Bagdadtól Sztambulig

KARL MAY

BAGDADTÓL SZTAMBULIG

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Sós Zoltán

978-963-374-956-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ FEJEZET

TOLVAJOK KÖZÖTT

A nagy szíriai és mezopotámiai pusztaságok déli részén a Vörös-tenger és a Perzsa-öböl között fekszik Arábia félszigete.

Az igazi arabok, vagyis jogtauidák ősatyja Joktau, Hut fia, aki Semnek ötödízigleni leszármazottja volt, és akinek utódai boldog Arábiát és a Tehama partvidéket a Perzsa-öbölig lakták. Manapság sokan kérkednek azzal, hogy Ismaeltől, Hágár fiától származnak.

Ez az Ismael a monda szerint atyjával, Ábrahámmal érkezett Mekkába, és ott a szent Kábát emelte. Az igazság azonban az, hogy a Kábát a koreisiták törzse alapította vagy legalábbis e törzs építette ki. A Kába szent ereklyéi között a zem-zem kutya és az állítólag az égből leesett fekete kő voltak a legnevezetesebbek.

Minthogy ez a rendkívüli fontosságú hely a koreisiták birtokában volt, ez a törzs lett a leghatalmasabb és legtekintélyesebb Arábiában, és ennélfogva a leggazdagabb is, mert a minden irányból érkező zarándokok sohasem jöttek ajándékok vagy értékes árucikkek nélkül.

E törzsnek egyik szegény tagja, Abd Allah, Krisztus születése után 570-ben meghalt, és néhány hónappal később, az 571-ik év április 20-án, egy hétfői napon özvegye, Amina, fiút hozott a világra, aki később a Mohamed nevet nyerte.

A fiú atyjától csupán két tevét, öt juhot és egy abesszíniai rabszolganőt örökölt, amiért is egyelőre nagyatyjának Abd-al-Muttalibnak, és ennek halála után két nagybátyjának: Zuheirnak és Abu Talebnak támogatására szorult.

Huszonöt éves volt, amikor Chadissa nevű asszony szolgálatába lépett, aki gazdag kereskedő özvegye volt. Ezt az asszonyt annyi hűséggel és önfeláldozással szolgálta, hogy az megszerette, és férjévé tette. Csak negyvenéves koráig működött mint kereskedő. Hosszú utazásai közben zsidókkal s keresztényekkel, bramánokkal és tűzimádókkal találkozott össze, és gonddal tanulmányozta ezek vallását. Súlyos betegsége folytán idegrendszerében rendellenességek állottak elő, amelyek különösen alkalmassá tették látomásokra. Vallásos töprenkedései nemigen mozdították elő a betegség gyógyulását. Végül is egy barlangba vonult vissza, mely Mekka közelében, a Hara hegyén van. Itt voltak első látomásai.

A köréje gyűlt hívek között eleinte csak feleségét – Chadissát, rabszolgáját, Zaidot, a két mekkait: Othmant és Abu Bekrt, továbbá ifjú unokaöccsét: Alit látjuk, aki később az Areth-Allah dísznevet nyerte, és Isten legszerencsétlenebb hősei közé tartozik.

*

A Zab partján elhatároztuk, hogy a folyó mentén előbb a sirbanokig, majd a zibar-kurdokig lovagolunk. A sirbanokig terjedő utunkra a gumri bejtől és a lirani melektől voltak ajánlóleveleink, innen aztán további támogatást reméltünk. A sirbanok vendégszeretettel fogadtak, de a zibarok nagyon ellenségesen viselkedtek, nekem mégis később sikerült pártfogásukat biztosítani. Szerencsésen elérkeztünk az Akra folyóig, itt azonban a vad hegyi lakosság részéről oly nagyfokú rosszindulatra találtunk, hogy több rossz tapasztalat után délkeleti irányba kellett térnünk. A Zab folyón Ghara Surgh-tól keletre keltünk át.

Így értünk el szerencsésen, bár hosszabb idő után sok megerőltetés és nélkülözés árán, az Északi-Zagrosz hegységig.

Este volt, és egy cimárerdő szélén tanyáztunk. A nap folyamán egy arra járó pásztortól bárányt vásároltunk, és most tüzet gyújtottunk, hogy a bárányt a bőrében megsüssük, miután kifejtettük és késsel megnyírtuk.

