Elbeszélések 1905-1916

KRÚDY GYULA

ELBESZÉLÉSEK II.

1905–1916

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-754-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A LÓ MEG A SZOKNYA

Lóval foglalatoskodó emberek tudják, hogy van néha olyan esztendő, amikor nem terem egy jóravaló csikó se az egész határban. Terem, terem, de hát az is csak olyan, mint amilyen az idő. Az olyan tavasz nem is igazi tavasz. Máskor meg a lótartó gazdák egyebet se csinálnak, mint szomszédolnak, látogatnak, bámulják a csikókat; csupa olyan csikó került a határunkba, amelyikből paripa leszen. Mintha merő eleven tűz lüktetne a bőrük alatt; mintha már úgy sziporkázna a szemük, mint a parázs; mintha már lovast táncoltatnának a hátukon akkor is, amidőn még az anyjuk után nyihognak… Hát az asszonyokkal is úgy vagyunk, mint a lovakkal.

Nemes fajtájú, finom vérű, jeles teremtése mind a kettő az Istennek. Meglehet, hogy valaki a lovat nem szereti, kutyát nem állhatja, kártyát, bort, mulatságot elkerüli, de az asszonyféle elől még az ilyen ember sem tér ki, akinek pedig aligha van valami keresnivalója a világon. A nemesített, finom paripa némely esztendőben annyi, mint az istenáldás. A sorsnak véletlen játéka, hogy az olyan esztendőben rendesen leány is terem bőven: csakhogy egészen másféle, mint egyébkor. Mintha rózsaszínű hóesésben szálltak volna le egy nagyobbfajta hópihén ezek a tündérek. Olyan a fülecskéjük, arcocskájuk, nyakuk, mint a szilvafa virága. Rendesen sokkal szebbek, mint többi idősebb vagy fiatalabb leánytársaik. Még ha öregasszony korukban találkoznak, akkor is ráismernek egymásra, mint annak a nevezetes esztendőnek szülöttei. A férfiak megbecsülik őket, és tisztelettudóan mondogatják:

– Sára néni abból a híres esztendőből való, amelyikből a Rohonkay Betyárja.

Nem is olyan csoda, hogy nagyra tartották ezeket az asszonyokat, lovakat. Sára néni nagymama korában még három fiút szült, Rohonkay Betyárja öreg ló korában se volt olyan öreg, hogy az meglátszott volna rajta. Mikor már nagyon megöregedett, egy reggelre eltűnt istállójából…

– Szégyellte magát, hogy megvénült – mondogatta a gazdája. – Úgy akar elpusztulni, hogy senki se lássa.

Később megtalálták a Betyár bőrét a nádasban. Hogy került oda, senki sem tudta, de nem is igen kutatta. A gazdája megnyugodott a dologban.

– Ő sem élhetett örökké.

Ez a Rohonkay nem is hozzánk való ember volt. Sunyi arcú, rövid lábszárával bizonytalankodva őgyelgő, kevés beszédű ember volt. Állítólag valahonnan a felső vidékről került ide birtokos embernek, és ha nem tetszett neki valami, azt mondta, hogy: az másképpen van ott, náluk, ahonnan harminc esztendeje elkerült. A haja, bajusza éppen olyan sűrű és barna maradt mindig, mint fiatal korában, még a kabátja is ugyanaz a sáfrányszínű volt, hol a két ökle mindig a zsebekbe volt mélyesztve. A kalapját szemére húzva csavargott ide-oda minden látható cél nélkül, és így lassan kitudódott róla, hogy hamis ember, ravasz ember, akitől jó óvakodni. Az asszonyokkal látszólag sohasem törődött; minek is törődött volna, amíg megvolt neki a híres Betyár lova? Amikor fölült a Betyár hátára, a szomszédokból tetszelegve nézték a különben rövid nyakú, gömbölyű hátú, fekete embert. A csizmasarkát úgy ütögette a paripa oldalába, mintha arra szüksége lett volna a Betyárnak. De hát mit csinált volna a csizmasarkával? Asszony után nem koptatta; néha két napig ragadt a szalma, pelyva a hajában, mert nem volt, aki onnan kifésülje. A csizmáját a nedves fűben törülte meg reggelenként, esztendőszámra szalonnát ebédelt.

– Azt a tót mindenségét! – dohogtak a környékbeli urak. – Minek él az ilyen ember a világon, különösen miért itt, a mi vidékünkön?

A Betyár elpusztulása után még többet csavargott, mászkált Rohonkay. A sáfrányszínű kabát a nagy elálló zsebekkel minduntalan látható volt az országúton. Ha kedve szottyant, elsétált a tizedik faluba, és onnan megállás nélkül vissza. Útközben nem beszélt senkivel, csak a szeme járt ide-oda a kalap alatt. Mindent megnézett alaposan, és hogy mit gondolt magában, azt senki sem tudhatta.

