Izlandi halász

PIERRE LOTI

IZLANDI HALÁSZ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-866-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ RÉSZ

I.

Öten voltak együtt, mind hatalmas, széles vállak; az asztalra könyökölve iddogáltak, egy sötétes helyiségben, melynek sós hallé- és tengerszaga volt. A mulatótanya, mely igen alacsony volt termetükhöz képest, egyik végén csúcsba ment, mint egy nagy, fölbontott sirálynak a gyomra; a tanya gyöngén ingott-bingott egyhangú panaszos recsegéssel, álomba ringató lassúsággal.

Kívül alkalmasint tenger és éjszaka volt, de nem sokat tudtak róla: a födélzetbe vágott egyetlen nyílás facsapóval volt elzárva, és egy ócska függőlámpás világította meg őket rezgő fényével.

A kályhában tűz volt; átázott ruháikat szárítgatták rajta, melyek gőzt árasztottak szét; a gőz aztán összekeveredett agyagpipáik füstjével.

Esetlen asztaluk az egész lakást elfoglalta; éppen olyan formája volt, mint a lakásnak, és csak annyi hely maradt, hogy körülötte elmehettek, ha le akartak ülni a tölgyfa falazathoz szegezett keskeny padokra. Vastag gerendák nyúltak el fölöttük, és majdnem beléjük verték fejüket; hátuk mögött pedig padágyak nyújtózkodtak végig, melyek olybá tűntek föl, mintha be lettek volna vágva a vastag falazatba, mint a sírbolt fülkéi. Az egész fabútorzat durva és kopott volt, a nedvesség és só egészen átjárta, a kéz súrolásától megcsiszolódott és megfényesedett.

Kupáikból borozgattak, ezért az életöröm sugárzott nyílt és jóságos arcukon. Ott maradtak még az asztal mellett ülve, és csevegtek az asszonyokról meg a házasságról.

A háttér deszkázatával szemben a főhelyet Szűz Mária majolikaszobra foglalta el, mely egy kis deszkára volt fölállítva. A tengerészek védasszonyának képe kissé ódon volt és naiv művészettel festve. Ámde a majolikaemberek sokkal tovább épségben maradnak, mint az igazi emberek; azért piros és kék ruhája még nagyon üde kis dolog hatását tette ennek a szegény faháznak sötétszürke holmija közepett. Nem egy forró imádságot hallhatott az aggodalom óráiban; lábához két művirág csokrot és egy olvasót szegeztek.

Az öt ember egyformán volt öltözködve; vastag kék gyapjúból szövött ujjasba, mely nadrágjukba volt belekötve; fejüket kátrányos vászonsipkaféle födte, melyet délnyugatinak hívtak (a délnyugati szél miatt, amely a mi félgömbünkön esővel jár).

Különböző életkorúak voltak. A kapitány lehetett negyvenéves, hármuk huszonöt-harminc. az utolsó, akinek Szilveszter vagy Lürlü volt a neve, csak tizenhét éves volt. Termetére és erejére nézve azonban embernyi ember; fekete, igen finom és göndör szakáll borította arcát; csak szürkéskék, rendkívül szelíd és ártatlan szemei mutatták, hogy még gyermek.

A szűk hely miatt igen összeszorultak, meglátszott rajtuk, hogy igazán jól érzik magukat sötét szállásukon.

…Kívül alkalmasint tenger és éjszaka volt, a fekete és mély vizek kétségbeejtő puszta végtelensége. A falon függő rézóra tizenegyet mutatott, bizonyos, hogy esti tizenegyet; fönt, a tetőzeten az eső csobogása hallatszott.

A házasság kérdéseit hányták-vetették meg vidáman maguk között – de éppenséggel nem becstelen módon. Nem; ezek a kérdések tervelgetések voltak azokra nézve, akik még legényéletet éltek, vagy pedig mulatságos események, melyek otthon történtek lakodalmak alkalmával. Olykor jóízű nevetéssel, kissé szabadabb célozgatást tettek a szeretkezés gyönyörére. De a szerelem, amiként az effajta emberek értik mindig, egészséges szerelem, és még nyerseségében is majdnem tiszta marad.

Azonban Szilveszter nyugtalankodott valaki miatt, akit Yannak hívtak, és aki egyre késett.

– De csakugyan, hol is marad el ez a Yann? talán még mindig munkálódik ott fönt? Miért nem jött le, hogy kivegye részét a mulatságból?

– Pedig mindjárt éjfél lesz – mondta a kapitány.

És fölállván, fejével fölemelte a facsapot, hogy lekiáltsa Yannt. Erre különös fény esett be fölülről:

– Yann! Yann!… Hallod? Ember!

