Az istenek születése

DIMITRIJ SZERGEJEVICS MERESKOVSZKIJ

AZ ISTENEK SZÜLETÉSE

(Tutankhamon Kréta szigetén)

Regény

Fordította:

CSIMA JENŐ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Dante Kiadás

Korrektor: Horváth Annamária

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-972-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

AZ ISTENEK ANYJA

I.

– „Az Atya szeretet." – Ab – Atya, Vad – szeretet. Ez a felírás van a talizmánon.

– Mondd, kérlek, mit jelent ez, hogy: „az Atya szeretet?"

– Nem tudom… Mióta anyám a nyakamba akasztotta, sohasem vettem le és egész életemben oltalmazott. Az előbb is ez mentett meg a fenevadtól. Mikor a vaddisznó a nád közül rám rontott és fellökött, ki akartam rántani a késemet, de a tok üres volt. A hasa alatt hemperegtem, hallottam a röfögését, az agyarával a torkomat kereste; szerencsémre kissé lejjebb vájta belém, valamivel a vállperec felett. Kissé feljebb… végem van. Ekkor eszembe jutott a talizmán, megtapogattam a mellemen. „Abvad!" –sóhajtottam, no és mi történt? A másik kezemmel megtaláltam a fűben a kést és felvettem: nyilván kicsúszott estemben. Felemelkedtem, a pengét egész tövig az állat hasába döftem.

– Téged a talizmán mentett meg, engem te.

– Nem sokat gondoltam rád… De mondjuk, hogy megmentettelek. Mit nyertem vele? Mert mi, kereskedők, csak a nyereségre gondolunk…

– Megállj, kereskedő, talán majd nyersz rajta…

Nem látta a leány arcát, de a hangja elárulta, hogy mosolygott, és a szíve repesett a boldogságtól, habár tudta, hogy nincs boldogság.

A babiloni Tammuzzadad, Istarraman fia és a krétai Dio, Aridoël leánya, az Ida-hegy erdejének egyik útján haladt visszatérőben Gnossusba, Kréta-sziget fővárosába. Az utat – két kerékvágás a sárgás-vörös agyagban – a hegységből a gnossusi hajógyárakba fenyőt és cédrust szállító favágók taligáinak csikorgó kerekei vágták.

Tammuzzadad és Dio vadbika-vadászatról tértek vissza. Igazán akaratuk ellenére hajtottak fel egy vaddisznót: ez magától rontott rájuk, a vadászkutyáktól felbőszítve. Gnossus arénájában szent bikaviadalokat szoktak rendezni Minotaurus tiszteletére. Minden tavasszal vadászok és vadásznők felmentek a hegyekbe, hogy vadbikákat fogjanak. Ezek a megszelídíthetetlen, esetlen, széles homlokú, éktelen nagyszarvú, szörnyen szép állatok, a teremtésnek elsőszülöttei, az Anya-Föld isteni magzatjai, itt, ez illatos réteken legelték. Mint a madarakat, hálóval, de hatalmas, hajókötélből font hálóval fogták, melyet az erdő éjsötét sűrűjében, a forrásvizekhez vezető sövényeken keresztbe feszítettek ki.

A völgyben már virágos tavasz mosolygott, de itt, a hegyekben, még tél volt. Fagyos szél süvített a havas Ida felől. Az égen a felhők olyan alacsonyan lógtak, hogy attól lehetett félni: beleakadnak a fenyőfák ormába. Havas eső esett. Esteledett.

De a téli alkonyatban már ébredezett a tavasz. A száraz falevelek alól gyöngyvirágok kandikáltak ki, és az ibolya is nyílt már a moh között. „Kukukk! kukukk! kukukk!" – kiabált egy kakukkmadár. Mintha sírt volna boldogságában. Pedig ő is tudta, hogy nincs boldogság.

– Igen, a talizmán mindentől megóvott – mondotta még egyszer Tammuzzadad. Megóvott: tűztől, fegyvertől, méregtől, fenevadaktól – mindentől, csak…

– Csak?… – kérdezte a leány.

A férfi nem felelt, és ő megértette: „csak tőled nem".

Mindkettőjük testét vadállatbőr fedte. A férfiét rőtszínű oroszlánbunda, az állat torka sisak gyanánt szolgált neki; a leányét szürke farkasbőr görényfej-sisakkal. A kezükben vadászlándzsa, a hátukon íj és tegez. Nehéz volt megkülönböztetni a férfit a nőtől.

A férfi, hátratolva fején az oroszlánbőr-sisakot, kezével megtapogatta a torkát.

– Fáj? – kérdezte a leány.

– Nem nagyon. Egy kis karcolás az egész. Mikor pásztor voltam a Halihalbat-pusztán, oroszlánra vadásztam buzogánnyal. Egyetlen egyszer sebesített meg egy nőstényoroszlán, mely éppen akkor kölykezett meg. A hátamon még mindig meglátszik a karma helye… De akkor még erősebb, fiatalabb voltam…

– Lecsúszott a kötés – szólt a leány. Várj, megigazítom.

– Ne bántsd, ne itt az erdőben. Nemsokára otthon leszünk, úgy-e?

– Igen, felelt a leány tétovázva.

– Ismered jól az utat? Nem fogunk eltévedni? Nézd ezt a sűrűséget! Hallod ezt a zajt? A tenger moraja volna?