Egyszer, midőn éppen két napig odakóborolt, hazaérkezve, egy kocsit látott a háza előtt. Piros napernyő virított a kocsiból, és kis, fehér pónilovacskák álldogáltak a rúd mellett nagy nyugodalmasan. A lovakról rögtön fölismerte Rohonkay a tabi földesasszonyt, özvegy Szirnyák Jánosnét.

– Vajon mit akar velem ez a boszorkány! – dünnyögte magában, és tán még mélyebbre nyomta az öklét a kabátja zsebébe.

Szirnyáknét éppen nem lehetett boszorkánynak nevezni, csak az olyan alattomos fráternek, mint amilyen Rohonkay volt. Igaz, hogy már elmúlt tizenhat esztendős, de hát az volna csak a furcsa, ha csupán a tizenhat esztendősök volnának szépek. Mit csinálna az a sok asszony, aki már a harmincon is túl van? Megmarad nekik az a szépség, amely senkinek sem adatott meg másnak, mint csupán nekik. Az alma, szőlő érik, finom pókháló úszik a ritkuló levegőben, és a virágok közül az őszirózsa nyílik. Hol van az megírva, hogy a „vénasszonyok nyara" nem olyan szép, mint a május a gyöngyvirágos erdőn? Lehet, hogy még szebb, különösen az olyan jóvérű asszonynál, mint amilyen Szirnyákné volt. Tréfásan rákiáltott az őgyelegve közeledő Rohonkayra:

– Ugyan ne búsuljon már mindig, Rohonkay. Egy asszony miatt se érdemes valami nagyon bánkódni. Hát még csupán egy ló miatt?

Rohonkay dörmögött valamit. Az asszony világos porköpönyegében nevetve nézett rá a kocsiról. A szemét kicsit összehúzta, úgy nevetett. Hamis ránc támadt az ajka körül, és kívánatos, gömbölyű nyakán tündöklött pelyhes szőkesége, amint a napsugár éppen ott bogarászott.

Rohonkay kedvetlenül billentette meg a kalapját.

– Most már nem marad pedig egyéb hátra, mint a házasság. Nagyon üres az életem. A Betyár még elmulattatott, de azóta mindig csak azon gondolkozom, hol találnék olyan lovat, mint amilyen a Betyár volt. Vagy ha már lovat nem, hát asszonyt…

Szirnyákné ezen is nevetett.

– Majd találkozik olyan is… Egyelőre azért tértem be erre jártamban, hogy a Betyárnak a szerszámja, nyerge után érdeklődjem. Hátaslovat vettem a fiamnak. Önnek már úgyse kell a nyereg.

Rohonkay szó nélkül előhozta a színből a Betyár hagyományát, finom sárga bőr, ezüstös zabláját, csótárját, nyergét… Az özvegyasszony tréfás komolysággal dugta be a fejét a Betyár szerszámjába.

– Akár nekem is illenék – mondta.

Rohonkay rámeresztette a szemét. Amíg megindultak koponyájában a gondolatok rozsdás kerekei, a kis kocsi a piros napernyős özvegyasszonnyal már nagyon messzi járt. Rohonkay belebámult a felszálló porfelhőbe.

– Olyan idős lehet, mint amilyen a Betyár volna, ha élne.

Nyugtalankodva járt-kelt néhány napig. Egyszer az bántotta, hogy túladott a Betyár hagyományán. Hátha nem is pusztult el az a ló? A nádasban talált lóbőr, amit a ragadozók, vadmadarak szétmarcangoltak, lehetett más lóé is. Egyszer visszajön a Betyár, hallott már ilyen történeteket, és számon kéri a szerszám és az asszony miatt… Mert azt már nem is tagadta maga előtt, hogy tetszik neki az a vidám asszony. Az első asszony életében. A falusi ember lustaságával belenyugodott a megváltoztathatatlanba.

Ha ismét erre jön, megmondom neki – gondolta magában; és a piros napernyős özvegy nem is soká váratott magára. Egy-két nap múlva arról tudakozódott, hogy sarkantyúja nem maradt-e Rohonkay uramnak? A hallgatag és ravasz Rohonkay ekkor egy pár rozsdás sarkantyút hozott elő a kamarából, és gyöngéden megütögette vele az özvegy derekát.

– Fáj-e? – kérdezte.

– Dehogy – felelt sokatmondólag az özvegy. – Ellenkezőleg…

Ettől a naptól fogva sohasem látott többé senki szalmát a Rohonkay hajában, de még sáfrányszínű kabátját is mással cserélte ki. A csizmája fénylett és ropogott: özvegy Szirnyákné beköltözvén a falusi házba, egyszerre mindent felfordított ott. A takaros és szorgalmas özvegy, aki annyira nem félt a férfiaktól, hogy részeges kocsisait saját kezűleg is megfenyítette, hamarosan rendet csinált az elhanyagolt gazdaságban. Meszeltek, takarítottak, szellőztettek folytonosan, és arról többé szó sem lehetett, hogy Rohonkay napokra elkóboroljon, és közben útszéli szalmakazalok alatt aludjon. De megváltozott egyéb is. Az istállóban, ahol a Betyár eltűnése óta csupán a dongók jártak ki és be a törött ablakon, kis sárga kanca ropogtatta a zabot. Betyár régi szerszámja, amely az utóbbi időben megrozsdásodott egy kicsit, vakító fényesen lógott a szögön. Rohonkay elkeseredve mondta egyszer:

– Jó, hogy a Betyár nem tudja már ezt a dolgot!

