Elbeszélések, kisregények I.

MÁNDY IVÁN

Elbeszélések –

kisregények 1.

A CSŐSZHÁZ

A TRAFIK

A BÚTOROK

A VILLAMOS

A MOSODA

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kaposvári Franciska

ISBN 978-963-377-269-0

© Mándy Iván jogutódja

© Fapadoskonyv.hu Kiadó 2014

A csőszház

szüleimnek

1.

– Úgy, na és most nézz körül.

Apa ezzel eltűnt a konyhában.

Helén lassú, fáradt mozdulattal levette a kalapját, és az ágy sarkára ült. Egy darabig csak így gubbasztott anélkül, hogy gondolt volna valamire. Aztán véletlenül megpillantotta az ágy közönséges, sárgaréz rácsát. Ez valahogy olyan szomorú, lehangoló volt, és a lány úgy érezte, mintha valami összefüggésben lenne mindazzal, ami az utóbbi időben történt.

Igen, nagyanyával sok minden meghalt…

Sovány kezével védekező mozdulatot tett, mintha el akarna magától riasztani valamit.

Igen, nagyanya halk, finom lényében benne volt a csöndes, hűvös Szentkirályi utcai lakás, a tanítóképző, a koncertek és még sok minden, amit nem is lehet megnevezni. Helén csak most tudja igazán, milyen boldog is volt akkor. Néha, különösen, ha egyedül maradt, úgy érezte, hogy jó lenne beszélni anyussal. Ilyenkor kinyitotta a nagy fényképalbumot, és sokáig nézett egy fehér ruhás, szőke nőt. Kár, igazán kár, hogy semmi emléke sincs róla. Olyan korán meghalt.

Nagy ritkán, inkább csak az utóbbi években, megjelent egy magas, barna képű ember. A ruha, az ing úgy feszült izmos alakján, mintha szét akarna repedni. Hangosan beszélt, de azért láthatólag zavarban volt. Örökké a kabátgombját csavargatta. Nagyanya hangjában mindig volt valami szelíd, de annál állhatatosabb szemrehányásféle, ha apával beszélt. Apa csak mosolyogva bólogatott, ahogy az előkelő, finom vonalú lányát nézte.

– Igaz is, hoztam neked valamit.

Ez a valami egy karóra volt. Meglehetősen közönséges karóra. Helénnek különben is volt már egy arany. De apa olyan megelégedett, büszke képet vágott, mintha ő kapta volna. Különben alig beszéltek egymással. Apa óvatosan megsimogatta a lány kezét, és sokáig nem tudta folytatni a megkezdett mondatot.

– A dolgok jól állnak.

Ennyit lehetett tőle megtudni. Aztán mikor kinevezték a Tisza Kálmán térre főcsősznek, és új, fekete ruhájában, vastag szivarjával megjelent, akkor egy pillanatra úgy látszott, hogy súlyos, erőteljes egyénisége háttérbe szorít mindent, a nagymamát, finom csipkeabroszaival, nippjeivel. Ez az ember a térről beszélt, a fákról, a tavaszi hajnalról, és ez az ember most egészen elszomorította az öregasszonyt. Lehajtotta a fejét és csak köhécselt.

Apa csak Helénhez beszélt, akinek okos tekintetű, barna szemében felcsillant valami, ami… Nos, igen, az egész csak addig tartott, amíg be nem csöngetett egy barátnője, egy hűvös és előkelő név. Apa zavarba jött, nemsokára vette is a kalapját, és ment.

Aztán, amin Helén nagyon sokat gondolkozott, hát hogy mehetett anya egy ilyen emberhez? Hisz anya egész biztosan nagymama világához tartozott, ami pedig igazán semmi kapcsolatban nem volt apáéval. Nagymama ugyan nem szívesen beszélt a dologról, de azért valamit mégiscsak meg lehetett tőle tudni.

