Túl életen és halálon

EDGAR ALLAN POE

TÚL ÉLETEN ÉS HALÁLON

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kaposvári Zsolt

978-963-376-244-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A kialakulás forrongásait élő Újvilágban, Baltimore-ban Edgar Allan Poe ugyanannak az évnek (1849) őszén hal meg kórházi „ágyban, párnák közt", amelynek nyarán Petőfi elesik a segesvári síkon.

Az Óceánon innen szabadságharcok rázzák a monarchikus Európa oszlopait, odaát akkor fejezi be diadalmasan Texas és Kalifornia megszerzéséért a mexikói háborút Taylor, rövidre rá az U. S. A. elnöke.

U. S. A.! Ma 48 állam gigászi szövetsége, ország, amelynek területe egy egész kontinens. De akkor, amikor Bostonban Poe megszületett (1809), Thomas Jefferson elnöksége alatt, csak a tizennyolcadik államánál (Louisiana) tartott, 18 évvel azután, hogy az új szövetségi főváros, Washington alapkövét (1791) letették. Poe bölcsőjével együtt ringott a későbbi nagyhatalom Herkules-bölcsője s még akkor is ring, amikor Poe-t már rég koporsóba dugták.

Háromesztendős s már egy éve apátlan-anyátlan árva Poe, amikor Louisiana miatt kitör az angol háború, 13 éves, amikor 23-ra nő a szövetséges államok száma, 14 éves, amikor Monroë elnök kihirdeti az „Amerika az amerikaiaké!" elvet s már 12 éve halott, amikor Északnak és Délnek Poe egész életén átvonuló gazdasági és emberbaráti huzalkodása a rabszolgák miatt végre polgárháborúban robban ki.

Ez a fejlődés ellentmondásaival telt idő termelte ki magából Poe-t, akinek élete és írói működése éppen olyan ellentmondásokból alakult egység, mint maga Amerika. Hiába telítette magát óvilági, latin, olasz és francia szellemmel Poe, lényegében művei ugyanúgy a fantasztikum és logika, a merész képzelet s a hidegen számvető ész alkotásai, mint a Manhattan sziklatalajába beletűzdelt gigászi sétabotok – a felhőkarcolók.

A versíró Poe éteri, de sötéten ködös, révült magasságokban mozog, a novellaíró Poe területe a lélek, az iszonyat, a rejtély mélységei.

Megkísérelték életének adataival és rendellenességeivel magyarázni műveit.

Lafayette barátjának unokáját, a kétéves színészárvát, akinek apja tüdővészben, anyja pár napra rá színházégésben pusztul el 1811 decemberén, egy gazdag richmondi kereskedő, Allan fogadja örökbe s hétéves korában magával viszi Angliába iskoláztatni (1816), mikor öt év múlva onnan visszakerül, a richmondi gimnáziumból Charlottesville egyetemére iratkozik be. Egy év alatt 2000 dollár kártyaadósságot csinál, lumpol, mire nevelőapja bedugja dohányüzletébe. Poe megszökik s beáll közkatonának. Két év múlva nevelőapja kimenti e méltatlan helyzetből s felvéteti a westpointi katonaiskolába, ahonnan 1831-ben engedetlensége s kötelességmulasztásai miatt távoznia kell.

Ekkor ragadja meg komolyan a tollat, amellyel eddig csak játszadozott. 15 éve van még hátra életéből, megfeszített munkával, nyomorgással és testi-lelki gyötrelmekkel telt 15 év.

1833-ban dobja ki nevét a hír országútjára egy baltimore-i újság. Pár év múlva már szerkesztője a richmondi Southern Literary Messenger-nek. Megházasodik, feleségül veszi unokatestvérét, a csodás szépségű 14 éves Virginia Clemm-et (1836). Révbe jutott, de a rév kiveti magából: a dúskálódó Dél társaséletének mértéktelen italozását nem bírta a szervezete, minden féktelen vacsorának napokig betege volt. El kell hagynia Richmondot s mint egyik elbeszélésének tragikus ingája, élete New Yorkból Philadelphiába, majd újra New Yorkba lendül.

