Egy boxbajnok kalandjai

KIRK VAN HOSSUM

(ASZLÁNYI KÁROLY)

EGY BOXBAJNOK KALANDJAI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Korrektor: Budai Ákos

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-244-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

amelyből megtudjuk a jelenlegi világbajnokról,

hogy miért írja meg élettörténetét.

Hogy a legelején kezdjem, – amikor már túl voltam mindazon, amin az olvasó csak akkor lesz túl, ha elolvasta ezt az izgalmas históriát – mondom, mindennek végén, longbeachi villámban üldögéltem, feleségem társaságában, amikor távirat érkezett a nevemre.

Elolvastam, majd tanácsot kértem a feleségemtől, aki azt mondta, látogassam meg Wancken urat és hallgassam meg, mit akar.

Három héttel később St. Louisban volt dolgom és ellátogattam a Wancken and Sweesbury könyvkiadócég palotájába is.

Három aligazgató vizsgálta meg a sürgönyt, amely idehívott engem, míg végre kiderült, hogy Wancken úr gyengélkedik, de Sweesbury úr kéri, hogy azonnal menjek be hozzá.

Egy eszesnek látszó idős úr ültetett kényelmes karosszékbe, meghagyta, hogy ne zavarják, majd hozzám fordult:

– Kedves uram – mondta szeretetreméltó mosollyal –, a Wancken and Sweesbury-cég hajlandó kiadni az ön memoárjait.

Kissé talán túl együgyűen néztem rá. mert így folytatta:

– Föltéve, hogy ön hajlandó megírni a memoárjait.

– Hogyne, – feleltem zavartan – ha ön kívánja…

– De ha nincs kedve hozzá, – mondta Sweesbury úr – vagy ha már jobb ajánlatot kapott…

– Nem, uram, – siettem mentegetőzni – még semmiféle ajánlatot sem kaptam.

– Azt gondoljuk ugyanis, uram, mi, úgy Wancken úr, mint én, hogy a közönség, amely, vagy mondjuk: aki hetek óta izgalommal tárgyalta mindazt, ami az ön kalandjairól kiszivárgott – ez a közönség falni fogja az ön előadásában ezeket a kalandokat, amelyeket eddig csak a hírlapok hozzávetőleges híradásaiból ismert.

Miután Sweesbury úr ilyen tapintatosan megmagyarázta végre, hogy mit jelent ez a szó: memoár, – én azt feleltem neki:

– Értem uram, hogy mit kivan tőlem. Csakhogy én nem tudok írni. Nagyon sokat olvasok és így meg tudom Ítélni, hogy az Íráshoz is kell bizonyos képesség, vagy legalább is tréning, – mert különben az ember a harmadik oldalnál groggy.

– Nagyon helyes, – felelte Sweesbury úr – csakhogy a közönséget éppen az fogja érdekelni, hogy milyen egy ökölvívó stílusa.

– Lehet, hogy nekem nincs is stílusom – mondtam én.

– Nem baj, – felelte – a közönségnek így is tetszeni fog.

– De honnan tudja, – kérdeztem – olyan jól ismeri a közönséget talán?

– Hogyne – nyugtatott meg, a közönség neki a kisujjában van.

Nem is gondoltam volna, sem a kisujjáról, sem a közönségről.

No, végül belenyugodtam, hogy megírom a memoárjaimat. Miután ebben megegyeztünk, elém tett egy hosszú papirost, amit alá kellett írnom.

Ebben köteleztem magam arra, hogy megírom az egészet, ami velem történt. Wancken és Sweesbury urak pedig kötelezték magukat arra, hogy amit írok, azt könyvalakban a közönség elé terjesztik.

Végezetül megkérdeztem, hogy menynyit kell fizetnem azért, hogy ez megtörténjék?

– Nem értem önt, tisztelt uram, – felelte Sweesbury úr – ismételje meg a kérdését.

– Mondom, hogy mennyibe fog ez kerülni nekem?

– Micsoda?

– Hogy kinyomatják a könyvemet.

– De tisztelt uram, nem olvasta el a szerződést?

– Nem – mondtam én.

Felolvasta nekem. Hát, amit én is aláírtam, meg ő is aláirt, abból kiderült, hogy énnekem fizetnek a memoárokért.

– Hát így még jobb – feleltem, így aztán ötezer dollárt adtak nekem, előlegül. Én pedig hazamentem a szállómba és mindjárt megpróbáltam írni.

*

Félóra sem telt bele és már tudtam, hogy nem megy. Hiába vettem magam mellé a legdrágább gépírókisasszonyt, hiába ittam feketét és szíttam elsőrangú szivarokat.

Miss Dorothy csak ült a gép mellett és várt.

Én pedig nagy léptekkel jártam fel és alá, de nem jutott eszembe semmi.

Elküldtem a kisasszonyt, azt mondtam neki, hogy ma nem vagyok formában, jöjjön holnap.

Másnap reggel el is jött korán. De, bár amikor előző délután elment, rögtön eszembejutott mindenféle a gyermekkoromból – amikor leült a gép mellé, várakozásteljesen nézve rám, megint csak üres lett a fejem s dobogó szívvel nagyokat szívtam a szivaron.

Miss Dorothy végül is mérges lett, mert oldalankint fizette a főnöke. Ő jobban járt volna, ha órabért kap.

Végül is kénytelen voltam bevallani, hogy nem jut az eszembe semmi, de felajánlottam neki, hogy írja meg magától a memoárjaimat. Miután ezt az ajánlatomat elutasította, elküldtem.

