A 13-as szoba

EDGAR WALLACE

A 13-as szoba

fapadoskonyv.hu

2015

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-376-892-1 (epub)

ISBN 978-963-376-893-8 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

ELSŐ FEJEZET

A barátságtalan kőépület boltozatos kapujára két szó volt vésve:

PARCERE SUBJECTIS.

Johnny Gray a maguk tolvajnyelvén „parki subások"-nak fordította le; valódi jelentését: „kíméld a legyőzötteket" nem vállalta, mert őt nem győzték le és nem is kímélték.

Johnny Gray és Lal Morgon minden áldott nap jól felszerszámozva egy nehéz kézikocsit húzott a meredek úton. Minden áldott nap figyelmetlenül nézegette, mint dugja be a kulcsot a vörös szakállas kapus a jókora fényes zárba és nyitja ki a kaput. Akkor a kis társaság kisétál, fegyveres őr elöl, fegyveres őr hátul, aztán újra bezáródik mögöttük a kapu.

Délután négy órakor visszaballagtak a boltív elé, várták, míg a kaput kinyitották, és bebocsájtották a kézikocsit.

Minden épület már utálatosan ismerős volt a szemében: a csupasz termek, amelyeket a dartmoori viharok ellen szurkosra festettek, az alacsony irodahelyiség, a nagy mosóhodály, a régi pékműhely, a gyakorlótér, amelynek aszfaltburkolata feltöredezett, a förtelmes, agyoncifrázott templom, a hosszú, kopott padok az őrök magas üléseivel, aztán a temető, ahol a kényszermunkától szerencsésen megszabadult életfogytiglanosok örökre megpihentek.

Egy tavaszi reggelen újra kiment a kapun munkába. Egy hodályt építettek és kőműves segédmunkás volt. Kedvére volt ez a fajta munka, mert emellett mégis szabadabban lehetett beszélgetni, és hallani akarta, mit tud Lal Morgon a nagy nyomdászról.

– Aztán ma ne beszéljenek annyit – mondta a szolgálatos börtönőr, és leült egy zsákkal leborított téglarakásra.

– Nem, sir – felelte Lal.

Ötven körül járó, ösztövér ember volt, fogytiglanos, és csak egyre vágyott: egy új, kiadós börtönbüntetésre.

– De nem rablásért, Gray – mondta, amíg kényelmesen a helyére illesztette a téglát –, lepuffantásért se, amiért az öreg Legge kapta a mázsáit, se lóversenycsalásért, mint maga.

– Én nem csaltam – felelte nyugodtan Johnny. – Én nem tudtam, mit műveltek a lovammal, hogy nem is a régi Spider King volt. Csak azért tették, hogy veszítsek rajta. Nem panaszképpen mondom, de ami igaz, igaz.

– Én tudom, hogy maga ártatlan; mindenki az – csitította Lal. – Én vagyok az egyetlen bűnös az egész sitiben. A princi mindig is mondja: „Morgon – azt mondja –, jólesik az ember szívének, ha olyan bűnöst lát, aki nem a körülmények áldozata. Mert itt a sitiben mindenki az."

Johnny nem feszegette tovább a dolgot. Nem lett volna semmi értelme. Fölösleges volt itt minden feleselés. Mindent tudott a nagy lóversenycsalásról: cinkostársa volt azoknak a zsokéknak, akik manipulált lovakon lovagoltak. Elfogadta a háromévi fegyházat, föllebbezés nélkül. Nem azért, mert bűnös volt a vádban, amit ráolvastak; egyéb nagy oka volt rá.

– Ha bedutyizták, csak azért tehették, mert zöld pali volt – mondta az öreg Lal leereszkedve. – Mire valók a palik? Hogy a hűvösre tegyék őket. Hogy is mondta az öreg Kane?

– Mr. Kane-t nem is láttam – vágta rá Johnny kurtán.

– Ő is csak palinak mondaná – mondta Lal nagy megelégedéssel. – Adjon csak ide egy téglát, Gray, aztán fogja be a száját! Az a nagy orrú kopó már megint itt lábatlankodik.

A nagy orrú kopó egy cseppet se fogta szorosabbra a kantárt, mint akármelyik más őr. Lassan ellépkedett mellettük, kurta botja kiállt a zsebéből, a kopott korbács meg lelógott.

