Egyház, műveltség, történetírás

RÓMER FLÓRIS

IPOLYI ARNOLD

FRAKNÓI VILMOS

EGYHÁZ, MŰVELTSÉG, TÖRTÉNETÍRÁS

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Gondolat, 1981

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-360-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

RÓMER FLÓRIS

1815–1889

MEGKÉSETT PÁLYAKEZDÉS

A jómódú pozsonyi cipészmester tanulni vágyó fia tizenöt éves korában került a bencések pannonhalmi gimnáziumába. Kilenc évvel később – 1838-ban – a rend győri gimnáziumában kezdte meg tanári munkáját, természettanra oktatta a diákokat. A fiatal paptanárt elsősorban a botanika és a geológia érdekelte, de a tanításon kívül tudományos ambíciói is voltak. Hamarosan a pozsonyi akadémián adta elő a természetrajzot, természettudományos érdeklődése egyre határozottabban bontakozott ki. Anyagot gyűjtött, kísérleteket folytatott, és rendszeres látogatója volt az „orvosok és természetvizsgálók vándorgyűléseinek. Az 1848-as szabadságharc Rómer életében sorsdöntő változásokat hozott: a bencés paptanár honvédegyenruhát öltött, s volt tanítványait is a seregbe hívta. A világosi fegyverletételig fegyverben maradt, Komárom közelében esett fogságba, s a győztes hatalom ítélete: „a fegyveres zendülésben való részvétele miatt vasbilincsben töltendő, nyolcévi várfogság. Ebből öt esztendőt Bécs, Olmütz és Josefstadt börtöneiben töltött. A császár esküvője alkalmából (1854.) ő is amnesztiában részesült, s három esztendő múlva engedélyt kapott tanári munkájának folytatására.

A tudományos felkészüléséből kiesett évtized alatt lassan megváltozott Rómer szakmai érdeklődése: a természettudományok mellett egyre inkább a régészet felé fordult figyelme. A természettantól vett búcsú és az archeológiával való ismerkedés frigyéből született meg első jelentős munkája A Bakony, amelyet a kötetnek címet adó középhegységben tett, komplex témájú – geológiai, botanikai, régészeti, építészettörténeti stb. – gyűjtőútjáról írt.

A megkésett „pályakezdő" munka, valamint Ipolyi Arnold támogatása meghozta az első tudományos elismerést, az akadémiai tagságot. Szinte ezekkel egyidőben Toldy Ferenc segítségével elnyerte a pesti katolikus főgimnázium igazgatói tisztét, s így a fővárosba költözhetett. Ez időtől kezdve Rómer minden szabad idejét a régészetnek szentelte, s nagy ambíciójú tudományszervezői tevékenységével rövid idő alatt létrehozta mindazon régészeti műhelyeket, amelyek mai napig is e szakma bázisát jelentik. Az egyetemi régészeti tanszék és a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályának vezetése mellett fáradhatatlanul járta az országot, ásatásokat vezetett, segített a múzeumok szervezésében. A fiatal tudományág nemes értelemben vett népszerűsítésében szinte egy országnak tanította, hogyan kell múltunk tárgyi emlékeit a földből előhozni, és a jövő számára megőrizni. Megalapítója, szerkesztője és az első években szinte egyedüli szerzője az Archaeológiai Értesítőnek.

1875-ben a bencés renddel való – Pestre költözése óta formálissá vált – kapcsolatát felbontotta: kilépett a rendből, és Ipolyi Arnold felvette egyházmegyéje papjai közé. Két esztendővel később elnyerte a nagyváradi irodalmi kanonokságot, elhagyta a fővárost, s bár szép tudományos tervei voltak – például Zala megye monográfiája –, élete hátralevő éveiben már kevesebbet tudott tudományával foglalkozni.

RÉGÉSZET ÉS TÖRTÉNETTUDOMÁNY

Rómer Flóris, a magyarországi régészet megalapítója, annak máig is méltán tisztelt első mestere, kötetünkben történetírói munkáival szerepel. A történelem és a régészet nála mindig egységet alkotott, a régészetet a történelem „egyik, éspedig jobbik szemének tekintette. Nem az előkerült tárgyak, hanem a leletek környezete érdekelte, az életmódra, az étkezési, temetkezési szokásokra, a munkaeszközök, edények készítésének módjaira volt kíváncsi, mert ezekből lehet majd – mint írta – „a történelmi korokat rekonstruálni.

Rómernek nagy előnye volt, hogy a természettudományok felől közeledett a történettudományhoz, s így természettudományos világképét – amely a természettudományok korabeli színvonalát tekintve még nem került a későbbi, szinte antagonisztikus ellentmondásba a katolikus vallás tanításával – megőrizve, a történeti-társadalmi megfigyeléseknél is jól tudta hasznosítani. Az agyagművességről szóló tanulmányában írta, hogy az őstörténet tanulmányozásához nélkülözhetetlen a zoológus, aki a csontmaradványok, a vegyész, aki a fémöntvények, a botanikus, aki a növényi maradványok elemzésével siet a történész segítségére. A természettudós és a történetbúvár képzeletbeli együttműködésére a legszebb példákkal A Bakony című útibeszámolójában találkozhatunk. A meglátogatott települések határában nemcsak a régészeti emlékek, de a természeti látnivalók is felkeltették érdeklődését, a templomromok, cserépmaradványok mellett a vidék flórája és faunája is újabb és újabb gondolatokra ösztönözte.