Az ember nyersen felelt kívülről.

És az a halvány fény, mely lehatolt az egy percre fölnyílt csapóajtón, hasonlított a nappali fényhez. – Mindjárt „éjfél…" Csakugyan olyan volt, mint a napfény, mint az estszürkület fénye, melyet titokzatos tükrök lövellnek vissza messziről-messziről.

Amint a csapó bezárult, megint éjszaka lett, a kis függőlámpa újra sárgán világított, és hallatszott, hogy az ember leszáll nagy csizmáival egy falétrán.

Belépett. Beléptekor kénytelen volt szinte négykézláb menni, mint valami nagy medve, mert szinte óriás volt. Eleinte fintorgatta az arcát és befogta az orrát, mert bántotta a sós hallé fojtó szaga.

Jól fölülhaladta az emberek rendes arányát, kivált válla szélességével, mely oly egyenes volt, mint a rúd; szembenézve, vállainak izmai, melyek kidomborodtak kék kötött ujjasa alatt, mintha két golyót képeztek volna vállai szögletén. Nagy, barna, mozgékony, vad és büszke kifejezésű szemei voltak.

Szilveszter átölelte Yannt, és gyöngéden magához vonta, gyermekek módjára. Vőlegénye volt a húgának, és úgy bánt vele, mintha édesbátyja volna. A másik hagyta, hogy cirógassák, mint valami henyélő s lomha oroszlánt, és jóízű mosolygással felelt, miközben kivillogtak fehér fogai.

Fogai, melyeknek nála több helyük volt az elhelyezkedésre, mint más embereknél, kissé ritkák voltak, és igen kicsinyeknek látszottak. Szőke bajusza meglehetős rövid volt, pedig sohasem vágta le; szépen ki volt pödörve, és szimmetrikusan fölkunkorítva ajkai fölött, melyek finom metszésűek voltak. Szakállát rövidre vágta, két szép piros arca megőrizte friss bársonyszerűségét, mint a gyümölcs, melyhez senki sem nyúlt.

Mikor Yann leült, újratöltötték a poharakat, és előhívták a matrózinast, hogy töltse meg és gyújtsa meg a pipákat.

A meggyújtáskor módját ejtette, hogy ő is szippantson egyet-kettőt. Erős kis fiú volt, kerek arcú, távoli unokaöccse ezeknek a tengerészeknek, akik többé-kevésbé rokonok voltak; ámbár meglehetős kemény munkát bíztak rá, ő volt a hajó becézett gyermeke. Yann megitatta a poharából, s azzal aludni küldték.

Azután újra elővették a házasságot.

– Hát te, Yann – kérdezte Szilveszter –, mikor üljük meg a lakodalmadat?

– Nem szégyelled magadat – mondta a kapitány –, huszonhét esztendős ember létedre sem vagy házas! Mit gondolnak majd felőled a lányok, ha meglátnak.

Yann vonogatta rengeteg vállait, és a nőket megvető kézmozdulattal így felelt:

– Lakodalmaztam én már hol egy éjjelre, hol meg némelykor egy órára, lakodalma válogatta.

Yann csak most végezte be ötévi katonai szolgálatát. Mint a hajóraj tüzérmatróza tanulta meg a franciát és a szkeptikus beszédet. Erre beszédbe kezdett, hogy elmesélje, mint esett meg utóbbi lakodalma, mely két hétig tartott.

Nantes-ban történt, egy énekesnővel. Este a tengerről visszajövet, kissé kapatosan bement egy orfeumba. Ült az ajtónál egy asszony, aki óriási virágcsokrokat árulgatott, húszfrankos aranyért. Vett egyet, pedig azt sem tudta, mitévő legyen vele, és azután mindjárt beléptekor éppen az arcába dobta annak az énekesnőnek, aki a színpadon volt, részint nyers szerelmi nyilatkozat gyanánt, részint az iránt a festett baba iránti gúnyból, aki nagyon is rózsásnak tetszett neki. A nő elesett az ütés következtében; aztán vagy három hétig imádta Yannt.

– Sőt – mondta – mikor elutaztam, nekem adta ajándékba ezt az aranyórát.

És hogy megmutassa, az asztalra dobta, mint valami hitvány csecsebecsét.

Nyers szavakkal és hozzá illő módon kiszínezve beszélte el a dolgot. Azonban a polgárosult világnak ez a közönséges eseménye egy csöppet sem illett ezeknek a primitív embereknek a köréhez, a tengernek körülöttük elterjedt csendjéhez, ahhoz az éjféli sejtelmes fényhez, mely az Északi-sark haldokló nyarainak érzetét keltette föl.