– Ne beszéljenek annyit – mondta gépiesen.

– Csak egy téglát kértem, sir – felelte Lal alázatosan. – Ezek a téglák sokkal rosszabbak, mint a múltkoriak.

– Én is észrevettem – jegyezte meg az őr, és nagy szakértelemmel, elégedetlenkedve nézegetett egy téglát.

– Gondolom, hogy észrevette, sir – mondta Lal, és hangjából kicsengett a bámulat és a mély hódolat a nagyúr iránt. Amikor azonban az őr továbbment, más húrokat pengetett.

– A gülüszemű patkány még azt sem tudja, mi a különbség a tégla és a gázkályha között – mondta Lal heveskedés nélkül. – Ezzel a pasassal is összepaktált az öreg Legge, amikor itt volt, minden másnap suttyomban levelet hozatott be. Hanem akkor az öreg Legge pénzmagra tett szert. Ő meg Peter Kane feltörték az Orsonic páncélszobáját, és vagy egymillió dollárral elszeleltek. Petert sose csípték meg, de az öreget nem volt nagy mesterség galléron ragadni. Lepuffantott egy zsarut, és elítélték életfogytig.

Johnny már vagy százszor hallotta az öreg Legge életrajzát, de Lal Morgon már abba a korba lépett, amikor csupa újság volt neki minden história, amit elmesélt.

– Ezért gyűlöli Petert – folytatta a locsogó kőműves. – Ezért szeretné a fiatal Legge meg az öreg hurokra keríteni Petert. A fiatal Legge pedig tüzesvérű legény! Mindössze harminc éves, és a legügyesebb bankóhamisító a kerek ég alatt! Ccc! Milyen bankót csinál! A szakemberek belebolondultak, amikor meglátták a fiatal Legge bankóit… Az istennek se tudták megkülönböztetni az angol bank pénzeitől. Aztán utánaeredt az egész zsarunép, a titkos hekusok egész falkája, évekig hajszolták, de sose tudták kézre keríteni.

Meleg volt és Lal levetette vörös-kék csíkos munkazubbonyát. Mint általában az egész társaság, pettyessárga nadrágot viselt, rajta az intézet rápecsételt bélyege: egy széles nyíl. Lábán gombos lábszárvédő. Durva vászon, keskeny kék csíkos fehér ing volt rajta, fején sapka, azon néhány betű ékeskedett, azt jelezte, hány évre ítélték. (Egy héttel később eltörölték ezt a jelzésmódot, de Lal Morgon zokon vette az újítást. Úgy érezte magát, mint a katona, akitől elszedték a kitüntetéseit.)

– Még sose akadt össze a fiatal Jeff-fel? – mondta inkább, mind kérdezte Lal, és könnyedén elsimította a falon a lapát maltert.

– Látni láttam, de még nem beszéltem vele – válaszolta Johnny hangosan, és volt valami a hangjában, amire a vén bűnös felkapta a fejét.

– Bemószerolt – mondta Johnny, mire Lal meglepetésének kifejezésére egyet bólintott a fejével, ami csúfondáros meghajlásnak tetszett.

– Miért mószerolt be, nem tudom, de annyi szent, hogy bemószerolt – mondta Johnny. – Ő fundálta ki azt az egész lóverseny-históriát, ő ugratott be rá, aztán meg gyalázatosan rám vallott. Addig nem is tudtam, hogy a lovam, az állítólagos Spider King nem volt más, mint Boy Saunders, csak agyafúrt ügyesen átmaszkírozták.

– Cimborára rávallani – méltatlankodott Lal, és mintha egészen megzavarodott volna tőle.

– Emmanuel Legge fia! De miért tehette? Pénz dolgában bekefélte volna?

Johnny megrázta a fejét.

– Nem tudom. De ha igaz, hogy Peter Kane-t gyűlöli, bosszúból tehette, mert tudja, hogy szeretem Petert, és… igen, szeretem Petert. Ő bizony figyelmeztetett, ne keveredjek ilyen korpa közé.

– Hallgassanak, ne beszéljenek annyit!

Egy ideig némán dolgoztak.