Rómer történetjelfogásának másik jellemzője a polgársághoz és a polgárosodáshoz való szoros vonzódása volt. A bukott szabadságharc után az egyetlen kibontakozási lehetőséget a munkában látta: „a munkásság és az ernyedetlen szorgalom terén virul nekünk az elismerés koszorúja – írta egy helyen, s így folytatta: „ha nem akarjuk, hogy más nemzetektől nagyon is elmaradjunk, vagy az álpolgáriasodás mindent elnyelő örvényében örökre elmerüljünk, nem azt kell kiáltanunk: tengerre magyar! – hanem a könyvekhez, a gépekhez, az ekéhez – magyar! Ennek megfelelően a történetírók elsődleges feladatának „az ipar, mű és kereskedelem történetének megírását tekintette. Történetszemléletének egyik legnagyobb pozitívuma, hogy felül tudott emelkedni a vallási elfogultságon és a nemzeti előítéleteken. Pedig a korra, amelyben élt, s pályatársaira, akikkel gyakran cserélt véleményt, nem ez volt a jellemző. A Bakony című munkájában külön kiemeli, hogy „protestáns véreinknél mindig biztosabban számíthat érdekes adatokra, becsben őrzött szent edényekre, mint a katolikusoknál; s míg a „protestáns egyházi írók a hivatalos színezetű jegyzőkönyveket, kivonatokat összeszedvén könnyen dolgozhatnak egyházuk történelmén, addig „idővel nekünk be kell érnünk száraz, sovány anyakönyvekkel.

A szabadságharc bukása után a magyarországi tudósok valamennyi vonulatának kialakult egyfajta álláspontja, értékelése a magyarországi nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban. Bár történetíróink egy része magáévá tette a nemzetiségek nyelvi és kulturális művelődése biztosításának szükségességét, a feudális-nemesi felfogás hibás beidegződéseitől nehezen tudtak szabadulni. Rómer Flóris indulása ebben is szerencsés volt: fiatalsága nagy részét vegyes, nemzetiségek lakta városokban töltötte, ő maga is kitűnően beszélt a magyaron kívül németül és szlovákul. Történeti munkáiban a nemzetiségek összebékélésének, a közös hazában való harmonikus együttélésnek szükségességére vonatkozó kitételek dominálnak. A magyar föld őstörténetéről írva például így fakad ki: „mai napig a magyar történetíró, az általa elfoglalt területen előforduló sírhalmokat, sírokat, erődítményeket, azok tartalmával együtt hun ősiségnek tekinté; a felsővidéki tótok és ruténok, a mai földtani állapotot a régivel összeelegyítvén, szláv nemzeti emlékeknek nyilvánítják, míg a magukat egyenesen a rómaiaktól származtatni szerető rumaenek mindenütt saját őseik nyomait pillantják meg", ugyanakkor e kisajátítók nem akarnak tudomást venni arról, hogy a kiszemelt emlékek (építmények, sírok, edények) egész Európában, sőt Észak-Afrikában is előfordulnak, s így aligha lehetnek egy szűkre szabott etnokultúra meglétének bizonyítékai.

Rómer történetírói munkásságának természetesen megvoltak a korban gyökeredző gyengeségei. A források között való tallózás – éppen az írásos és tárgyi emlékek sokasága miatt – a részletek általánosításához vezetett, s ugyanakkor a magyar történetírás számba vehető adósságai gyakran arra késztették, hogy morzsákból, kalászatokból bontsa ki a magyar művelődéstörténet egy-egy témáját. Rámérnek és Ipolyinak nem adatott meg, hogy a részleteket egybedolgozva megírják a magyar művelődéstörténet szintézisét, de közkinccsé tették kutatási eredményeiket, lehetőséget adtak a követőknek, a kései utódoknak, hogy az összegezést egy későbbi időszakban elkészítsék.

A kötetünkben közzétett szemelvények természetesen csak a részletekben tudják felvillantani e nagyszerű tudós munkásságát. A Bakony megjelenésének előzményeihez tartozik, hogy Rómer a Győri Közlönyben Szünnapi levelek E. F. k-i lelkész barátomhoz címmel tizennégy folytatásban jelentette meg írását. E. F., azaz Ebenhöch Ferenc koroncói plébános volt, akivel Rómer a Bakonyban sokat barangolt. A sorozat kötetbegyűjtésére Ipolyi Arnold beszélte rá, s így jelent meg kibővítve, könyv alakban. Munkája természetesen már saját korában sem volt hibátlan alkotás, és joggal írták róla bírálói, hogy túlságosan bő teret szentel a bakonyi vendéglátásnak. A tudományos ismeretterjesztésnek ekkor még nem voltak kitaposott útjai, ezért Rómer az olvashatóság kedvéért sok naiv érdekességgel tarkította munkáját, sokfelé elhelyezett anekdotáival pedig túlságosan didaktikussá tette mondanivalóját. A kötet azonban – s ez a sikert jelentette – elfogyott, sőt még ugyanazon esztendőben (!) sor került második kiadására is. A ma is érdekes, korrajznak is kitűnő, kétszáz lapnyi kötetből vett válogatásunkkal talán sikerül valamit visszaadnunk Rómer Flóris emberi magatartásából, szakmai érdeklődéséből, tudományos kvalitásaiból.