Lovaink a közelben legelésztek. Az utóbbi időben egész kivételesen megerőltettük őket, és bizony rászorultak egynéhány napi pihenőre, ami sajnos nem volt megvalósítható. Valamennyien jól éreztük magunkat, társaságunk egyik tagjának kivételével. Ez Sir David Lindsay volt, aki súlyos betegségben szenvedett.

Néhány nappal ezelőtt lázt kapott, mely körülbelül huszonnégy órán át tartott. A láz aztán elmúlt, de megszűnése után olyan betegség lépett fel, melyet nemcsak ember, hanem némely állat, így például kutya és macska is megkaphat ezen a vidéken. Az arcon vagy a mellen, a karon vagy a lábszárakon nagy daganat képződik, mely kiszivárgó nedvességgel majd egész éven át tart, és amikor elmúlik, soha többé el nem múló, mély forradás marad nyomában.

Nekem már többször volt alkalmam ezt az elcsúfító daganatot látni, de még sohasem abban a rendkívüli nagyságban, mint a jó Lindsay esetében. Nemcsak hogy a legsötétebb piros színben ragyogott, hanem azonkívül oly szemtelen is volt, hogy székhelyéül pont az orrát választotta ki – azt a szegény orrot, mely anélkül is már rendkívüli terjedelemben szenvedett. Angol barátunk egyáltalában nem viselte megpróbáltatását türelemmel, hanem bosszúságot és türelmetlenséget árult el, melynek kitörése a hallgatók nevetési izmait gyakran működésbe hozta.

Most is a tűz mellett ült, és mindkét kezével a szemtelen daganatot tapogatta.

– Mester! – szólt hozzám. – Idenézni!

– Hova?

– Hm! Buta kérdés! természetesen az arcomra! Yes! Már megint megnőtt?

– Ki? Mi?

– Ez a dög! Ez a daganat itt! Nagyon megnőtt?

– Nagyon! Úgy néz ki, mint egy uborka.

– Ezer ördög! Rettentő! Borzasztó! Yes!

– Idővel még nagyobb is lehet, sir!

– Akar talán egy pofont, uram? Rögtön rendelkezésére állok! Bár magának volna ez a szerencsétlen daganat az orrán!

– Vannak fájdalmai?

– Nem.

– Akkor örüljön.

– Örüljek? Hogyan örülhetnék, ha az emberek azt hiszik, hogy az orrom mindjárt a tubákospikszist is a világra hozta magával.

– Ó! Ah! Rémes! Borzasztó! És nincs egy szer? Tapasz? Kenőcs? Nem lehet semmit se rátenni? Vagy az egészet levágni?

– Nem, nincs semmi.

– De hiszen minden betegségnek megvan a gyógyszere.

– Ennek nincs, sir. Ez a daganat legkevésbé sem veszélyes, de ha megsértik vagy éppen belevágnak, nagyon rossz vége lehet.

– Hm! És ha elmúlt? Marad valami nyoma?

– Az attól függ. Minél nagyobb a daganat, annál nagyobb lyuk marad vissza.

– Borzasztó! Egy lyuk?

– Sajnos!

– Jaj istenem! Rémes ország ez! Gyalázatos egy föld! Mindent el fogok követni, hogy hazatérjek! Well!

– Azzal várjon egy kicsit, sir!

– Miért?

– Mit mondanának Angliában, ha Sir David Lindsay megengedi az orrának, hogy fióküzletet nyisson!

– Hm! Igaza van, master! Így tehát ittmaradok és…

– Szidi! – szakította félbe Halef –, ne nézz hátra!

Háttal ültem az erdőszélnek, és természetesen rögtön eszembe jutott, hogy a kis Hadzsi valami gyanúsat vett észre mögöttem.

– Mit látsz? – kérdeztem tőle.

– Egy szempárt. Épp mögötted két cimár áll, és közöttük egy bozót nyúlik. Abban rejtőzik az ember, akinek a szemét láttam.

– Látod még?

– Várj!

Olyan észrevétlenül, ahogy csak lehetett, vizsgálta a bozótot, és én közben utasítottam a többieket, hogy éppoly közvetlenül viselkedjenek, mint addig.

– Most! – szólt Halef.

Felemelkedtem, és úgy tettem, mintha tűzre való száraz fát keresnék. Közben oly messze távolodtam tanyánktól, hogy már nem lehetett többé engem látni. Akkor behatoltam az erdőszegélybe, és a fák között ismét visszalopództam. Öt perc sem telt bele, már a két cimárfa mögött álltam, ahol mindenesetre alkalmam nyílott Halef éles szemének csodálatára. A fák és a bozót között emberi alak húzódott meg, aki élénken vizsgálta, mit teszünk-veszünk a tábortűz körül.

