Az eleven kulcs

KABOS EDE

AZ ELEVEN KULCS

EGY SZÉP ÖRDÖG NAPLÓJA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Papp Norbert

978-963-374-516-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

AZ ELEVEN KULCS

Láttam Annunciata főhercegnőt és őszintén megcsodáltam bátorságát. Közönséges polgárasszony nem merne ilyen csúnya lenni, s ha véletlenül mégis megesnék rajta, hát nem merne nyilvánosan mutatkozni. Ez a főhercegnő pedig eljön a kórházba, ahová senki sem hívta, elszenvedi azt a vesszőfutást, hogy bemutatnak neki háromszáz beteg leányt és asszonyt, akik közül a legványadtabb is különb őfenségénél, mosolyog azokra, akik megrémültek az ő förtelmes, téglavörös, hihetetlenül elszáradt arcától és még szólni is mer, holott csukott ajkai is alig tudják elrejteni az emberi szájba nem illő agyarakat. Rajtam végigfutott a hideg. Teremtő szent atyám – ha én ilyen csúnya volnék!

De nem vagyok. Még így, az én nagy betegségem után sem vagyok csúnya.

Milyen jó, hogy ma este már elhagyhatom a kórházat! Immaculata testvér a magas látogatás után bevezetett a fürdőszobába és nálam maradt, míg megfürödtem. Nyilván vigyáznia kellett rám, mert minket, törvényes felhatalmazás nélkül lebetegedett leányokat, eleinte féltenek még a fürdővíztől is. A kórházban egyszer valamelyik bajtestvérem a kádba ölte magát. Immaculata testvér tehát leült és vigyázott reám. De én szívesen láttam, hogy van velem valaki, legalább volt kinek kiönteni a szívemben meggyülemlett gonoszságot.

Meztelenül a tükör elé álltam és gyönyörködtem magamban. Szép vagyok. Az a ronda, zöldes tükör nem is lehet egészen igazságos. Bizonyosan szebb vagyok, mint aminőnek a tükör mutat. Hiszen ha Immaculata testvérnek érzéke volna a szép iránt!

A testvér csöndesen rám szólt:

– Nagyon hiú vagy, leányom!

Ugrattam.

– Ha Annunciata főhercegnő volnék, nem is nézném magamat. De én, hála istennek, csak Sziverics Borbála vagyok. És szép.

– Mit ér neked a szépséged?

– Mit? Hogy tetszem. Hogy gyermekem volt, mikor nem is akartam. Van őfenségének gyermeke?

– Isten nem áldotta meg gyermekkel.

– Mert van ízlése. Ilyen asszonynak gyermeket? Követ a gyomrába, vészt a tüdejébe, romlást minden tagjába! Hiszen ki kellene irtani még a fajtáját is. Én csak azt a boldogtalan főherceget sajnálom, aki férje lett, s aki azóta bizonyosan búskomor.

A testvér komoly ijedtséggel nézett rám.

– Mi lelt téged, leányom?

– Belém szállt az igazmondás. Jól nézzen rám, Immaculata testvér! A tükör előtt, a magam szépségére esküszöm, hogyha maga volna Szalvátor Xavér főherceg felesége és nem Annunciata őfensége, a főhercegnek már volna utódja. És ha én, én, én volnék…

Reszketve fogta át meztelen testemet és látszott rajta, hogy a kimondott szavakat is vissza akarná fojtani belém. A szemei szépek voltak ennek a fonnyadó apácának és eláradt valami kívánatos tisztaság, mely még az ütközni kezdő ráncokat is megtöltötte szépséggel. Ijedt fehér arcával, remegő testével szinte szép volt. A tükörből néztem, amint az én meztelenségemhez tapadt és nem tudtam magamon uralkodni, átöleltem s úgy csókoltam a testvért, mintha férfi volna.

– Édes, édes Immaculata!

Elszégyellte magát és hirtelen visszaült a helyére. Most csupa láng volt az arca.

– Megszállt a gonosz, Belzebub lakik benned, leányom.

– Lehet, testvér. De nem is rossz lakó Belzebub. Nagyon jól érzem magamat.

Úgy tetszett, mintha nedvesedni látnám a szemeit. Az ölébe ültem, még mindig meztelenül. Cirógattam.

– Úgy összehasonlítottam magamat ezzel a csúnya főhercegnővel, s nagyon elkeseredtem. Ez a förtelem, ez a meddőség, ez a halálkirálynő férjhez tud menni, azt hiheti, hogy szeretik, kívánják, aztán bejárja az egész világot és senki se mondja neki: „pfuj, de ocsmány, inkább mindenfelé azt hallja: „ez őfensége Annunciata főhercegnő és öregszik és akkor olyan lesz, mint minden öregasszony és még maga is el fogja hinni, hogy valamikor csinos volt. Eh, gyalázat! Ő fekszik abban az ágyban, mely nekem van vetve, ő habzsolja azt az italt, melyet nekem töltöttek.

Most már őszintén megrázkódtam.

– Gyűlölöm az ilyen csúnyákat!