Büszkesége és rabszolgája az amerikai irodalmi élet központjainak, a magazine-oknak, mint az akkor új műfaj, a novella (short story) művelője. Amiben él, szegénység, felesége nyolc évig tartó betegsége, irodalmi zsurnalisztika, természetesen gyors és szapora termelést kívánna, de Poe oly ritkán s oly alaposan dolgozott, mintha milliomos volna időben és pénzben. Évekig nem iszik. Küzd felesége jobb sorsáért s a maga irodalmi dicsőségéért ingerlékenyen, büszkén, magasan a folyóiratok közepes szóáradata fölött, de amikor A holló (The Raven), amelyért 10 dollárt és világhírt kapott, 1845-ben megjelenik, már késő. Felesége két év múlva meghal s Poe utolsó két éve öngyilkos tántorgás kocsmától kocsmába, nőtől nőhöz, riasztó és méltatlan elpusztulásáig.

Szülők tragédiája, imádott feleség betegsége, alkohol, amelyet Poe inkább megfeszített munka után idegzsongítónak, mint életfelfokozónak használt, az ilyenfajta tehetséggel természetesen velejáró szegénység (hisz folyóirat a remekművet is úgy fizeti oldalszám szerint, mint a közepes ügyeskedést), Poe művészien fantaszta meséi saját életéről – mindez megvilágíthat egy-két mozzanatot, de nem ad kielégítő magyarázatot Poe művészetéről, a költemények időn és téren kívül álló sötét gomolygásáról, amelyet mesterien bűvész szókezelés csenget-bongat-búgat, mint ütemesen, égi szopránban csilingelő csengettyűket vagy telt ritmust zokogó oboát; novelláiról, amelyek a léleknek a halál és őrület határán tátongó mélységeit, a tudomány és iszonyat találkozásait, a logikának kusza összevisszaság alatt lappangó nyilvánvalóságát s a bűntett detektív-rejtélyeit tárták fel gyöngéd költői szavakban, az emelkedett előadás hideg nyugalmában.

Egy új művészi látás és írásmód akkor alakuló s azóta szinte végtelen hegyláncának első csúcsa szökken magasba Poe-val s e csúcs meleg rózsaszínben hűvös ragyogásának visszfénye ott csillog mind a későbbi csúcsokon, Rudyard Kipling és Guy de Maupassant novelláin, Jules Verne és H. G. Wells álmain s Conan Doyle művelt mesterdetektívjének értelmes homlokán.

WILLIAM WILSON

Mit mondhatnék róla? Mit szól a

sötét lelkiismeret,

Ez a kísértet, utamon?

W. CHAMBERLAYNE

Pharonnidájából.

Engedjétek meg, hogy ezúttal William Wilsonnak nevezzem magam. Nem szükséges, hogy a tiszta fehér lapot, amely itt hever előttem az asztalon, valódi nevemmel beszennyezzem. Elég szégyent hozott ez máris családomra s utálattal, szégyennel és irtózattal töltötte el. Nem zúgták-e gyalázatát a föld legtávolabb országaiba is a felháborodott szelek? Legelhagyatottabb kitagadott a kitagadottak között! Nem haltál-e meg már örökre a világ számára? Virágai, becsülése, aranyos vágyai számára – és nem lebeg-e sűrű, nehéz, határtalan felhő reményeid és az ég között?

Még ha tehetném, se leplezném le itt és most utolsó éveim kimondhatatlan nyomorúságát és megbocsáthatatlan bűneit. Erről a korszakról (– ez utóbbi évekről –), amely a gonoszság roppant fertőjébe taszított, csak annyiban essék szó, amennyi szükséges ahhoz, hogy belőle megérthessék jelen nyomorúságom eredetét.

Az ember rendszerint csak fokról-fokra süllyed le. Én nem! Rólam minden tisztesség mint valami köpeny, egyetlen szempillantás alatt szakadt le. Aránylag kis és kevés rosszból őrült erővel támadt gonoszságom felülmúlja egy Heliogabalus gaztetteit. Hogyan – milyen események érlelték meg, ezt akarom nektek elmondani. Halálom közeledik és az árnyék, amely megelőzi, lelkemre borítja minden enyhetadó leplét. És ahogy búcsúzva keresztül haladok a sötét földön, karom kitárom embertársaim rokonérzéséért, majdnem azt mondtam: szánalmáért. Ó, ha meggyőzhetném őket arról, hogy bizonyos mértékben az emberi ellenőrzés határain kívül levő körülmények rabszolgája voltam! Szeretném, ha azokban, amiket itt elmondandó vagyok, találnának számomra valamilyen oázist az eltévelyedések és végzetesség pusztaságában. Szeretném, ha belátnák, hogy – akármilyen kísértéseknek is vagyunk kitéve a világ teremtése óta – nem volt még senki, aki ellenállhatatlanabb kísértéseknek lett volna kitéve, mint én és nem volt senki, aki mélyebbre bukott volna. És az életem, mondjátok meg, nem volt-e álomélet? És nem halok-e most meg úgy, mint a legvadabb és legképtelenebb látomások titokzatosságba és rejtelmekbe űzött áldozata?

