Kelet titkai

DMITRIJ SZERGEJEVICS MERESKOVSZKIJ

KELET TITKAI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Holnap Kiadó

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-976-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ RÉSZ

EGYIPTOM – OZIRISZ

MENEKÜLÉS EGYIPTOMBA

„Íme, az Úrnak angyala, megjelenék Józsefnek álomban, és mondá: Kelj fel, vedd a gyermeket az ő anyjával egyben, és szaladj Egyiptomba!"

A kereszténység az Egyiptomba meneküléssel kezdődött, s ha a kereszténység nem ért véget és Krisztus újra fog születni az emberi szívekben, megint Egyiptomba fog menekülni.

Egyiptom szélén örök útmutatókként s titkának hirdetőiként állnak a piramisok és a szfinx.

 A piramis egyiptomi neve, pir-m-usz annyit tesz, mint „kilépés a földből, „a holtak feltámadása. A Halottak könyve néven ismert egyiptomi mű címe, pir-m-haru, szintén annyi, mint „kilépés a világosságba" – a halál sötétségéből a feltámadás világosságába.

A szfinx egyiptomi neve: Hor-Harmakhitu, azaz „a felkelő nap istene, vagy: Chepra, azaz „keletkezés, „kilépés a nem létezésből a létezésbe, „feltámadás.

Azért emeli fejét a szfinx a nagy sivatag, a halál országa szélén, hogy ő lássa meg elsőként a feltámadás napját.

Mikor az Anya a Gyermekkel Egyiptomba menekült, nem a piramisok árnyékában, a szfinx lábánál pihente-e ki a napi út fáradalmait? Nem nyúltak-e felettük, az Anya és a Gyermek felett az örök síremlékek hegyes háromszögei a csillagos égbe? Nem mosolygott-e reájuk az istenállat kőarca?

Incipe, parve Puer, risu cognoscere Matrem!

„Kezdd, kicsi Gyermek, mosolyogva felismerni Anyádat!" – Vergilius messiási jövendölése szerint.

A Gyermek mosolya a szfinx mosolya: ugyanaz a titok van mind a kettőben. Egész Egyiptom csak Őreá várt, csak Őreá gondolt, az Istenre, aki a Földre jött meghalni és feltámadni.

Minden népet az tesz naggyá, amit talált. Mit talált Egyiptom? Istent.

„Az egyiptomiak istenfélő emberek – bizonyítja Hérodotosz. „Csaknem az egész világ tőlük tanulta az isteneket imádni, és tudjuk, hogy az istenek Egyiptomban laktak és laknak még ma is – mondja egy hellenisztikus pogány a Kr. előtti IV. században. „A mi országunk az egész világ szentélye" – mondja Hermész Triszmegisztosz.

„A szent Egyiptom, Isten hazája, isteni föld. Egyiptomban emelték a vallás pilléreit: magasabbak ezek a piramisoknál" – mondja Vaszilij Rozanov.

Itt, a vallásban van az első ellentét köztünk és Egyiptom között. Egyiptom megtalálta az Istent, mi elveszítettük; Egyiptom felemelte a vallás pilléreit, mi ledöntöttük; Egyiptom istenfélő, mi istentelenek vagyunk.

Ha nincs Isten, akkor Egyiptom sincs, s voltaképpen nem is volt soha. De ha van Isten és Isten minden, akkor van Egyiptom, s ma is megvan minden dologban. Az előbbi esetben az egyiptomiak, a „legbölcsebbek az emberek között", eszeveszettek. A másik esetben mi vagyunk az eszeveszettek. De mind a két esetben kibékíthetetlen ellentétben állunk egymással, s nem haladhatunk el közönyösen egymás mellett: kénytelenek vagyunk Egyiptomot vagy szeretni, vagy gyűlölni, vagy előle vagy hozzája menekülni.

Nagy istentelenségünk előestéjén a Legnagyobb közöttünk Isten országának földjére tette lábát: Napóleon volt az első, aki Egyiptomba jött, s megértette, hogy „negyven század tekint le reánk a piramisok csúcsáról". Több mint negyven: valamennyi század a világ kezdete óta. A világ kezdete tekint le végére.

„Senki sem látta Egyiptomot, s Te tetted először lábadat földjére" – mondja Vaszilij Rozanov, korunk legmélyebb vallásos gondolkozója, ugyanaz, aki a Napjaink apokalipszisa című munkát írta. Az apokalipszis a világ vége, kezdete viszont Egyiptom. Minél közelebb a vég, annál közelebb a kezdet.