Óvatosan háta mögé surrantam, és aztán gyorsan torkon ragadtam. Annyira megijedt, hogy még akkor sem védekezett, amikor felemeltem és a tábortűzhöz vittem.

Ott letettem a földre, és kivontam tőrömet.

– Ember, ne mozdulj, vagy leszúrlak! – fenyegettem meg.

Egyáltalában nem voltam kegyetlen szívű, de az ide­gen komolyan vette fenyegetésemet, és könyörögve össze­kulcsolta kezeit.

– Uram, kegyelem!

– Az tőled függ. Ha hazudsz nekem, elvesztél. Ki vagy?

– Turkoman vagyok a bejat törzsből.

Turkoman? Itt?

Ruhája után ítélve mindenesetre igazat mondhatott. Azt is tudtam, hogy régebben voltak turkomanok a Tigris és a perzsa határ között, és az is megfelelt, hogy ez a bejat törzs tagja volt.

– Bejat? – kérdeztem. – Hazudsz!

– Az igazságot mondom, uram.

– Most itt tartózkodtok a közelben?

– Itt, uram.

– Hány sátorotok van?

– Nincsen sátorunk.

Ez feltűnő volt. Ha egy nomád törzs elhagyja táborát anélkül, hogy sátrait magával vinné, akkor rendszerint rabló hadjáratra indul. Tovább kérdeztem:

– Mennyien vagytok férfiak?

– Kétszázan.

– És asszonyok?

– Azok nincsenek velünk.

– Hol táboroztok?

– Nem messze innen. Ha ott megkerülöd az erdőt, már nálunk is vagy.

– Így hát észrevettétek itt a tüzünket?

– Észrevettük, és a kán elküldött engem, hogy tudjam meg, milyen emberek tartózkodnak itten.

– Hová mentek?

– Mi délnek tartunk.

– Mi utatok célja?

– Szinna tájékára igyekszünk.

– De hiszen az perzsa föld!

– Úgy van. Barátaink ott nagy ünnepet tartanak, amelyre mi meg vagyunk híva. De kérlek, uram, szabadon bocsájtasz engem? Hiszen nem vétettem ellenetek semmit!

– Csak azt tetted, amit parancsoltak neked; szabad vagy.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Köszönöm, uram! Mily irányba fordítja lovatok a fejét?

– Délnek.

– Észak felől jöttök?

– Észak felől jövünk a tijariak, bervariak és kaldaniak földjéről.

– Akkor bátor és vitéz férfiak vagytok. Mely törzshöz tartoztok?

– E férfiú és én emírek vagyunk Frankisztánból, a többiek pedig a mi barátaink.

– Frankisztánból? – Uram, akartok velünk tartani?

– Felém nyújtja a te kánod a tenyerét?

– Minden bizonnyal. Mi jól tudjuk, hogy a frankok nagy harcosok. Menjek talán, és szóljak neki felőletek?

– Menj, és kérdezd meg őt, vajon fogad-e bennünket!

Felállt, és elsietett. A többiek egyetértettek azzal, amit tettem, és különösen Mohammed Emin örült a dolognak.

A bejatok, úgy látszik, szokatlanul hosszas tanácskozást tartottak ügyünkben, mert mielőtt még életjelt adtak volna magukról, bárányunk megsült és meg is ettük. Végre lépéseket hallottunk. A turkoman, aki nálunk volt, megjelent még három társával.

– Uram – így szólt –, a kán küld engemet. Jöjjetek hozzá, szívesen látunk benneteket.

– Menjetek hát előre, és vezessetek bennünket! Lóra szálltunk, és kézben tartott fegyverrel követtük őket. Amint a fordulót elhagytuk, még semmi sem volt látható valamilyen táborozó helyből; miután azonban egy sűrű bozóton átvágtunk, egy körös-körül bokrokkal szegélyezett térségre értünk, melyen hatalmas tűz lobogott.

A tűz nem az emberek melegedésére, hanem a vacsora készítésére szolgált. Kétszáz sötét alak heverészett a fűben, és a lobogó tűztől kissé félre a kán ült, aki megjelenésünkkor lassan felemelkedett. Közvetlenül eléje lovagoltunk, és leugrottunk a lovakról.

– Béke legyen veled! – köszöntöttem őt.

– Fogadjátok üdvözlésemet! – felelte meghajlással.