A nemzetség, amelyből származom, minden időkben könnyen felhevülő vérének és képzeletének adta tanúbizonyságát; és gyermekkorom már bizonysága volt annak, hogy rájaütöttem. S ahogy éveimmel előbbre haladtam, öröklött tulajdonságaim is velem együtt nőttek – barátaimat nyugtalanították, engem pedig sokszor meggyötörtek. Fékezhetetlen szenvedélyek, makacs akaratosság önimádó rabja lettem. Gyengeakaratú szüleim, akik alapjában véve ugyanazokban a hibákban szenvedtek, mint én, alig tehettek valamit, hogy rossz hajlamaimat elnyomják. Ha olykor erőtlen és fakó kísérletet tettek is eziránt, az teljes kudarcba fulladt és számomra nagy győzelmet jelentett. Ettől kezdve én lettem úr a házban és szavam törvény, s abban a korban, amelyben más gyereket még úgyszólván járószalagon vezetnek, cselekedeteimnek és tetteimnek magam szabtam határt.

Ha visszaemlékezem korai iskolás éveimre, a múltból egy Erzsébet-korabeli nagy, sötét ház merül fel Anglia egyik szürke kisvároskájában. Körülötte csupa régi, ósdi ház és óriási, bütyköstörzsű fák. Lelket megnyugtató álomhoz hasonlatos volt ez a csendes, régi város. Most, hogy ezeket a sorokat írom, szinte érzem mélyen árnyalt útjainak hűvös leheletét, magamba szívom ezer lombjának és cserjéjének illatát s kimondhatatlan öröm reszket rajtam át, hogy emlékezetemben hallom a templomharang kongó, mély szavát, amint az órák egymásba folyását zengve, zúgva töri meg és szétzavarja a ködöt, amely körüllebegi az alvó, viharvert gótikus tornyot. A visszaemlékezés iskolaéveim apró eseményeire talán az egyetlen öröm, amely nékem még megadatott. Bocsássátok meg, hogy nagy nyomorúságomban – hajh! ebben a kimondhatatlan nyomorúságban – egy kis vigaszt is keresek, akármilyen gyenge és elmúló enyhülést is nyújt. Lehet, hogy ezek az apró visszaemlékezések másoknak jelentéktelenek és talán nevetségesek is – de számomra mégis fontosak, talán a legfontosabbak, mert olyan helyhez és időhöz kötöttek, ahol és amelyben engem már eljegyzett a szomorú végzet, későbbi életem sötét átka. Ne vegyétek tehát rossznéven emlékeimet.

Az iskolaépület, amint már előbb mondtam, ódon volt és szabálytalan alakú. A telek, amelyen épült, igen nagykiterjedésű, s magas, erős téglafal vette körül, amelynek tetejét üvegdarabokkal kirakott vakolat vonta be. Ez a várfal, ez a börtönkerítés határolta birodalmunkat, amelyet hetenként csak háromszor hagyhattunk el: egyszer szombat délután, amikor a segédtanító kíséretében mindnyájan rövid sétára indulhattunk a szomszédos mezőkre, és kétszer vasárnap, amikor iskolás rendben reggel és este a városka templomába istentiszteletre vonultunk. A tiszteletes úr volt iskolai elöljárónk is. Micsoda mély csodálkozással, tanácstalan tétovázással bámultam rá a kórus messze távolából, amikor kimért, ünnepélyes léptekkel a szószékre ment. Hogyan? Ez az ájtatos arcú, áhítattal telt szent ember sugárzó papi öltönyében, gondosan hajporozott, merev és tekintélyes parókával fején – hogyan? ez ugyanaz az ember, aki savanyú képpel, foltos ruhában, kezében botot suhogtatva, drákói szigorral büntet bennünket? Ó, rettenetes paradoxon, megfoghatatlan rejtély!

