A Polyantha titka - Penelope of the Polyantha

EDGAR WALLACE

A Polyantha titka

*

Penelope of the Polyantha

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A magyar nyelvű szöveget fordította

Ifj. dr. BÓKAY JÁNOS

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-492-2 (epub)

ISBN 978-963-377-493-9 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

A Polyantha titka

I. Ketten a kanadai expresszen

– Van Londonban egy ember – alkalmasint most is Londonban tartózkodik, noha hónapok óta nem kaptam róla hírt –, aki hasznára lesz önnek Pen, ha valaha is segítségre szorulna.

Penelope Pitt kegyetlenül dörzsölgette szemét azzal a nyirkos gubanccal, amely tisztességes és előkelő zsebkendő volt valamikor és mosolyogni próbált.

– Kötözni való bolond vagyok, bíró úr, hogy úgy pityergek, mint a gyerek. Pedig hát valósággal gyűlölöm Edmontont – aztán meg nincs ott senki, akivel a legkevésbé is törődnék. Mellesleg pedig megsúghatom magának, hogy sohasem jutok el Londonba. Moose Jaw egy cukorkaüzletében fog rám akadni.

– Torontóig váltotta meg a jegyét? – kérdezte a pedáns öregúr. – Moose Jaw unalmas kis fészek – legalább is húsz évvel ezelőtt az volt. Medicine Hat még unalmasabb. Nelson élénk város. Csodálom, hogy nem veszi Kootnay felé az útját. Ott sok alkalom adódik. Szóval, ismerek egy embert… Tessék, fogja ezt a levelet, gyorsan!

A figyelmeztető füttyjel felhangzott.

– Orford a neve – James X. Orford; együtt jártunk Berlinben iskolába. A háború óta Kitchenernek csúfolják. És Pen, én rá se nézek többé magára, ha keleten üti fel a sátorfáját.

Penelope kezet csókolt a peronon álló fehér hajú öregúrnak, s amikor a vonat ziháló mozdonnyal és a váltókon zakatoló és csörömpölő kerekekkel kifutott az állomásról, hősies erőfeszítéssel próbálta elfojtani könnyeit.

A nagy kaland elkezdődött.

Amikor aztán elfoglalta helyét a fülkében és megtörölte szemét és századszor elismételte magának, hogy milyen gyerekes és hitvány dolog ilyen nagy históriát csinálni a személyes ügyeiből, megérezte szemközt ülő útitársnőjének fürkésző, de jóakaratú tekintetét, mely csendes nyugalommal csüngött rajta. Tüstént, amint belépett, észrevette és megcsodálta ezt az idegen asszonyt, már amennyire erre egyáltalában képes volt. Még az öreg Judge Heron is félbeszakította zagyva búcsúszavait, hogy megbámulja az ideális arcú és arisztokratikus külsejű hölgyet.

– Messzire utazik!

A hangja lágy volt és szavainak vontatott hangsúlya az angol nőkre emlékeztette Pent.

– Azt hiszem, Torontóba – felelte mosolyogva. – Még magam se tudom… igen, alkalmasint Torontóba megyek.

Az asszony bólintott.

– Ön is gyűlöli Edmontont? Én utálom ezt a helyet. Olyan nyers és befejezetlen. A házakon még érezni a gerendaszagot… nem is beszélve a szállodákról! Azok valósággal nyomasztók.

Csakhogy Pen egyáltalában nem gyűlölte Edmontont. Jóllehet Angliában született, Edmonton volt az igazi hazája, s nem volt a városnak egyetlen köve, egyetlen kuckója sem, amelyet ne imádott volna ebben a pillanatban, amikor a hatalmas gép minden egyes lihegése és a kocsikerekek minden zökkenése távolabbra vitte. Még azt a középkorú kereskedőt sem gyűlölte, akinek a titkárnője volt, noha az szerelmével ostromolta és felajánlotta neki vagyonának felét (nem törődve terebélyes és jóképű feleségével és lányával, aki egykorú volt Pennel) arra az esetre, ha ő hajlandó volna megszökni vele.

Persze nem nagyon szívelte a terebélyes és jóképű asszonyt, aki férje íróasztalának rendezése közben felfedezte azt a levélvázlatot, melyet az optimista férfiú írt abban a reményben, hogy terveit siker fogja koronázni. E levélben elbúcsúzott feleségétől és családjától, vázolta, hogy milyen mértékű anyagi támogatásban kívánja részesíteni őket és sűrűn idézte a szentírást. Egyházi presbiter volt ugyanis.