Rómer kevés számú elméleti tanulmánya között tartja számon historiográfiai irodalmunk az őstörténet-kutatás forrásairól és módszertanáról készült tanulmányát. A tudományos igényű őstörténet-kutatásnak szinte alig voltak magyarországi előzményei, hiszen a történetírók nagy része, ha tovább is ment a „királyok, hadvezérek, háborúk" témakörén, többnyire megállt az írásbeliség kezdeteinél. Rómer tanulmányában a történelem egyetemességének elvéből kiindulva azokra az összefüggésekre helyezi a hangsúlyt, amelyek az emberiség fejlődésének általánosan érvényes tendenciáit emelik ki. A magyar őstörténelem szálait így kivezeti a Kárpát-medencéből, az embercsoportok lassú mozgásának és elterjedésének földrajzi határait Európán kívül is nyomon követi. Tanulmányának másik fogódzója a munka, az eszköz és az edénykészítés szerepe az emberiség fejlődésében: az ősember életmódjának – az élelemszerzéstől a hiedelmekig való – komplex feltárása ugyancsak egyedülálló volt a magyarországi kortárs történeti-régészeti irodalomban.

A BAKONY, TERMÉNYRAJZI ÉS RÉGÉSZETI

VÁZLAT

Rómer Flóris 1834-ben, Bakonybélen kezdett ismerkedni a Bakonnyal, és ez a kapcsolat szinte egész életét végigkísérte. A tudatos gyűjtőutak eredményeiről 1859-ben számolt be a Győri Közlöny hasábjain Szünnapi levelek E.F. k-i lelkész barátomhoz címmel. A kötet bevezetőjében a levelek eredetéről, a Bakony földrajzi határairól, geológiai adottságairól, növényzetéről és állatairól, első lakóiról és újkoráról számolt be. A harminc fejezetre osztott kötet Mórtól Lovászpatonáig tárgyalja a hegység világát. Kötetünkbe mindössze hét fejezetből válogattunk szemelvényeket; földrajzilag a Móri-ároktól a Középső-Bakonyig terjedő területről írottakat.

VII.

Vidéki fogadók. – Magyar vendégszeretet. – Csurgói nyaraló. – Magán- és nyilvános nevelés előnyei. – Követésre méltó külföldi szokás. – Még egy Vaskapu. – Kunhalmok kikutatása. – Tatárhegyrőli vélemény.

Aki Magyarhonban az országúttól félreeső tájékon utazott, hacsak mint a menageristák vagy panomaristák mindjárt egészen bútorozott szobát és jól felszerelt konyhát – mintha egy novarai expedícióra{1} készülne – nem hurcol magával, jól tudhatja, mit tesz minálunk kocsmába szállni, főképp ha az olyan, milyent Főszegi nemrég egyik levelében leírt. Pedig, hogy falusi korcsmáink legnagyobb része csakugyan olyan, azt mindenki tudja, ki mindig nem járhat négylovas hintón, és nem szállhat mindenkor városba. De milyenek sokszor még kisvárosi szállodáink is? Mily rondák a szobák és folyosók, mily rongyos és piszkos a bútor, mily figyelem és kényelem nélküli a szolgálat! Úgy, hogy az utazó sokszor inkább az első kéményes házba, mint ilyen vendéglőbe térne be. Fogadnak biz ezek is vendégeket, de leginkább csak olyanokat, kik bort és pálinkát isznak, és egyebet nemigen kívánnak. De azután, ha másféle szálló jön, éppen úgy nekiesnek, mint bútoraikban rejlő kiéhezett férgeik. Szálltam egyik mezőváros főkorcsmájában. A szemtelenül szobának keresztelt szurdékban{2} állt az ágy, egy szék és egy rozzant, félszeg láda, a fehérre bemeszelt, alacsony kályhán a mosdótál; s azonkívül, hogy az előtte való napon kifizetett ebédet újra beszámították, többet kértek, mint a pesti Vadászkürt előszobával ellátott, pompás terméért…

Szerencse, hogy még nálunk a keleti vendégszeretet ki nem ment a divatból, és a külföldi utazók csak a gőzösök vonalait követik, mert így legalább azok nem kénytelenek ebbeli hátramaradásunkat drága pénzükön megismerni. Azért természetes, hogy már jó előre kérdezősködtem ismerősimnél, hová szálljak, és már előre esedeztem ajánlólevelekért utam legközelebbi állomásira.

Fornán ajánlák, miszerént Csurgón{3} legnagyobb bizalommal az uradalmi tiszttartó úrhoz szálljak, akinél valóban legszívesebb fogadtatásban részesültem. Azon öröm, mellyel a magyar vendégét fogadja, s mely sokszor túlzottnak tetszhetnék, éppen oly kevéssé mondható tettetésnek, mint azon már természeteseknek látszó nógatások a maradásra, ha a jövevény a család szeretetét megnyerte. Nekem már ez többé fel sem tűnt – minthogy a falusi élet egyformaságában az utazó némi változást idéz elő, anélkül hogy sok alkalmatlanságot vagy költséget okozna –, és ha azonkívül a vendég festő, természetbúvár vagy régiségek kutatója; ha némi kalandokkal, melyek a gyalogolásnál ki nem kerülhetők, képes a társaságot mulattatni; ha valami érdekes tárgyakat fedezett föl a vidéken, vagy valamit indítványoz, ami a család egyik vagy másik tagját érdekli, vagy régóta szunnyadozó eszméket éleszt föl, akkor az új kovász forrásba hozza az egész házat, és az unalmas csend, a lélekölő „mindig ugyanaz" egy darab ideig száműzetik.