„Menj Egyiptomba, kövess engem oda! – e titokzatos szózatot hallotta Vlagyimir Szolovjov orosz próféta, aki elbeszélést írt a világ végéről. Henrik Ibsen, az európai próféta, aki az idők végén eljövendő „harmadik országot jósolta meg (A császár és a Galileus című drámájában), szintén hallotta ezt a szózatot.

„S én várok rád, mint megígértem" – énekli Solveig a kunyhóban fönn északon, Ibsen Peer Gyntjében. Nyomban utána ez következik: „Egyiptom. Hajnalszürkület. Memnon szobra a homokban" – s fellép Peer Gynt: „Tehát itt kezdem vándorutamat."

Itt, Egyiptomban kezdődik az út az idők végén eljövendő harmadik országba.

A Jelenések könyvének jövendölése szerint „a szentek ezeréves országa" a Földön, a béke országa, minden háború vége az idők végén fog eljönni. De ennek az országnak mintaképe már az idők kezdetén megvan Egyiptomban.

A III. dinasztiától a IV. dinasztiáig (Kr. előtt 3300–2400) – egy egész évezred folyamán – semmi sem zavarta meg a békét Egyiptomban, eltekintve néhány hadjárattól a Sínai-félsziget félvad nomádjai ellen.

Ha már „a római béke" százada, a Pax romana soha meg nem ismétlődő csodának, az emberiség emlékezetében páratlanul álló boldogságnak tűnik fel előttünk, milyen nagy csoda akkor Egyiptomnak ez az ezeréves békéje!

Egy egyiptomi síremléken bőséges aratás és több sarlós pap van ábrázolva, s a következő felirat olvasható: „Itt az aratás. A munkás szelíd."

Azt az erőfölösleget, amelyet a többi népek háborúkra pocsékoltak, itt, Egyiptomban békés munkára fordították. És ha az egyiptomiak Hérodotosz szerint „több csodát alkottak, mint a többi emberek együttvéve", mindezek a csodák – az eddig felül nem múlt képfaragás, festészet, építészet, az életnek bölcsessége, könnyűsége és szilárdsága – az igazi világcsodák. Csak a békének felhőtlen napja alatt érhetett meg Egyiptom, a földnek mennyei édességű gyümölcse.

„Szelíd volt a szívem és jámbor, s ezért az istenek megadták nekem a boldogságot a Földön" – mondja egy halott egy sírfeliraton. Egész Egyiptom elmondhatta volna ezt magáról.

Az első fáraó az I. dinasztiában (Kr. e. 4000–3500), Ménész egy gigászi gáttal megváltoztatta a Nílus folyását Felső-Egyiptomban. Ez a gát ma is megvan, s még mindig a földnek juttatja a folyam vizét. Az emberek tehát még hatezer év után is élvezik Ménész jótéteményét. Ménész neve feledésbe merült, a Sándorok és a cézárok nevei még emlékezetben vannak. De mi nagyobb: az ő dörgő hírességük vagy Ménész csendes dicsősége?

„Gyarapítottam a búzát, szerettem az árpa istenét; alattam nem voltak sem éhezők, sem szomjúhozók, az emberek békességben és kényelemben éltek – mondja magáról I. Amenemhet fáraó, a XII. dinasztia tagja. Hasonlóan nyilatkozik III. Ramszesz, a XIX. dinasztia tagja: „Kényszerítettem gyalogságomat és lovasságomat, hogy egész életemben otthon üljön, s kardok és íjak henyén hevertek kamráimban.

Amenének, az öreg helytartónak pedig ez a dicsősége: „Egy gyermeket sem bántottak kormányzatom alatt."

Ez a dicsőség el fog múlni a következő századok folyamán: nem fogja megérteni sem Akhilleusz, sem a „szelíd" Dávid király. A béke napja le fog áldozni Egyiptomban, s az idők végéig nem fog többé felkelni.

Közvetlenül a hükszoszok, e rettentő ázsiai nomádok betörése előtt III. Amenemhet fáraó nem is gondol háborúra: csodás építményeket emel, és sivatagokat csatornáztat. A hükszoszok eljöttek, s elfoglalták és öt századra leigázták Egyiptomot.

Egyiptom kénytelen volt háborút kezdeni, hogy a barbároktól megszabaduljon. De mikor a hükszoszok kiűzése után III. Tuthmószisz, a nagy hódító a karnaki felirat szerint a Kék-Nílustól az Eufráteszig az egész világot királyi kezében egyesítette, Egyiptom világhatalma nem volt szilárd, s nemigen volt tartós. Mintha a győzők nem sokra becsülték volna diadalaikat: néha egyetlen esztendő alatt egész századok hódításait elvesztették.