Yannak ez a viselkedése rosszul esett Szilveszternek, és meglepte őt. Szilveszter szűz gyermek volt, öreg nagyanyja, egy Ploubazlanec falubeli halász özvegye, a szentségek tiszteletében nevelte fel. Kisgyermekkorában mindennap elment vele édesanyja sírhalmához, és ott térden állva végigimádkoztak egy olvasót. A sziklás parton levő temetőből messzire el lehetett látni a Manche szürke vizén, amelyben egykor eltűnt volt édesapja, hajótörés alkalmával. – Mivel szegények voltak, nagyanyja meg ő korán elkezdtek halászni járni, és gyermekkorát a nyílt tengeren töltötte el. Még most is, minden este elmondta imádságait, és szemében vallásos áhítat ragyogott. Szintén szép volt, és Yann után a legszebb termetű a hajón. Lágy hangja és gyermekes beszédmódja nemigen illett össze magas termetével és fekete szakállával; minthogy igen hamar fölnövekedett, csaknem nehezére esett, hogy nagy hirtelen olyan derék szál emberré lett. Arra számított, hogy nemsokára feleségül veszi Yann húgát, de különben a leányoknak csak fittyet hányt.

A hajón összevissza csak három fekvőhelyük volt – egy kettőjük számára –, azért sorjában aludtak rajtuk, egyszer egyikük, másszor másikuk.

Mikor végét vetették ünnepüknek, amelyet védasszonyuknak, Szűz Máriának mennybemenetele emlékére ültek, már elütötte az éjfélt. Hármuk bemászott a kis fekete fülkékbe, melyek sírokhoz voltak hasonlatosak, a többi három meg fölment a födélzetre, hogy újra hozzálássanak a halászat megszakadt nagy munkájához; ez a három Yann, Szilveszter és egy Vilmos nevezetű földijük volt.

Kívül nappal volt, örökös nappal.

De ez a világosság halvány, halvány volt, nem hasonlított semmihez; mint egy kihalt nap visszatükrözése nyugodott a tárgyakon. Körülöttük azonnal végtelen, szín nélküli üresség kezdődött, és hajójuk deszkáin kívül minden átlátszónak, megfoghatatlannak, képzeletbelinek tetszett.

A szem alig-alig fogta föl, milyen is lehet a tenger; eleinte olybá tűnt föl, mint valami rezgő tükör, melynek nincs visszatükrözni való képe; aztán amint messze-messze elterjedt, ködmezőnek tetszett – és aztán többé semminek; nem voltak se körvonalai, se látóhatára.

A levegő nedves frissessége metszőbb, áthatóbb volt az igazi hidegnél, és beszíva érzett rajta a só íze, de nagyon. Minden csendes volt, és már nem esett; fönt az alaktalan és színtelen felhők, mintha csak magukban foglalták volna azt a megmagyarázhatatlan, rejtett fényt; tisztán lehetett látni, mégis éjt sejtett az ember, és ezek a halvány tárgyak mind nem mutattak semmi megnevezhető árnyéklatot.

A három ott álló férfi gyermekkorától fogva e hideg tengeren élt, annak kísérteties alakjai közepette, melyek éppoly határozatlanok és zavaros valamik, mint a víziók. Meg voltak szokva, hogy szűk deszkaházuk körül látták ezt az egész változékony végtelent, és szemeik éppen úgy megszokták, mint a tenger nagy madaraiéi.

A hajó ingott-bingott egy helyen, folyvást egyazon panaszt hallatva, egyhangút, mint egy bretagne-i dal, melyet valaki álmában dúdol. Yann és Szilveszter sebtiben elővették horgaikat és zsinegjeiket, a másik meg egy sóshordót, kifente nagy kését, s leült mögéjük várni.

Nem soká kellett várnia. Alig vetették bele horgaikat a csendes és hideg vízbe, nehéz, acélszínű, csillogó halakkal megterhelve húzták föl.

És az élénk tőkehalak egyre csak fogatták magukat; a néma halászat szakadatlanul és gyorsan folyt. A másik nagykésével fölvágta hasukat, kivette belüket, levágta fejüket, laposra verte, besózta és megszámlálta őket, és a halak, melyeknek hazatértükkor vagyonukat kellett gyarapítaniuk, halomra gyűltek mögöttük, csepegve és frissen.