– A szemben levő vaskereskedésben volt segéd. Hogy hogy ismerkedtek meg, mikor igazán mindenhova elkísértem anyádat, nem tudni. Egyszer csak beállít hozzánk, hogy hát adjuk hozzá az Ilonkát. Hogy milyen volt? Arra az undok, piros nyakkendőjére még most is emlékszem. Egyébként hát olyan magas, vállas. Nagyapád igazán azt se tudta, hogy kidobja-e a fickót, vagy pedig egyszerűen a szemébe nevessen. Hanem aztán bejött anyád. Sápadtan, egyszerűen odament a fickóhoz, és megfogta a kezét. De akkor már ordított az öreg. Tudod, nem voltak valami nagy terveink az Ilonkával, de mégis, ugye, egy tisztviselő lánya meg egy kereskedősegéd… – Nagyanya elhallgatott és olyan üresen nézett, mintha mindenről elfeledkezett volna. Aztán mikor újra megszólalt, olyan halkan, bánatosan kopogott a hangja, mint az öregasszonyok botja a rosszul kövezett, kis budai utcákon. – A végén mégis csak el kellett vele engedni. Azt hiszem, a férjem ebbe halt bele. Ilának nem is volt szabad hozzánk jönni. Csak a férjem halála után. Akkor tudtam meg, hogy a Miklós iszik, és már nincs a vaskereskedésben. Ha itt-ott talált kis munkát, akkor éppen keresett valamit, de egyébként… Anyád belehalt a szülésbe. Magamhoz vettelek. Apád nem nagyon kifogásolta. Magát is alig tudta eltartani. Emlékszem, akkoriban a csarnokban őrizte az árut. – Aztán elhallgatott nagyanya, és csak az öreg, ráncos kezét nézte.

Mégis, hogy mit talált anya ebben az emberben, amiért hozzáment, az Helén számára érthetetlen maradt. Hisz biztosan sokat olvasott anya, zongorázott is, és mégis… Hát nem védte meg semmi? Ez volt talán a legkegyetlenebb a dologban.

Helén végigdőlt az ágyon. Kezét feje alá kulcsolva bámulta a mennyezetet. Hát szóval itt maradunk? Meddig? Talán örökké? Kurtán, élesen felnevetett. Sokáig azt hitte, hogy örökké nagyanyánál marad. Igaz, hogy apa az utóbbi időben tett célzásokat, hogy el kéne már jönni Helénnek az ő házába, de az akkoriban olyan távolinak látszott. Most persze minden megváltozott. Nagyanya meghalt, és egy pillanattal a halála után már oly idegen volt a számára, oly mérhetetlenül messze került tőle.

A többi azután már magától ment. Apa elhozta ide a csőszházba. Tulajdonképpen sok köze ehhez az emberhez se volt. Homályosan érezte, hogy védekeznie kéne legalább egy szóval, mozdulattal, de túlságosan fáradt volt. Az biztos, hogy egyedül maradt, tökéletesen és reménytelenül egyedül. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy nincs is hangja, és ha akarna se tudna szólni. Feje álmosan oldalt billent.

– Mit szólsz?

Apa állt az ajtóban, ingujjra gyürkőzve, mintha birkózni akarna valakivel.

– Egész rendes hely, ugye? – Közelebb ment az ágyhoz.

A lány, ahogy úgy alulról fölfelé bámulta ezt az arcot, olyan nevetségesen idegennek találta.

– Két szoba az egész, de azt hiszem, jól fogod magad érezni. – A csősz úgy sétált a bútorai között, mint valami állatszelídítő.

– No, és a kis könyvszekrény. – Hirtelen a lányára pillantott.

Helén az ágy mellett állt, és felöltőjében igazán úgy festett, mint egy búcsúzni készülő vendég. A csősz összehúzta a szemöldökét. Bütykös ujjával a szolid, barna asztalt kopogtatta, amit a Teleki téren vett. Hát nem valami finom dolog, az igaz, de nem telt jobbra. A lányára sandított.

– Kész a vacsora. Rántottát csináltam. Bizony az ember sok mindent megtanul, ha egyedül van. – Még nevetett is hozzá. Aztán megint csak elkomolyodott. – Tedd le a kabátodat.

2.