Penelope fölött, aki eközben azon a bámulatos hatáson töprengett, amelyet az ő szürkeszemű fejecskéje erre a nem éppen megejtő, tar fejű és keresztény gentlemanre gyakorolt, elzúgott a női szidalmak fergetege. A rázúduló szóáradat kicsit elkábította s mintha csodálatosképpen beszennyezte volna.

– Nem, voltaképpen nem gyűlölöm Edmontont. – felelte sietve. – Aranyos város, csak éppen… örülök, hogy megszabadultam tőle.

– Nem gondol arra, hogy ellátogat Angliába?

Penelope felkacagott.

– Ez volt egyike a legkalandosabb ötleteimnek – mondta összecsucsorított ajakkal. – Ugyanennyi joggal akár a Plejádokba is készülhettem volna.

Az idegen asszony összeráncolta homlokát.

– A Ple…?

– A csillagokba – magyarázta meg Pen.

Útitársnője bólintott.

Csinos nő volt. Ezt tüstént leszögezte Pen. Barna szemek, melyek időnkint csaknem feketéknek tetszettek. Úgy huszonnyolc éves lehetett, talán valamivel kevesebb. Csinos, de… Penelope megtalálta, hol a hiba. A száján. Túl egyenes szája volt, s az ajkak kissé keskenyek. Máskülönben szép volt. Nem az a tiszta, nyílt szépség, mint Penelope. Nem olyan friss, élettől duzzadó, mint Pen, a puszták napbarnított, világos bőrű, sudár testű lánya. Pen szép volt, vagy semmi. „Csinosnak" csak azok mondhatták, akik nem ismerik a szavak értékét. A másik nő csupa csinosság volt. A helyes kisbabák és a borzas kiscicák kategóriájába tartozott – minden ilyen becéző, hízelgő, kedveskedő kifejezés jól illett rá. Csak a szájára nem: de amikor mosolygott, mint például az imént, még ez a fogyatkozása is alig tűnt szembe.

Penelope éjjel a hálókocsi felső ágyát foglalta el s azon tűnődött, vajon ki lehet az alatta fekvő asszony.

Közömbös dolgokon kellett jártatnia az eszét, mivel máskülönben bizonyosan sírva fakadt volna a magányosság gyötrő érzésétől. Úgy érezte, hogy az egyhangúan zakatoló kerekek, melyek álomba ringatták útitársnőjét, az ő szeméből kiűznek minden álmot. Újra meg újra átgondolta kínos történetét, s amikor végére ért lelki élményének, hirtelen lekémlelt az alatta alvó nőre, szemügyre vette a horkoló utasokat, a folyosón álldogáló kalauzt – megnézett mindent, éppen csak hogy nézzen.

Végül elszendergett, de alighogy elaludt, már újra felébredt. Áthajolva ágya szélén, megpillantotta útitársnőjének fehér arcát. Barna szeme kerekre nyílva bámult a levegőbe, az ajka remegett.

– Valami baja van?… rosszul érzi magát? – kérdezte Pen és felült.

Az asszony nem felelt. Ott állt a két ágyfüggöny között és üres szemmel bámult maga elé, fehér kezeivel görcsösen szorongatva ágya szélét. Majd éppen amikor Penelope rémültében le akart kúszni hozzá, suttogni kezdett, különös, meggondolt hangon:

– És tegyük fel, hogy nem hal meg? Gondoltál erre, Arthur? Hogy nem hal meg, vagy Whiplow elárul?

Aludt és mégis ébren volt.

Pen tüstént lesiklott ágyáról és útitársnője mellé ugrott. Ez tűrte, hogy a lány visszafektesse az ágyba, s egy-két pillanat múlva már egyenletesen lélegzett.

Miközben a vánkosát igazgatta, Pen lapos kis bőrdobozba akadt, mely felnyílt, amikor hozzáért. Az ágylámpa tompa fényénél fényképet pillantott meg benne, mely feltűnően csinos fiatalembert ábrázolt.

Erős volt a gyanúja, hogy „Arthur"-nak hívják.

*

– Érdekes, beszéltem álmomban? Ugyan mesélje el, mit mondtam! – kérdezte az idegen asszony az étkezőkocsiban, reggelizés közben, amikor Pen előadta neki az éjszakai kalandot.

– Csak nagyon keveset. Annyira megdöbbentem, amikor megpillantottam önt, hogy alig emlékszem arra, amit mondott. Valakiről beszélt, akinek a halálát várják, és valamilyen nevet említett… Whiplow, ha jól emlékszem?

Az idegen asszony keményen ránézett.

– Nem… nem ismerem ezt a nevet. Még sohasem járkáltam eddig álmomban. Kissé túl voltam csigázva. Arthur? Igen, hát persze. A férjemet hívják így. Mrs. Arthur Dorban vagyok… Cynthia Dorban a nevem. Nem mutatkoztam be önnek tegnap este? Milyen furcsa!