– Ez a kutya még akasztófára juttat valakit – mondta Lal csendes kétségbeeséssel. – E miatt a dög miatt kapott derest a kis Lew Morse is, mert a kovácsműhelyben egyszer istenigazában meglazsnakolta. Majdnem ráment szegény feje. Ilyen bolondság! De Lew nem volt éppen beszámítható, mert amint már nem egyszer mondták, csak akkor józanodik majd ki, ha elpatkol.

Négy órakor a kis társaság letette a szerszámot, és a keskeny úton újra visszament vagy inkább – csoszogott a börtönkapu elé.

PARCERE SUBJECTIS.

Johnny fölnézett és egyet hunyorintott a keserű tréfára. Úgy rémlett neki, mintha a boltív visszahunyorintott volna rá. Negyed ötkor pedig átlépett cellája kivásott küszöbén, és a sárga vasajtó nagy döngessél rácsapódott.

Tágas, boltozatos cella volt, és az összehajtott ágytakaró csíkos vége szinte akasztófahumorú hangulatot terjesztett benne. A sarokban levő polcon egy foxterrier kutya fényképe állt. A takaros kis kutyafej vizslaszemmel nézett le rá.

Öntött egy pohár vizet, kiitta, és fölnézett a rácsos ablakra. Hamarosan meghozzák a teáját, aztán rázárják a lakatot teljes tizennyolc és fél órára… És tizenkilencedfél óráig úgy mulathat, ahogy tud. Amíg világos volt, olvashatott: a polcon, amely asztal gyanánt is szolgált, egy útleírás hevert: írhatott a palatábláján, rajzolhatott kutyákat, lovakat, kiszámíthatott végeérhetetlen matematikai feladatokat, verseket faraghatott… vagy gondolkozhatott.

De ez volt a legrosszabb mulatság. A cella végébe ment, és levette a fényképet a polcról. A keret már kopott volt a sok fogdosástól, és Johnny félig-meddig mosolyogva nézett a foxterrier nagy szemébe.

– Kár, hogy nem tudsz írni, öreg Spot – mondta.

Mások tudtak és írtak is, gondolta magában, mikor visszatette a képet a helyére. De Peter Kane soha egy árva szóval se emlegette Marney-t, és Marney se írt… réges-régóta. Peter is legföljebb annyit írt, hogy van Marney, kurtán, egész életére döntő módon: „Marney egészséges vagy „Marney köszöni az érdeklődést. Ennyi volt az egész.

Benne volt ezekben a kurta mondatokban az egész história, Peter nagy-nagy szeretetének históriája a lánya iránt, és föltett szándéka, hogy a lánya sose megy férjhez börtönviselt emberhez. Ez a bálványozás már valóságos mániává fajult Peterben: Marney boldogsága, jövője volt az öreg minden gondja, egyetlen gondolata, el se tudta gondolni, hogy más is lehetne. Johnny érezte, hogy Peter jó szívvel van hozzá, szereti őt. Olyan melegség élt benne Johnny iránt, amilyennel a férfi a felnőtt fiát szereti. Ha az a tragikus bolondság bele nem sodorja abba a slamasztikába, ami a fegyházba juttatta, Peter hozzáadta volna Marney-t, aminthogy a lány is hajlott hozzá.

– Így van ez – mondta Johnny filozófus bölcsességgel.

Aztán beadták a teát, rázárták éjszakára az ajtót, utána csend… és újra csak a gondolataival maradt.

Miért csalta lépre a fiatal Legge? Csak egyetlenegyszer látta világéletében, de találkozni nem is találkoztak soha. Csak egyszer látta, akkor is csak véletlenségből, ezt a fiatal bankóhamisítót. Az pedig nem tudhatta, hogy akit bemószerolt, látásból ismerte, mert Jeff Legge mindenkit elbolondított. Sose lehetett látni a rendes találkozóhelyeken, ahol a fél alvilág összegyűlt hetvenkedni, új terveket főzni, inni, szerelmeskedni.

Kulcs zördült a zárban és Johnny felugrott. Elfelejtette, hogy a pap ezen az estén szokta meglátogatni.

– Üljön le, Gray. – Az ajtó bezárult a pap mögött, aki leült Johnny ágyára.

