Everand Logo

Welcome to Everand!

  • Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

    Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

    Arséne Lupin bizalmas vallomásai
    Arséne Lupin bizalmas vallomásai
    Arséne Lupin bizalmas vallomásai
    Ebook154 pages2 hours

    Arséne Lupin bizalmas vallomásai

    By Maurice Leblanc

    ()

    Read preview

    About this ebook

    Ami az angoloknak Sherlock Holmes, az a franciáknak Ars?ne Lupin, azzal az aprócska különbséggel, hogy a legendás angol detektív kortársa kifogástalan gentleman ugyan, de mégiscsak egy zseniális betörő. Ars?ne Lupin szülőatyja Maurice Leblanc (1864 –1941)
    LanguageMagyar
    PublisherFapadoskonyv.hu Kiadó
    Release dateMar 9, 2016
    ISBN9789633770733
    Arséne Lupin bizalmas vallomásai
    Author

    Maurice Leblanc

    Maurice Leblanc was born in 1864 in Rouen. From a young age he dreamt of being a writer and in 1905, his early work caught the attention of Pierre Lafitte, editor of the popular magazine, Je Sais Tout. He commissioned Leblanc to write a detective story so Leblanc wrote 'The Arrest of Arsène Lupin' which proved hugely popular. His first collection of stories was published in book form in 1907 and he went on to write numerous stories and novels featuring Arsène Lupin. He died in 1941 in Perpignan.

    Read more from Maurice Leblanc

    Related to Arséne Lupin bizalmas vallomásai

    Related ebooks

    Related podcast episodes

    Related categories

    Reviews for Arséne Lupin bizalmas vallomásai

    0 ratings

    0 ratings0 reviews

    What did you think?

    Tap to rate

    Review must be at least 10 words

      Book preview

      Arséne Lupin bizalmas vallomásai - Maurice Leblanc

      MAURICE LEBLANC

      ARSÈNE LUPIN

      BIZALMAS VALLOMÁSAI

      Hat klasszikus detektívtörténet

      fapadoskonyv.hu

      2013

      Honlap: www.fapadoskonyv.hu

      E-mail: info@fapadoskonyv.hu

      Borító: Rimanóczy Andrea

      ISBN 978-963-377-073-3

      © Fapadoskonyv.hu Kft.

      A TÁNCOLÓ NAPSUGARAK

      – Lupin, meséljen valamiről.

      – Ugyan menjen! Miről is mesélhetnék magának? Hiszen már az egész életemet ismerik! – felelte Lupin, csöndben bóbiskolva dolgozó szobám pamlagon.

      – Senki sem ismeri eléggé! – kiáltottam. – Csak annyit tudunk, a lapokban közölt nyílt leveleiből, hogy ebben vagy abban az ügyben szerepe van, hogy egyik-másiknak ön a rugója… De igazi szerepéről, a dolgok lényegéről, a dráma kifejtéséről édeskevés fogalmunk van.

      – Hagyja el! A legtöbbje érdektelen, üres história.

      – Azt akarja talán mondani, hogy a Dugrival özvegyének küldött ötvenezer frankos ajándék senkit sem érdekelt? Vagy, hogy a három festmény rejtélyének a megfejtése, az egész titokzatos eset csak érdektelen história?

      – Valóban különös rejtély volt – mondta Lupin. – Ha megírja egyszer, legyen a címe: Az áruló árnyék.

      – És ne feledkezzünk meg társadalmi sikereiről sem, Lupin megannyi sikerült cselszövéséről… És hol vannak titkos jótéteményei? Melyekre többször tett célzást előttem és nevet is adott néhányuknak: A jegygyűrű; Akit a halál kerülget stb.… Mennyi vallomással tartozik, szegény Lupin! Rajta, bátorság…

      Ennek a párbeszédnek idejében Lupin már híres ember volt ugyan, de még nem vívta meg az igazi nagy csatákat; mindez még a Kivájt Tű és az Aranyszemű Asszony ideje előtt történt, amikor még nem is álmodott a francia királyok százados kincses kamrájáról, sem arról, hogy egykor fél Európát lopja majd el a „kaiser" (A német császár gúnyneve. Ford.) orra elől. Még egészen szerény csínyekkel és polgári haszonnal is beérte hétköznapi kalandokra fecsérelte erejét, nap-nap után sok rosszat, de jól is cselekedett, ösztöneit követve és műkedvelésből, mint afféle Don Quijote, aki szeret elérzékenyülni.