Mrs. Dorban nem tért vissza beszélgetésük előbbi tárgyára, úgyhogy szó sem esett többé róla. Azt mondta, hogy egyenesen Québecbe utazik, de előbb két napra megáll Torontóban. Pen vallomásra vallomással felelt, amennyire csak természetes óvatossága ezt megengedte neki. A szerelmes értékpapír-kereskedőt egy hanggal sem említette.

Mrs. Dorban figyelmesen hallgatta a fiatal lányt.

– Nincs kilátása valamilyen állásra? Nincsenek barátai Kelet-Kanadában? Mit is mondott ön annak az öregúrnak? Csaknem minden szavát hallottam. Csakugyan Angliába készül?

Pen nevetve rázta a fejét.

– Ez csak olyan bolond ábránd volt – egyike azoknak a kósza álmoknak, amelyeket szövögetni szoktam. Szeretnék Londonba menni. Ott születtem. Mindig sóvárogtam Európába, de semmi reményem nincs, hogy valaha is megláthatom.

Hosszú csend következett. A vonat hullámzó búzaföldek végtelen tengerén száguldott keresztül. Ameddig ellátott a szem, sárga hullámok ringatóztak – egyik látóhatártól a másikig nyoma sem volt emberi létnek. Mindenütt csak ez a végtelenbe nyúló ringatózó sárgaság.

– Kaptak maguk Edmontonban angol újságokat?

– Persze, jártak oda angol lapok, de úgy értem, hogy ön olvasta-e őket?

Penelope a fejét rázta.

– Attól tartok, hogy nem vagyok valami jártas az angol ügyekben – vallotta be nyíltan. – Tudom, hogy Lloyd George a miniszterelnök, és hogy valami zavar van Írországgal, de ettől eltekintve…

Mrs. Dorban témát változtatott. Egy ideig a saját devonshire-i otthonáról beszélt, sziklás kertjéről, melynek fenyves és rekettyés vadonjai meredeken ereszkednek alá Borcombe Down határáig. Beszéd közben egyszerre egy ismerősen csengő nevet említett.

– Lord Rivertor? – kiáltotta Pen. – Hogyne, a birtoka ott van a mi farmunk mellett – az apám farmja volt ez, mielőtt Edmontonba jött. Ott éltem le életem nagy részét. Sohasem láttam őt – lord Rivertort értem. Ugye tavaly halt meg?

– Igen.

De úgy látszott, hogy az elhunyt lord Rivertor nem érdekelte többé Mrs. Dorbant, mert hirtelen fordulattal a nyugati farmerföldek értékéről kezdett beszélni, olyan tárgyról, melyben Penelope szinte szaktekintélynek számított, minthogy legutóbbi főnöke főleg földben spekulált, mégpedig sikerrel, s neki kellett nyilvántartania gazdájának minden tranzakcióját.

Két nappal később, mikor a vonat már csak egy órányira volt Torontótól, tette meg Cynthia Dorban bámulatos és elragadó ajánlatát. Penelope tátott szájjal hallgatta, alig mert hinni a fülének.

– De hiszen ez remek! Gondolja, hogy Mr. Dorban beleegyezik?

– Máris beleegyezett – felelte Cynthia Dorban könnyű mosollyal. – Kábelsürgönyt küldtem neki Winnipegből és Fort Williamnél már megkaptam a válaszát. Nagyszerűnek tartja ötletemet. Nem szereti az angol titkárnőket. Most hát itt az állás, Penelope – ugye megengedi, hogy a keresztnevén szólítsam? Engem meg nevezzen Cynthiának; jobban szeretem így. Bizony nem lesz valami érdekes az életünk, mivel egy időre eltemetkezünk vidéki birtokunkra…

– A szavam is eláll… kapva kapok ajánlatán! Álmodni sem mertem különbet!

A kanadai expressz már besiklott a torontói állomásra, mielőtt még Penelope ráeszmélt volna, hogy mire kötelezte magát: negyvennyolc órán belül elhagyja Amerikát és útnak indul Anglia felé.

II. El Slico

Penelope kiment a pályaudvarra, hogy két helyet foglaljon a másnap Québec felé induló hajóvonatra. Egyszerű „hajóvonat volt csak, értve ezalatt, hogy összeköttetése volt az óceánjáró gőzössel, mely néhány órával a torontói vonatnak a fővárosba érkezése után szedte fel horgonyát, de Penelope szemében magában foglalta mindazt a jelentőséget és nagyszerűséget, melyet ez az egyenesen neki teremtett vonatjárat jelent, úgy, hogy szinte azt olvasta ki a füst mögötti fénytengerből: „Penelope Pitt részére fenntartott európai járat.

