Fidel Castro válogatott beszédei

FIDEL CASTRO

VÁLOGATOTT BESZÉDEI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-586-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A TÖRTÉNELEM FEL FOG MENTENI!

Védőbeszéd a Santiago De Cuba-i rögtönítélő bíróság előtt 1953. október 16.

Tisztelt bíróság!

Védő még nem gyakorolta hivatását hasonló nehéz körülmények között, vádlott még nem szenvedett hasonló súlyos igazságtalanságtól. S ebben az esetben védő és vádlott egy személy. Védőügyvédi minőségemben még csak meg sem ismerkedhettem a vádirattal, mint vádlott pedig már hetvenhat napja magánzárkában vagyok. Az emberiesség és az alkotmányosság ellen vétkezve a hatóság teljesen elszigetelt.

Aki most önökhöz szól, szívből gyűlöli az együgyű hivalkodást, szelleme és vérmérséklete egyaránt idegenkedik a demagóg pózolástól és minden feltűnést keltő színészkedéstől. Miért kényszerültem arra, hogy saját védőügyvédem legyek? Először, mert gyakorlatilag megfosztottak a védelem más lehetőségétől. Másodszor, mert az adott esetben csak olyasvalaki találhatja meg a szívből fakadó, igaz szavakat, akin olyan mély sebet ejtettek, mint rajtam, s aki – miként én – látta, mennyire jogfosztott hazája, s hogyan tiporják sárba az igazságosságot.

Szép számmal akadtak nemes szívű barátaim, akik vállalták volna védelmemet. A havannai ügyvédi kamara úgy döntött, hogy dr. Jorge Pagliery, a szakavatott, bátor ügyvéd, a kamara elnöke fogja képviselni a védelmet. De megakadályozták teendői ellátásában. Valahányszor meg akart látogatni a börtönben, zárt ajtók fogadták. Csak másfél hónap múltán – akkor is csak a bíróság közbenjárására – engedték meg, hogy tíz percig beszélhessen velem – a Katonai Titkosszolgálat őrmesterének jelenlétében. Köztudomású, hogy a védőügyvédnek joga van négyszemközt beszélni védencével, s ezt a jogát mindenütt a világon tiszteletben tartják, kivéve, ha egy kubai hadifogoly kerül a könyörtelen zsarnokság hatalmába, mely semmiféle emberi vagy törvényes jogot nem ismer el. Sem dr. Pagliery, sem én nem voltunk hajlandók eltűrni, hogy galádul kihallgassák védelmi terveinket. Alighanem szerették volna megtudni, milyen eszközökkel és módszerekkel fogjuk halomra dönteni a moncadai eseményekről{1} fabrikált hazugságokat, s hogyan leplezzük majd le a szörnyű igazságot, amelyet ők mindenáron takargatni akarnak. Ezért úgy döntöttünk, hogy ügyvédi képesítésemmel élve, saját védőm leszek.

Döntésünk, amit a Titkosszolgálat őrmestere kihallgatott és az illetékesek tudomására hozott, nagy riadalmat keltett. Mintha valami rossz szellem azt súgta volna nekik, hogy miattam hiúsulnak meg terveik. S önök, bíró urak, nagyon is jól tudják, milyen nyomást gyakoroltak rám, hogy ne éljek ezzel a jogommal, noha ez régi hagyomány Kubában. A bíróság nem nyújthatott segédkezet mesterkedéseikhez, mert ezzel a vádlottat teljesen megfosztották volna a védelem lehetőségétől. A vádlott, aki most a védelem jogát gyakorolja, semmi körülmények között sem hallgatná el azt, amit el kell mondania. Úgy vélem, mindenekelőtt azt kell elmondanom, miért szigeteltek el a világtól, miért akartak hallgatásra kényszeríteni, miért tervezték – amint azt önök is tudják – megöletésemet,{2} milyen fontos tényeket akarnak eltitkolni a nép elől, és mi a titka azoknak a különös dolgoknak, melyek a per folyamán történtek. Erre akarok fényt deríteni.

Önök kijelentették, hogy ez az egyik legfontosabb per köztársaságunk történetében. Ha őszintén úgy hiszik, nem volna szabad hagyniuk, hogy bemocskolják tekintélyüket efféle gyalázatosságokkal.