Málhámat elrendezvén kérdezősködtem Pados barátom után, ki jelenleg a gróf Károlyi úrfiak nevelője, és e vidéknek minden tekintetben szerencsés búvára. Siettem a táj fő díszét, a már messziről látható tornyával pompázó úrilakot fölkeresni. A fényes nyaraló egy csinos kert közepén fekszik. Földszinti oszlopsikátora kellemesen meglepő tekintetet nyer a gyönyörűen felfutó növények által, minthogy itt a mesterség a természettel fogván kezet iparkodnak egymás kecseit emelni. A palota egyik szárnya emeletében találám váratlan jelenésem által kissé meglepett barátomat, ki meghallván idejöttem fő okát, tudniillik a múzeumunk számára ígért tárgyakat elvinni, és a kövületeket lelőhelyükön fölkeresni, nemcsak gazdag, de választékos termény- és régiségtárát legnagyobb készséggel nyitá föl. Sok iskola örvendhetne, ha ilyen segédszerekkel bírna. Ha ezekhez azt gondoljuk, miszerént a hiányzókat a pesti gazdag múzeum a téli idény alatt könnyen pótolja. Tudván azt, hogy a vegyészi kísérleteket, melyeket egy, a szünnapok alatt itt tartózkodó, igen ügyes pesti vegyész az ifjú grófoknak mutatott, a fővárosban tovább folytatják, örömmel mondhatjuk ki kételyünket, vajon a nevelőnek irigyeljük-e ezen állomást, hol annyi fogékonyságot és eszközt talált a tudomány előadásához, vagy a növendékeknek, hogy ily lelkes és ügyes vezetőt nyerhettek.

Mint hallottam, ezen iskolai évben a pesti felgimnáziumba járandnak e dicső család nagy reményű ivadékai. A méltóságos grófnak ezen szerencsés határozatát lelkesedéssel üdvözöljük és kívánjuk tiszta szívből, miszerént e nemes példa főrangú uraink között mennél több utánzót nyerjen. Ám neveltessenek ifjú mágnásaink kisdedkorukban, hol főképp a nyelvek betanulásával bíbelődnek, otthon, és osztassék fel tanulási idejük szabadon a szülők belátása szerént; de igen fontos okoknál fogva óhajtom, és hiszem, hogy e nézetben a legjobb tapintatú tanférfiak nézetével találkozom, hogy a felső osztályokat valami nyilvános tanintézetben végezzék. Okaim ezekben központosulnak: itt vetik el a kiváltság szűkkeblű eszméit, látván, hogy ezen legnemesebb pályán nem a születés, hanem az ész és érdem vétetnek tekintetbe; itt ismerik meg az embert mint embert színről színre legkedvesebb ifjúkori alakjában; itt nyernek biztosságot a nyilvánosságban, ösztönt a versenyzésben, kitartást a munkában; itt köttetnek a legőszintébb, legtartósabb barátságok, s végre itt jobb tanárokat, válogatottabb tansegédeszközöket találhatnak minden tárgyra, mint ezt egyes, ha mindjárt legügyesebb nevelőben föltenni vagy akármily gazdag családban előteremteni lehetne. Te is kóstoltad velem együtt, kedves Ferim, azon keserédes kenyeret,{4} melyet a közmondás szerént csak azok esznek, kikkel az isten haragját akarja éreztetni; mondd meg, nincs-e igazam, midőn így nyilatkozom. Láttuk-e eddig ifjú mágnásink nagyobb részét más pályán tündökölni, mint azon, melyen legszebb reménnyel kecsegtető korukat rohanva élik le, anélkül hogy gyakrabban megemlékeznének róla, minő bizalommal és mennyi méltányos várakozással csügg rajtuk a hon szeme; és csak végre megunván a világot ismerkednek meg saját gazdaságukkal, és azok közé keverednek, kiket előbb filisztereknek csúfoltak.

Meggyőződéseim legbensőbbike, hogy míg nagy uraink fiai csak arra az egy pályára törekszenek, a haza jóléte főalapjait pedig, tudniillik a gazdászatot és tudományt mintegy félvállról lenézik, ábránd marad örökké hazánk emelkedése és jóléte. Mert a kút is, melyet mindig szivattyúzunk, ha az üdvös esők által nem tápláltatik, végre kiapad, és bedűltét senki sem fogja sajnálni.

Bár követnők ebben is a különben annyira majmolt külföldet. Alig ismerünk egy nagyobb hírű egyetemet, melynek lajstromában királyfiak, hercegek és előkelő családok sarjaik neveivel ne találkoznánk; arról pedig bizonyosak lehetünk, miszerént mindazon nagy urak nyilvánosan nem taníttatnák fiaikat, ha a közintézetek célszerűségét el nem ismerték volna.

Ebéd után permetezett, de azért mégis kiindultam a mutatott úton a Vaskapunak nevezett hegyre, melyen még most is régi sánc nyomai látszanak, s melyek miatt mai nap is a népnél Várhegy név alatt ismeretes…

A nyugati oldalnál leszállván csodáltam azon mesterségesen készült, óriás gátat, melyet a monda a regélő nép legkedvesebb hősének, Hollós Mátyásnak tulajdonít, s melynek tán hajdan vasas zsilipjétől nyeré a hegy Vaskapu nevezetét. A töltést szelő makrancos Gaja itt eredetétől kezdve tudja isten hányadik malmot hajtja...