A New York-i expressz éppen befutott az állomásra, amikor Penelope a jegyirodába lépett; a fiatal lány boldog áhítattal figyelte a kiválasztott népet, amely a rejtelmes városból érkezett és most a legnagyobb közönnyel vándorolt a kijárat felé, mintha bizony semmi rendkívüli nem volna abban, hogy valaki e csodahelyen lakott és onnan érkezik.

Végül elapadt az áradat és Penelope egy sóhajjal visszafordult, hogy elvégezze azt, amiért a jegyirodába jött. Megváltotta a jegyeket és lassan elindult a hatalmas kijárat felé, amikor egy férfi, rámosolygott.

Még mielőtt ráeszmélt volna a maga illetlenségére, már visszamosolygott a férfira. Magas és jóképű ember volt, s amikor megemelte kalapját, Pen észrevette, hogy kissé kopasz. Alkalmasint az imént befutott expresszel érkezett, mivel kézitáskája és könnyű porköpenye ott feküdt a lábánál s kissé bepiszkolt arcával a gondtalan utasok benyomását tette.

Hogy igazolja eljárását, Pen elhitette magával, hogy ismeri a férfit – bizonyára Edmontonban találkozott vele; főnökének sok üzletfele volt, nem lehetetlen, hogy ez is azok közül való.

– Jó napot! Hol találkoztam már önnel? Detroitban. Nem? Alkalmasint St. Partiban. Egy sereg embert ismertem St. Paulban.

– Félek, hogy mindketten tévedtünk – mondta Pen, és el akart surranni, amikor a férfi, aki most gyors körpillantással megnézte, hogy nem figyeli-e őt valamilyen rosszmájú alkalmazott, elállta az útját.

– Ne szaladjon, kislány. Nem is képzeli, milyen boldog vagyok, hogy egy vérbeli kanadaival találkozom. Én angol vagyok. Hol lehet ebben a házban egy jó csésze teát kapni? Ez angolra vall, ugye? – vihogott gurgulázó hangon.

– Nem ismerem valami jól Torontót – mondta Pen. – Forduljon a portáshoz.

– Hova siet? – kérdezte a férfi nyersen. – Hát nem maga szólított meg engem? És rám nevetett, igaz-e?

Pen meggyorsította lépteit, elszökött előle, de a férfi megragadta a táskáját, nyomon követte és utolérte a lányt, mielőtt még kijutott volna az épületből.

– Álljon meg már, ha mondom! Talán bizony megsértettem, kisasszony? Szeretnék barátságot kötni magával. A nevem Whiplow…

Penelope megállt, rámeresztve szemét.

– Whiplow? – Tüstént eszébe ötlött a név.

Ugyanaz volt, amelyet Mrs. Dorban álmában emlegetett. Véletlen összetalálkozás? Aligha. Nem volt valami közönséges név.

– Johnny Whiplow a nevem. Szabadna tudnom az önét?

– Mrs. Dorban majd megmondja önnek – felelte Pen.

Találomra leadott riposzt volt, de bámulatos hatást tett a férfira. Az arca elvértelenedett, ólomszürke lett és kidülledt szemei mintha ki akartak volna ugrani a gödrükből.

– Mrs. Dorban? – kiáltotta. – Itt?… Az nem lehet…

De Penelope, ügyesen felhasználva a férfi zavarát, kereket oldott s mire Whiplow kiért az utcára, a lány már eltűnt.

Egy szóval sem említette kalandját Mrs. Dorban előtt; a Torontóban eltöltött huszonnégy óra alatt sohasem volt együtt az asszonnyal egy negyedóránál tovább, s csak amikor vonatra szálltak és Québec felé repültek – mesélte el a kalandját.

– Whiplow… bizonyos benne? Milyen volt a külseje? Igen, ez ő volt. A barom! Mindig ez volt a gyöngéje: egy csinos arc. Az a fajta férfi, aki mindig arrafelé őgyeleg, amerre a szolgálólányok járnak munkájukba. De mit keres ő Torontóban?

Ajkába harapott és összeráncolt homlokkal bámult a vonat mellett elsuhanó mezőkre.

– Azt hittem Dél-Amerikában van – folytatta aztán. – Mi dolga lehet Kanadában? Érdekes!

Finom arca megkeményedett és a szeme összehúzódott.

– Nem mondott semmit, miután ön tudtára adta, hogy ismer engem? El kellett ezt neki árulnia? Talán igen. Minden esetre örülök, hogy így történt. Máskülönben nem lettem volna bizonyos, hogy csakugyan ő volt.