Egyiptom a legelső kínálkozó alkalommal elfelejti a háborút: igazi kedv nélkül harcol, titokban megveti a háborút, és utálja a vasat, „Széth fémét". Széth, a háború istene félördög.

A történelem iparkodik rászoktatni Egyiptomot a hadakozásra, de nem boldogul vele. A harcias Tuthmószisz után a békés Amenhotepek következnek, II. Ramszesz, az egyiptomi cézár után III. Ramszesz, aki kardjainak és íjainak tétlenségével dicsekszik.

Új barbár seregek özönlik el a békés országot: líbiaiak, asszíriaiak, perzsák, etiópiaiak, hellének, rómaiak – mind marcangolják Ozirisz szent testét. De Egyiptom végleges végéig hű marad önmagához: tudja, hogy a béke jobb a háborúnál. Az a kijelentés, hogy „a béke jobb a háborúnál", a legegyiptomibb és a legbölcsebb az egyiptomi bölcsesség minden mondásai között.

Ebben van a második ellentét köztünk és az egyiptomiak között: mi istentelenek és harciasak vagyunk, ők istenszeretők és békések.

Még egy harmadik ellentét is van: mi végtelen térségekben élünk és mozgunk, de életkorunk tartama rövid. Egyiptom tere parányi, egy kis darab föld, jóformán egy pont, de ez a pont az idő végtelen vonalán mozog. Mi a teret fogyasztjuk, Egyiptom az időt. Amily mértékben mélyebb és szintetikusabb az idő a térnél, oly mértékben mélyebb és szintetikusabb Egyiptom szelleme a miénknél.

Egyiptom, „a Nílus ajándéka", mint Hérodotosz mondja, rendkívül termékeny folyami iszapföldből álló keskeny csík, amelyet keleten és nyugaton sivatagok szorítanak össze. A kikötő nélkül való delta északon és a Nílus zuhatagai délen falakként védik Egyiptomot. A földnek ez a védettsége, beékeltsége, összeszorítottsága a lakosok szellemében is megteremtette ugyanezeket a tulajdonságokat. A világon páratlanul álló föld páratlan embereket is hozott létre.

Mély, napmelegítette völgy az emberiség bölcsője. „Leereszkedni egyiptomi nyelven így van kifejezve: „hazamenni. A Nílus völgyébe leereszkedni annyi, mint a bölcsőbe feküdni.

Az egyiptomiak szemében az egész világ „fekete és vörös föld – fekete televényföld és vörös sivatagi homok. „Fekete föld (kémet) magának Egyiptomnak a neve. A Nílus fekete iszapja – oly nedvesen fényes, mint „Ízisz szeme" – és a sivatag vörös homokja az élet és a halál egymás mellett, de nem harcban és küzdelemben, hanem örök szövetségben, örök csendben.

A földi jelenségek körfutása is éppoly megváltoztathatatlan és szabályos, mint az égitesteké.

Évről évre ugyanazon a napon kezdenek a Nílus vizei dagadni, lassanként kiöntenek medrükből, elárasztják a nap hevétől kiaszott szántóföldeket, s életet hoznak létre a halálból; és ugyanazon a napon kezdenek apadni, s visszatérnek medrükbe az új évben bekövetkező új kiöntésig. A folyamnak ez a megáradása és leapadása éppoly egyenletes és csendes, mint egy alvó gyermek lélegzése.

A természetnek ez a megváltoztathatatlan szabályossága, csendje és örökkévalósága is rányomta bélyegét az emberi szellemre.

„Ami nem örök, az nem igaz" – mondja Hermész Triszmegisztosz. Egyiptom örökkévalósága az igaznak örökkévalósága.

Minden ifjúság a földön elhervad és elmúlik. Csak az „elaggott" Egyiptom virul örök ifjúságban.

A hellén-római korban élt egyiptomiak szent könyvei pontosan megismétlik a piramis feliratait, amelyek végtelenül régebbiek magánál a piramisnál: mintha nem is Ábrahámnak, hanem az özönvíz előtti embereknek a szavait ismételnék.

És nem csupán a szent könyvek, a szertartások és hittételek, hanem a mindennapi élet minden részlete, az arckifejezések, a taglejtések és a hangárnyalatok is csaknem változatlanok maradnak.

Hérodotosz szerint Manerosz panaszdalát, amelyben Ízisz elsiratja Oziriszt, a XXVII. dinasztia idején éppen úgy énekelték, mint az I. dinasztia korában: egyetlen hang sem változott meg háromezer év alatt.