A többiek is felugráltak, és minden kéz szolgálatkészen nyúlt lovaink után; de mi kezünkben tartottuk a gyeplőt, minthogy még egyáltalában nem tudtuk, vajon ezt a vendégszeretet jelének vagy cselvetésnek vegyük-e.

– Add át csak nekik a lovakat! Majd ők gondoskodnak róluk – szólt a kán.

Én mindjárt biztonságot akartam magamnak szerezni – ezért megkérdeztem:

– Nyújtasz-e nekünk biztonságot?

Megerősítésül meghajolt, és felemelte e kezét.

– Esküszöm! Üljetek le mellém, és beszélgessünk!

A bejatok elvezették a lovakat; csak az enyém maradt Halef kezeiben, aki jól tudta, hogy mi van kedvem szerint. Mi, többiek, a kán mellett foglaltunk helyet. A tűz fénylőn fellobogott, úgyhogy jól láthattuk egymást. A bejat középkorú, harcias külsejű férfiú volt. Vonásai nyíltak és bizalomgerjesztőek voltak, és a tiszteletteljes távolság, amelyben alattvalói tőle maradtak, tiszteletszerető és öntudatos jellemére vallott.

– Tudod már a nevemet? – kérdezte a kán.

– Még nem tudom – feleltem.

– Én Heider Mirlam vagyok, a híres Hasszan-Kerkush bej unokaöccse. Hallottál-e már felőle?

– Hallottam. Követed bizonyára megmondta már neked, hogy én frank vagyok. Kara ben Nemzinek neveznek engem…

A kánt közismert keleti önuralma sem gátolhatta meg abban, hogy meglepetve így ne kiáltson fel:

– Ajah – oh! Kara ben Nemzi! De hiszen akkor ez a másik férfiú, a vörös orrú, amaz inglisztáni emír, aki köveket és írásokat akar kiásni?

– Hallottál felőle?

– Hallottam, uram; te csak a magad nevét mondottad meg, de én ismerlek téged és őt is. A kis ember, aki lovadat tartja Hadzsi Halef Omar, akitől oly sok nagy ember fél?

– Valóban, kitaláltad.

– És ki a két másik ember?

– Ezek barátaim, akik nevüket a Koránba tették. (Ami annyit tesz, hogy fontos okokból ismeretlenek akarnak maradni.) Ki beszélt neked rólunk?

– Ismered Ibn Zedar ben Hulit, Abu Hammed sejkjét?

– Ismerem. Barátod?

– Nem barátom és nem ellenségem. Nem kell aggódnod; nem kell őt rajtad megbosszulnom.

– Nem félek.

– Elhiszem. Eski Kifrinél találkoztam vele, és akkor elbeszélte nekem, te vagy az oka, hogy adót kell fizetnie. Légy elővigyázatos, uram! Megöl téged, ha a keze közé kerülsz.

– A keze között voltam, anélkül hogy megölt volna. Fogoly voltam; de nem tudott fogva tartani.

– Hallottam erről. Megölted az oroszlánt, egészen egyedül a sötétben, és a bőrével ellovagoltál. Gondolod, hogy én sem tudnálak fogva tartani, ha a foglyom volnál?

Ez gyanúsan hangzott, de én nyugodtan feleltem:

– Nem tudnál engem fogva tartani, és nem is tudom elképzelni, hogy miképpen tudnál engem foglyul ejteni.

– Uram, mi hétszázan vagyunk, ti pedig csak öten.

– Kán, ne felejtsd el, hogy ez öt között két frankisztáni emír van, és hogy ez a kettő annyit számít, mint hétszáz bejat!

– Nagyon büszkén beszélsz!

– Te pedig nagyon kevéssé vendégszerető módon kérdezel. Avagy kételkedjem szavaid igazságában, Heider Mirlam?

– Vendégeim vagytok, habár e két ember nevét nem is tudom, és kenyeret és húst esztek majd velünk.

Elnéző mosoly játszadozott ajkai körül, és a pillantás, amelyet a két haddedihura vetett, eleget mondott nekem. Mohammed Emint pompás hófehér szakálláról ezer ember közül fel lehetett ismerni.

A kán egy intésére néhány négyszegletes bőrdarabot hoztak. Ezeken kenyeret, húst és datolyát tálaltak számunkra, és miután abból valamit fogyasztottunk, dohányt kaptunk pipáinkba, a kán pedig saját kezűleg adott tüzet.