A finom ruhákat nem mindig lehet hordani. A nagyestélyi olyan abban az ócska szekrényben, mint valami száműzött királynő. Különben is, ha az ember főz vagy mos, akkor igazán nem fontos, hogy milyen ruha van rajta. Helén azelőtt is tudott valahogy főzni, de most aztán egészen belejött. Mi legyen ebédre? Tiszta inget készíteni apának, ezek az apró dolgok úgy körülveszik az embert. Töprengésre igazán nincs sok ideje. És a nyári reggelekben határozottan van valami megnyugtató. Legjobb, ha az ember már egész korán kiül a csőszház elé. A párás levegő napfényt ringat, a fák meg a bokrok mintha finoman, lassan úsznának az enyhe szélben.

Aztán el kell menni a csarnokba. Apa ugyan nem helyesli az ilyesmit.

– Nem neked való. Inkább lányt veszek.

Legszívesebben minden cselekvéstől visszatartaná Helént. Hogy miért? Általában nem tud mit kezdeni a lányával.

Helén megismerkedett egy öreg, kövér csősszel. Nagyon érdekes dolgokat mesélt.

– Igen, most is szép hely ez, de ezelőtt húsz-huszonöt évvel…! Hol voltak még a sétányok? Csupa fa meg bokor az egész. És hogy milyen alakok jártak ide…! Verekedősek, nagyszájúak. Itt van, ni! – Megmutatta karján a forradást. – Bicskától. De én se maradtam adósuk. A nyári esték…! Ahogy este lett, megszólalt az egyik bokorban egy szájharmonika. Valaki énekelt, aztán egyre többen. Látni nem látott az ember semmit. Mintha a tér énekelne.

Mikor Helén erről beszélt az apjának, az csak legyintett.

– Nem szeretem, ha azzal a vén Likőrössel szóba állsz. Iszik. – Látszott rajta, hogy nagyon megveti azt az embert.

Helén fölfedezett két mély ráncot az orra mellett, ami valahogy könyörtelenül kispolgárivá tette az arcot. Aztán látta, amint apa a vizes kefével simítja a haját (ó, nagyon fontos, hogy pontos legyen a választék!), és akkor nagyon megsajnálta. Nem, igazán nem olyan vad ember ez már.

Közben apa a Likőrösről beszélt. Mindig iszik. Ezért nagyon haragudott rá.

– Tisztafejű emberekre van szükségem – mondta komolyan és gondterhelten, mint egy nagy ország minisztere.

Az öreg Likőrös… Helén elmosolyodott. Igazán el se lehetne másutt képzelni. Idetartozik akár a fák meg a bokrok.

A kis szobában pedig egész jól berendezkedett Helén. Lassanként egyre több könyv vette körül. Maga se tudta, mikor vásárolta. Annyi az ócskakönyv-kereskedő itt a tér körül. És igazán nagy boldogság, ha az ember poros ládákban, könyvek között turkál.

Az egyik könyves szerzett neki két tanítványt. Egy fűszeres két polgárista fiát. Javítóra készültek. Nem túlságos nagy szorgalommal.

– Nyáron az ember nem tud tanulni – mondta Gyuri.

És ezt Helén be is látta. Általában mind a hárman jobban örültek a téri sétáknak. Az apjának sokat mesélt a gyermekekről. Ilyenkor olyan fárasztóan idegen volt a hangja. Miért beszél minderről?… Az apja csak bólogatott.

– Úgy, úgy.

Helén ilyenkor sírni szeretett volna. Miért nem tud beszélni vele? Most még sokkal idegenebb, mint mikor idejött. Az apa! Sokáig azt hitte, hogy a hallgatása mögött valami fájdalom húzódik meg. Talán anya jut eszébe, ha Helént nézi. Aztán csak elővette a pipáját és füstölgött. Ahogy azok a tömpe ujjak megtömték a pipát, abban annyi megelégedés volt! És aztán ha megszólalt! A házáról beszélt, hogy vásárolta össze darabonként a bútorokat.