A szent ábrázolásokon Amon isten jobbjával felemelte a korbácsot, s a kis Hórusz csecsemő módjára ajkához vitte az ujját – s mind a ketten évezredeken át így maradtak mozdulatlan merevségben.

De ez a mozdulatlanság nem a koporsóban heverő tetemé, hanem a földbe vetett magé vagy az anyaméhben nyugvó magzaté, a napsugaras dél mozdulatlansága és csendje: teljes élet teljes csendességben, örök élet örök csendességben.

„– Maga kezd hinni a jövendő örök életben.

– Nem, nem a jövendő örök életben, hanem az itteni örök életben. Van egy bizonyos pillanat, és ha az ember eljut ehhez a pillanathoz, akkor hirtelen megáll az idő, és örökkévalóság lesz.

– Maga reméli, hogy eljut ahhoz a pillanathoz?

– Igen.

– Ez aligha lehetséges a mi korunkban.

– A Jelenésekben az angyal megesküszik, hogy idő többé nem lészen.

– Tudom. Ez ott nagyon találó, világos és pontos. Amikor az ember mindenestül eléri a boldogságot, akkor idő többé nem lészen, mert nem lesz rá szükség. Nagyon találó gondolat.

– Hát hová dugják?

– Nem dugják sehová. Az idő nem tárgy, hanem fogalom. Kialszik a tudatban."

(Sztavrogin és Kirillov párbeszéde az Ördögökben{1})

Amott, a Nílusnak abban a karéjában, ama herakleuszpoliszi homokdomb mögött, minden reggel kikel, mint kikelt a teremtés első napján, a kék lótuszkehelyből az újszülött kisded, Rá, a napisten. És akkor „az egész ember boldog, és „az idő nem szükséges többé: az idő megáll, és megkezdődik az örökkévalóság mozdulatlan pillanata – „a jelenvaló örök élet".

„Az első benyomás, amelyet minden egyiptomi dolog ránk gyakorol – lenyűgöző hallgatás" – mondja Spengler. Megvan a matematika legmagasabb fejlődési foka az építészet, a csatornaépítés, a csillagászati számítások terén, de nincs egyetlen matematikai mű; van oly törvényhozás, amely mintaképül szolgál a Római Birodalomnak (nemhiába akarta Caesar Alexandriát a világ fővárosává tenni), de nincs egyetlen törvénykönyv; van feneketlen bölcsesség, de nincs semmiféle bölcselet.

Ebben is ellenlábasai vagyunk az egyiptomiaknak. Minden egyiptomi dolog híjával van a mi elméletünknek, mert híjával van a mi mechanikánknak is. Minden eleven, állati, növényszerű; de hallgatva nő, él és lélegzik.

A mi üres hordóink dörömbölve görögnek, Egyiptomban „az élet vizei" némán özönlenek. A mi házunk recsegve dől össze, az egyiptomi vetés csendesen érik. Mi fecsegve pusztítunk, Egyiptom némán alkot.

Innen van ez a „lenyűgöző hallgatás", ez a síri némaság Egyiptomban.

Amit az ég lepörkölt,

Síri csendben s merevségben

Terül el egy halott föld.

(LERMONTOV)

Nem, ez a föld eleven! Annál elevenebb, minél némább.

A Thothoz, a bölcsesség istenéhez intézett imából: „Forrás vagy a sivatagban. El vagy zárva a beszélő előtt, nyitva vagy a hallgató előtt."

Az Amon-Rá napistenhez intézett himnuszból: „A lárma gyűlöletes Isten előtt. Emberek, imádkozzatok titokban!"

Egyiptom az eljövendő Igét várja, azért néma.

Az egyiptomiak az időben élnek. De az idő szárnyalása fejük felett oly nesztelen, hogy jóformán nem is hallják: úgy élnek az időben, mint az örökkévalóságban.

Ezért nincs „történelmük sem abban az értelemben, ahogyan mi értjük a történelmet. Sőt időérzékük is fejletlen még, gyönge és homályos, szinte eltompult a miénkhez hasonlítva, amely annyira éles, és mindinkább közeledik ahhoz a ponthoz, ahol „nem lesz többé idő.

Az egyiptomiak olyanok, mintha még nem születtek volna meg egészen, vagy egyáltalán meg sem születtek volna. Az egyiptomi lelkek még nem egyesültek egészen a testekkel, még nem süllyedtek alá véglegesen a másik világból ebbe a világba, az örökkévalóságból az időbe.