Immaculata testvér rám borította a fürdőköpenyt, megölelt és halkan szólt:

– A fenséges asszonynak a lelke szép. Csupa jóság, puhaság, áldozatra hajlandóság. Ha hallaná keserűséged, veled sírna, mert ő tud szeretni. Egész élete a szenvedőké.

– Mert ellátogat a kórházba? Nem igaz! Nem igaz! Csupa önzés, magánál nyomorultabbakat akar látni. Elmenne a pápuák közé, sőt oda legszívesebben, hogy sohase lásson magánál szebbet, egészségesebbet. A lelke se szép.

A testvér simogatott, mint valami beteg, lázas gyermeket.

– Szeretném, ha még itt maradnál egy hétig a kórházban, hogy a lelkedet gyógyítanám.

– Az én lelkem nem beteg.

– De beteg.

– Egészségesebb, mint a testem. Tudom szeretni, ami szeretni való, gyűlölni, ami gyűlölni való. Az én lelkem egészséges. Ismerem a részvétet, a szánalmat, a haragot, a gyűlöletet. Az én lelkem egészséges.

– Nem tudsz megbocsájtani.

– Nem. És nem is akarok tudni. A megbocsájtás igazságtalanság.

– A mi Urunk megbocsájtott.

– Igazságtalanság volt. Nem szabad megbocsájtani. Ki bocsájt meg nekem? Én szerettem azt az embert, aki csak játszott velem, anyává tett, de feleséggé nem akart tenni, s aki meg se látogatott, míg itt feküdtem ebben a kórházban. Ki bocsájt meg nekem? Mindig csak én legyek az, aki megbocsájt?

Immaculata testvér megcsókolt:

– Anyának lenni szentebb, mint feleségnek lenni.

Durván vágtam vissza, de nem tudtam másképpen:

– Hát légy anya és nem feleség!

Olyan szép, halovány és nyugodt maradt az arca, mintha az én durvaságom nem is érinthette volna. Valami engesztelő lágyság ült rajta, amitől az én szertelen indulatom elolvadt s éreztem, hogy remeg a hangom, mikor engesztelem.

– Lássa, kedves testvér, én is azt gondoltam mindig, hogy anyának lenni a legszentebb. De miért tett olyan könnyen anyává, s mért nem akart feleségül venni? Mért győznek meg bennünket, hogy mégis az a szentebb, a nehezebb: feleségnek lenni? Míg az a csöpp gyermek élt, még el tudtam magamban valahogy altatni a sok lázadó kérdést, de amióta megint leány vagyok, férj nélkül, gyermek nélkül, azóta nem tudok megbocsájtani. Mert érzem, hogy nekem se bocsájtanak meg. Senki, senki…

A testvér lassan öltöztetni kezdett. Olykor megsimogatta az arcomat, de nem szólt semmit. Mikor az én kis cellámhoz értünk, Immaculata gyöngéden megcsókolt, s a fülemhez hajolva, mintha véletlenül tenné, azt súgta:

– Én is csak anya voltam…

Elsuhant, mint az árnyék. Tágranyílt szemekkel bámultam utána.

Ő is?

Aztán összerázkódtam. Elbújni? Eltemetkezni? Mindent megbocsájtani? Elfonnyadni? És ápolni, vigasztalni azokat, akik utánam következnek? Ezt az én buja hajamat lenyírni vagy eldugni a keményre vasalt főkötő alá? Ezt az én virágzó testemet elrejteni a durva apácaruhába? Ezt az én szomjas lelkemet itatni égi italokkal és hallgatni, tűrni, lemondani, elkallódni?

A tükörbe néztem.

Az alkonyodó nap tüzesvörös kévékkel festette tele a tükör hátterét. S ebből a tüzes, vörös, lángoló hullámból ragyogva fehérlett ki az én szenvedő, szép arcom. Nem szívből, csak úgy próbából mosolyogtam. S úgy rémlett, hogy a tükör megnépesedik, s nem egy valaki, de száz meg száz éhes, vágyódó ember kapja el a mosolyomat. Mindnek jut abból az egy mosolyból. Éreztem, mint éled, frissül, nyújtózkodik bennem minden a kiállt betegség után, mint virágzik ki újra szépségem, vágyam, indulatom, mint óhajtok bosszút állni, győzni, uralkodni.

Valami gonosz kacaj tört ki belőlem ellenállhatatlanul:

– Ó, te szegény, förtelmes Annunciata!

Vettem a kis cókmókomat, még egyszer megnéztem az ágyat, melyben kisfiam megszületett és meghalt, aztán bementem a kórház irodájába és jelentkeztem. Megyek ki az életbe…

Egy kicsit elszédültem az utcán, de nem az utcától. Ember, utca, város engem nem szédít. A jövő sem. Jól emlékszem, hogy mióta a magam lábán járok, sohase féltem a holnaptól, s olyanforma érzéssel jártam a világban, mint az egyszeri pap, aki azt szokta mondani: „Csak gyarapodjatok juhocskáim, a jó takarékoskodjék, a gonosz harácsoljon, a tolvaj lopjon; amennyi nekem kell, majd csak lenyírom rólatok én juhocskáim!" Megéltem én is mindig, megélek ezentúl is. És arra a nyomorultra sem azért haragszom, mert anyává tett és kereket oldott, hanem azért, hogy becsapott. Ha szépen, egyenesen, becsületesen szólt volna hozzám, akkor is az övé lettem volna, ha nem vesz feleségül. Fütyülök a házasságra. De becsapott. Minden áron feleségül akart. Úgy ejtett meg, mint ahogy ezer közül kilencszázat szokás. Ez bántott.