Az özvegy kamasz fia lovagolt az udvaron, a kertben és a faluban. Rohonkay ilyenkor mérgesen mutatott áthághatatlannak látszó kerítésekre, amelyeket ő hajdanában a Betyárral keresztülugrott… Mindent keresztülugrott.

– Ugyan hagyd már azt a lovat, Rohonkay – szólt rá az özvegy. – Egyébről sem tudsz beszélni, mint egy régi, vén lóról. Látszik, nem mulattál, udvaroltál soha életedben. Más férfiú ebben a korban már a feleségének is elmeséli azokat a pajkosságokat, amelyeket fiatal korában elkövetett. Te nem tudsz semmit?

Az alattomos Rohonkay nagyot hallgatott, csak a szeme járt ide-oda, persze nem a kalap alatt, mert olyant csak akkor volt szabad a fejébe nyomni, ha kiment a házból. Mindenféle vendégek jöttek a házhoz, akiket eddig ösmert ugyan, de soha velük nem beszélt. Azok dicsérték előtte az özvegyet:

– Pompás, jóvérű menyecske.

A szomszédok, nagy szakállú, nagy bajuszú Gaálok, akik mindenféle szoknyának utánafordultak, reggeltől estig ott pipáztak az ámbituson. Az öreg Gaál Mihály még a konyhába is bement, amíg az asszony a tésztát gyúrta, és ott locsogott-fecsegett.

Telt-múlt az idő. A Rohonkay csizmája mindig fényesebb lett, de a kedve annál rosszabb. Sehogy sem találta helyét a megváltozott viszonyok között. Sűrű, fekete haja, amely olyan volt, mint a drótszög, hirtelen őszülni kezdett; szalonnát legfeljebb reggelire kapott. Az istállóban gyakran elüldögélt a szalmán, és nézte a Betyár régi szerszámját.

– Itt állott a lelkem… Milyen más világ járt akkor! – sóhajtozott.

Egyszer valamit észre is vett volna a fáma szerint: egy alkonyattal bizonyos nagy szakállú Gaál és a felesége között. A lugasban nevetgéltek, vagy az ördög tudná, mit csináltak, elég az hozzá, hogy azon az éjszakán lódobogásra ébredtek föl a ház lakói. Szenvedélyes nyerítése hallatszott valamely idegen paripának, és Rohonkay a kalapját mélyen szemére húzva, kisietett a ház elé. Ott nagy, fekete lovat talált, amelynek hátára vetette magát.

– Betyár! – mondta, és megveregette a paripa nyakát.

A patkó szikrázott a csatorna kövein, amint a paripa eliramodott Rohonkayval, aki többé sohasem jött vissza falujába. Nyoma veszett, eltűnt. Ki tudja, miféle ravasz, alattomos cselekedet volt ez megint?

– A Betyár elvitte! – mondták a falubeliek. – A pokolba vitte.

A Gaálok tovább pipáztak az ámbituson, és az özvegyasszony nevetett. Pedig a jó évjáratból való volt ő is. Csakhogy néha ebben is csalódik az ember. Csupán a lóban nem lehet csalódni.

(1906)

A CSIPKEKENDŐ

A Zathureczky család tulajdonában volt – vagy talán még mindig megvan – egy tenyérnyi nagyságú csipkekendő, amelynek az a tulajdonsága, hogy ha valamely nagy bánat éri a famíliát, előre megnedvesedik: mintha könnyeket itatott volna fel vele valaki egy éjszakán. Ez olyan bizonyos jele a bekövetkezendő bánatnak, hogy ha nagybeteg van a háznál, akár előre is megrendelhetik a gyászruhát; ha lakodalom van készülőben, és a csipkekendő átnedvesedik egy éjszakán, bizonyos, hogy halotti tor lesz a menyegzői lakomából. Ha a jegyespár mégis szerencsésen visszajött a templomból, nyilvánvaló, hogy egész életükben veszekednek, civakodnak. A csipkekendő megjövendölte előre a boldogtalanságukat.