Szeptember 21-én volt az első tárgyalás. Több mint százan foglaltak helyet a vádlottak padján a nagyszámú géppisztolyos és szuronyos katona között, akik felháborító módon megszállták a tárgyalótermet. A legtöbb vádlottnak semmi köze sem volt a történtekhez, mégis hosszú időt töltöttek előzetes letartóztatásban, gyalázatos és megalázó bánásmódban részesültek a megtorló hatóságok börtöneiben. A vádlottak másik – kisebb – része eltökélte, hogy büszkén bevallja részvételét a szabadságharcban, s kész volt példátlan önfeláldozással mindent elkövetni, hogy lehulljanak a bilincsek azokról, akiket becstelen céllal csupán belekevertek ebbe a perbe. Akik akkor együtt küzdöttek, újra találkoztak. Újra az igaz ügyért szálltunk síkra. Küszöbön állott az igazság félelmetes csatája az aljasság ellen. A diktatúra képviselői bizonyára nem számítottak a közelgő erkölcsi katasztrófára!

Hogyan is tarthatták volna fenn a hamis vádakat? Ugyan miként vehették volna elejét annak, hogy kitudódjék, mi történt valójában, mikor ilyen nagyszámú, minden kockázatot – börtönt, kínzást, s ha kell, a halált is – vállaló fiatal ember ismertette a tényeket a bíróság előtt?

Ezen az első tárgyaláson vallomástételre szólítottak fel; az ügyész és vádlott társaim húsz védőügyvédje két óra hosszat faggatott. Pontos számadatokkal és cáfolhatatlan tényekkel igazoltam, mennyi pénzt fordítottunk a felkelés előkészítésére, hogyan jutottunk a pénzhez, s hogyan szereztünk fegyvereket. Nem volt mit takargatnom, mert harcaink során példa nélkül álló áldozatok árán szereztük meg mindezt. Elmondtam, milyen célok lelkesítettek bennünket a harcban, s azt, hogy ellenségeinkkel szemben emberséges és nagylelkű magatartást tanúsítottunk. Azért tudtam teljesíteni feladatomat, azért tudtam bebizonyítani, hogy a mi ügyünkbe igazságtalanul belekevert vádlottak sem közvetlenül, sem közvetve nem vettek részt a felkelésben, mert hős bajtársaim egy emberként támogattak. Megmondtam, hogy bajtársaim nem fognak meghátrálni, s nem fognak megbánni semmit, ha majd mint forradalmároknak és hazafiaknak el kell szenvedniük a következményeket. Nem beszélhettem velük a börtönben, mégis egy akarattal cselekedtünk. Akiket közös eszmények hevítenek, azokat nem választhatja el egymástól semmi – sem a börtönfal, sem a halál –, mert azonos emlék, azonos szellem, azonos eszme, azonos tudat és emberi méltóságérzet lelkesíti őket.

Kártyavárként kezdett omladozni az aljas hazugságok épülete, amelyet a kormány emelt a tények köré, úgyhogy az ügyész úr belátta, ostobaság börtönben tartani mindazokat, akiket azzal vádoltak, hogy a felkelés értelmi szerzői voltak, s kérte a foglyok azonnali ideiglenes szabadlábra helyezését.

Az első tárgyaláson vallomástételem után engedélyt kértem a bíróságtól, hogy elhagyhassam a vádlottak padját, s helyet foglalhassak a védőügyvédek között, amire meg is adták az engedélyt. Hozzáfogtam a mindennél fontosabbnak tartott küldetésem teljesítéséhez, hogy végérvényesen leleplezzem a bajtársainkra szórt szemérmetlen, gyáva, hitszegő és álnok rágalmakat, meggyőzően és megcáfolhatatlanul bebizonyítsam, milyen borzalmas és förtelmes bűncselekményeket követtek el a foglyokkal szemben, s a nemzet és a világ elé tárjam történelme legkegyetlenebb és legembertelenebb elnyomatásában sínylődő népünk megrázó szerencsétlenségét.