Az órák teltek-teltek, egyhangúan, és a külvilág nagy üres környékeiben lassacskán megváltozott a fény; most már valódibbnak tetszett. Ami halvány derengés volt, mint valami északi-sarki nyári est, az most az éjbe való átmenet nélkül mintegy hajnalhasadássá lett, melyet a tenger valamennyi tükre határozatlan rózsapiros sávokban sugárzott vissza…

– Az már szent igaz, hogy meg kellene házasodnod, Yann – mondta nagy hirtelen Szilveszter, mégpedig ezúttal egész komolyan, miközben a vízbe nézett. (Látszott rajta, hogy ismer egy leányt Bretagne-ban, akit Yann barna szemeivel megbabonázott, de Szilveszter nem mert hozzányúlni ehhez a kényes tárgyhoz.)

– Mármint én? Igen, a napokban megülöm majd lakodalmamat – mondta Yann, és mosolygott, még mindig megvetően, és forgatva élénk szemeit – de egyik falunkbeli leánnyal sem; nem én, majd a tengerrel, meghívlak valamennyiteket, ahányan vagytok, a lakodalmamra…

Tovább halászgattak, mert nem volt szabad elfecsegniük az időt: kellős közepében álltak a roppant nagy halvándorlásnak, amely két nap óta szakadatlanul tartott.

Előtte való éjjel mindannyian talpon voltak, és harminc óra leforgása alatt ezernél több jó testes tőkehalat fogtak; karjaik is kifáradtak immár, azért el-elnyomta őket az álom. Csak testük volt ébren, és magától folytatta a halfogás mesterségét, míg lelkük mély álomban ringatódzott egy-egy pillanatig. Ámde a nyílt tenger levegője, melyet beszívtak, olyan szűzies volt, mint a teremtés első napjaiban, és oly életre keltő, hogy minden fáradtságuk mellett kitágította mellüket és fölfrissítette arcukat.

Végre megjött a reggeli világosság, az igazi világosság; valamint a világ teremtésének idejében, úgy vált el a sötétségtől, amely a látóhatáron megakadt, és nehéz tömeg gyanánt ottmaradt; csak most, hogy minden világosság látszott, csak most lehetett észrevenni, hogy az éj elmúlt – hogy az előbbi világosság határozatlan és különös volt, mint az álombeli világosság.

A sűrű felhő borította égen itt is, ott is szakadások voltak, hasonlatosak valamely dóm ablaknyílásaihoz, melyeken át széles rózsás ezüstsugarak lövelltek be.

Az alacsonyabb felhőrétegek sűrű árnyékszegélyzetet alkottak, egészen körülövezték a vizet, és betöltötték a messzeséget bizonytalansággal meg sötétséggel. Zárt térnek, határnak a csalódását keltették föl; olyanok voltak azok a felhők, mint a végtelenség elé húzott függönyök, mint kifeszített fátyolok, hogy elrejtsék azokat a mélységes titkokat, melyek megzavarták volna az emberek képzeletét. A kis deszkaépítmény körül, amely Yannt és Szilvesztert hordozta, a külső változó világ végtelen áhítatot fejezett ki ma reggel; szentéllyé alakult át, és a sugárkévék, melyek e templomboltozat nyílásain beszűrődtek, miként a templom márványkövezetén, úgy itt a mozdulatlan víz fölött, visszaverődésekben hosszabbodtak meg. És aztán lassan egy más ábrándkép látszott megvilágosodni a messzeségben; egy igen magas rózsaszínű sziklahasadékféle – ez a borzongós Izland egyik hegyfoka volt.

Yann lakodalma a tengerrel!… Szilveszter ezen jártatta az eszét halászás közben, de nem mert többé egy kukkot sem szólni. Elszomorodott azon, hogy Yann ilyen csúfot űzött a házasság szentségéből; s aztán még meg is ijedt ezen, mert babonás volt.

Már olyan régen gondolkozik Yannak a házasságán!

Arról ábrándozott, hogy Yann majd feleségül veszi Mével Gitát – egy paimpoli szőke leányt –, és őneki meglesz az öröme, hogy látni fogja azt az ünnepet, mielőtt a katonáskodást megkezdené, mielőtt megkezdené azt az ötesztendős számkivetést, melyből bizonytalan a hazajövés, és amelynek elkerülhetetlen közeledése össze-összeszorította szívét.

Reggel négy óra. A többiek, akik ott lenn feküdtek, mind a hárman följöttek, hogy fölváltsák a halászokat. Még kissé álmosan, teli tüdővel szívták a hideg levegőt; fölhúzták aközben hosszú csizmáikat, és becsukták szemüket, mert elkápráztatták őket a halvány fénynek visszaverődései.

Yann és Szilveszter erre hamarjában megreggeliztek; a kétszersültet összetörték fakalapácsokkal, aztán ropogtatni kezdték jó hangosan, és nevettek a kétszersült erős keménységén. Egyszerre megvidámodtak arra a gondolatra,