Augusztus 17-én. Ezen nap délelőtti órái a Kunhalmok és a Tatárhegy, mint e vidék legérdekesebb pontjai szemlélésére valának kitűzve. Vezetőül Pados barátom ajánlkozott, kinek ezen nevezetességek bővebb megismertetését köszönhetik tudományos lapjaink…

Felkapaszkodtunk az eresztvényi erdőhöz, melynek szélein tegnap kutatgattam, távolról sem gyanítván, miszerint ezen kevés fenyővel tarkított cserjés rejti kirándulásunk fő tárgyát, az oly hírnevesekké lett csurgói Kunhalmokat.

Ezen nevezetes és magasságukra nézve kitűnő, szabályos kúp idomú halmok, melyeket Pados barátom az Új Magyar Múzeumban részletesen leírt, majdnem egy sorban fekszenek, ha jól emlékszem, déltől északnak. Számra van köztük hét nagyobb és egy – a hatodik – kisebb; ezt Pados oltár helyének véli. Legnagyobb a harmadik délről kezdve, és ezt óriási műnek lehet mondani, mivel mind magasságra, mind kiterjedésre nézve bizony legfeltűnőbb.

Ezen halmok ketteje a méltóságos uraság költségén, több úr hozzájárultával felásatott Pados és egy mérnök úr felügyelete alatt. Vezetőm szíveskedett az ásatás minden egyes mozzanatára figyelmeztetni. Amennyit lehetett még az óriási hamvvedrek töredékeiből gyűjteni, összeszedtem, és így iparkodánk a falutól délre fekvő Tatárhegyhez jutni.

Megvallom, miszerint áhítattal váltam meg ezen néma, századok, tán évezredek óta háborítatlanul az erdő közepén nyugvó s kíváncsiságunkat mindinkább ébresztő halmoktól. Semmi betű, semmi érthető jel nem mondja, kik alusszák itt az örök álmot, vagy mely fajhoz tartozhattak? Vajon itt volt-e tartósabb tanyájuk, vagy csak halottaikat jöttek-e ide eltemetni? Milyen lehetett akkor ezen vidék tekintete, milyenek lehetnének azon szertartások, melyek alatt ezen roppant nagyságú halmok keletkeztek? Ezek és ilyforma kérdések merülnek föl mindannyiszor előttem, valahányszor ily halmok csoportozatai közt állok…

Barátomtól nemcsak igen szép kövületpéldányokkal, hanem egy óriási hamvveder részletével is megajándékoztatván, és szíves gazdám családjától hálás érzéssel elbúcsúzván, még azon délutánon indultam szép csendes esőben a szomszéd hegyről távolban látható Isztimérre.

VIII.

Isztimér. – Nincs extrazimmer. – Tcmplomomladék. – Ispotályos lovagok. – Kilátás. – Tudományos műszerek hiánya.

A néhány nap előtti esők annyira kimosták vala az utakat, hogy főképp a kiválólag agyagos hegyoldalon csak igen lassan mehettünk, azonban a hely közelsége miatt még elég korán beértünk – a boráról egész vidéken híres – Isztimér mezővárosba, és a szegényesen kinéző vendéglő előtt megálltunk. Azon kérdésemre, kaphatok-e különszobát? – azt válaszolá a korcsmáros, hogy nincs Extrazimmer. Mit volt mit tennem, újra kellett az országos vendégszeretethez folyamodnom, és az igen szíves helybeli esperes és címzetes kanonok úrhoz betérnem. Az újabb díszes templom megtekintése és a harangok vizsgálata után az előbbi kerítése közt álló, kisded egykori egyház romjait szemléltem meg, de néhány oldalát szegélyező faragott kövön és egy párkányzott római tégladarabon kívül, mely a terméskő között figyelmemet igénybe vevé, semmi érdekest sem találtam. Hallottam főtisztelendő kanonok úrtól, miszerént a kis templom alatti sírboltban, mely most pincéül használtatik, egy lovag csontvázát találták fegyverzetével együtt, sőt itt hajdan, a nép mondája szerént, ispotályos lovagok székeltek volna. Ennek bizonyos nyomát nem találtam ugyan, azonban tény az, hogy a Guth család – melynek nevétől tán a manap Szent Tamásnak nevezett falucska egykori nevét kölcsönözte – egyik tagja, János a fehérvári keresztes vitézeknek praeceptora, vagyis főnöke, a csatkai remetéknek a bodajki erdő egy részét ajándékozván, a fehérvári keresztesek ez ellen tiltakoztak, sőt történelmi kútfőkből bebizonyítható, hogy e vitéz barátok Isztimér miatt sokat perlekedtek.

Átmentünk a sekrestyébe, hol kanonok úr legnagyobb készséggel mutatá az 1611. évből való miseruhát, melynek tükre violaszínű bársony, s arannyal gazdagon van hímezve. Alsó részén egy nemesi címer látható; ennek sisaktakarója bélése sárga és violaszínű, középvértje felső s egyenesen elvágott harmadában violaszínű mezőn jobbra futó aranyoroszlánt, alsó része kék mezőn három, álló kepét{5} mutat. Az első és harmadik szelet kétágú farkkal bíró, álló, nyelvét kiöltő, koronás, sárga oroszlánt kék mezőben, míg a második és negyedik szelet három fekmentes szelement{6} mutat, köztük a két szélső fehér s középső szürkés. A jobb oldalú sisakból emelkedik két kiterjesztett szárny, melyek közül a jobb felőlinek középszelvénye kék, a két szélső sárga, a balszárny egészen fehér. A bal koronás sisakból felnyúlik két feketés bivalyszarv, köztük itt egész arccal egy koronás, hosszú sörényes oroszlán szemlélhető két első talpával a szarvakhoz kapaszkodva.