Bolondság – mondanák az okos emberek –, hogyan lehetne már akkora hatalma egy csipkekendőnek, hogy beleavatkozhasson a Zathureczkyek sorsába? Fantazmagória az egész. Minden régi magyar famíliának volt valami szeszélye, hóbortja, bolondsága, amely apáról fiúra öröklődött. A Zathureczkyek a csipkekendő-legendához ragaszkodnak, mások egyéb legendákhoz. Némely famíliában nincs is már meg egyéb az ősiségből, mint a családi legenda. Minél jobban emlegetik a legendát, annál bizonyosabb a földi javaknak pusztulása. Mikor a múlttal kérkednek, a jelen sivárságait akarják leplezni. A magyar társadalom egy nagy darabja nem is tud egyébről beszélni, mint arról, hogy volt egykor… Az élete, gondolkozása, munkája a múltaknak szól; még mikor hivatalt vállal is, azt mondja: „Alispánok mindig voltak!" De az ugyancsak gyönge vigasz lehet valamely egyszerű számtisztnek a megyén…

A Zathureczkyekkel is így vagyunk. A csipkekendőt őrizték, de róla nemigen beszéltek. Az én gyermekkoromban meg már egyébről sem tudtak beszélni. Mintha csak el akarták volna terelni a saját figyelmükkel együtt a másokét is arról a körülményről, hogy a Zathureczky uradalom immár felvette a néhai nevet, és a család néhány tagja rongyos csizmában mászkál télvíz idején… De hát ördög vigye a csizmát! Csizmája lehet akárkinek, de van-e még az országban csak egy família is, amelyiknek amolyan varázslatos csipkekendő van a birtokában? Nincs. Igaz, hogy az a csipkekendő még akkor került a család birtokába, amikor a Zathureczkyek majd belefulladtak a jólétbe. Annyi váruk, uradalmuk volt, hogy szinte örültek, ha egyiket-másikat elveszítették. Az egyik Zathureczkyt még lengyel királynak is hívták: „Ugyan hagyjanak békét kendtek. Így is annyi gondom van, mint a hajam szála. Nem bolondultam új gondokat venni a nyakamba." Ebben igaza is volt annak a régi Zathureczkynek.

Így állván a dolgok, valósággal jótékony hatása volt egy-egy kis bánatnak.

A vérmes, elhízott, fulladozó Zathureczkyek megkönnyebbülve sóhajtottak fel, amikor a csipkekendő átnedvesedett:

– No, legalább kibúsuljuk magunkat kedvünkre!

Persze, könnyen beszéltek. Emberöltő is elmúlott néha anélkül, hogy a bánat kocogott volna az ajtón. A váraik, uradalmaik úgy szaporodtak, mint a csirkék falusi ház udvarán. A kincses szobájukba nem lehetett volna egy gombostűt se benyomni. Ki tudja, hová fejlődött volna a Zathureczkyek mérhetetlen vagyona, ha a csipkekendő néha-néha át nem nedvesedik!

(Ha a különböző családi legendáknak csak a fele igaz, Magyarországnak hajdan százszor akkorának kellett lenni, mint amilyen manapság. Nem tudok olyan magyar famíliát, amelynek nyolc-tíz vármegyére terjedő birtoka ne lett volna. Hová sikkasztották a régi Magyarországot és benne a régi birtokokat?)

Hát átnedvesedett a csipkekendő… A fehér asszony – a családi kísértet – éjszaka ott járt a nagy diófa szekrénynél, és telesírta a kendőcskét. A vérmes Zathureczkyekből csapoltak egy kis vért, egészségükre vált. Csakhogy egyszer a fehér asszony mind sűrűbben járt kisírni könnyeit a diófa szekrényhez. Évről évre – néha kétszer is – jelentették az asszonyok, akik az ezüsttel és régi szoknyákkal, selymekkel együtt a kendőcskére is vigyáztak, hogy az harmatos volt, midőn hozzáértek… A várak, uradalmak úgy eltűntek, hogy ma már a nyomukat se találni fel, csupán a legendában. A Zathureczkyek pedig elkezdtek nyögni a bánat alatt.

A házasságaik nem úgy sikerültek, mint ahogy bölcsen kellett volna. Az ifjak legjobb esetben valamely sáros lábú szolgálóleányba bolondultak, a lányok meg elszökdöstek hazulról jobbra-balra. Az öregek nem csináltak egyebet, mint naphosszant a fejüket lógatták. Zathureczky Tamás, amikor az egyetlen fia főbe lőtte magát valami városi cifra rongy miatt, átkozódva hajtatott Bökibe, ahol egy régi csipkekendőt őriztek egy udvarházban.

– Hol az az átkozott kendő…? – ordította Tamás. – Hadd tépem ezer darabra. Elvette a fiam.

A csipkekendős Zathureczkyek alig tudták lecsillapítani.

– Ne bolondozz, Tamás – mondták neki. – Egyszer csak elfogy a fehér asszony könnye, megszárad a kendő, és a Zathureczkyeknek újra földerül.

Tamás elkeseredve rázta nagy oroszlánfejét.

– Vége már annak. Meg aztán bánom is az egész dolgot, ha már nincs nekem fiam. Kedves, derék, áldott jó fiam…

Vigasztalanul csapkodta meg a lovakat. Elment a böki udvarházból, hogy helyette más és más Zathureczkyek kopogtassanak az öregeknél. A kendőt őrző két öreg Zathureczky agglegényi életének csöndességét a káromkodó, elkeseredett atyafiak látogatása zavarta meg. Ha valamelyiket baj érte, valami ostoba képzelődésből a csipkekendőt okolták. De jöttek ám olyanok is, akik mintegy a jövendőt akarták megtudni a kendő révén:

– No, hogy áll a horoszkóp? – kérdezték a jegyespárok, messzi útra indulók, vállalkozók.