Aztán szokása szerint hirtelen átcsapott valamilyen közömbös témára, például arról érdeklődött, hogy melyik bőröndbe csomagolta Pen az ő írószerszámait – ugyanis Pen segített neki a csomagolásnál.

Mikor hajóra szálltak, a lánynak úgy rémlett, mintha a felső fedélzet utasai között ráismerne Whiplow-ra, aki éppen áthajolt a korláton. De, amikor megint odanézett, a férfi már eltűnt s egész útjuk alatt nem látta őt többé.

Ahogy a szárazföld a végtelenbe süllyedt, meglehetős honvágy vett rajta erőt, de csakhamar úrrá lett ezen a gyerekes ellágyuláson (ő maga nevezte ezt így). A hajóélet csodálatosan újszerű volt: már maga a hajó is tele volt regényességgel s a jövendő annyi táplálékot nyújtott gondolatainak, hogy kétnapi hajózás után Kanada és hajdani élete mintegy álomnak tűnt előtte.

Cynthia alig említette férjét s csak olyankor beszélt róla, amikor a lány kérdezősködött felőle. Pen nem látott semmi különöset abban, hogy Mrs. Dorbannak a távoli Kanadába kellett utaznia, hogy titkárnőt fogadjon, amikor pedig ezrével futkosnak Angliában az ilyen állásra alkalmas nők. Azt hitte, hogy Cynthia szeszélyesen fellobbanó nagylelkűségből alkalmazta őt s mély hálát érzett az asszony iránt.

Egyik napon, amikor rendet rakott úrnőjének kabinjában – Cynthia határozott és üzletszerű modora ellenére is rendkívül rendetlen teremtés volt – egy ív papiros akadt a kezébe, mely ceruzával volt telefirkálva s egészen olyan volt, mint egy kábelsürgöny vázlata. A cím: „Dorban, Stone House, Borcombe, Anglia", a szöveg pedig:

„Megtaláltam a titkárnői állásra alkalmas lányt; ragaszkodom hozzá, hogy Willis-t elbocsásd. Bizonyára Stamford Mills küldte őt. Ez a lány nem tud semmit az ügyről, nincsenek barátai Angliában."

Penelope egy pillanatra megzavarodott. A legcsekélyebb kételye sem volt, hogy a kábelsürgöny őrá vonatkozik. Ki az a Stamford Mills és melyik az az ügy, amelyre Mrs. Dorban céloz? Kényelmetlen, bizonytalan érzés fogta el. Két, három áthúzott mondat volt a sürgönyben, de Penelopének sikerült kibetűzni őket. Egyik kétségtelenül így hangzott: „Ez a lány nem fog fecsegni." Penelope összehajtotta a papirost és félretette. A kaland kezdete óta most először mondott csődöt a bölcsessége. Pedig hát ennek a rejtelmes üzenetnek bizonyára igen egyszerű volt a magyarázata.

Az első kínálkozó alkalommal Mr. Dorbanra terelte a szót.

– A férjem utálja a városokat – mondta Cynthia bágyadtan. Hátradőlve feküdt nyugvószékében, mint akinek nincs kedve uráról és ügyeiről csevegni. – Nagyon nyugodt életet élünk. Arthur tudós és ritkán megy el hazulról. Remélem, elkészült arra, Penelope, hogy szörnyen unalmas napokat fog nálunk élni?

Penelope nevetett.

– Úgy érzem, hogy éppen unalomra van szükségem – felelte.

– Semmiben sem fog hiányt látni – mondta Cynthia egy kissé mogorván. – Csak szórakozás nincs sok. Nem látunk vendéget, nem rendezünk táncmulatságokat vagy lakomákat s hacsak nem szeret halászni… – Egy pillanatig habozott. – Talán később sokkal jobb dolga lesz, mint ahogy képzeli – mondta aztán. – Az egyetlen, amire nyomatékosan meg szeretném kérni, Penelope… ne vegye rossz néven, ha a keresztnevén szólítom. Ugye, nem bántom meg ezzel? Felszólítottam magát, hogy nevezzen Cynthiának, ha akar. Gyűlölöm ezt a megszólítást: „Mrs. Dorban". Mit is mondtam? Ó igen, később sokkal jobb dolga lesz. Nem, nem ez volt. Az egyetlen, amire nyomatékosan meg szeretném kérni, Penelope, és erre feltétlenül számítunk, hogy a legnagyobb bizalommal viseltessék férjem ügyei iránt. Nem mintha olyan ügyei volnának… ugye, megért engem?

Penelope nem értette meg, de azért bólintott.