Másnap, azaz augusztus 18-án, korán reggel indultam, még mindig borús időben bebarangolni a sok változatosságot ígérő vidéket. Szándékom volt az előttem elterülő, délkeleti, Palotáig{7} nyúló hegyláncot átkutatni, s este felé a völgyön át Kutinak{8} visszatérni. Átszelvén a közelfekvő gúti (szent-tamási) határ szántóföldjeit azon reményben, miszerént az új szántás után sikerülend valami érdekes cseréptöredéket fölfedezni, elértem egyikét azon mély vízmosásoknak, melyek e tájoni hatalmas agyagrétegekben oly gyakoriak, és a gazdászattól sok ezer holdat elrabolnak…

Barátom! Itt honol ám még a borzasztóan untató egyformaság! Előtted a végetlen puszta gyengén hullámzó végvonalai látatlanul folynak össze; mögötted ugyanazon jellegű kép terül, csakhogy fölötte egy keskeny, sötéten kékellő szalag – melyet a távol Bakony erdei képeznek – terül el. Jobbra, balra lélekölő sivatag, melyen még az alföldi pusztáinkon mutatóujjként meredő kútágas sem emlékeztet emberi telepre; itt nincs pont, melyen szemed megnyughatnék, itt nincsen változás, mely lelkedben gondolatszikrát gyújthatna, itt elhagyatva állsz, mint a végtelen sík tengeren, itt éhen-szomjan halhatnál, ha ennek is, mint mindennek határa nem lenne…

De mit hallok a távolban? – egy legelő csorda kolompjait. Indulok a hang után, és végre a dombra felérve látom az iszkaszentgyörgyi gulyát a kellemetlen reggel hidegében testét alig födő rongyok miatt didergő, körülbelül nyolcéves pásztorával. Jólesett e gyerkőcével találkozhatnom, mert ezen roppant pusztában egyedül mi valánk az emberi nem képviselői. Azonban változott a kilátás, mert a messze láthatár szélén előbukkant a meredek Csókavár, Szegő és Csákberény helységek, közelebb fehérlett Csurgó több ismeretlen szőlőheggyel, rétekkel, földekkel, míg Fehérvárt a láthatár sűrű párája közt csak gyaníthatám. Távoztom előtt még egyszer visszapillantván egy barátságos „istenveledet" küldék a csurgói kastélyba, nem is sejdítvén, hogy barátommal nemsokára találkozandom.

Igaz, miszerént ezen kilátás magasságát tekintve éppen nem érdemli a fáradságot, de más a csúcsos hegy teteje, mely az alatta elterjedő édent körös-körül szabadon kitárja, más a szélesbedő magaslat, mely laposságával az alatta elnyúló tájképet félig eltemeti.

Azonban akármily kevés bájjal tündöklik az általam rajzolt kép, reám nézve és tán egész hazánkra nézve érdekesebbé válandott volna ezen kalandozás, ha járás-kelésemet holmi tájékozásokkal, magasságmérésekkel, a rétegek irányai és esései észlelésével köthetem össze. De nem marad választásom: vagy az elég drága eszközöket kellett volna saját erszényemből vennem, és őket nézegetvén szépen otthon maradnom, vagy, minthogy semmi intézettől sem kaphattam kölcsön a szükséges készletet, csak amúgy műkedvelőképpen utaznom, és mindazon érdekes észleletekről, melyek egy cséppel sem kerültek volna nagyobb fáradságomba, lemondanom.

IX.

More Patrio.{9} – Minek az a nagy tudomány? – Szájhősök. – Iparhoz magyar! – Reméljünk ifjainkban. – A tudós tekintélye és nyomora. – Al- és felföldi tanácsos. – Változik a táj. – Tömör és kagyós{10} mész különbsége. – Csóóri kövületek. – Nagy urak vendégszeretete. – Sárpentele.

Kedves Barátom!

Indultam tehát szépen, mint igen sokat, more patrio, és minthogy a baleset még azt is akará, miszerént delejtűm is elromoljék, egyedül parlagi szemlélődésekkel foglalatoskodtam, sajnálván, hogy ezen kellemetlen utat még egyszer meg kell tennem, tudniillik hazánk áldó nemtője megengedendi, hogy kedvezőbb körülmények közt elegendő készlettel láthassam el magam.

Nem is kétlem, lesznek, kik majd mondják: minek is nekünk az a szerfeletti tudomány, minek az egyes csúcsok, helységek magasságát tudnunk, ismernünk? Ellehettünk nyolcszáz évig mindezek nélkül, és volt idő, mikor nagyjaink legnagyobbjai olvasni, írni sem tudtak, és mégis elismert, dicső nemzet valánk! Vannak olyanok is, kik túlbizakodólag állítják, miszerént úgyis már a művelt nemzetek színvonalán állunk, sőt szomszédinkat már jóval el is hagytuk, mivel okoskodásuk szerént már nemcsak késsel és villával eszünk, sőt kendőt használunk, frakkban és lakktopánban járunk, kik semmi alapos tudománnyal nem bírván elégségesnek gondolják, ha a bámészcsoportot tele torokkal szórt semmiségeikkel ámítják. Barátom, ha ezek műveltségünk forrpontjai, akkor nem tagadom, hogy rohanva haladtunk. De ha a jótevő, örökítő szellem útján akarunk a többi nemzetek után indulni, ne nézzünk hátra őseink dicső tetteire – melyekhez nem járulhattunk, sőt melyeket, mivel méltán nem követjük, mint örökös, titkos feddést kell tekintenünk –, hanem fő törekvésünk legyen az, miszerént okszerű ipar, lankadatlan és fáradságos tanulmányok által biztosítsuk az elődeinktől reánk maradt, díszes örökséget, a munkásság, becsületesség és lovagiasság szellemét. Itt van azon tér, melyen haladásunkban senki sem gátolhat, honnan senkitől le nem szoríttathatunk.

