Szerencseállat

KISZELY GYULA

SZERENCSEÁLLAT

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-658-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓ

Egy szövevényes bélyegzésű csomagot kaptunk. Ez nem volt szokatlan. Az sem volt szokatlan, hogy a csomagban terjedelmes kézirat volt. Magában az sem lett volna szokatlan, hogy a kézirat papírja a jellegzetesen kínai rizsháncspapír volt. Ami a többivel együtt szokatlanná tette az egészet, az az volt, hogy a kínai papírra írt, szövevényes bélyegzésű kézirat magyar nyelvű volt.

Hogy a szokatlansága mellett érdekes is volt-e, azt ítéljék meg kedves olvasóink. Mi közreadtuk, mert a közreadása közérdekűnek látszott. Ám ezt is ítéljék meg a kedves olvasók.

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Ezen a világvégen nem sokat számít, ki mi volt otthon, vagy egykor. Az számít csak, ki mennyi egyéniség most is itt. Én itt nem vittem sokra. Úgy látszik, nem is voltam idevaló „egyéniség". Itt hát nem is törődik velem senki. Repülőgépek azonban már innen is járnak és a posta is elvisz sok hírt. A pletyka, meg az ő kiszámíthatatlan útjain még többet. Lehet, hogy ez a három alkalmatosság énrólam is elhord valamit. Otthon meg én is voltam annyi, hogy szerettek sokan olyanok is, akik a kalandorságot elítélik.

A kérésem tehát az, adják ki, amit küldök. Hisz vannak otthon, akik meg a kalandos meséket szeretik. Lesznek olyanok is, akik megértik, hogy mi, akik sokat szenvedtünk, miért értettük meg, miért kívántuk meg és miért kerestük az Engesztelődést. És legyenek olyanok is, akik gondolnak rá, ha otthon a kávéjuknál azt olvassák: A Reuter (vagy Havas), vagy egyéb ügynökség jelenti, hogy Ning-po elesett, vagy Ning-pót felmentették… mennyi intrikát és mennyi tragédiát jelent az itt.

Ha meg talán olyanok is lesznek, akik észreveszik, hogy hány honavesztett magyar fiú vergődik veszett idegenben – akkor értsék meg, hogy az Engesztelődést, amelyet mi nem bírtunk itt, a pogány Keleten meg kell kezdeni. De hisz ezt elmondja May a végén.

Én, mondom, nem sokra vittem itt. Nem láthattam magas távlatokból az összefüggéseket. Azt mondom el csak, ami a saját bőrünkön történt. Azok azonban, akiknek a tájékozottságát a Reuterek nap mint nap kiegészítik, meg fogják érteni azt is: élet, szerelem, diplomácia, világtörténet néha egy csepp szerencseállaton múlik.

I. FEJEZET

Úgy tangóztunk azon az estén, mintha részeg néger matrózok lennénk. A jazz veszettül üvöltött, mi meg összecsikorított fogú szenvedéllyel fogtuk magunkhoz a leányokat. Nagyon sok szép leány volt együtt és csupa elszánt képű jobber. A terem azt a benyomást tette, mintha a világ összes népének valami mintavására volna. Válogatott példány minden nemzetből. És minden példány eladó…

Demokratikus volt különben a vásár, amint demokratikus itt most minden. A stréber Ning-po előbb is Sanghajt játszott, most, amióta jól-rosszul körül van véve ellenséggel, a mandarinok komáznak a csőcselékkel… A dölyfös idegenek is komáznak a kinézerrel. Áttört a kínai porcelánfal. A mennyei helytartó mandulaszemű leánya az angol attaséval táncolt egész éjjel, a Bank von Deutschland felesége meg a szovjet-gyanús Mezerszkivel bújta a sarkot.

Én, a bérautós, az esti fuvarommal táncoltam folyton. May volt a fuvarom azon az estén. A leány kitört az idegenek korzójának sétapletykáló mezőnyéből és nekifutott az autóstanknak. Akkor láttam legelőször. A bolondos kinézer napgolyó úgy vágódott éppen az öböl vitorlái közé, mintha ott fönt, a lila-sárga magasságban, valami rézistennek a fejét csapták volna el a nyakától… az izzó vére küllős csíkokban fröcsögött szét a horizonton és a May sugár alakját káprázatosan körülaureolázta. A leány felnyújtott, kíváncsiskodó nyakkal már messziről nézelődött. Azután egyenesen a Vörös Johnnak tartott.