– Egész tömeg kutatómunka vár önre, különösen a vagyoni ügyekben kell rendet teremtenie – az uram nagy várakozással tekint munkája elé. Kilátásunk van rá, hogy valóban igen nagy vagyont öröklünk. – Körülnézett, letompította hangját s kissé előrehajolt székében. – Van egy másik pont is, amelyre figyelmeztetni szeretném. Van az uramnak egy esküdt ellensége, aki újra meg újra megpróbálta tönkre tenni őt. Nem tudom ugyan az okot – mondta Mrs. Dorban olyan nyugalommal, mely az adott körülmények között kissé természetellenesnek tűnt fel Penelopénak – de úgy sejtem, hogy nő van a dologban. Nem kutatom az igazságot, de sem itt, sem ott nem látom az okot. Stamford Mills minduntalan kémeket küld hozzánk, hogy kiszaglásszák ügyeinket. Kicsoda ez az ember? Nem tudom bizonyosan. Éli világát. Olyan férfi, aki a hóbortjainak él. Azt is mondják róla, hogy csaló, de nem akarom megrágalmazni. Csak azt tudom bizonyosan, hogy kérlelhetetlen ellenségünk s minden esetre helyes, ha már jó előre óvom magát tőle.

– De hát mit remél kikutatni… úgy értem, miért küld önökhöz embereket, hogy kikémleljék az ügyeiket? – kérdezte Penelope megzavarodva.

– Tudja a jó Isten – mondta Mrs. Dorban ájtatosan. – Adja ide a könyvemet, Penelope. Nem bánnám, ha ez az átkozott hajó nem hánykolódna ilyen vadul.

A hajó hánykolódása egyáltalában nem háborgatta Penelope Pitt-tet. Mintha csak az óceánon született volna, oly kevéssé zavarta az állandó mozgás.

Szeretett a fedélzeten ülni és lebámulni a zöld tenger mérföld-széles teknőjére, szerette a rohanó áradatnak tajtékos táncát, vagy szeretett a hajó orrában állni, hogy arcával fogja fel a csípős szél csapását.

Az utasok nem érdekelték túlságosan. A legtöbb szórakozást a fedélzet stewardja, egy pirospozsgás képű ember, nyújtotta neki, aki utazásuk első napjától fogva gondjaiba vette őt. Szabad idejében, rendszerint a kora délutáni órákban, amikor az utasok kabinjukban szundikáltak s a fedélzet – különösen borús időben – elnéptelenedett, oda állt a széke mellé és csak úgy öntötte magából végtelen és lenyűgöző tengerészemlékeit, tengerekről, hajókról és a hajók népéről. Egy ízben – ezt bizonyos büszkeséggel mesélte – egy nagy nyugati óceánjárón, mely New York és Southampton között közlekedett, a dohányzószoba stewardja volt s életének ezen szakából gyűjtött tapasztalatai érdekelték a legjobban.

Beddle (ez volt a neve) sok gonosz emberrel találkozott s órák hosszat tudott beszélni a különböző banditákról, akik egész éven át az óceánon kóborolnak és finom kezük ügyességéből élnek.

– Ismertem őket mind, Lew Marks-t, Billy Sanders-t, Denver John-t, a Horgos Jimmy-t, a Hosszú Charlie-t… órák hosszat folytathatnám így s egész rőfös listát adhatnék önnek, Miss!

– Valamennyien hamiskártyások voltak! – kérdezte Pen.

Az öreg bólintott.

– De mind között a legveszedelmesebb El Slico volt – valamelyik amerikai lány nevezte el így s a név rajta ragadt. Épp olyan gyors volt, mint amilyen ravasz. Sohasem láttam El Slicót ugyanabban a bandában kétszer. Ruhatára egész vagyonba kerülhetett, s mindig csak a legkitűnőbb társaságban utazott, nem úgy, mint sok csirkefogó, aki negyedmagával lakik egy kabinban. Egészen fiatal lehetett – legalább az én időmben még az volt – és úgy hallottam, igen magas összeköttetései voltak. De micsoda betyár! Az aranyplombát is kicsórta volna felebarátja fogából, ha más lopni való nem akadt.

Egy olyan bandához tartozott, amely az előkelő emberek közt dolgozott. És micsoda koponya! El Slico sohasem bízta magát a hajón kínálkozó vakszerencsére.

Egy coloradói dúsgazdag milliomosról százötvenezer dollárt gombolt le. Slico tudta, hogy a pasas Európába készül, és Coloradóba utazott, hogy már két héttel a hajó indulása előtt találkozzék vele; a klubjában mutatkozott be neki, meghívatta magát a házába, elhitetve áldozatával, hogy ő gazdag angol fiatalember, akinek más dolga sincs a földön, mint hogy két marokkal szórja a pénzt. Persze, mire hajóra szálltak, már testi-lelki jó barátok voltak, ami Gifford úrnak százötvenezer dollárjába került, s még akkor sem tudta, hogy El Slico volt annak a bandának a vezére, amely megkopasztotta őt.