És a hatalmas fal egy szögletében még hatalmasabb kapu fenyegetett. Egymásba ékelt és megerősített vasrudakkal, mint hegyes lándzsákkal, volt felfegyverezve. Micsoda félelmetes, borzasztó alkotmány volt! Mennyire megrémítette az ifjú szíveket! Sohase nyílott meg, kivéve az előbb említett három alkalmat és még egyet: amikor szünetekre elhagytuk az intézetet; – de amikor megnyílott és hatalmas szárnyai sírva kitárultak, a titokzatosság, az ünnepi hangulat és az elmélyedés levegője szállott meg minket.

Odabenn, a kerítésen belül, szabálytalan, de mégis önálló részekre oszlott a tér. A legnagyobbak közül három vagy négy játszótér volt, de se ott, se másutt egy szál virág, sehol egy pad, vagy valami, ami felüdítette volna a szemet – sík volt, egyhangú, finom, kemény kavicsokkal behintett. Ez a térség a ház mögött volt. A ház előtt egy keskeny sáv bokrokkal és cserjékkel volt beültetve, de ezen a szent területen nagyritkán mehettünk csak át, mint például amikor év elején az iskolába érkeztünk és az év végén, mikor elhagytuk azt, vagy ha karácsonyra értünk jöttek szüleink vagy valamelyik barátunk hívott meg.

Hát még maga a ház! Milyen fura, régimódi épület volt ez – milyen elvarázsolt, kacsalábon forgó kastély! Se vége, se hossza nem volt szögleteinek, folyosóinak, melléképületeinek. Hirtelenében sohasem tudtuk, hogy két emeletének melyik helyiségében vagyunk éppen. Ha egyik szobájából a másikba akartunk menni, biztosak lehettünk benne, hogy néhány lépcsőnyi utat kell tenni le vagy fel. És hány mellékfolyosó! Elágaztak, újra összekerültek, visszatértek oda, ahonnan kiindultak, úgyhogy még azok is, akik azt hitték, hogy ismerik a házat, elvesztek labirintusaiban és nem értek útjuk végére, öt év alatt se tudtam pontosan, hogy hol is van voltaképpen a hálószobám, amelyben tizennyolc vagy húsz iskolatársammal éjszakáimat töltöttem.

A tanterem volt a legnagyobb helyiség a házban – nem! …az egész világon. Igen hosszú, keskeny, nagyon alacsony volt, hegyes, gótikus ablakain ki se lehetett látni. Mennyezete vastag tölgyfa volt. Egy messzi sarkában ijesztő komolysággal nyolc vagy tíz láb széles és hosszú bódé; a tízpercek alatt főnökünknek, Reverend dr. Bransby-nak „sanctum"-a. A gondosan épült házikó nehéz ajtajához még a „dominus" távollétében sem mert senki se nyúlni, attól féltünk, hogy „peine forte et dure"-ben kárhozunk el rögtön. A terem másik két sarkában két hasonló házikó állott, amelyektől ha nem is ilyen mértékben, de egy kissé mégis féltünk. Az egyik a klasszikus nyelvek tanárának helyisége volt, a másik az angol tanáré, aki egyúttal számtant is tanított. A teremben hosszában, széltében szétszórva, kusza szabálytalanságban padok és polcok, kopottak, régiek és feketék, rajtuk mindenféle halomba rakott könyv, fájuk betűkkel, nevekkel, torz alakokkal annyira összevissza farigcsálva, hogy eredeti alakjukra alig lehetett ráismerni. A terem egyik végén óriási vizesvödör, a másikon egy hihetetlenül nagy óra.