John már emelte a sapkáját és a pipát zsebre vágta… A leány azonban megrázta a nagy kalapját…

– Nem, nem megyünk… – hadarta az ő szeles és muzsikás beszédmodorában. – Van itt egy ember, árbocmagas – de most nem látom… Kisasszonylába és bagaria-illata van…

– Mind bőrszagúak vagyunk… a bőrruhától – biztatta John… May azonban türelmetlenül nyújtogatta tovább a nyakát, mint valami messzi tájról való madár, amely párját hívja a dzsungelben, közben meg folyton szeleskedett:

– Ez nem visel bőrruhát, khakit visel, mint az angol kapitányok, ha a harctérre mennek… A visszavasalt pantallója fölött mesés harisnya látszik…

Én régi bécsi fiákeresek módján a Lanciám ernyője alatt ültem. Elkezdtem csendesen visszahúzni a lábam. A khakiről és a harisnyáról magamra ismertem. Az ember, hiába, ha sofőr lett is, öltözködik bizonyos fokig, az azonban nem szükséges, hogy ha sofőr lett is, a lábáról keressék, vagy a szagáról a kollegák közt.

John szerencsére rossz kolléga, ha fuvar van szóban. Már visszavágta a fülére a sapkát és a pipáját is visszahelyezte az agyarára.

– I don’t know – dörmögte a vállát vonva.

Azt hittem, hogy nem találnak rám – fuvarnak éppen nem szeretem a szeles hisztérikákat – fuvar egyébként is van elég ezen a lázas tengerparton – ekkor hozta oda az ördög Xilost és megbökte a kövér, nehezen mozgó nyelvét…

Xilos a May bankárja és mindig a leány nyomában talpal. Sötétmájú ember, aki szeret kajánkodni a mások dolgán. Ott állt a leány háta mögött és a vastag havannájával hanyagul mutatott felém:

– Ha csak kisasszonyláb kell, May… van itt egy pár.

May elém toppant, egy olyan saroktól főig pillantással mértéket vett rólam, azután azt mondta:

– Na, végre… kérem, vigyen az Admirálba…

Mindjárt felfogta a térde fölött a selymeit és a derekának egy csodálatos vonaglásával a födél alá fészkelődött.

– Máskor úgy támaszkodik a gépéhez, mint egy autóisten… azért nem láttam – magyarázta.

Nagyon szép leány May, de bakafántos kedvemben voltam. Holnaptól kisasszonylábúnak neveznek az egész standon.

– Sajnálom… foglalva vagyok… – hazudtam egész hat láb hosszúságomban…

May pajkosan kacagott az ernyő alól.

– Maga, ugye, nemrég autós? A taxizászlója áll, mint a Sión hegye… Ne bánja, hogy hallotta, amit magáról mondtam… én nem bánom… én sokszor azért beszélek, hogy hallják, amit mondok.

Hát ez szeles ördög, de eszes ördög. Valamit, úgy látszik, evett rajtam… Divat lehetek a korzón, vagy ilyesféle. Mindegy. Szép leány. Gyerünk az Admirálba. Hisztérikának már nem tartottam. Az ilyen gyorsszájú leányok nem alattomosak. Elfogulatlanok a férfiakkal.

Gyújtottam és kanyarodtunk neki a tengerpartnak… Még hallottam, amint Xilos veszekedni kezdett az ernyő alatt.

– Nem szeretem, May, ha így bizalmaskodik kétes elemekkel… A szeszélyeihez szokva vagyok, de…

– Ez nem kétes elem – csapott le rá fiatal vércse módján May –, kalandor… jó… Mindnyájan kalandorok vagyunk ezen a tengerparton… Ő is, maga is, én is… csakhogy…

Xilos jónak látta ekkor valami idegen nyelvbe csapni, a motor is dolgozni kezdett. Valami hiúság ösztökélt, hogy hatalmas tempót vegyek és úgy száguldtam velük a kínai művészettel kicirkalmazott makadámon, mintha öngyilkosjelölt volnék…

Az Admirált nem lampionnal világítják, hanem a külön kínai szivárvány hét helyett kétszáz színében játszó nyugati villanyfénnyel. Az egész Ning-po se pierre-lottis. Már claude-farrères sem. Azt a benyomást kelti, mintha egy habszakállú jobber jobb business kedvéért öltözött volna mandarinnak, vagy musmének. A tengerpart házai kacéron nézik a fogsorukat az öböl vizében, igazában azonban józan és merev betonszerkezetek, amelyeket csak a boltos fantázia kendőzött színessé pókhasú urnákkal és rikító selymekkel. A városra egyszerre ráhasal a trópusi, hirtelen sötétség, akkor a koldusnegyedben néhány fakó papírgömb gyúl ki és a jobber rajok fehér flanelesen bújnak elő az Idegenek korzóján… Ez minden.