Szeptember 22-én, kedden tartották meg a második tárgyalást. Csak tíz embert hallgattak ki addig, de már az ő vallomásaik is világos képet adtak a manzanillói{3} gyilkosságokról. Bebizonyosodott, és jegyzőkönyvbe is vették, hogy ezekért a gyilkosságokért egy századost, az odairányított katonai egység parancsnokát terheli a közvetlen felelősség. Nos, ezek után még 300 embert kellett volna kihallgatni. Mi történt volna, ha ennyi meggyőző tény és vallomástétel birtokában kérdéseket tehettem volna fel a bűntettekért felelős katonai személyeknek? Hagyhatta volna a kormány, hogy leleplezzem bűnét a tárgyalóteremben összesereglett népes közönség előtt, az egész szigetről összesereglett laptudósítók, ügyvédek és az ellenzék képviselőinek jelenlétében, akiknek ostoba módon a vádlottak padja mögött biztosítottak helyet, hogy jobban hallhassák mindazt, ami itt napfényre derül? Inkább bírástul felrobbantotta volna a kormány a törvényszék épületét, semhogy hagyja ezt!

Megszületett a bírósági eljárásból való kirekesztésem terve. A harmadik tárgyalás előtt, szeptember 25-én, késő este két börtönorvos jelent meg cellámban. Szemmel láthatóan zavarban voltak. Eljöttünk, hogy megvizsgáljuk – mondták. Ki félti ennyire az egészségemet? – kérdeztem. Mihelyt megláttam őket, már tudtam, honnan fúj a szél. Az orvosok őszinte emberek voltak, kertelés nélkül megmondták az igazat. Aznap este felkereste őket Chaviano ezredes.{4} Azt mondta, hogy a bíróságon „óriási csorbát ejtettem a kormány tekintélyén". Ezért igazolniuk kell, hogy beteg vagyok, s nem vehetek részt a további tárgyalásokon. Az orvosok azt is közölték velem, hogy hajlandók megmondani az igazat, nem tanúsítják, hogy beteg vagyok, még ha ezzel üldöztetésnek teszik is ki magukat. Döntsek én, ők kezembe adják sorsukat. Kegyetlenség lett volna tőlem, ha arra kérem őket, áldozzák fel magukat, viszont ahhoz sem járulhattam hozzá, hogy végrehajtsák a tervet. Lelkiismeretükre bíztam a döntést, és csak annyit mondtam: – Önök tudni fogják, mi a kötelességük. Én jól tudom, mi az enyém.

Az orvosok távoztak, s aláírták az igazolást. Tudom, abban a hiszemben tették, hogy másként nem menthetik meg életemet, amelyet nagy veszély fenyegetett. Nem tettem ígéretet, hogy ezt a beszélgetést elhallgatom. Számomra csak az igazság fontos, s ha ezzel megsérteném is a két orvos személyes érdekeit, becsületességük felől minden kétséget eloszlattam, és ez mindennél fontosabb. Még aznap este levelet írtam a bíróságnak, s lelepleztem a hatóságok tervét. Követeltem, hogy két törvényszéki orvos vizsgáljon meg, s tanúsítsa, hogy teljesen egészséges vagyok. Levelemben kijelentettem, inkább vállalom a halált, semhogy ilyen áron mentsem életemet. Kétségbevonhatatlan bizonyságául annak, hogy egyedül is hajlandó vagyok szembeszállni ezzel az aljassággal, idéztem a Tanító{5} szavait: „Az igaz ügy a börtön mélyén is többre képes egy egész hadseregnél." Mint a törvényszék is tudja, ezt a levelet dr. Melba Hernández{6} adta át a bíráknak, szeptember 26-án, a harmadik tárgyaláson. Szigorú elkülönítésem ellenére is sikerült eljuttatnom hozzá. Levelemet haladéktalan megtorló intézkedések követték. Dr. Hernándezt elkülönítették, engem meg, noha amúgy is el voltam különítve, a börtön legtávolabbi zugában helyeztek el. Ettől kezdve a vádlottakat tetőtől talpig megmotozták, amikor tárgyalásra indultak.