Ha történeti mérőónunk az egyiptomi őskor mélységébe merül, nem talál feneket. Van-e egyáltalán feneke ennek a mélységnek?

A legújabb kutatások (Morgan, Maspero) szerint a piramisok Egyiptoma nem a kezdet, hanem a vég, s talán a legrégibb, a piramisokat megelőző Egyiptom hanyatlása. Egyiptomnak már első fellépése a világtörténetben tökéletes, sőt részben minden későbbi jelenséget felülmúl. Egyiptom történet előtti fejlődése legalább oly hosszú, mint az egyiptomi történelem négy évezrede.

Ha ez így van, akkor Platón nem sokat hibázott, mikor azt állította, hogy az egyiptomi festészet és szobrászat már tízezer évvel a hellének előtt megvolt.

A kőkorszakbeli vad bennszülötteknél a Nílus síkján a legcsekélyebb nyoma sincs annak, hogy ez a kőkorszak összefüggésben volna a legrégibb Egyiptommal (Morgan). A piramisok Egyiptoma és a kőkorszakbeli Egyiptom között törés van.

Egyiptom hirtelen lép föl: mikor a világtörténet látóhatárán megjelenik, körútja már zárt, akár egy lemenő csillagzat köre: éppen annyi van belőle a látóhatár alatt, mint az égboltozaton. Egyiptom hirtelen megjelenése megingatta minden fogalmunkat az emberiség szakadatlan és fokozatos fejlődéséről, úgynevezett „evolúciójáról". E fogalmak szerint mögöttünk van a sötétség és előttünk a világosság, s az emberiség a sötétségből a világosság felé halad. De Egyiptom mozgása ellentétes irányú: valami nagy világossággal kezdődik; minél hátrább tekintünk a múltba, annál fényesebb a világosság, mintha a világosság forrása maga még hátrább volna. Miféle világosság ez? Honnan való? Mi van ott az őskor megközelíthetetlen, szédítő mélységének a fenekén?

Mérőónunk sohasem éri el a feneket: sohasem tudjuk meg biztosan, vajon az ember majommancsokból vagy istenkezekből került-e ki. De minél régibb az ember, annál világosabban ismerszik fel rajta Isten kezének nyoma.

Paradicsomi visszfény tükröződik az egyiptomiak arcán.

„Ti, hellének, örökké gyermekek maradtok. Hellaszban nincsenek vének. Nektek nincsenek hagyományaitok, nincsen emléketek a távoli hajdankorról" – mondotta az öreg szaiszi pap az athéni Szolónnak (Platón Timaiosz c. dialógusában.) A pap az új emberiségnek ezt a hagyomány nélküli valóságát abból magyarázza, hogy több ízben áradások és tűzvészek látogatták meg az emberiséget, és megsemmisítették; csak Egyiptomban nem voltak ilyen csapások, tehát csak itt maradt meg a vízözön előtti őskor emlékezete.

„Hajdanában egy sziget volt ama tengerszoros átellenében, amelyet ti Héraklész oszlopainak neveztek, egy nagy darab föld – nagyobb, mint Líbia és Kis-Ázsia együttvéve. Ezt a szigetet úgy hívták, hogy Atlantisz – mondja ugyanaz a szaiszi pap, s ezzel a legrégibb egyiptomi hagyományok egyikét közli. Ennek az Atlantisz szigetnek a lakosai „Isten gyermekei voltak (Platón: Kritiasz).

Ezzel az egyiptomi hagyománnyal párhuzamos az ószövetségi biblia következő helye: „Akkor az időben valának a földön nagy Óriások. Azután is voltak, mikor az Istennek fiai (bené Elóhim) egyesülének az emberek leányaival, akik szülének azoknak magzatokat. Ezek ama hatalmasok, akik régen híres-neves emberek voltak (Teremtés könyve 6, 4).

Platón papja így folytatja: „Mikor az emberek isteni természete lassanként kimerült, amennyiben lassanként keveredett az emberi természettel, és az emberi természet túlsúlyra vergődött az isteni felett, akkor az emberek megromlottak. A bölcsek látták, hogy az emberek rosszakká lettek, de a nem-bölcseknek úgy tetszett, hogy elérték az erény és a boldogság csúcspontját, holott csak a gazdagság és a hatalom után való eszelős vágyakozással voltak eltelve. Ekkor Zeusz elhatározta, hogy megbünteti a megromlott emberiséget" (Kritiasz).

Ennek a hagyománynak is meglelni párhuzamát a Teremtésről szóló bibliai könyvben: „És látá az Úr, hogy az embereknek gonoszsága sok volna a földön. Megbáná azért