De a holnaptól most sem félek. Ebben a nagy fővárosban nincsen senkim, nincsen semmim. Annyim sincsen, hogy egy hónapos szobát béreljek, míg valami foglalkozást találtam, de nem félek. Amennyi nekem kell, majd csak lenyírom erről a nagy juhnyájról.

A levegő szédített. Negyedik hete nem voltam a levegőn, s akármilyen erős a természetem, ezt mégis megérzi. A sok apró gázláng egy darabig táncolt előttem, reszketett, összefolyt, mint valami leszakadó lánghullám, aztán meg kellett támaszkodnom egy ház kapujában, s éreztem, hogy most mindjárt összeesem. Hullámzó, bántó feketeség húzódott el a szemeim előtt, s ahogy rengett, imbolygott, azt hittem, az egész utca reng és imbolyog vele.

Azért sem estem össze. Mint annyiszor az életben, keményen kiáltottam magamra:

– Borbála!

S ez használt. Nem vesztettem el az eszméletemet. Valahogy himbálóztam a magam szédülésében, mint csónak a viharban, de nem merültem el. A zúgáson keresztül, mely állandóan ostromolt és szédített, hallottam egy ismerős, kissé nyávogó orrhangot és a sötétségen át, mely nem akart szemeimről elszakadni, láttam egy ismerős kis alakot, félig gnómot, félig gyermeket. Megismertem. A Szív-kórház segédorvosa volt, az a madárfejű, beteg gyermek, aki mindig ott keringett a betegek körül, s mindenkit azzal vigasztalt, hogy „ne búsuljatok gyerekek, mindnyájan tovább fogtok élni, mint én!" Nem is hívtuk sohase másképp, csak doktor Hátgerlicének, ami különben az ő szava volt, s amivel cinikusan a hátgerincsorvadását becézgette. (Tuberkulózisa is volt fölöslegül; azt meg tubi néven kényeztette.) Az orrhang muzsikált:

– Tudtam, bizonyosan tudtam, hogy ötven lépésnyire elszédül. Mind el szoktatok szédülni. Kocsis – fordult vissza valakihez –, tegye csak oda maga mellé ezt a cókmókot, aztán segítsen, hogy a kocsiba ültessem ezt a leányt.

A kocsiban hamar magamhoz tértem. A kora júniusi est hűvös levegője kiszívott belőlem minden szédülést, minden gyöngeséget. Már hallottam a lombosodó fák éles susogását, éreztem az édes levegő fürdőt, s derekamon megéreztem doktor Hátgerlice csontos ujjainak nyomását, ölelgetett a beteg gnóm.

Közben egyre nyávogott az orrhang.

– Mi az ördögöt fog maga csinálni ebben a rongyos világban? Ki fog állni az utca sarkára? Macskát a részeg munkások gyomrába! Vagy diákelemózsia legyen magából, akibe belekóstol minden kis maturáns? Ráér a sok éhes féreg. Nem engedem, nem. Maga nem olyan, mint a többi, akiből lehet dada, masamód, szakácsné, munkásasszony, egyéb rongy. Magában van valami, amit meg kell menteni. Maga race. Van magának pénze? Nincs. Van lakása? Nincs. Van valakije? Nincs. Odadobná magát az első bakának, aki karjába akaszkodik, s azt mondja: „hoci, ne!" A fene egye meg az egész hadsereget. Nem engedem, hogy elprédálja magát.

Kérdezett és felelt, be sem várva, hogy én is mondjak valamit. Különben folyton átölelve tartott és szorongatta a derekamat, mintha úgy tapogatná ki belőlem a helyeslést vagy tiltakozást.

Egyszer kikiáltott a kocsisnak:

– Hajtson Budára, valami kis kocsmába. Akármelyikbe.

S aztán folytatta az orrhangú monológot:

– El is venném feleségül, ha ez érne valamit. Arra a két-három hónapra, amíg még a világnak okvetetlenkedem, elkövethetném ezt a szamárságot is. És maga megérné, mert csecse leány. Teremtuccse, elsőrangú fogás. De minek? Inkább legyen a szeretőm, mint a feleségem. Ha szeretőm lesz, csinálok adósságot és úgy élünk, mintha bankár volnék. Ha feleségül venném, holnapután már ápolhatna. Nem érdemes az én feleségemnek lenni, van már nekem két babám, aki nem tágít tőlem: a tubi meg a hátgerlice. Egy is elég volna ilyen törpe fiúnak, hát még mind a kettő!

Szembe fordult, jobban megszorongatott és vidáman eresztette meg az orrhangot.

– Nem is vagyok még doktor, csak leszek, ha leszek. De sok barátom