Napról napra hallotta Penelope a veszedelmes El Slico kalandjait. Róla mesélt legszívesebben Beddle. Egyszer egy túl hiszékeny utasról szólt a mese, aki rá hagyta magát venni, hogy beüljön egy előkelő bridzs-játszmába, máskor egy saját zsebre végrehajtott zsákmányolásról, vagy még máskor Slico bandájának vérbosszújáról egy másik banda ellen, amely elég vakmerő volt keresztezni az útjait; s minden mese azzal végződött, hogy Beddle elátkozta a zsiványok e fejedelmét.

A tapasztalt utasok szempontjából az átkelés teljesen érdektelen volt. A hajó számtalan más hajóval találkozott és szemtávolságra tőle három jéghegy úszott el; rendeztek táncokat, egy álarcosbált, egy hangversenyt a szalonban, s minden vasárnap istentiszteletet tartottak. De mind ez hihetetlenül érdekelte az edmontoni lányt.

Amikor már csak egy napi távolságra voltak Liverpooltól s elhaladtak az óceánnak amaz alacsonyan fekvő szürke foltja mellett, amelyről valaki azt mondta, hogy az Írország, Penelope meglepően új oldaláról ismerte meg Mrs. Dorban jellemét. Cynthia egy kis pomerániai pincsit vásárolt Winnipegben és imádta a borzas kis állatot. Egész nap karjában cipelte, este pedig ágya elé fektette.

Pen is rajongott a kutyákért, de a nagyobb állatokat szerette. Ezek az eleven kis morzsák, melyeket a nők becézgettek, cirógattak, kefélgettek és úgy hordozgatták magukkal, mint valami cicomát, nem férkőztek a szívéhez. Sajnálta őket.

A hajó besiklott a Mersey torkolatába és Pen ott állt a sétafedélzeten, örömteli szemmel fürkészve Lancashire kevéssé romantikus partját, mely a ködös tengerben tükröződött, amikor melléje lépett Cynthia, s Pennek tüstént feltűnt, hogy nincs a karjában a kutya.

– Hol van Fluff, Mrs. Dorban! – kérdezte.

– Szegény kis jószág – mondta Cynthia szánakozva. – Pedig olyan helyes kis állat volt.

– Mi történt vele? – kérdezte meglepetve a lány.

– Azt mondták nekem, hogy nem tudom majd kivinni, s vesztegzár alá fogják helyezni. Igazán semmi kedvem sincs vesztegzárral bajlódni. Kutyák mindenféle furcsa nyavalyát kapnak, így hát odaadtam szegénykét egy matróznak, hogy fojtsa a tengerbe. Ez rá akart venni, hogy adjak neki százötven dollárt és ő megpróbálja kicsempészni a kutyát a partra, de én nem bolondultam meg, hogy egy matróz kedvéért ilyen hatalmas összeget áldozzak egy ölebre – magyarázta Cynthia; – megeskettem az embert, hogy valami nehéz tárgyat köt a nyomorult kis jószág nyakára s úgy hajítja át a korláton.

Penelope levegő után kapkodott.

– Pedig én azt hittem – dadogta –, hogy annyira szereti a kutyát.

– Persze, hogy szeretem – mondta Cynthia könnyedén. – Drága kis pofa, de aligha hiszem, hogy csakugyan olyan kitűnő a származása, mint ahogy azt ott Winnipegben az az ember állította. A hórihorgas Wilkins őrnagy, aki nagy kutyaszakértő, azt mondta róla, hogy nem tiszta fajkutya és hogy rútul becsaptak. Beláthatja, kedvesem, hogy nem vesződhetem félvér kutyákkal. Becsomagolt már?

Penelopének torkán akadt a szó. Az asszony rendíthetetlen nyugalma megbotránkoztatta. Hiszen nem volt valami nagy eset; egy pomerániai pincsi élete nem számított sokat Penelope előtt, de mégis megütközve fedezett fel egy ilyen kemény vonást annak az asszonynak a jellemében, akit, noha nem imádta éppenséggel, mégis bizonyos elvont értelemben csodált.

Ezek a vékony ajkak! Penelope friss érdeklődéssel és csodálattal nézett rájuk.