De mi történik ezen az egy szabad téren, melyen jövő dicsőségünket megalapíthatjuk, életrevalóságunkat bebizonyíthatjuk? Miképp készül a fiatal nemzedék – fáradalmink egyedüli jutalmazására – önnön fenntartásunkra? Ha őszintén kell szólnom, kénytelen vagyok megvallani, hogy ügyes dandyink, a kedves szélcsapók és nagyszájú honfiak rajként szállongnak széltében a hazában. Ilyenek voltak is, lesznek is, a sok füstcsinálás semmibe sem kerül, és egy ideig vele el is ámíthatják az embereket, de ma már még a nép is annyira beletolja mindenbe orrát, hogy tetteket követel, és azok, nem pedig az üres hang után ítéli ám a jó hazafit. Ne véljük tehát, miszerént imádott hazánk irányában minden kötelminket teljesítettük, ha annak édesen hangzó nyelvét beszéljük, vagy tán a nem magyar ajkú nemzeteket lenézzük. A munkásság és ernyedetlen szorgalom terén virul nekünk az elismerés koszorúja, csak ott lelhetjük fel az önbecsülés díját, az álműveltség pedig és az önámítás csak homályosítják általánosan elismert, nemes jellemünket.

Most tehát, midőn nincsen többé és nem is leend hamarjában hadi történetünk – mert nevetséges lenne, mint apáink korában, más nemzetek hódítására indulni akarni –, most, midőn a szónoki és jogi tudomány kisebb körre szoríttatott, most mondom, ha nem akarjuk, hogy más nemzetektől nagyon is elmaradjunk, vagy az álpolgáriasodás mindent elnyelő örvényében örökre elmerüljünk, nem azt kell kiáltanunk: tengerre magyar! – hanem a könyvekhez, a gépekhez, az ekéhez – magyar!

Mondod, hogy szavaim nyom nélkül hangzanak el. Meglehet, de nem hiszem, mert ismerem nemzetem jobb felét. Az igazság utat tör magának, ha mindjárt nem azon pillanatban is. Fáj, mikor szennyes képünk elébe tükröt tartanak, de azért aztán a foltot mégiscsak letörüljük. Ébredni fog az ifjú nemzedék, melytől jövőnk függ. Hadd pihenjen egykor azon lombok árnyában, melyeket számára ültettünk, hadd büszkélkedjék azon hírnévben, melyet szeplőtlen örökségül hagyandunk neki, nem a harcias babér, hanem inkább az üdvhozó olajág legyen boldogító osztályrésze. Míg mi részünkről mindent megteszünk, úgy hiszem joggal várhatjuk tőle, hogy a létrehozottakat csonkítatlanul tartsa fel és védje meg, nehogy gyávasága miatt megvetnünk, vagy tétlensége és tudatlansága miatt pirulva kelljen eltagadnunk.

Jól tudom, hogy széles e hazában nincsen táj, vagy hely, hol előítéletekkel nem kellene küszködnünk, és ámbár meg vagyok győződve, hogy nincsen gazdagság, rang vagy tekintély, melynek általánosban és föltétlenebbül kényszerülnénk hódolni, mint a valódi – nem üres hangban álló – gyümölcsöző tudománynak, mégis vannak sajnos esetek, nem éppen a buta nép, de a műveltebb osztályok, többször a nép képviselői közt is, kik azt, mijük nincsen, becsülni nem tudván, éppen csak annyiba veszik az államban, mint a művelt házban a zongorát, a pompakönyvtárt és a whist-teát. Ne tudj zongorázni, ne nyisd ki soha könyvesházadat, lőj bakot bakra a játékban, az mit sem tesz, csak meglegyenek az említett bútorok, láss magadnál néhányszor játszó társaságot, és nóbel ember, telivér gentleman vagy. így ítél a világ. Lépj fel szerényen a körökben, és nyeld le észrevétel nélkül a sok badar, lélekölő csevegést, ne vesd fel fesztelenül lábaidat a pamlagra vagy asztalkákra, ha mindjárt nők társaságában lennél is, ne beszélj olyanokat, melyek egy férfi arcára is pírt késztetnek: szolgai lélek, ügyetlen szobatudós, bárgyú kamasz vagy. Így jutalmaz a világ!

Ezek nem annyira szomorítók, mintha a tudományos ember anyagi állása meghatározását tekintetbe vesszük. Tudjuk, az iparosnál, a kézművesnél sokszor a munkásság mellett a szerencse is vet valamit a latba. A tudós jövője előre van mindörökre meghatározva. Amint pályára lép, ismeri már non plus ultráját. Ha író: mily soványan díjaztatnak legelmésebb, legremekebb cikkei, s míg utánuk a könyvkereskedő hízik és gyarapodik, addig a tudós alig tenghet szerény szobácskájában. Ha tanár: főképp a vidéken, bír-e annyit takarítani, mint valami hotelban egy, még a betűt sem ismerő s maholnap háziúrrá vergődő mindenes?! Hát a városiak? Ezekről nem szólok! Mert kevés az, ki saját tűzhelyre szert tett volna, bár éjjelét nappalát e múzsáknak szentelé, kevés találtatik, kinek többnyire számos családja nem kényszerült volna holta után véres verítékével szerezni kenyerét.