Szeptember 27-én kerestek fel a törvényszéki orvosok, és tanúsították, hogy teljesen egészséges vagyok. Mégsem kaptam engedélyt, hogy részt vegyek a tárgyalásokon, pedig ezt a bíróság is több ízben követelte. Hadd tegyem még hozzá, hogy azokban a napokban ismeretlen személyek százával terjesztettek hamisított, kiszabadításomra való felhívást tartalmazó röpiratokat. Ostoba ürügy volt ez, hogy „szökés közben" meggyilkoljanak. Barátaim időben leleplezték ezt a tervet. A valótlan adatokat tartalmazó orvosi bizonyítvány is nyilvánosságra került. Mit tehettek a hatóságok ezek után? Arcátlanul és nyíltan megtiltották, hogy részt vegyek a tárgyalásokon.

Példátlan história volt ez, tisztelt bíróság! A kormány megrémült attól, hogy a vádlott ott lesz a tárgyaláson! A véres kezű terrorista rendszer megtorpant egy védtelen, fegyvertelen, elszigetelt és megrágalmazott ember erkölcsi ereje előtt. Miután minden lehetőségtől megfosztottak, tetejébe még a tárgyaláson sem jelenhettem meg, holott én voltam a fővádlott. Micsoda szörnyű bűnök terhelhetik e rendszer képviselőinek lelkiismeretét, ha ennyire félnek egy vádlottól!

Hangsúlyoznom kell, tisztelt bíróság, hogy e per folyamán a katonai hatóságok önökkel szemben is faragatlanul és tiszteletlenül viselkedtek. Hányszor utasította őket a bíróság, hogy szüntessék meg embertelen elkülönítésemet! Hányszor követelte, hogy tartsák tiszteletben legelemibb jogaimat! Hányszor rendelte el, hogy részt vegyek a tárgyalásokon! Mindhiába! Semmibe vették a bíróság rendelkezéseit. Mi több, értésére adták, hogy nemcsak a börtönben, de még a bíróság épületében sem törődnek az önök utasításaival, hiszen az első és a második tárgyaláson a bíróság jelenlétében őröket állítottak mellém, hogy még a szünetekben se beszélhessek senkivel. A következő tárgyaláson szándékoztam szót emelni, hogy legalább a legelemibb tiszteletet adják meg a bíróságnak, de… már nem engedték, hogy ott megjelenjek. S azok után, hogy ilyen tiszteletlenül bántak önökkel, még elvárják, hogy elítéljenek és bebörtönöztessenek bennünket a „törvényesség" nevében, amelyet március 10-e{7} óta ők maguk sértenek meg. Nagyon szomorú szerepet szántak önöknek. Cedant arma togae{8} – ajánlja a latin mondás, de ezt nem szívlelték meg az adott esetben. Kérem, fontolják meg alaposan ezt a körülményt.

Mesterkedéseik hiábavalónak bizonyultak, mert derék bajtársaim példátlan hazafisággal, bátran teljesítették kötelességüket.

Az ügyész kérdéseire válaszolva egymás után vallották: „Igen, Kuba szabadságáért harcoltunk, s nem bánjuk, hogy ezt megtettük." Majd a bírósághoz fordulva csodálatra méltó elszántsággal leplezték le az elhunyt bajtársainkkal szemben elkövetett szörnyű rémtetteket.

Nem lehettem ott a tárgyalóteremben, de cellámból figyelemmel kísérhettem a pert, mert a Boniato-börtön{9} rabjainak segítségével mindenről tudomást szereztem. A foglyok, bár ezzel szigorú büntetés veszélyének tették ki magukat, megtalálták a módját, hogy újságcikkeket és tudósításokat juttassanak el hozzám. Ezzel bosszulták meg Taboada börtönigazgató s felügyelőjük, Rozabal hadnagy visszaéléseit és túlkapásait, akik pitymallattól pirkadatig magánházak építkezésén dolgoztatják a rabokat, ráadásul éheztetik őket, s elsikkasztják az élelmezésükre szánt összeget.

A per folyamán fokozatosan megváltoztak a szerepek. A vádlókból vádlottak lettek, a vádlottakból pedig vádlók. Ott nem a forradalmárok felett ítélkeztek, hanem egy Batista nevű úrról mondtak ítéletet… Monstrum horrendum!…{10} Mit se számít, hogy elítélték a bátor és tiszteletre méltó fiatal embereket. Holnap a diktátorra kerül sor. Kegyetlen bérenceivel egyetemben ítélőszéke elé állítja őt a nép. A forradalmárokat Pinos-szigetére küldték, ahol mindmáig Castell{11} szelleme kísért, s még hallatszik a meggyilkoltak utolsó sóhaja. Oda küldték őket, hogy szülőföldjüktől távol, a társadalomból kirekesztve, családjuktól elszakítva nehéz rabsággal fizessenek szabadságszeretetükért. Nem gondolják, hogy ilyen körülmények között bajosan láthatom el védőügyvédi teendőimet?