A lánynak persze mindezt figyelmesen végig kellett hallgatni. Egyszer szólt csak közbe.

– Mesélj valamit anyáról.

Apa kivette szájából a pipát.

– Hát főzni nem tudott. A harisnyáimat is úgy varrta meg! Tudod, nem ment valami jól a sorunk. Aztán, emlékszem, egyszer vett egy igen finom, szép, kék ridikült. Én nem értek hozzá, de azt mindjárt láttam, hogy nagyon finom darab. – No és aztán mihez viseled? – Alig volt egy-két kopott ruhája. – Nem tudom – vonogatta a vállát –, csak úgy megtetszett. – Annyi pénzed van? – Összespóroltam. – Másra is spórolhattál volna. – Bizony jól megmondtam neki! Ilyesmire pénzt kidobni, mikor alig van mit enni az embernek!… Örökké csak azt hajtogatta, hogy neki megtetszett.

Apa bosszúsan megcsóválta a fejét. De aztán megint csak arról beszélt, hogy milyen nagy dolog egy ilyen nagy téren főcsősznek lenni.

Helén az ablakhoz ment. Körmével az üvegen kapirgált. Gyerekesen keskeny válla sután előregörbült. Úgy tetszett neki, hogy az apja valahonnan nagyon messziről beszél egészen furcsa, idegen dologról. Lassan elindult egy könnycsepp a szeme sarkából.

3.

Egy este apa részegen jött haza. Szabadnapos volt, hát beült a barátaival egy közeli kocsmába.

A lány olvasgatott. Sokszor csak kirakott maga elé egypár könyvet, belekóstolt ebbe is, abba is, a kötésüket nézegette, és ez, maga se tudta miért, oly jólesett neki. Aztán, ahogy fölnézett a könyvből, egy imbolygó alakot pillantott meg az ajtónál. A könyv kicsúszott a kezéből. Előregörbedve bámulta a tétován botorkáló apját. Oly idegen volt az a vörös, kissé felpuffadt arc. Kalapját egy székre dobta. Nagyot szuszogva leült.

– Apa…

Helén ott állt apa mellett. Az lassan ráemelte a réveteg tekintetét. Aztán megint elnézett a lány mellett, mintha keresne valamit. Most mindjárt kiabálni fog, gondolta Helén. Tudta, hogy a részegek kiabálni szoktak. És hogy apa ilyen csöndes, az igazán megrémítette. Majd hirtelen, egész váratlanul ordít egyet, és akkor kezdődik… Hogy mi kezdődik, azt inkább csak úgy homályosan sejtette. Hát mindenesetre valami szörnyű. Fölrúgja a széket, belevág a tükörbe, és… és talán meg is üti őt… Egészen kiszáradt a torka. Szeretett volna valamit mondani, hogy őt is, meg az apját is megnyugtassa. (Az utóbbit feltétlenül szükségesnek tartotta.) Semmi se jutott az eszébe. Csak állt ott a vörös, izzadt fej mellett, és kétségbeejtőn ostobának érezte magát.

Az öreg most megint fölnézett. Volt valami az arcában, ami egy elkényeztetett gyerekre emlékeztetett.

– Vacsorát.

Helén nagyon hálás volt ezért az egy szóért. Kiment a konyhába. Úgy reszketett a keze, ahogy a vajat a sültkrumplira kente. Le kellett, hogy üljön a hokedlire.

– Mi lesz?… – hallatszott bentről.

Most kezdődik, gondolta. A tányérra tette a krumplit, meg a kenyeret.

Apa bizalmatlanul sandított az ételre. Kivett egy krumplit, megszagolta, elfintorította az orrát, és végül eldobta.

Helén a guruló krumpli után nézett. Szipogni kezdett. Szorgalmasan nyelte a könnyeit. Nem szabad, hogy apa észrevegye… Apa rekedt hangon énekelt valamit. Aztán abbahagyta, és csak az összekulcsolt kezét bámulta. Helén az apja ráncos, táskás szeme alját nézte. Milyen öreg már… Apa nehézkesen fölkecmergett. Két bizonytalan lépés. Térdre bukott. A lány hozzá ugrott, a vállánál fogva fölhúzta. Dülöngélve vonszolta az ágyhoz. A csősz egészen a lányra borult. Arcuk érintette egymást, és ezt Helén valahogy megnyugtatónak találta.