A két öregember ilyenkor kézdörzsölgetve totyogott fel és alá, és nagyon boldog volt, ha jót mondhatott.

– Reggel nem volt harmatos a kendő – szóltak mély meggyőződéssel. – Feljönnek csillagaink.

Az ódon, düledezett falusi házban az egymásba nyíló, sötétes, nagy szobákban mintha árnyékok jártak volna mindig. A régimódi, óriási terjedelmű bútorok mellett homályos zugok voltak, amelyekben mintha leskelődnének kósza lelkek, kísértetek. Az öregek csendesen járkáltak a szobákban, mintha félig-meddig már ők maguk is kísértetek lettek volna. Halkan szóltak csak, ha szóltak; egymással már nem is beszélgettek. A hosszú élet során megtanulták szavak, mozdulatok nélkül egymást megérteni: dünnyögésszerű hangjaik voltak és köhintéseik. Úgy látszik, ezzel talán sokkal többet mondtak egymásnak, mint bármily kimerítő beszélgetéssel, mert nagyon meg voltak elégedve. Arcban, termetben, összességben teljesen egyformák voltak… De mégis: Jánost „ifjú úr"-nak hívta az öreg cseléd, ki a konyhán meghúzódott. Ki tudná, miért hívta így? Az atyafiak, akik ide vetődtek, kényelmetlenül érezték magukat a hűvös, sötét házban. Az egyik egyszer azt kérdezte Jánostól:

– Mondd, bácsi, láttad már a fehér asszonyt, aki a kendőcskébe sírja a könnyeit?

Az „ifjú úr" komolyan bólintott hófejével:

– Láttam egyszer… De Zsigmond számtalanszor látta. Tán még beszélt is vele.

Így dicsérték, magasztalták egymást titokban, és ha hinni lehetett nekik, akkor az „ifjú úr" a vármegye legszellemesebb tréfacsinálója, míg Zsigmond műveltségre nézve váradi kanonok lehetne. A kis csipkekendő örökös kultuszában bizonyos papos, alázatos mozdulataik lettek; súroltak a csizmájukkal, és a kezüket összefonták hátukon. Számon tartották a Zathureczkyeket – még azokat is, akik otthon maradtak lengyel földön –, és feljegyezték a velük történt szerencsétlenségeket, csapásokat, mint a kis csipkekendő következményeit. Egy ócska könyv táblája volt a család írott krónikája. Ennek az ócska könyvnek fakult levelein – ott, ahol a nyomtatott szöveg üres tért hagy a papiroson – jegyezték föl már századok óta a Zathureczkyek a följegyeznivalókat. Szüreti, aratási jegyzetek mellett a születések, halálozások és házasságok szerepeltek. A két öreg Zathureczky elgondolkozva forgatta a könyvet:

– Mi is nemsokára ide kerülünk – mondogatták, és képzeletükben dülöngöző, öreg, reszkető betűkkel látták nevöket egy lap szélére feljegyezve.

Előbb az „ifjú úr került a családi krónikába. Egy őszi este elgyengült, és mély álomba merült, a fal felé fordulva. Zsigmond rosszat sejtve hajolt az alig lélegző ősz fej fölé, majd lassan kinyitotta a régi diófa szekrény réz- és vasszöges ajtajait, és a kezében tartott gyertyatartóval a csipkekendő fölé hajolt. Az száraz volt és sárga a régiségtől. Zsigmond megnyugodva fújta el a gyertyát… S reggel, midőn fölébredt, a szomszéd ágyban már nem is lélegzett az „ifjú úr.

…Így maradt egyedül Zathureczky Zsigmond. Elmogorvásodott, elvadult, és a csipkekendőt már meg sem nézte többé. Legjobban aludni szeretett, mert akkor az öccsével álmodott. A régi könyv egyik lapján reszkető kézírás jelenti, hogy a csipkekendő – amely valamelyik hiú, kacér és talán céda fehérszemélyé volt egykor – csak a bolondok bolondítására való ostobaság. Zordon csendesség borult a házra, és a homályos zugokban, sötét sarkokban árnyékalakok leselkedtek.

(1906)

CSÖRSZ

Késő ősszel imádandó igazán a Nyír. A szüreti víg hangok elmúltak a tájról, és a sárga szőlődombokon csak a fekete varjúcsapatok járnak; a magános és kopár szilfákon a vércse üldögél, és ha szekér zörög végig a tájon, mintha minden sárga bokor és lombjavesztett fa csodálkoznék: ugyan kijár még ilyenkor a falun kívül, mikor ott már senkinek semmi dolga, csupán a varjaknak, melyek tavaszig vigyáznak itt a vén nyírfákra és a nedves mezőkre. Az eső pedig a pusztaság fölött lóg; a nagy, szürke köpönyegek, amelyek a fázékony föld fölött lebegnek, mindjárt-mindjárt megmozdulnak, és egészen ráborulnak a világra, hogy hetekig időzzenek kedves dombjaikon, nedves síkságaikon és az álmodozó kis falukon.