      Minthogy tovább hallgatott, újra kezdtem:

      – Kérem, Lupin!…

      Legnagyobb ámulatomra megszólalt:

      – Vegyen elő egy darab papírt, kedves barátom és írja, amit mondok.

      Sietve megtettem, amit parancsolt és boldogan gondoltam arra, hogy végre ismét tollba mondja egyikét jellegzetes történeteinek, melyeket annyi hévvel és találékonysággal szokott előadni és nékem csak az a feladatom, hogy nehézkes magyarázatokkal és unalmas részletekkel kibővítve, az olvasó elé tálaljam őket.

      – Készen van? – kérdezte.

      – Igen.

      – Akkor hát írja: 19–18–21–12–4–1–22,5.

      – Hogyan?

      – Írja csak, ha mondom.

      A pamlagon ülve cigarettát sodort keleti dohányomból és szemeit a nyitott ablakra szegezte.

      Megszólalt:

      – Írja tovább: 19–26–5–12…

      Abbahagyta, majd kis idő múlva folytatta:

      – 25–20.

      Megőrült ez az ember? De amint figyelmesebben vizsgáltam, lassacskán eltűnt szeméből az a semmitmondó kifejezés, mely még kevéssel előbb ott ült arcán, helyette feszült figyelem tükröződött vissza szemeiből, melyek a messze távolban valami megkapó jelenséget látszottak figyelemmel kísérni.

      Eközben tovább diktálta a számokat, szabályos szünetek után.

      – 5–19–1–20.

      Az ablakon keresztül csak egy darabka kék eget lehetett megpillantani, különben a szemközti öreg lakóház homlokzatára hagyott kilátást. A ház utcai ablakai; mint rendesen, most is le voltak függönyözve. Nem láttam rajtuk semmi különöset, semmi feltűnő részletet, amit az évek során fel nem ötlött volna.

      – 1–13–1–4.

      Egyszerre csak megértettem az egészet… jobban mondva, azt hittem, hogy megértettem. Mert ki gondolta volna, hogy Lupin, kinek gunyoros álarca számítóan gondolkodó fejet takart, ilyen gyerekségre vesztegetné az idegét? Már pedig mégis így volt, ehhez kétség sem férhet: a sugarak játékát figyelte meg a szemközti öreg ház megfeketedett homlokzatán, a szabályos időközökben elő-előtűnő napsugarakat számolgatta, melyek a második emelet magasságában táncoltak.

      – 1–19 – szólt Lupin.

      A visszfény most eltűnt néhány pillanatra, hogy szabályos szünetek után ismét előcsillanjon a homlokzaton és ismét eltűnjék.

      Ösztönösen számolni kezdtem a táncoló sugarakat:

      – 5… – szóltam fennhangon.

      – Megértette végre? Ideje volt – mulatott Lupin. Felkelt a pamlagról és kihajolt az ablakon, hogy utána járjon a csillogó játék értelmének. Majd visszafeküdt a pamlagra és így szólt:

      – Most magán a sor, számoljon tovább.

      Szó nélkül engedelmeskedtem, szilárdan meg lévén győződve arról, hogy ez az ördögi ember tudja, mit cselekszik. Most már magam sem tagadhattam, hogy a sugaraknak ez a fel-felvillanása a homlokzaton, a fényjeleknek ez a szabályos megjelenése különös, nem mindennapi tünemény.