Bezárva a tiszteletreméltó intézet hatalmas falai közé, töltöttem el életem harmadik lustrumát. Ottlétem nem volt sem unalmas, sem ellenszenves. A gyermek termékeny agyának nincs szüksége a külső világ eseményeire, hogy el legyen foglalva vagy mulasson. És az iskolai élet látszólagos szürkesége több örömmel és nagyobb izgalmakkal töltött el, mint későbbi érettebb ifjúságom fényűző ideje vagy férfikorom minden bűne. Meg kell még említenem, hogy szellemi fejlődésem magasan a megszokott felett állott, már majdnem betegesen kivételes volt. Az ifjúkornak eseményei rendesen elhalványulnak az érettebb évek során és elmúlik határozott, végleges benyomásuk. Minden árnyékszerűen szürke lesz – bizonytalanul gondolunk vissza az elmúlt időkre – és meghatározatlanul olvad össze a halvány örömök emlékezete képzelt fájdalmakkal. Az én esetem más. Már gyermekkoromban a legnagyobb erővel vésődött belém mindaz, amit átéltem és ami most emlékezetemben oly élénken és mélyen jelenik meg, mint a karthágói régi pénzeken a felirat.

És mégis – a világ szemében mégis milyen kevés az, ami emlékezetre méltó volt kis iskolás éveimben. A reggeli felébredés, az esti parancs, hogy aludni menjünk, a megérkezés az osztályba, a felelések, a hancúrozással teli szabad délutánok, a játszótér minden mókájával, veszekedésével, cselszövényeivel: mindez – rég, rég elfeledett apróságok – most a meglepetés erejével, részleteiben gazdagon, a változó érzések egész világát kelti fel és szinte szenvedéllyé növekedve ejti hatalmába lelkemet. „O le bon temps, que ce siècle de fer!"

Valóban úgy volt, hogy buzgalmam, lelkesedésem és az, hogy testileg, szellemileg felettük álltam, hamar kiemelt iskolatársaim sorából úgy, hogy lassan, fokozatosan túlszárnyaltam azokat is, akik nálam valamivel idősebbek voltak – valamennyit, egynek kivételével. Ez a kivétel egy fiú volt, akit, bár semmiféle rokonságban nem állottunk egymással, ugyanúgy hívtak, mint engem. Nemcsak családi, de keresztneve is ugyanaz volt, ami önmagában véve jelentéktelen körülmény, mert ha mindjárt nemes származású is voltam, nevem nem volt olyan ritka, hogy ne találkozhattam volna más gyerekkel, aki ugyanezt a nevet viseli.

Ebben az elbeszélésben William Wilsonnak hívom magam – olyan nevet választottam, amely nem sokban tér el valódi nevemtől.

A gyerekek rendes szokásához híven, játékidőn nekünk is meg volt a „bandánk" és pajtásaim közül úgy a tanulásban, mint a sportok és vetélkedések terén senki sem merte velem felvenni a versenyt. Mindenki alávetette magát szeszélyeimnek, ítéletemnek, csak a másik William Wilson nem! Pedig ha van a világon erőszakos és korlátlan zsarnokság, akkor az, amelyet a gyermeki fensőbbség gyakorol kevésbé erélyes társai fölött, határozottan az.

Wilson forradalmi viselkedése a legnagyobb mértékben meglepett, annál is inkább, mert minden hencegő nagyzolásom mellett, amellyel a többi előtt viselkedését fogadtam, titokban féltem tőle és attól tartottam, hogy nemcsak erősebbnek érzi magát, de erősebb is nálam. Ezért minden erőmet és ravaszságomat összeszedtem, hogy túl ne szárnyaljon. De azt, hogy fölöttem állna, vagy hogy legalábbis egyenrangú velem, senki sem ismerte el rajtam kívül. Olyan vakon és feltétel nélkül követtek engem, hogy ennek még a lehetőségét se gyanították. És ha jól meggondolom a dolgot, vetélkedése, ellenállása és főképpen szemtelenül kihívó, alázatos viselkedése úgyszólván csak a mi kettőnk titka volt. A többiek előtt elrejtette becsvágyát, szellemi képességeit és engedte, hogy én fölébe kerekedjek. Azt hihettem volna róla, hogy csak szeszély, gyerekes vágy hajtja, hogy bosszantson engem – de sokszor, amikor felbosszantott, csodálkozva, szégyennel és szinte megbánással telve éreztem, hogy minden sértegetése, feleselése és tolakodó kedveskedése mélyén igazi barátság és hajlandóság lappang. Joggal hihettem, hogy annyira túlbecsüli önmagát, hogy ez az érzése ilyen vállveregető és fennsőbbségesnek tetsző modorban nyilvánul meg. Mindenáron jóakaratát akarja velem szemben fitogtatni.