Az öreg elvágódott az ágyon. Feje oldalt billent.

Na és most?… A leány úgy nézett körül a szobában, mint aki segítséget vár. Aztán megpillantotta maga mellett az ormótlan cipőt, és lassan, vigyázva, nehogy az öreg fölébredjen, kezdte kifűzni.

4.

Apa vörös szemmel ült a reggelihez. Helén attól félt, hogy mond valamit, de ő csak itta a kávéját. Olykor üresen, szórakozottan a lányra nézett. Mintha tükörbe bámulna. Már egyenruhában volt az öreg, és ahogy a szöges végű botja után nyúlt, azon már látszott, hogy mégiscsak valaki ember ő. Kezdődik a szolgálat. Megfenyegetjük a labdázó gyerekeket, összeszidjuk az öreg Likőröst. Az öreg Likőröst mindig összeszidjuk, hozzátartozik a naphoz.

Egyébként Helén, úgy látszik, jól megérti magát azzal a vén részegessel. Egyáltalán, hogy lehet egy olyan alakkal szóba állni? Vele, az apjával nem beszél annyit. Pedig a múltkor is direkt megnézte a dolgot a „Pesti Kurír" egy régi évfolyamában. A francia forradalom. Igazán érdekes. Ő maga már három változatban is olvasta. Három lapban. Természetesen mind a három másképpen írta meg. Ami egyébként nagyon helyes. Az ember jobban hozzá tud szólni a dolgokhoz. Szóval megpendítette a lánya előtt.

– Az a Marat, az a Marat csak ült ott a kádjában…

És akkor a gyerek olyan rémülten tekintett rá, hogy igazán nem tudta folytatni. Aztán egy másik kérdés:

– Nos, Helén, mit szólsz az eseményekhez?

– Milyen eseményekhez, apám?

– Ugyan, hát nem olvasol lapokat? – És úgy szélesen kezdte kifejteni a „helyzetet".

A lány erre kiment a szobából. Igen, mert apa ilyenkor a legelviselhetetlenebb. Események? Egy éjjel verekedés volt a téren. Valakit megbicskáztak. Apa közéjük ugrott. Az ember néha egész jól használhatja a botját. Egy ököl az arcába vágott. Helén reggelig borogatta az apa dagadt orrát. Igen, hát ez az ő életük, hagyjuk csak a többit.

Helén estefelé kiül egy padra. Olvasgat, vagy éppen csak bámul egy fát, egy bokrot. A mellette levő padra egy család telepedett. A vörös hajú férfi ingujjban hátradőlt, a sovány, kék fejkendős nő pedig a kisfiút fésülgette. Helén minden mozdulatukat figyelte, és mikor az anya ölbe vette a gyereket, az volt az érzése, hogy ezek itt laknak a padon. Már tudják, hogy kell elhelyezkedni, hogy egy kicsit aludhassanak is. Egy kis csomagból kenyeret vett elő a nő. Tört mindenkinek. Beszélni nem beszéltek.

Apa komolyan, méltóságteljesen elsétált előttük.

– Pont itt kell ülnöd? Szívesen adok pénzt egy színházra vagy mozira. És azt mondják, ilyenkor nagyon szép a Margitszigeten. Igaz is, vasárnap kimegyünk.

Ezzel továbbállt.

A lány fölkelt. Valaki megfogta a karját.

– Helén!

Egy ismerős lányarc. Ó, igen, jól emlékszik. Kinyújtotta a kezét, de nem simogatta meg a barátnőjét.

– Ella…

A másik ettől a félbemaradt mozdulattól zavarba jött. Látszott rajta, hogy nagyon szeretne valamit mondani, de nem találja a szavakat. Végül mégis megszólalt.

– Rég nem láttalak.