Különös volt, hogy tudta fölvenni éppen Johnny gondolatainak elejtett fonalát.

– Szeretném, ha békés hajlandóságot tudnék magában kelteni Legge iránt… a fiatalabbikra gondolok. Nem való, nem érdemes régi bántásokon, való vagy képzelt sérelmeken rágódni. Maga egyre jobban közeledik büntetése végéhez, amikor a haragja módot találhat rá, hogy lecsapjon. Én meg, Gray, nem szeretném magát újra itt látni.

Johnny Gray elmosolyodott.

– Nem szeretne újra itt látni! – nyomta meg erősen a szót. – Ami Jeff Legge-et illeti, nem sokat tudok róla, bár gyanítok és hallottam is egyet-mást.

A pap tűnődve csóválta a fejét.

– Én is hallottam róla egy keveset. Ugye őt hívják nagy nyomdásznak? Arról természetesen tudok, hogyan árasztotta el Európát hamis bankjegyekkel, és hogy a rendőrség felsült, sose tudta galléron csípni azt, aki forgalomba hozta őket. Ugye ő az a Jeff Legge?

Johnny nem felelt, mire a pap kissé szomorúan elmosolyodott.

– „Ne mószerolj be senkit!", mondja a tizenegyedik parancsolat – jegyezte meg a pap somolyogva. – Attól félek, tapintatlan voltam. Mikor telik le a büntetése?

– Hat hónap múlva – felelte Johnny –, és egy cseppet se búsulok majd rajta.

– Mihez fog? Van pénze?

A rab ajkai meg vonaglottak.

– Van, évi háromezer font jövedelmem van – felelte nagy nyugodtan. – A tárgyaláson, bizonyos okoknál fogva, ez a dolog nem derült ki. Nem, szentatyám, pénz dolgában nem lesz problémám. Talán utazni megyek. De eszem ágában sincs, hogy csúnya múltamat megtagadjam.

– Vagyis nem gondol arra, hogy a nevét megváltoztassa – mondta a pap egyet hunyorintva. – Csakugyan, ha háromezer font évi jövedelme van, akkor én bajosan látom itt még egyszer.

Hirtelen az eszébe ötlött valami. A zsebébe nyúlt és kivett egy levelet.

– Az aligazgató nyomta a kezembe. Már majdnem elfelejtettem. Ma reggel érkezett.

Felbontott levél volt persze. A rabok nem is kaptak másképpen levelet, csak felbontva. Johnny szórakozottan ránézett a borítékra. De nem az ügyvédtől érkezett levele, amint várta. A borítékon Peter Kane merész vonalú írására ismert. Hat hónapja ez volt tőle az első levél. Johnny megvárta, míg az ajtó újra bezáródott a látogató mögött, akkor kivette a levelet a borítékából. Csak pár sor írás volt:

„Kedves Johnny, remélem, nem izgatja majd fel nagyon, ha megírom a nagy újságot: Marney menyasszony, vőlegénye Floyd őrnagy, Torontóból, és én szentül hiszem, maga van olyan erős és jólelkű, hogy szívből boldogságot kíván neki. Vőlegénye igazi jó fiú, aki biztosan boldoggá teszi."

Johnny csak letette a levelet a polcra, és tíz percig le s föl járt szűk cellájában, összekulcsolva háta mögött a két kezét. Marney menyasszony! Arca elfehéredett, szeme feszülten, sötéten meredt maga elé. Megállt, reszkető kézzel öntött egy pohár vizet, aztán felemelte a poharat az észak felé néző rácsos ablak felé:

– Sok szerencsét, boldogságot adjon az Isten, Marney! – mondta rekedten, és fenékig kiitta a poharat.

MÁSODIK FEJEZET

Két nap múlva az igazgatói irodába hívták Johnny Grayt, ahol nagy újságot hallott.

– Gray, jó hírt mondok magának. Ebben a pillanatban elbocsájtjuk: szabad. Most kaptam a parancsot.

Johnny meghajtotta a fejét.

– Köszönöm szépen, sir.

Egy börtönőr elkísérte a fürdőszobába, ott levetkőzött, aztán egy takarót terítve magára, bement egy fülkébe, ahol civil ruhája már várt rá. Valami különös szokatlanságot érzett, amíg átöltözött és visszament a cellájába. A börtönőr tükröt, borotvát vitt neki.