Wilson viselkedésének ez utóbbi vonását azzal magyarázhatom, hogy nevünk ugyanaz volt és hogy merő véletlenségből egynapon léptük át az iskola küszöbét, amiből a felsőbb osztályúak arra következtettek, hogy testvérek vagyunk. (De nagyon jól tudjuk, hogy a felsőbbisták nem igen törődnek az alsó osztályokkal.) Azt már említettem, hogy Wilson a legtávolabbról sem volt rokonságban családommal. De ha testvérek lettünk volna, akkor csak ikertestvérek lehettünk, mert miután már elhagytam dr. Bransby intézetét, véletlenül megtudtam, hogy névrokonom 1809. január 19-én született – amely nap történetesen az én születésnapom is.

Talán különös, hogy akármennyire is aggasztott és bosszantott Wilson folytonos vetélkedése és ellentmondó lelkületének tűrhetetlen volta, mégsem haragudtam rá és nem gyűlöltem. Ami igaz, az igaz, ha mindennap összevesztünk is, ő a nyilvánosság előtt átengedte nekem a győzelem pálmáját, de ezt is olyanmódon és modorban tette, hogy éreznem kellett, hogy voltaképpen ő a győztes. Csak éppen bizonyos fokú büszkeség és hiúság az én részemről és valódi nemesség és méltóság az ő részéről nem engedte, hogy ezt bevalljuk. Viselkedésünkben és jellemünkben sok rokon vonás volt és csak gyakori összetűzésünk akadályozta meg, hogy érzésünk egymás iránt igazi barátsággá mélyüljön. Nagyon nehéz megmagyarázni, vagy leírni valódi érzéseimet, amelyekkel iránta viseltettem. Az érzelmeknek tarka és egymással ellentétes szövevénye volt ez: önző és önfejű ellenségeskedés, amely azonban távol állott a gyűlölködéstől, és némi tisztelet, több csodálat, félelem és a nyugtalan kíváncsiságnak egész világa rejtőzött benne. A pszichológusnak mondanom sem kell, hogy elválaszthatatlan cimborák voltunk.

Ez az egészen rendkívüli helyzet magyarázza meg azt is, hogy ellene irányuló támadásaimat (ami, nyíltan és burkoltan, akadt elég) mindig a gúny vagy tréfa mezébe öltöztettem és ezzel a csúfondáros modorral, látszólagos tréfával olyan sebeket ejtettem rajta, amilyeneket nyílt ellenségeskedés sohasem okozhatott volna. De gyakran kudarcot vallottam vele szemben, akármilyen ravasz és agyafúrt terveket eszeltem is ki, mert névrokonom modora annyira úri és előkelő volt, hogy bár maga is szeretett gúnyt űzni, sebezhető Achilles-sarkot ilyenkor sem mutatott és sohasem vált nevetségessé. Egyetlen sebezhető pontja volt csak, testi rendellenesség, talán egy régebbi betegségéből támadt és egy nálamnál nemesebb ellenfél nem használta volna ki úgy, mint én és nem űzött volna annyira gúnyt belőle. Vetélytársamnak hibás volt a beszélőszerve és hangja nem emelkedett túl az igen tompa suttogásnál. Ezzel a gyengéjével sokszor, ahányszor csak tehettem, nyomorultul visszaéltem.

Wilson mindig visszaadta a kölcsönt, a legkülönbözőbb módokat találta ki erre és egyszer minden képzeletet felülmúlón felbosszantott. Honnan vette a ravaszságot, hogy kitalálja, hogy ez a jelentéktelennek látszó apróság vérig bosszant engem, még ma is titok előttem. De amikor rájött, alaposan ki is használta. Valahogyan megtudta ugyanis, hogy ellenszenvvel viseltetem közönséges vezeték- és megszokott, majdnem parasztos keresztnevem iránt. Fülemnek gyűlöletes volt ez a név és amikor az iskola első napján megtudtam, hogy egy második William Wilson is jár velünk, már dühös voltam rá, mert őt is így hívják és felháborított, hogy egy idegen révén többször fogom ezt a kellemetlen nevet hallani – egy idegen révén, aki mindig körülöttem lesz és akinek viselt dolgait – amint ez már az iskola rendje! – nevünk egyezése folytán összetévesztik saját cselekedeteimmel.