– Igen, tudod, mióta a nagymama meghalt. Itt lakom – mutatott a csőszházra. Mintha ezzel mindent meg akarna magyarázni.

Leültek. Helén letépett egy fűszálat. Szórakozottan rágcsálta.

– Egy hónap múlva férjhez megyek – mondta Ella. – A Jenőhöz. Már meséltem róla. Tudod, apának rengeteg az adóssága, hát… – Úgy fogta meg Helén karját, mintha nála keresne védelmet.

– Majdcsak meglesztek.

– Hogy mondod? – Úgy alulról nézett Helén arcába. Keze lassan, reménytelenül lecsúszott a barátnője karjáról. – Zavarlak?

Helén átölelte a vállát.

– Ne haragudj.

– Együtt mentünk az első bálba. Emlékszel még a ruhámra?

– Az előcsarnokban nekem kellett megigazítani. Istenem, hogy izgultál!…

– Na és most?

Helén érezte, hogy mondani kéne valamit. A csőszházat bámulta.

Ella fölállt.

– Szervusz.

Sokáig nézett a barátnője után. Látta, amint a vékony, karcsú alak végigmegy a sétányon az imbolygó fények között, aztán szép lassan elvész a sötétben.

– Szervusz – mondta még egyszer egész hangosan. Egyáltalán nem volt szomorú. Mintha megszabadult volna valamitől. Ostoba, zavaros melódiát dünnyögve bement a csőszházba.

5.

Vermes Gyurka ezt így mesélte el a cimboráinak:

– Mit csináljak? Nem volt egy vasam se. Tegnap rosszul járt a kártya, enni mégiscsak kéne valamit. Hát kimentem a csarnokba. A szatyor nehéz, a görögdinnyét se szívesen cipelik. Jöhet a tróger. – Hé, maga ott!… – És már ugrok is. Vállra a szatyor, indulás! Mindig leesik egypár fillér.

Egy tányér húsleves! Egész nap erre gondoltam. Hogy jut ilyesmi az ember eszébe? Fene tudja! Jó, ha kenyér van, meg egy kis szalonna. De nem, nekem húsleves kell! Ma húslevest eszem. Miről van szó? Drága a húsleves? Csudát! A Kiserdő utcában tizenhat fillérért is kapsz. De az nem húsleves. Zsíros lé. Akkor inkább száraz kenyérhajat rágok. Egyszer sokat nyertem a kártyán, bementem egy Rákóczi úti vendéglőbe. Az igen, az húsleves volt! Olyan aranyos, barátom, és a galuska, a galuska!… Mit röhögsz, Vaputa? Most azt mondd meg, mit röhögsz? Te talán nem ennél meg egy tányérral? Hát szóval olyan húslevesre gondoltam. Szinte éreztem az illatát, láttam a hatalmas, kövér galuskákat… és olyan üres volt a gyomrom!

Hát, jó, elvinnék én egy tucat szatyrot! Mi az? Hogy egy olyan vendéglőben nem lehet csak egy levest kapni? Ki mondja? Ha megfizetem? És föl is öltözöm én, ha kell. Nem járok én mindig úszótrikóban. Van egy kabátom is, meg valami bricseszem is. Bricsesz? Azt a múltkor elsóztam a Telekin. De a kabát megvan. Legfontosabb a pénz. Hát szóval ott ténfergek a csarnokban. Csak nem hív senki. Már arra gondoltam, megcsapok egy almát valamelyik kofától. Ilyen butaság! Leszámítva, hogy elfognak és megvernek, még csak a tájára se mehetek többé a csarnoknak.

– Fiatalember!

Hopp ez nekem szól. Legalábbis amíg valami más fiatalember oda nem ugrik. Valami nő hívott. Törődöm is vele! Fontos a két görögdinnye. Útközben meg a dinnyéktől nem láttam az arcát. Úgy látszik, nehezen indulhattam. Rám szólt.

– Nem megy?

– Megy az kérem.

Igaz, nehéz dinnyék voltak, a gyomrom meg olyan könnyű. Pár fillért innen is kapok, aztán valahogy csak összejön egy