Csak most tekinthettük magunkat a kán vendégeinek, és így Halefnek intettem, hogy lovamat viheti a többiekéhez. Így is tett, és aztán leült közénk.

– Mi az utazásotok célja? – kérdezősködött a kán.

– Bagdad felé lovagolunk – feleltem elővigyázatosan.

– Mi Szinnának megyünk – kezdte el újból. – Akartok velünk tartani?

– Ha megengeded!

– Örömömre szolgál, hogy benneteket magamnál láthatlak. Jer, nyújtsd kezedet, Kara ben Nemzi! Testvéreim legyenek a te testvéreid, és ellenségeim a te ellenségeid!

Kezet nyújtott, és én örömmel felcsaptam. Kezet fogott a többiekkel is, akik mind szívből örültek, hogy ily váratlanul barátra és oltalmazóra találtak. Bezzeg megbántuk ezt később! A bejatnak nem volt velünk rossz szándéka; de úgy vélte, hogy jól járt velünk és hogy sok haszna lesz belőlünk.

– Mikor indultok holnap útnak? – kérdezte a kán.

– Mihelyt a nap feljön. Akarsz lepihenni?

– Ahogy neked kellemesebb.

– A vendég akarata törvény a táborban, amúgy is fáradtak vagytok, mert íme, a pipát már letetted. Pihenjetek jól.

– Bejatend sirinkar – a bejatoknak kellemes szokásai vannak. Engedd meg, hogy takaróinkat kiteríthessük.

– Ám tegyétek. Allah aramed sumara – Allah ringasson el benneteket.

Intésére szőnyegeket hoztak a kánnak, melyből nyugágyat készített magának. Útitársaim a lehetőség szerint kényelembe helyezkedtek; én azonban lasszóval meghosszabbítva lovam gyeplőjét, a lasszó végét csuklómhoz kötöttem, és a táborhelyen kívül feküdtem le. Így pejlovam legelészhetett, és egyben nyugodt is voltam felőle, annyival is inkább, mert kutyám oldalamnál őrködött.

Így múlt egy kis idő.

Még le se hunytam a szemem, amikor valaki közeledett. Az ánglius volt, aki mindkét takaróját mellém terítette.

– Szép kis barátság, mondhatom – morogta –, itt ülök, és nem értek egy betűt sem. Gondolom, talán megmagyarázzák, miről van szó. De a barátom egyszerűen eltűnik, cserbenhagy. Hm! Köszönöm szépen.

– Bocsánat, uram! Önről valóban megfeledkeztem!

– Rólam megfeledkezett? Hát vak maga, vagy én nem volnék eléggé nagy ember?

– Na, hát ezt igazán nem lehetne mondani, hogy ön nem volna szembetűnő jelenség. Különösen mióta azt a világítótornyot hordja az orra közepén. Nos hát, mit óhajt megtudni?

– Mindent. Különben pedig azt a dolgot azzal a világítótoronnyal, azt hagyjuk, mester! Mit beszélt meg ezzel a sejkkel vagy kánnal?

Elmondtam neki beszélgetéseinket.

– Well, ez kedvező dolog. Vagy nem?

– Feltétlenül kedvező. Nagy különbség, hogy három napon át biztonságban vagyunk-e vagy nem.

– Így hát ön azt mondta: Bagdadba? Csakugyan ez a terve, mester?

– Nekem ehhez volna a legtöbb kedvem, de ez, sajnos, nem megy.

– Miért nem?

– Vissza kell térnünk a haddedinekhez, mert az ön szolgái még ott vannak, és azonkívül is nagyon nehezemre esik Haleftől megválnom. Addig legalábbis nem hagyom el őt, míg egészségben és biztonságban nem tudom ifjú feleségénél.

– Nagyon helyes! Yes! Derék fiú! Megér tízezer fontot. Well! Különben is szeretnék oda visszamenni.

– Miért?

– Foroling bulls miatt.

– Ó, régiségeket Bagdad közelében is lehet találni.

– Ó! Ah! Odalovagolni Hillába! Vagy nem?

– Azt ma még nem lehet megmondani. A fődolog mindenekelőtt, hogy a Tigrist szerencsésen elérjük. A többi aztán majd ott kiderül.

– Szép, szép. De mégis odamegyünk. Yes! Well! Good night!

– Jó éjt!

Pirkadott. Halef ébren volt, és jelentette, hogy este négy bejatot látott ellovagolni. Én arra gondoltam, hogy a lovasokat a környék veszedelmes volta miatt küldték előre hírszerzőkül, és ezzel el is találtam