Igazán esni Geszteréden esik. Ez csak egy kis, rongyos falucska a Nyír sarkában, és azért nem jönnek ide a gumikabátos angolok, akik a skót mezőkön oly lelkesen utazgatnak a ködben, sárban, ingoványban. Mikor Geszteréden elkezd esni, akkor egészen bizonyos, hogy három hónapig meg nem áll az eső. Esik, esik; ahány felhő terem a Tisza fölött vagy az ecsedi lápban, az mind Geszterédre jön bemutatkozni. A rongyos kis falu elvész a ködben, esőben, ide ugyan nem jön halandó. A víz elmossa az utakat, hidakat; nagy tavak keletkeznek ott, hol azelőtt kopár mező volt, a dombok is mintha megereszkednének, alacsonyabbak, laposabbak lesznek, szétáznak. A geszterédi bíró akkor azt mondja:

– No, emberek, elkövetkezett volna a mi időnk is! Lássunk dologhoz. Maholnap itt a tél!

A geszterédiek abban a három hónapban dolgoznak, amikor falujukat elzárja a világtól az őszi víz és sár. Termőföldje, rétje nincs a falunak egy csepp sem. A természet, ez a nagy geográfus okosan osztotta be ezt is. Minek volna termőföld Geszteréden, amikor úgyse munkálná azt senki. Nem bolond a geszterédi ember, hogy törje a derekát egész esztendőben, mikor három hónapig is elegendőt tud dolgozni. Ha a fináncminisztériumnak egyszer kedve volna megtudni azt, hogy hol fizetik legpontosabban az adót, hol nem ismerős a végrehajtó, én megmondhatnám neki, hogy az a hely Geszteréd. Járásbírónak, fiskálisnak itt semmi dolga. Dehogyis pörösködik a geszterédi ember. Örül, ha őt nem bántják.

Ha a büntetőbíróság kinyújtja néha vaskezét Geszteréd felé, az odavalók szép csendesen behúzzák nyakukat a válluk közé, és megadással viselik sorsukat. Ha már baj van, legyen minél kisebb baj – a falunak ne essék bántódása.

Tudni kell ugyanis, hogy Geszteréd századok óta lopásból, tolvajlásból, lókötésből él.

Mondom, nem tegnap óta, sem tegnapelőtt óta, hanem száz évek óta.

Ha a tolvajságnak, huncutságnak volna privilégiuma, Geszteréd régen megkapta volna ezt. Ármálisa azonban volt a falunak (még azt se kapott volna annyi ügyes ember?), valamelyik Ferdinánd írta alá a nemesi levelüket, elismerésül azon számos gulyákért, csordákért, amelyekkel a geszterédiek a császári seregnek szolgáltak. A jó Ferdinándnak nyilván nem mondták meg a tanácsadói, hogy a geszterédi határban nem terem egy szál fű sem, csak béka meg gólya, azok a gulyák tehát nem otthon nevelődtek. Más nevelte azt, tán nem is a császárnak…

Ha a természet már elvette Geszterédtől a becsületes megélhetés módját, viszont ravaszokká, ügyesekké és huncutokká tette őket.

– Nem is magyarok azok – panaszolta néha az alispán a megyei gyűlésen –, tatárok maradékai. Hogy papot nem tűrnek meg maguk között, bizonyítja, hogy valami pogány szertartásnak hódolnak. Mindenféle becsületes fajtának rég kiveszett volna már a magva ott a lapos, ingoványos vidéken, ezeket meg agyonverni sem lehet.

Tudta mindenki, hogy őszidőben, vásárosok, borkereskedők járása, terméseladás idején, ahány lopást három vármegyében elkövetnek, annak szálai Geszterédre nyúlnak. Csakhogy a csendlegények sem változhattak madarakká, hogy berepüljenek Geszterédre, de meg otthon nem is lehetett őket meglepni. Csak nagy ritkán, minden ötödik esztendőben fogtak meg a régi csendbiztosok, kapitányok egy-egy geszterédi embert Váradon vagy Szabadkán: ha felismerték őket. Alacsony termetű, szögletes koponyájú, alattomos járású emberek voltak. A bő suba, amely eltakarta termetüket, csak akkor nyílott széjjel, ha valamit elrejteni kellett. Idegennel soha szóba nem állottak, csak úgy kíváncsiságból jártak be a környékbeli vásárokba, mindent láttak, mindent hallottak: Debrecenben, a vásáron, a csizmadiák között, ha elkiáltotta magát egy tréfás deák: „Itt egy geszterédi ember!" – az egész nemes céh sámfát, dikicset ragadott. Mert tudnivaló volt, hogy azok a huncut geszterédiek csak a debreceni vargák készítményeit kedvelték.