A nap hátralevő része az övé volt. Kiváltságos ember, kedvére ődönghetett a börtönben, csak a ruháját érezte szokatlannak; akivel csak találkozott, mind irigyelte, ő meg ismerte, utálta valamennyit: félig-meddig megbomlott emberek, akik egy éven át egyre súgták-búgták a fülébe haszontalan beszédeiket.

Amint így állt bizonytalanul a nagy csarnokban, az ajtó egyszerre csak felpattant, és egy csomó ember özönlött be. Középen ész nélkül üvöltözött, sivalkodott valaki, se nem ember, se nem állat, arca csupa vér; vadul csapkodó karjait lefogták a dulakodó börtönőrök.

Nézte, nézte a tragikus csoportot, amint a büntetőcella felé nyomultak.

– Fenner – dörmögte valaki a foga között. – Aki egyszer eltángált egy kopót, de még egy ruhát már úgyse adhatnak neki érte.

– Az a húsz évre ítélt ember, aki letöltötte a büntetését? – kérdezte Johnny, aki emlékezett erre a rabra. – És holnap ő is kiszabadul.

– Az, az – felelte a másik, az egyik sepregető. – Simán megúszhatta volna, de az öreg Legge rosszul vallott. De holnapután már úgyse fektethetik le többet.

Johnny ismerte a históriát. Legge tanúja volt a jelenetnek, amikor egy őr, akit azóta már elbocsátottak, vadul nekiesett Fennernek. A boldogtalan elkeseredésében visszacsapott, mire bíró elé állították. Legge vallomása megmenthette volna a botozástól, amire ítélték, de Legge nagyon is jó barátja volt a börtönőröknek, vagy azok neki, és így nem vallott a kopóra. Így aztán Fenner deresre feküdt, hogy örökre elment tőle a kedve.

Johnny aznap éjjel nem aludt egy szemhunyást se. Marney-n járt az esze szakadatlanul. Egy pillanatig se tett neki szemrehányást. Az apja iránt se ébredt benne keserű érzés. Rendjén való és jogos, hogy Peter Kane mindent megtesz, amit a lánya érdekében a legjobbnak lát. Az öreg mellén már szinte lidércnyomás volt az örökös aggodalom a lánya jövője miatt. Johnny úgy érezte, hogy amikor ez az elfogadható kanadai vőlegényjelölt megjelent, Peter mindent megtett, ami csak kitelt tőle, hogy a házasságot nyélbe üsse.

Johnny Gray utoljára ment végig a meredek úton. A kulcs megfordult a nagy zárban és ő kinn állt, szabad ember, a kapu előtt. A vörös szakállú első börtönőr kinyújtotta a kezét.

– Sok szerencsét – mondta érdes hangon. – Hanem aztán többet át ne jöjjön a hegyeken.

– Én már lemondtam a hegymászásról – felelte Johnny.

Illendően elköszönt az igazgatótól, és most már csak az emlékeztette sötét fogházbeli életére, hogy egy börtönőr is ballagott az oldala mellett az állomásra. Egy kicsit várnia kellett a vonatjára, és Johnny szerencsét próbált, hátha más oldalról is szert tehetne egy s más hírre.

– Nem, nem ismerem Jeff Legge-et – mondta az őr a fejét rázva. – Az öreget ismertem, egy évvel ezelőtt még itt volt. Akkor már ugye maga is itt volt?

Johnny rábólintott.

– Hát akkor Jeff Legge sose járt még a hegyeken innen? – kérdezte gúnyosan.

– Nem, legalábbis ebben a börtönben nem, Parkhurstben vagy Portlandban sem volt, amennyire én emlékszem. Én pedig mind a két helyen szolgáltam. Hanem a hírét hallottam, az emberek beszéltek róla. Azt mondják, nagyon talpraesett, szemfüles ember, vagyis egy szép napon ő is kiteszi majd nálunk a pléh fejlapját. Isten vele, Gray, aztán becsületes ember legyen!

Johnny megfogta az őr felé nyújtott kezét, hanem mihelyt benn volt a vonatban, kivette a selyem zsebkendőjét, és letörölte a kezéről