      A fényjelek minden valószínűség szerint egyik, a mi sorunkon fekvő házról érkezhettek, minthogy a napfény éppen merőlegesen esett ablakainkra. Olyan volt, mintha valaki váltakozva kinyitott meg bezárt volna egy ablakszárnyat, vagy még inkább, mintha kis zsebtükör segítségével vetítgette volna a sugarakat, puszta szórakozásból.

      – Valami gyerek játszhat ott – kiáltottam egy perc múlva, mert némileg bosszantott az ostoba munka, amit rám bízott.

      – Csak folytassa tovább!

      És tovább számoltam… Egymás alá róttam a számokat… A napsugár pedig egész matematikai pontossággal táncolt tovább.

      – Nincs tovább? – szólt Lupin egy hosszabb szünet után.

      – Biz Isten, úgy látszik, hogy vége… Jó néhány perce, hogy abbahagyták.

      Még vártunk azután egy kis ideig, de hogy a sugár nem tűnt többé elő, tréfásan megszólaltam:

      – Véleményem szerint hiába vesztegettük az időnket. Néhány szám egy papírlapon… Ez bizony sovány eredmény.

      Lupin meg sem mozdult a pamlagon, csak ennyit mondott:

      – Legyen szíves kedvesem, ezeket a számjegyeket az abc megfelelő betűivel helyettesíteni. Érti, ugyebár? Az egyes a-nak, a kettes b-nek felel meg.

      – Ennek se lesz több értelme.

      – Ha nem is lesz, az sem baj, úgyis annyi értelmetlen dolog történik az életben… Eggyel több, vagy kevesebb…

      Csodálkozva szakítottam félbe:

      – Egy szó! – kiáltottam. – Egy szó alakul…

      – Csak folytassa, kedvesem.

      Tovább írtam s a következő számjegyekből újabb szavak, egész mondatrészek kerültek ki. Végül legnagyobb csodálatomra, egy teljes mondat állott előttem.

      – Kész van? – kérdé Lupin kis idő múltán.

      – Igen!… Ejnye, még íráshibát is találtam.

      – Ne törődjék azzal… Olvassa elő szépen, lassan.

      Olvasni kezdtem tehát a félbehagyott mondatot, melyet úgy adok itt közre, ahogyan a számokból kihámoztam:

      „főleg a veszélyt krüld és a támadásokatt s az ellenséggel szembe légy óvtos"

      Elkezdtem nevetni.

      – No lám! A homály eloszlott! Mi? Csak úgy elkápráztat az értelem fénye! Vallja be Lupin, hogy a jó tanácsoknak ez a sorozata, mely egyébként is egy szakácsné stílusára vall, nem nagyon messzire visz bennünket.

      Lupin fölkelt még mindig lenéző némasággal és kezébe vette a papírlapot.

      A későbbiek folyamán eszembe jutott, hogy ebben a pillanatban véletlenül a faliórára esett tekintetem. Az idő egynegyed hat körül járt.

      Ezalatt Lupin, a papírral kezében, állva maradt, és még oly fiatalos arcán, mint azonnal észrevettem, feltűnt az arckifejezésnek az az egymásutánja, mely még a legélesebb megfigyelőket is annyira megtévesztette, s mely egyike legerősebb, legértékesebb képességeinek, és annyiszor volt a megmentője. Miképpen is lehetne megállapítani az azonosságát egy olyan arcnak, mely kénye-kedve szerint, minden festék nélkül tud elváltozni, és oly tökéletesen, hogy mindegyik alakjában a végleges, állandó, természetes kifejezést sejti az ember? Van-e olyan vonása ennek az arcnak, mely állandóságánál fogva megkönnyíthetné a felismerését?… Egyetlen ilyen állandó vonását ismertem Lupinnek: mihelyt feszülten figyelni kezdett valamire, vagy rendkívüli megoldáson töprengett, két keresztbefutó mély ránc jelent meg a homlokán. És ezt a kis keresztet vettem észre rajta, mélyen és élesen, ebben a pillanatban.