És bosszúságom annál jobban nőtt és fokozódott, mennél inkább emlegették, hogy vetélytársam mennyire hasonlít hozzám. Akkor még nem tudtam, hogy egy évben és egy napon születtünk, de annyit láttam, hogy alakunk, magasságunk, de még arcunk is hasonló. Az is bosszantott, hogy a felsőbbisták azt gondolták rólunk, hogy rokonok vagyunk – egyszóval semmi sem ingerelt fel annyira (bár nyugtalanságomat gondosan eltitkoltam), mint az, ha szóbahozták, hogy szellemileg, testileg, vagy viselkedésünkben mennyire hasonlítunk egymáshoz. Attól eltekintve, hogy rokonságunkról beszéltek, más mendemondáról semmi biztosat nem tudtam és inkább képzeltem, hogy hasonlóságunk szóbeszéd tárgya. Wilson mindezt éppen olyan jól tudta, mint én – de mindjárt észrevette azt is, hogy ez a hasonlóság és kihangsúlyozása milyen nagyszerű és állandó alkalom az én bosszantásomra! Mint már az előbb is említettem, gyilkos ösztönnel találta ezt ki. Azzal a fogással élt, hogy úgy cselekedeteimben, mint szavaimban a legpontosabban utánzott engem és mondhatom, szerepét nagyszerűen játszotta. Ruháimat majmolni könnyű volt, alakunk annyira hasonlított egymáshoz, hogy járásomat és mozdulataimat ugyancsak könnyen utánozhatta és különösképpen – eltekintve beszédhibájától – még a hangomat is kisajátította. Persze, hangosan nem tudott beszélni, de hanghordozása teljesen olyan volt, mint az enyém és sajátságos suttogása az én hangomnak mintegy visszhangja lett.

Hogy lényemnek és külsőmnek ez a tökéletes rajza (karikatúrának nem nevezhetem) mennyire gyötört és kínzott, azt ma már fölösleges elmondanom. Csak az vigasztal, hogy ezt az én „utánzatomat" senki sem vette észre és hogy nekem egyedül kellett elviselnem a gúnyos mosolyt, mely olykor-olykor névrokonom ajkán megjelent. Ha elégedetten tudomásul vette, hogy azt a hatást, amelyet lelkemben el akart érni, elérte, akkor titokban megelégedett a sebbel, melyet rajtam ütött és becsületére legyen mondva – nem kereste a tömeg tetszését, amellyel szellemes igyekezetének gyümölcseit learathatta volna. Hónapokon át aggodalommal és izgalommal eltelve nem tudtam a rejtélyt megoldani: hogy van az, hogy iskolatársaink nem vettek semmit sem észre, nem láttak szándékaiba, cselekedeteiben nem fedezték fel a gúnyt. Talán csak fokról fokra történt ez az utánzás, úgyhogy nem is gondoltak rá, vagy az is lehet, hogy bármilyen tökéletes is volt, inkább belső tulajdonságaimat utánozta, és lehetséges, hogy biztonságomat azért óvtam meg, mert mesteri utánzóm megvetette az apró külsőségek kihasználását (amivel olcsó sikereket érhetett volna el), és inkább arra törekedett, hogy lelkiségemet és borongó elmélyedéseimet utánozza.

Már többször megemlékeztem arról, hogy milyen fölényes és ellenszenves jóakarattal viseltetett irányomban és hogy milyen szolgálatrakész tolakodással vett részt vágyaimban, terveimben. Ez a beleavatkozás sokszor a tanácsadás, kellemetlenkedés jellegét öltötte magára – természetesen nem történt nyíltan, hanem csak mintegy megemlítés vagy célzás formájában. Ellenkezéssel fogadtam tanácsait és ez az ellenkezés az idővel egyre nőtt. De ma, az idők távolában is tartozom neki annyival, hogy a következőket elismerjem: nem emlékszem arra, hogy vetélytársam valaha is ostobaságokra vagy rosszcselekedetekre beszélt volna rá engem, hogy visszaélt volna éretlenségemmel vagy látszólagos tapasztalatlanságommal. Azt is el kell ismernem, hogy erkölcsi érzéke, ha tehetsége és világismerete nem is, sokkal magasabb színvonalon állott, mint az enyém; és hogy ma jobb és boldogabb ember volnék, ha többször megfogadtam volna tanácsát és engedtem volna jelentőségteljes suttogásának, amely akkor olyan gyűlöletes volt és annyira felizgatott.