Így nőtt, növekedett Geszterédnek a híre száz esztendőkön keresztül. Ók maguk nemigen törődtek vele, még házasodni sem mentek a szomszédba, otthon, maguk között elintéztek mindent. A forradalomban az öreg Kállayhoz, a kormánybiztoshoz beállított Aggancs, a geszterédi bíró, és egy zsák ezüstpénzt lódított le a szekeréről a kormánybiztos udvarára:

– Halljuk – mondta a bíró –, hogy bajban van a haza. Mi már elszoktunk a katonáskodástól, de ezt a csekélységet szívesen felajánljuk.

Az öreg táblabíró botot ragadott:

– Viszed innen a zsiványok prédáját, te fő gonosztevő! – kiáltotta nagy haraggal.

Csakhogy akkor már a bíró szekerén ült, és a két pompás pejcsikó tovaragadta a könnyű járművet. Az öreg Kállay az egyik csikóban fölismerte azt a csikót, amit két héttel azelőtt kötöttek el az istállójából. – De hát az a zsák ezüst ott maradt az udvaron. Az már a hazáé volt. Azt oda kellett adni a hazának.

Abban az időben, mikor mindenfelé recsegni-ropogni kezdtenek a régi magyarság szarufái, a felső-tiszai járásban új főbíró került a régi táblabíró, Tokodi bácsi helyébe. Bizonyos Csörsz Jánosnak hívták az új főbírót, szürke, jelentéktelen esküdt volt addig, olyan lefelé konyuló, vékony, fekete bajusszal, mint aki háromig se igen tud olvasni.

– No, látszik, hogy felfordult világot élünk – mondogatták a járásbeli öregurak, kik még látták a hajdani szép megyei életet: a hetyke főbírókat táltosaikkal vágtatni, a bölcs, de tunya, öreg alispánokat.

– Bizonyosan parapluit vesz a kezébe – gúnyolódtak Csörsz János felett. – Ugyan ki ismerte az apját ennek az úrnak?

Persze, persze az apját nemigen ismerhették, hisz nem idevaló volt, valahonnan a felső vidékről került ide, Zólyomból vagy Besztercéből? Ne szépítsük, tót volt Csörsz János. Egyszerre azt is észrevették, hogy sohasem iszik bort, és az a betűt á-nak ejti. Annyiban azonban eleget tett a becsületnek, hogy sarkantyús csizmát varratott magának, és vadásztollas kalapot nyomott a fejébe. Az asszonyok, akik nem tudnak sokáig haragudni, engedékenyen mondogatták:

– Csak egy kis pedrő hibázik még a bajuszára. Akkor mindjárt nem lesz olyan Jézus-Mária fizimiskája.

Ha csak az hiányzott az asszonyoknak, azt is elérték. Csörsz uram, ahogy lassan-lassan belemelegedett a hivatalába, elég tűrhető főbíró lett. Valami kisebb vármegyében még meg is bámulták volna a huszárját.

Hát ez a Csörsz János mondta egyszer őszi közgyűlésen, a megyeházán:

– Urak, meg kéne már tisztítani a megyét a zsiványtanyáktól. Utóvégre a közbiztonság se kutya.

Lett erre általános megrökönyödés. Az öregebb urak, akik abban az időben úgy féltek minden újítástól, mint a pokoltól, haragosan mérték végig a fiatal főbírót.

– Mit nem akar még ez a csirke! – dörmögte a szakállában Vencselley Pál, tabi komposszesszor.

– A tekintetes úrnak is elvitték nemrégiben négy szép lovát a geszterédiek – vágott oda Csörsz.

– Üsse kő! Ha már nem lehet változtatni az erkölcseiken! – felelt az öreg birtokos.

A hetyke Zathureczky Pál, aki titkon aspirált a főbírói székre, foghegyről szólt közbe:

– Száz év óta így van az már, öcsém. Apáink okosabb emberek voltak, mint mi.

Csörsz János nem hagyta a maga igazát. Az asztalra csapott az öklével:

– Márpedig én kipusztítom a zsiványokat a járásomból.

– Jól van, főbíró uram, majd meglássuk – szólt szelíden öreg, bölcs alispánunk. – De most ne akasszuk meg a tanácskozás rendjét.

Csörsz János a gyűlés után szomorúan tapasztalhatta, hogy rossz helyen kereste a népszerűséget. A kis termetű, pirospozsgás arcú Lányi Emánuel, a megyei pénztáros, jóakaratúlag súgta a fülébe:

– Öcsém, mindenkit magadra haragítasz. Valami okosabb, bölcsebb indítvánnyal jer elő jövőre. Bánjuk is mi a zsiványokat. Az alkotmány a fő dolog.

– Az alkotmány? – mormogta sötéten Csörsz János. – Nálunk, odafenn a Tisza mellett, Geszteréd szabja az alkotmányt. Elviszi a lovat, marhát, mert az a másé.

A megyei pénztáros szelíd szemrehányással bökte meg a főbíró vállát:

– Ugyan, menj azokkal a népboldogító ideákkal. Terringettét! Alkotmányos nemzet vagyunk, vagy mi? Az alkotmány az első, azután jön a paraszt az ő elveszett lovával.