Az utasoknak egy-két kiváltságos barátja motorcsónakon jött ki a hajó elé és Cynthia odavetőleg megjegyezte, hogy lehetséges, hogy a férje is közöttük van. Ám semmi jelét nem mutatta a viszontlátás fölött érzett izgatott örömnek s még csak kísérletet sem tett, hogy csatlakozzék a korlát mellett kíváncsiskodó tömeghez, amikor a csónak utasai átjöttek a hajóra.

Penelope megragadta úgy a maga, mint Cynthia csomagjait és kedvelt stewardja keresésére indult.

– Köszönöm, Miss – mondta Beddle, amikor átvette a lány kezéből az ötdolláros bankjegyet. – Nem számítottam jutalomra… örömömre szolgált… de hát mégiscsak köszönöm. Úgy sejtem, hogy még viszontlátjuk egymást. Szórakozásból látogatott el Angliába?

– Remélem, szórakozás lesz – mosolygott a lány –, noha valójában dolgozni jöttem.

A piros-pozsgás férfi elgondolkozva dörzsölgette az arcát.

– Nem rossz ország ez… Szent Kleofás!

Pen látta, hogy a tekintete elsiklik mellette, s hogy hirtelen leesik az álla; aztán lassanként elvigyorodott.

– Gyorsan, Miss – sziszegte. – Ő az!

– Ki?

Penelope arra fordította fejét, amerre Beddle nézett. Egy elegáns, simára borotvált férfit látott, kifogástalanul öltözve feje búbjától a kisujja begyéig: selyemfényű kalap és citromsárga kesztyű. Sehogy sem illett egy óceánjáró fedélzetére, inkább egy szabó divatbábujának látszott, melyet a Bond Street egyik üzletéből szállítottak át minden baj vagy sérelem nélkül a tenger légkörébe. Arca sápadt és sötét volt, fekete bajusza keskeny és ápolt. Álla kissé bosszúnak tűnt és rámosolygott, mint e pillanatban is, két szabályos fehér fogsor villant ki ajkai közül.

– El Slico! – suttogta Beddle, de mielőtt még a lány felfoghatta volna szavainak értelmét, odaszaladt hozzá Cynthia.

– Penelope, drágám – mondta neki – be szeretném önt mutatni a férjemnek. – Ezzel karon fogta a lányt és a sápadt arcú divatfi elé vonszolta.

Rámutatott és így szólt: – Mr. Dorban.

„El Slico" leemelte kalapját kopasz fejéről és kinyújtotta keskeny, hosszú kezét.

Penelope gépiesen elfogadta.

III. A tengerparti ház

A stewardnak tévednie kellett, mondta magának vagy ezerszer Penelope Liverpooltól Londonig. Képtelenségnek, nevetségesnek látszott, hogy ez a megnyerő külsejű férfi legyen a vezére annak a bandának, mely a bambákat kifosztja. Hiszen olyan könnyű volt a tévedés. Mr. Dorban nem tartozott a szokatlan típusok közé. Persze, hogy képtelenség. Miért tartana titkárnőt egy hamiskártyás? Miért lakna egy devonshire-i falu visszavonultságában egy olyan nagy várakozásokkal eltelt és olyan eleven üzleti tevékenységet folytató férfiú, hogy titkári segítségre van szüksége?

Férj és feleség közömbösen köszöntötték egymást; egyik sem látszott különösen boldognak, hogy viszontlátja a másikat. Mr. Dorban lefoglaltatott egy fülkét, úgy hogy egyedül voltak. Egy ízben Penelope azon tűnődött, hogy ne surranjon-e ki a folyosóra és ne hagyja-e a házastársakat magukra, de első mozdulatára Cynthia visszatartotta.

Mr. Dorban érdekes útitárs volt. A lánynak úgy rémlett, mintha egyfolytában beszélt volna Liverpooltól Londonig. Hangja lágy volt és dallamos, kedélye könnyed, előadása pompás. Szemei sötétek voltak, s noha Penelope általában nem szerette a barna szemű embereket, úgy érezte, hogy Arthur Dorbant meg tudná szeretni. Valóban, otthonosabbnak érezte magát vele, mint Cynthiával. Kanadát is ismerte kissé.

– Jártam ott egy ízben, ifjúkoromban, de gyűlölöm a tengert – mondta. – Inkább elveszítenék tízezer fontot, mint hogy újra átkeljek az Atlanti óceánon.

– Sokszor átkelt rajta? – kérdezte a lány kíváncsian.

– Kétszer – felelte Arthur Dorban, felcsillanó szemmel. – Ha nem keltem volna át rajta kétszer, nem lehetnék most itt, Miss Pitt.

Az éjjelt a paddingtoni állomás szállodájában töltötték. Mrs. Dorban kocsit hozatott s átkocsikáztatta a Hyde Parkon a lányt, aki valósággal el volt bűvölve. Mindig