Az Admirál is ott állhatna nálunk a Király utcában. Mikor stoppoltam a fénykoszorús portálja előtt, marsall bérruhás kapus hajbókolt a fuvarom elé, egy bambuszpálcás rendőr meg rám vakkantott, hogy siessek félre. – May és Xilos egyszerre nyújtotta felém a kezét… Ők azon az idegen idiómán egész úton veszekedtek és fölöttem veszekedtek. Éreztem a füleimen, hogy May többször a koponyámra mutatott. Xilos most egy nagy bankót lobogtatott dölyfösen elém.

– Itt van… mehet…

May ellenben valami puhát és hideg tapintásút csúsztatott a tenyerembe.

– Vegye el a pénzt, de maradjon… Amíg kijövök, magára bízom Patsyt… Bent nem szeret… köhög az ópiumfüsttől…

A leány azzal eltűnt a fénykoszorú tündöklésében, én meg a tengerbe bámultam… Patsy egy aranyvörös, pikkelytestű gyíkforma kis hüllő volt, amely mereven bámult fel rám a csillogó drágakő-szemével.

– Vágja zsebre a pénzt, Mr. Hunth és hajtson hozzám… Itten állok a pálma alatt…

A csonka Tedd volt, aki a sárhányómra hágott. Szeretem ezt a százforradásos angolt. A tengerpart leghazárdabb sofőrje. Fél kézzel elmanővereztem a gépet.

– Vagy úgy – mondta Tedd –, ez a varangy van a kezében. Nagyszerű fuvart fogott.

– Ismeri a fuvaromat – tudakoztam, mialatt pipára csiholtunk.

– Sokszor hordom az éjszakában őket. Olyankor nekem is a markomba nyomja a varangyot. A szerencseállata – dörmögte Tedd fél szájjal a pipa mellől. – Lehet azonban keresni rajtuk. Az ember is jól fizet, a leány meg éppen.

Én más dologra voltam kíváncsi.

– Tulajdonképpen kiféle népek – kérdeztem –, apa, férj, barát?

– Egyik sem – vonta a vállát Tedd. – A leányt a plátói talánynak hívják a korzón, a férfit meg arról nevezik, hogy finanszírozza.

Felkaptam a fejemet.

– Plátóian?

Tedd vakkantott

– Nemigen értek ezekhez az öreg görögökhöz – mondta nyíltszívűen –, de ha azt jelentik, hogy a leány tisztességes, akkor mérget vehet rá, hogy igen. Mi, éjjeli emberek is tudjuk az ilyet. A környékbeli szobaleányok azonban még jobban tudnak mindent.

Ettől fogva érdekelt May. Kalandornő, akit a környékbeli szobalányok tisztességesnek tudnak. Ezen a tengerparton. Te kis bestia – mondtam a szalamandernek, amely a kezembe simult. Talán az úrnőd is olyan, amilyen te vagy. Tűzálló. Nőnek ma ilyen lányok. Akiket nem tiltanak a férfiaktól. Nem kapják el az idegeik őket, ha férfit látnak. A kis bestiának is kopogott halkan valami, ha nem is szív volt, az aranypikkelye alatt. Úgy lehet azonban, kígyóból és fényes tollú madárból keresztezte a természet. Kecses volt, színes és hideg, néha veszedelmes is.

Egy lágy vadgalamb-kacaj ébresztett fel. A fejére csavart fátyolsállal May állt fölöttem és mulatott.

– Ha eleget álmodott rólam, bújjon ki a födél alól és jöjjön, táncolni fogunk, Patsyt a portásnak adjuk.

Patsy…

A kezembe meredtem, körültapogattam magam. Futott le valami hideg a hátamon, az azonban forró hullámnak futott vissza a fejembe, a szégyen volt, nem az álnok hüllő. Mikor elszívtuk a pipát Teddel, sofőrszokás szerint a gépbe húzódtunk. Tedd bizonyéra jóízűen horkolt, én azonban cigarettával csípettem még a nyelvemet. Patsyra vigyázni kellett. A cigaretta csak a khakimen égetett lyukat, most fricskáztam le a zubbonyomról, Patsy, a hideg és kaján hüllő azonban megugrott. Az ülésben sem volt, a gépben sem volt. Meggyújtottam a reflektort. Az úton sem volt.