De ez mind semmi, van a tudósnak bensőbb s pénzen meg nem szerezhető élvezete, és azon titkos öröm, hogy ő látatlanul, elismerés nélkül dolgozik közvetlenül a haza virágzására.

Nem zárhatom be levelemet anélkül, hogy a tanári életből egy pár adatkával ne szolgáljak. Nemrég kaptam egy ős magyar városi tanártól levelet. Szó volt a tanácsban a reáltanárok – kik, mint jól tudod, csak egyedül az iparosoknak szentelik életüket – fizetéséről. A méltányló tanács 600 pengő forintnyi díjt tervezett a tanárok számára, midőn egyik tanácsos ellene kikel azon okból, mivel ezen összegen három legderekabb bérest fogadhat a nemes város. Bár fulladtál volna zsíros bundádba, honszégyenítő! Ki tán csak akkor tartod magad valódi magyarnak, ha tarhonyás sülted mellett gulyád vagy ménesed közt heverészhetsz napestig.

De nemcsak az Alföldön vélekednek így a tudományokról. Ismertem tanárt, ki egy város díszkertjében füvészi csoportokat ültetett, ezeket táblácskákkal kijelölvén azon örömben részesült, hogy az emberek, mint a raj körülvevék, és tanulmányozzák a szerény ültetvényt. A tanár magánórákon szerzett pénzével fizeté a kertészt, és lelkes diákjai segítségével tisztogatá és munkálja vala ültetményét. S íme jön egy bölcs tanácsos, és kiveti, hány marék szénával termett volna több a tudomány kedvéért elfoglalt téren, és mennyi vagyonhiányt hoz a városnak az egy-két ölet elfoglaló füvészkert!

Vannak városok, hol a sok magánérdek és az álpolgárosodás butító lovagjai miatt a közjó éppen nem mozdítathatik előbbre; ezen érdekek mellett elnémul minden legvilágosabb bizonyítgatás, ezek teszik azon mázsányi nehézségeket, melyek miatt a valódi műveltség terén még igen sokáig – adja Isten, hogy ne örökre – nem fogunk férfiasan előléphetni, hanem hasán csúszó csigaként vánszorogni. […]{11}

XIII.

Aka. – Veleg. – Szolgagyőr. – Élő történelmi tár. – Enyészett vár és megyéje. – Gazdag gyűjtemény. – Kőbalta.

Kedves Ferim! Teszéri{12} barátom átkísért legközelebbi szomszédjához, a cseszneki alesperes úrhoz Akára. A helység előtt leszálltunk, és lebocsájtkozván a hajdani tavak széleire – melyek a csatkai monostorhoz tartozhattak, most pedig a legbujább káposztáskertek – a teraszszerű, elég meredek kerten át betértünk a paplakba. A „fogadj isten" legszívélyesebb volt, olyan tudniillik, amilyen régi jó ismerősök közt csak lehet. Az üdvözlő poharat be se vártam, hanem esperes urammal beesteledés előtt a harangok felírásait másoltam. Oly ügyes és bátor kúszóval aztán könnyű a tornyok vizsgálása…

Aka mind régészeti, mind természettudományi tekintetben méltó szomszédja Teszérnek, sőt ezt még sok tekintetben eleibe kell tennem, azért siettem korán reggel Veleg{13} felé, remélvén, hogy tán ott valami érdekesebbet fedezhetnek föl. Mindjárt a falun kívül az agyagdombok legmagasabbikára mentem, és egész Velegig – bár a táj főleg a távolban gyönyörű – mindenhol csak ugyanazon agyagot találtam. Leírtam a velegi haranglábon függő harangot, és sietés miatt az ebédre való szíves meghívást el nem fogadhatván, más úton Akára indulék vissza.

Egy horogban{14}, mely a faluból kivezet, valami régi edény töredékét találtam. A stációmtól délnyugatra eső erdőben pedig meggyőződtem arról, hogy itt az évnek más és kedvezőbb időjárással párosult szakában a füvész örvendetes aratást tarthatna. Kecsegtet azonban a szép remény, hogy ha akai és teszéri barátaim ígéreteiknek csak századrészét is megtartják, ezen vidékre való kirándulásom nem leend egészen eredménytelen.

Bakonyi utazásom legközelebbi célja Bakonyszombathely volt. Ezen helység, valamint Bakonyszentlászló és Bakonyszentkirály magyar és német falura oszlik, s mint hallám, ezen elnevezés azon korból való, midőn nagy uraink leginkább a birtokuk alatt lévő faluk hosszú sora által bizonyítják hatalmukat. Ide követtem nemcsak keblem sugallatát, de szavamat is be akartam váltani, és a szünnapok elején gróf Eszterházy Géza őméltóságának tett ígéretemnek eleget tenni…

A valódi nagy úr vendége tetszése szerént jár-kél és szabadon mozog kénye-kedve szerént, a figyelmes háziúr ellesi gondolatit és kívánságait, de legkevésbé sem alkalmatlankodik öntetszetű terveivel, melyekben vendége mintegy tiszteletből engedvén, alárendelt szerepre kényszeríttetik. Szeretetre méltó háziuram jól tudván mily célból utazom, első teendőinek vélé régen nyilvánított óhajtásomat teljesíteni,