Lelki tiltakozásom a rámkényszerített és kellemetlen gyámkodás ellen egyre nőtt és napról napra nyíltabb ellenállássá fokozódott és végül is viselkedését tűrhetetlen szemtelenségnek neveztem. Említettem már, hogy találkozásunk első éveiben viszonyunk könnyen barátsággá mélyülhetett volna, de ennek éppen az ellenkezője történt és az utolsó hónapokban, bár ekkor nem is avatkozott annyira dolgaimba, vele szemben valóságos gyűlölet fogott el. Egyszer észre is vehette ezt, mert azóta elkerült vagy legalábbis úgy tett, mintha elkerülne.

Egy alkalommal ugyanis, ha jól emlékszem, heves jelenet játszódott le közöttünk, és ő, szokása ellenére, túlságosan elragadtatta magát. Durva nyíltsággal támadt rám és hangsúlyozása, egész viselkedése az első pillanatban meghökkentett, majd mindjobban érdekelt, mert emlékezetembe idézte gyermekkoromnak ködös, vad, zavaros, kusza emlékeit – olyan idők képeit, amelyekben az emlékezet maga még meg sem született. Azt a magával ragadó érzést, amely ekkor hatalmába ejtett és leigázott, nem tudom helyesebben megjelölni, mint azzal, hogy valami azt súgta bennem: ezt az embert, aki itt előttem áll, már végtelen idők óta, a múltnak beláthatatlan távolából jól ismerem.

Ez a káprázat azonban olyan gyorsan ahogy jött, el is tűnt és csak azért említem meg, mert így akarom megjelölni a napot, amikor utoljára beszéltem nevem különös viselőjével.

Az óriási, régi háznak számtalan zegzuga volt, a szobák labirintja minden irányban szétágazott, de helyiségei kis beszögelléseken, fülkéken, folyosókon át mégis mind egymásba torkoltak. A nagyobb szobákban mindenütt több diák aludt, a kisebb fülkékben és a fölösleges sarkokban, szögletekben, hogy dr. Bransby megtalálja üzleti számítását, egy-egy tanuló hálószobáját rendezték be. Ilyen kis sarkocskában lakott Wilson is.

Ötödik iskolaévem vége felé, nemsokkal az előbb leírt jelenet után, egy éjszaka felkeltem fekhelyemről. Körülöttem mindenki mélyen aludt, és lámpát véve kezembe, a folyosók és zegzugok tömkelegén át vetélytársam hálószobájába indultam. Már régen elhatároztam, hogy úgy megtréfálom, hogy mindenki rajta nevet majd (ilyen csínytevéseimmel nagy sikereim voltak!) és ezt az éjszakát választottam ki tervem megvalósítására. Sok mindenért akartam bosszút állani!

Zaj nélkül, a legnagyobb csendben lopóztam szobácskájába – lámpámat, amelynek fényét ernyő árnyékolta, kint hagytam. Egy lépést tettem feléje és hallottam, hogy nyugodtan alszik. Miután erről meggyőződtem, kimentem lámpámért és újra ágyához közeledtem. Az ágy körül függönyök voltak, amelyeket, hogy munkához láthassak, óvatosan és halkan félrevontam. A lámpa sugarai élénken megvilágították az ágyat és tekintetem Wilson arcára esett. Ránéztem és rögtön jéghideg, tompa, bénító érzés fogott el. Mellem zihált, térdem összecsuklott, egész valómat oktalan és mégis tűrhetetlen borzalom fogta el. Lélekzet után kapkodva, a lámpát önkéntelenül is közelebb tartottam arcához.

Vajon ezek a vonások – ezek a vonások William Wilson vonásai voltak-e?

Tudtam, hogy igen, de megriadt szívemet mégis hatalmába kerítette egy érzés, hogy – nem! Mi lehetett az oka, hogy ennyire összezavarodtam? Csak bámultam s agyam összefüggéstelen gondolatok tömegével küszködött. Nem ilyen – nem ilyen volt nappal, ébrenléte óráiban! Ugyanaz a név, ugyanaz a külső megjelenés, az