Szennyes és törvénytelen üzelmek folytán, országunk önkényurainak akaratából, s az igazságszolgáltatás képviselőinek gyengesége miatt ebbe a kis kórházi szobába hoztak,{12} hogy csendben elítéljenek; senki meg ne hallja a hangom, s ne tudják meg az emberek, amit itt elmondok. De hát minek és kinek kell akkor a pompás Igazságügyi Palota, ahol egyébként bizonyára jobban éreznék magukat a bíró urak? Nem való itt egy szuronyos őrökkel körülvett kórház szobácskájában bíráskodni! A nép még azt hiheti, hogy az igazság gyengélkedik nálunk…

Emlékeztetem önöket, hogy törvényeink szerint a bírósági eljárás „nyílt, és a tárgyalások „nyilvánosak. Ennek ellenére távol tartották a népet ettől a tárgyalástól. Csupán két ügyvéd és hat újságíró jelenlétét engedélyezték, de a lapoknak a cenzúra egy szót sem enged közölni a perről. Száz főnyi közkatona és tiszt… Ez a tárgyalóterem és a folyosó közönsége. Köszönöm a rám pazarolt kedves figyelmet! Bárcsak itt volna az egész hadsereg! Tudom, előbb-utóbb égő vágyat érez, hogy lemossa a szégyenletes, véres szennyfoltot, amellyel néhány lelketlen ember bemocskolta az egyenruhát. Ezek az emberek egyelőre még élik világukat, de már nincs messze az az idő, amikor lesújt rájuk a nép.

S végül meg kell mondanom, hogy nem engedték eljuttatni hozzám a büntető törvénykönyveket sem. Csak ez a kis törvénykönyv van a kezemben, ezt is épp most adta át nekem dr. Baudilio Castellanos ügyvéd, bajtársaim bátor védője. Marti műveit sem kaphattam meg. Úgy látszik, túlontúl felforgató hatású könyveknek találta ezeket a börtöncenzúra. Vagy talán azért, mert azt mondtam, hogy Marti volt Július 26. eszmei sugalmazója?…

Másféle könyvet sem hozhattam magammal a tárgyalásra. De ez nem számít, egyáltalán nem számít! Szívemben hordom a Tanító gondolatait, tudatomban élnek a szabadság védelmezőinek nemes eszméi.

Csak egyetlen kérésem van. Ha már mindenképpen nélkülöznöm kellett a törvény védelmét, remélem, hogy a törvényszék kárpótol megaláztatásomért és meghurcoltatásomért, s tiszteletben tartja azt a jogomat, hogy mindent szabadon elmondhassak. Enélkül az igazságosságnak a látszata sem tartható fenn, s az elkövetett szégyenletes gyávaságok láncolatában helyére tennék az utolsó és legsúlyosabb szemet.

Be kell vallanom, csalódás ért. Azt vártam, hogy az ügyész úr súlyos vádat emel ellenem, számos érvvel indokolja majd, miért kell a jog és az igazságosság – de milyen jog és milyen igazságosság? – nevében 26 évi börtönbüntetésre ítélni engem. De nem! Az ügyész úr egyszerűen felolvasta a társadalmi rend védelméről szóló törvény 148. cikkelyét, s ennek alapján, hivatkozva a terhelő körülményekre, 26 évi börtönbüntetést követelt. Szerintem két perc túlságosan kevés idő egy ember negyedszázadot meghaladó szabadságvesztésének indokolásához. Az ügyész úrnak talán nézeteltérése támadt a törvényszékkel? Észrevételem szerint szűkszavúsága gúnyt űz abból a nagy ünnepélyességből, mellyel a bíró urak nagy büszkén kijelentették, hogy ez óriási horderejű per. Tudom, az ügyészek egyszerű kábítószer-kereskedelmi