      Letette a papírlapot az asztalra.

      – Gyerekség! – mormogta magában.

      Az óra elütötte a félhatot.

      – Hogyan! – kiáltottam. – Már rájött a nyitjára?

      Néhány lépést tett a szobában fel és alá, azután rágyújtott és így szólt hozzám:

      – Legyen szíves a telefonhoz kéretni Repstein bárót, és közölni vele, hogy este tíz órakor nála leszek.

      – Repstein bárót? – kérdeztem. – A hírhedt báróné férjét?

      – Igen, őt.

      – Komoly a dolog?

      – Nagyon is komoly.

      Képtelen voltam ellentmondani neki és teljesen megzavarodva akasztottam le a kagylót. De mielőtt a számot bemondtam volna, Lupin parancsoló mozdulattal félbeszakított, és szemeit még mindig a papírlapra szegezve, így szólt:

      – Nem, ne beszéljen vele… Szükségtelen figyelmeztetni… Van még ennél is sürgősebb teendőnk… Valami furcsa részlet, ami nyugtalanít… Mi a csudáért hagyták félbe ezt a mondatot? Ugyan miért?…

      Felkapta kabátját és sétapálcáját.

      – Induljunk. Ha nem csalódom, ez az ügy sürgős megoldást kíván, és nem hiszem, hogy csalódnék.

      – Tud talán valamit?

      – Eddig még semmit sem tudok.

      Ahogy a lépcsőn leértünk, karon fogott és így szólt hozzám:

      – Csak annyit tudok, amennyit bárki más. Repstein báró, pénzember és ismert sportsman – az ő Etna lova nyerte meg az idei epsomi derbyt és long-champs-i Grand Prix-t –, ez a Repstein báró a felesége áldozata. Az asszony, akit szőke haja, pompás ruhái és nagy fényűzése tettek híressé, két héttel ezelőtt megszökött és azon a három millión kívül, amit az urától lopott, magával vitt egy egész gyűjteményre való gyöngyöt, briliánst és más ékszert, amit Berny hercegnő ajánlott föl neki megvételre. A bárónőt két hete üldözik Franciaországon és Európán keresztül, s minthogy útját elszórt ékszer és aranyak jelzik, nem nehéz követni. Minden percben várják a letartóztatását. A mi utolérhetetlen Ganimardunk le is fogott tegnapelőtt egy utazó hölgyet az egyik nagy belga szállóban s az utasnő ellen tényleg egész csomó bizonyíték merült föl. Némi tudakozódás után azonban kiderült, hogy a letartóztatott hölgy nem a bárónő, hanem Nelly Darbel, az ismert félvilági hölgy.

      A bárónőt nem tudták föltalálni. Repstein báró a maga részéről százezer franknyi jutalmat ígér annak, aki a felesége nyomára vezeti. Az összeget letétbe is helyezte egy közjegyzőnél. Azonkívül egy tételben eladta az istállóját, Hausmann körúti palotáját és Roquencourt-ban fekvő kastélyát, hogy a Berny hercegnő kárát megtéríthesse.

      – S a vételárat holnap veszi fel, vagy talán már föl is vette – tettem hozzá. – Mert az összeg, mint a lapok közölték, holnap már a hercegnő kezei között lesz. Csakhogy valóban nem látok semmi összefüggést a rejtélyes mondat s a történet között, melyet ily részletesen adott elő…

      Lupin válaszra sem méltatott.

      Vagy százötven-kétszáz lépést haladtunk az utcámon, amikor egyszerre csak lelépett a gyalogjáróról és egy régies építkezésű házat kezdett figyelni, afféle sok lakó számára épült bérházat.

      – Számításom szerint innen eredtek a fényjelek – mondta –, abból a nyitott ablakból, ha nem csalódom.

      – A harmadik emeleten?

      – Igen.

      A házmesterfülkébe lépett

      Enjoying the preview?
      Page 1 of 1