– Fent ül a pálmán valahol és mulat rajtunk – mondta May. – Hagyja, nem vagyok babonás, Patsy inkább csak póz volt, a pincsiket ki nem állhatom és valami kell a toaletthez.

Megráztam a pálmát, de csak egy dió koppant le. May a könyökömbe karolt és vitt.

– Ki tudja – mondta. – Talán most maga lesz a szerencseállatom.

A fénykoszorú alatt mégis megálltam.

– Sofőr vagyok, Miss.

May egyszerűen besodort.

– Vannak ott bent magánál rosszabbak is.

Hát lehettek jobbak, de voltak rosszabbak is.

A commodore tisztjeinek aranyvállpántos yachtzakói mellett, hosszúszárnyú, pecsenyekabátos mandzsu pofák és vörösinges tatárok, akik a pantallójuk szárát fényes csizmatölcsérbe gyűrték. Fehérszmokingos jenkik mellett, hegyes szakállú franciák, camorra-képű taljánok és monoklis német fabábok, akik csodálatos gusztussal ép csak az orrlyukaik alatt hagynak bajuszt. A fal mentén néhány kirúgós mandarin szorongott. Ők nem táncoltak. A lótuszvirágos kimonóikkal olyanok voltak, mintha a terem gobelin-kárpitjaiba tartoznának.

A bárpultnál néhány koktélt mixeltettem magunknak. Azután körülfogtam Mayt és beleúsztattunk a rafinált rizspálinkák páráitól és ópiumos cigaretták füstjétől megült kavargásba. Én amerikai ősforrásánál, az argentínai dokkokban tanultam meg a tangót. May is úgy tudta ezt a bájos gimnasztikájú táncot, mintha ott tanulta volna. Mire a szaxofonosnak elfogyott a szusza és görcs állt az üstdobos csánkjaiba, össze voltunk táncolva Mayval és hosszú, légüres pályát szántottunk magunknak a szilaj emberhullámokba. A mandarinok figyelmes szemlélőink voltak és csücsörített ajkakkal bólogattak a May finom bokáinak.

Az első fordulóknál nemigen beszéltünk. A tangó nehéz tánc, ha igazán csinálja az ember, mikor azonban később becsíptünk kissé, inkább a vérünktől, mint a koktéloktól, szóvá tettem, ami bántott.

– A bankárját, Miss, hová tette, ha látná, nemigen szeretné, hogy kétes elemekkel táncol.

May pajkosan kacagott.

– Szegény bolond – beszélte azután –, alaposan megkínoztam. Na igen, ő beszél kalandorságról. Megmondtam neki, hogy igen, mind kalandorok vagyunk ezen a tengerparton. Csakhogy maga például – nekem jó mértékem van – azelőtt úri naplopó volt, most tud jó sofőr lenni. Xilos azonban zsákhordó volt és most sem tud gavallér lenni.

– A manót, ezt megmondta neki?

– Azért finanszíroz engem – mondta May komolyra váló szemmel –, maga persze nem tudhatja, most nekem is, mint magának, a régi sportom a mesterségem. Az urak jól mulatnak velem, hát olyan társalkodónő forma vagyok, csak hogy nem vén nénik, hanem sznob férfiak mellett. Valami a nevelőnő és pajtás között.

Egy olyan hosszú, siklós figurát csaptunk, mikor megint kurta, topogó lépésbe estünk, May folytatta:

– Utálatos mesterség – mondta. – Ezek az emberek enni se tudnak, és ha finomak akarnak lenni, magasba meresztik a gyémántgyűrűs kisujjukat. De mit akar. Élni kell valamiből. Az ember a pezsgőjükkel együtt lenyeli az esztétikáját.

– És lenyeli az udvarlást is – vetettem közbe rosszmájúan.

– Azt nem – mondta May –, ezek az emberek nem udvarolnak. Számszerű ajánlatot tesznek. Én azonban úgy egyeztem meg velük, hogy a neveletlenségüket tűröm, azonban senkinek az udvarlását nem fogadom, aki mégis próbálkozik, felmondás nélkül kigolyózom a tanfolyamból.

Ettől kezdve szerettem meg pajtásnak Mayt. Nemcsak tangópartnernek, de baj- és fegyvertársnak éreztem, aki az ő sajátos akasztófahumorú szellemével küzd az életért éppen úgy, mint én. És még valamit éreztem. Valami felcsattanó nagy kedvet. Hiszen most már nemcsak