Csörsz János csak hallgatta öreg barátja szavait, magában pedig egészen másra határozta el magát. Késő őszre hajlott, a tiszai vidéken ilyenkor beköszöntenek azok a szép hosszú, esős idők, amikor apáink legjobban otthon érezték magukat. Hull, hull a vég nélkül való hűvös eső az ólomszürke égről, ködbe borul a lapályos Nyír, későn virrad, korán alkonyul, és az új bor már forr odalenn a pincegádorban. Csörsz uram még esküdt korából tudta, hogy ez az idő a geszterédiek arató ideje, amikor el van zárva falujuk a külvilágtól.

Egy nagyon esős napot választott ki a geszterédi expedícióra. Nem vitt magával még egy somfa botot se. Minek is vitt volna? Nincs ilyenkor otthon egy arasznyi férfiú sem, mind oda van vásárokon, tolvajlásokon. Szerzett valahol egy ladikot, aztán nekiindult a tiszai nádasoknak. Ment, ment a csónak kora reggel óta, sokszor azt hitte, hogy már eltévedett, és sohasem pillantja meg a szárazföldet. Nád, káka mindenfelé. Ha felállott a csónakban, akkor sem látott többet, mint a szomszéd nádast.

Alkonyat felé azonban kutyaugatás ütötte meg a fülét a főbírónak. Nosza, nekifeszítette a csákányt a víznek. Szétnyílt a nádas, és a szabad víz közepén egy nagy szigetet látott, tele csinos, apró fehér házakkal. Még valami toronyféle is volt a falu közepén, annak a tetejében kakas.

A parton két asszony állott övig fölgyürkőzve, és ruhát facsart. Hatalmas, fehér bőrű, barna hajú menyecskék voltak. A főbírónak kedvtelve pihent meg rajtuk a szeme. „Forgós adta! – gondolta magában. – Azok a zsiványok nemcsak a lovat tudják kiválasztani, hanem az asszonyt is!" Közelebb tolta a csónakot a parthoz, és elmondta, hogy eltévedett a lápban, most maga sem tudja, hol, merre jár. Főként szállást szeretne, hol megpihenhetne.

A két asszony csodálkozva, szemmerevítve bámult rá. Mintha még sohasem láttak volna idegen embert. A faluban is hamarosan észrevették az idegent, egy csomó asszony közeledett a vízhez.

Mintha valami félvad emberek közé vetődtem volna! – gondolta magában a főbíró, és nem győzte eléggé megbámulni az asszonyokat. Akik jöttek, azok is valamennyien gyönyörű, sugár teremtések voltak. Nem volt közöttük egyetlen csúf vagy öreg sem. Mind fiatal, ruganyos fehér húsú menyecskék, valami különös népviseletben, amely ezen a vidéken nem szokás. A mosó asszonyokon észrevette, hogy vastag aranylánc van a nyakukon, a ruhájuk pedig, amely a vizet érte, a legfinomabb selyem. Az asszonyok összebújtak és tanácskoztak. Nemigen értették a dolgot, hogy idegen férfiú vetődik hozzájuk. Egyik-másik kacérkodva nevetett rá a főbíróra. Csörsz nem sokat gondolkozott, hanem partra ugrott.

– Legalább azt mondjátok meg, hol vagyok? – kiáltott fel a ravasz főbíró.

Az egyik menyecske, egy gömbölyű, kíváncsi szemű, elnevette magát.

– Hol? Hát Geszteréden.

– Kapok-e itt éjjeli szállást?

– Persze hogy kap – felelt a menyecske, és már el is indult előre. A főbíró utána. Nyomába meg az asszonyok.

Csinos, tiszta falucskán mentek keresztül. Az ablakokban mindenféle csinált virágok, az udvarok tiszták, gyepesek. Mintha csupa dologtalan uraság lakna valamennyiben. Éppen csak az agár hibázott az ámbitusról.

Csak az a csúf eső ne esett volna szüntelen. Az asszonyok nem sokat törődtek vele. A fejükre hajtották selyemviganóikat (mind selyemruhát hordott), és Csörsz uram a világ legfehérebb, legformásabb asszonylábait látta maga előtt.

A sövények mögül gyerekek meg kandi asszonyfejek bukkantak ki. Férfi sehol. Egy vénasszony ült valahol egy padkán, az rekedtes hangon rákiáltott a főbíró menyecskéjére.

– Ej, haj, Csollánné, azt hiszed, sohasem szabadul ki az urad?

A menyecske elpirosodott kis füléig.

– Hát adjon neki kend kvártélyt, Rézi néni.

Az öregasszony haragosan fogott a szájába egy rövid szárú pipát.

– Nekem már nem kell férfi! – felelt mérgesen, amire az asszonykaréj mind felkacagott, mintha csiklandoznák.

A Csörsz kabátját hátulról megrántotta egy cseresznyeajkú asszonyka.

– Hallja az úr – szólt halk, meleg hangon. – Ma éppen kalácsot sütöttem. Finom, omlós kalácsot, amilyent a püspök sem eszik.

A főbíró egy percig nem értette a dolgot, aztán elnevette magát: