat, s aztán megosztozunk. – Meg, és én továbbmegyek. De most siess. – Megyek, señor, de előbb figyelmeztetem, hogy vigyázzon. Ma még jönnek fehérek. És éppen önt keresik. – Diablo! engem? És kik azok? – Egy alemano, aki a Jordan kezéből is megszökött, két majort elfogott, és legyőzött négyszáz embert. – Ördöngös fickó lehet! Hát velem mit akar? – Hogy mutassa meg neki az utat, nem tudom, hová. – Hát még ki van vele? – Egy amerikai hajóskapitány, a kormányosa, Jaguár fráter… – Még ez is? No éppen jókor. Hát még? – Hat yerbatero, akiknek a vezetője señor Monteso… – Monteso? Hiszen az jó ismerősöm. Mondd csak, az az alemano tud spanyolul? – Akár egy született spanyol. – És nem beszéltek Peruról? Vagy kipuk-ról?{2} Inka nyelvről? – Nem. – Hát írásokról, tervrajzokról, elrejtett kincsekről? – Nem. – Pompás. Tehát jól tudnak hallgatni. És az az alemano indiánul is tud? – Hallottam, hogy évekig élt az indiánok közt. – Megvan! Most már tudom, mit akarnak velem. De ki mondta meg nekik, hogy én itt vagyok? – Én, mert Palmarban így hallottam. – Jó. Mikor jönnek? – Azt hiszem, hamar, mert rögtön utánam indultak és nagyon siettek. Gomarra, a bátyám vezeti őket. – Az is aripon? – Nem, más törzsbeli, csak az anyja volt az enyémnek testvére. – Hát akkor én elcsalom előbb az embereket a Krokodil-szigetre, s megcsinálom veletek az üzletet, azután visszajövök ide, hogy az alemanót bevárjam. Azt mondom majd neki, hogy a karaván elbocsátott engem és továbbment. – De vajon elhiszi-e? – Azt csak bízd rám. – Jó, señor. De hová viszi az asszonyokat? – Ismered azt a nagy feszületet, melyet Nuestro señor Jesu-Cristo de la floresta virgen néven ismernek? – Az erdei Krisztust? Hogyne! – No hát éjféltájban legyetek ott. Odamegyünk a szekerekkel. Ti megtámadtok minket, persze engem is, de én véletlenül megmenekülök. Ezt majd elmondom az alemanónak is. Tehát megértettél, Gomez? Akkor most menj, hogy időt nyerjünk. – Ezt a beszélgetést hallgattam én ki – folytatta Pena. – Az indiánus elment az anyjával, a sendador pedig egy darabig ottmaradt és gondolkozott. Aztán fölállt, és lassan elment a helyről.

– És ön akkor mit csinált? – kérdeztem.

– Természetesen rögtön arra gondoltam, hogy ezt