Most itt ülök újra a teraszomon és feleségem kétségbeesett kísérleteket tesz, hogy lámpalázamat elűzze.

Ez a legnehezebb mérkőzés, amit az életben vívtam: a toll olyan fegyver, ami csak akadályoz a harcban.

De megpróbálom, bár az ellenfél túl erős nekem.

*

Spirit Fallsban születtem, Kanadában, a nagy tavak vidékén.

Apám fadöntő volt, már nem él.

Anyám ma is a régi faházban lakik. Amikor én születtem, anyám fiatal volt, a faház fényes és új. Ma a faház korhadt már s anyám öreg. Így van ez ott fenn északon.

Tizenhat éves koromban kivettek a kerületi iskolából. Quebeckbe kerültem, egy forgalmi irodába, inasnak.

Itt nehéz zsákokat hordtam, megnőttem és megerősödtem. Egész nap dolgoztam és nem ismertem az olyan szavak értelmét, mint: öröm, mulatság.

Gazdámat Hawkins Wellsnek hívták, kemény és büszke ember volt és megalázóan bánt velem, mert ő adott nekem kenyeret,

Már a tizennyolcadik évemben jártam, amikor a fordulat bekövetkezett.

Hawkins Wells az utcán, a járókelők fülehallatára leszidott. Méltatlannak és igazságtalannak éreztem ezt a megszégyenítést, pláne, amikor észrevettem, hogy a járda szélén megállt egy úr és gúnyosan vigyorog.

Dühbe gurultam és egyetlen ütéssel elintéztem a gazdámat. Ezt persze nem lett volna szabad megtennem. És mégis ez hozta meg a szerencsémet.

Kiderült, hogy a gúnyosan vigyorgó úr a gazdámnak bátyja, Marmaduke Wellsnek hívják és boxtréner.

Nem szólt egy szót sem, csak bement a házba. Mielőtt elutazott, egy gyűrött névjegyet nyomott a markomba: keressem fel New Yorkban minél előbb.

Beletellett egy év, amíg felkerestem. Azonnal munkába vett. Edzett, tanított, igyekezett az állóképességemet fokozni. Sohasem mondta, hogy meg van elégedve velem, de mindig nehezebb ellenfelek ellen állított ki, mint kellett volna.

Amikor három év múlva elértem a nehézsúlyt és első New Yorki mérkőzésemen megvertem Al Toppert, Wells kezdett komolyan foglalkozni a managelésemmel. De el se kezdte, jelentkezett egy komoly üzletember, Mr. Tito Piasti, aki megfizette Wellsnek eddigi kiadásait és jókora lelépési díjért átvett engem.

Piasti szerződtette mellém Jenkins Rodot trénerül és nagy lármával készültem a következő meccsemre.

Még alig lettem férfi s alig nyílt ki a szemem, már küszöbön állt a régi világbajnok, Winglar elleni meccsem. Fel sem tudtam fogni, milyen karriert futottam be, máris – még abban az esetben is, ha Winglar ellen nem nyernék.

Közben Piasti minden kívánságomat teljesítette – nyilván szívesebben tette ezt, mint hogy pontosan elszámoljon. Hiszen ő volt a bankárom, gyámom és parancsnokom egyben.

Fényképeim jelentek meg a lapokban: Ben Graffit, a fiatal kanadai óriás, a jövő nagy ígérete, meg ilyesmik.

Boldog lehettem volna, de hiányzottak a nagy hegyek, a sok levegő, kanyargó hegyi utak és végtelen erdők – nem tudtam megszokni a várost.

*

A mérkőzés előtt Piasti átcsempészett Kanadába s elrejtett az emberek elől. Nem akarom, – mondta – hogy hendikeppeljenek, s én nem tudtam akkor, mit akar ezzel mondani.

Pihenéssel s a végtelenül nyugodt és szép hegyvidék csöndjében készültem a sorsdöntő mérkőzésre.

A levegőtenger kristálytisztán és lenyűgözően töltötte ki a kék hegyek kristályos közeit. Kis, fehér patakok csörgedeztek s ha az ember a magasból nézte a tájat, fehér, kígyózó szalagokat látott sötétzöld szőnyegen.

A szívem fájt, amikor el kellett mennünk innen. Pedig a saját autómat vezettem, a Radleyt s Piasti úgy kuporgott hátul, mintha ő lenne az én alkalmazottam. Pedig én voltam az övé!

Valahol, nem tudom már milyen könyvben, olvastam azt a mély és megrendítő igazságot, hogy az élet olyan, mint egy álom.

Eltekintve attól, hogy amint később megállapítottam, egyáltalában nem olyan, – ezekben a napokban úgy tűnt fel nekem, mintha álmodnék.

Emberek vettek körül. Nők és férfiak. Mecénások. Kíváncsiak. Bölcs tanácsadók. Kiöregedett boxolók, akik eljöttek, hogy az új csillag fényében sütkérezzenek.

Nem is tudom, mivel tellett az idő. Rod, az új trénerem, szűkszavú fickó volt. Szülei még a régi Nyugaton éltek és apai részről tehenek terelésével, anyai részről pedig birkagulyás készítésével foglalkoztak. Rodnak sokatmondó mozdulatai voltak, ezek segítségével fejezte ki magát.

Ha a mérkőzésről volt szó, homlokát összeráncolta, a száját ellenben széthúzta, amit nem tudom,