– Nem, a fenyves zúg. A fenyőfák zúgása hasonlít a hullámokéhoz.

Rövid hallgatás után a leány újra megszólalt. A fejében még mindig az a gondolat motoszkált:

– Mit jelent hát az: „Az Atya szeretet?" Ki az Atya? Isten?

– Nem tudom. Már negyven éve mondogatom, de nem tudom. Isten szava zárt edény: ki tudja, mi van benne? Talán nem is szabad tudni. Tudni annyi, mint meghalni.

– Nohát én szívesen meghalok, csak tudjak!

Mindketten elhallgattak és hallgatták a fenyvesek zúgását – a láthatatlan tenger moraját. Nem a tenger titokzatos hullámzása viszi-e meg a halál hírét minden földi tájakra?

– Urban, Kaldeában – kezdte a férfi, de abbahagyta.

Mikor szülővárosának nevét kiejtette, egyszerre csak gyűlöletet érzett az alacsony felhők, az elolvadt hó, a tűlevelű fenyőfák nedves, ízetlen szaga, a kakukk szomorú kiáltásai, a fenyőerdő zúgása iránt, mely gyászos volt, mint a halálé, és iránta is, a szeretve szeretett iránt, mert miatta, a leány miatt nem fogja soha többé meglátni hazáját és miatta fog csavargóként meghalni idegen földön, mint kutya az országúton.

– Urban, Kaldeában – folytatta – atyám Színnek, a Holdistennek papja volt. Engem is meg akart tanítani az isteni bölcsesség titkaira, de én nem figyeltem rá, a fejemben más gondolatokat forgattam. Mindamellett megjegyeztem valamit. A vízözön előtti táblák ezt mondják a világ teremtéséről:

Az istenek magukhoz hívták

Mamit, a bölcset, a segítőt.

– Mami? – szólt csodálkozva a leány. – Tinálatok Mami, nálunk Ma. A név egy, úgy-e?

– Igen. Lehet, hogy mindenütt egy. Az emberek, mint valami gyermekek, mind „Mami"-nak szólítják.

Az istenek magukhoz hívták

Mamit, a bölcset, a segítőt:

„Teremtni embert csak te tudsz,

Ki minden élet kútforrása vagy."

Szólásra nyílt az istennőnek ajka

S így válaszolt a boldog isteneknek:

„Egyedül nem tudok."

Itt a tábla el van törve, de a vége megvan, így szól:

Most Éa, az Atya állt fel szólásra

S így szólt a boldog istenekhez:

„Fel kell áldozni Istent

S véréből és húsából a bölcs

Mami agyagot gyúr majd".

Így cselekedtek az istenek. A feláldozott Isten húsából és véréből teremtették az embert.

– Tinálatok is! – kiáltott fel, még jobban csodálkozva a leány.

– Igen, nálunk is. Isten meghal, hogy az ember éljen. Szerintem ez a jelentése annak, hogy Isten szeretet.

– Persze hogy ez! Hát akkor miért mondtad, hogy nem tudod?

A görénymaszka alatt két szeme, két titokzatos csillag, olyan közelről és mégis olyan messziről ragyogott. És a férfi megint érezte, hogy ez az idegen föld a hazája, és hogy emiatt a szeretve szeretett és gyűlölt nő miatt úgy fog elpusztulni, mint kutya az országúton – és hogy ez a boldogság.

– Hát akkor miért mondtad, hogy nem tudod? – kérdezte másodszor is a leány.

– Nem tudom. Nem tudok semmit, leányzó – válaszolt keserű mosollyal. – Lehet, hogy ez az, lehet, hogy nem. Az ember semmivel sem tud többet Istenről, mint a féreg az emberről. Hogyan értené meg egy gyenge teremtmény Istennek útjait? Minden kettő. Más törvénye van az égnek, más a földnek. A földi dolgok után ítélve, Isten keveset törődik az emberekkel. Mint a zsoltárainkban énekeltük:

Segítséget vártam és senki sem jött segítségemre;

Sírtam és senki sem vigasztalt;

Kiáltottam és senki sem felelt.

Jóknak, gonoszaknak egy a sorsuk: mind meghalunk és hasonlatosak leszünk a földön szétfolyt vízhez, melyet nem lehet összegyűjteni.

– Miért beszélsz így?

– Hogyan: így?

– Úgy beszélsz, mintha nem volna más, csak a semmi.

– No, hát mi van? Neked jobban kell tudnod nálam, te papnő vagy, be vagy avatva az isteni titkokba. Én, aki csak kereskedő vagyok, én csak számolni tudok: kétszerkettő négy – ez a halál. Az ember meghal. Lefekszik és nem kel fel többet.

– Ez az egész?

– Igen.

– És te nem akarsz mást?

– Már hogyne akarnék! Azt akarom, hogy kétszerkettő öt legyen, de tudom, hogy ez sohasem fog megtörténni, mert, halld csak, más is meg van írva a világ teremtéséről:

Az életet keresed, de nem fogod fellelni;

Az istenek, teremtvén, halálra teremtettek;

Az életet megtartották maguknak.

Minden kettő. Válassz, ami tetszik: vagy a kétszerkettő ötöt – az életet, vagy pedig a kétszerkettő négyet – a halált.

Elhallgatott, aztán kérdezett:

– Igaz az, leányka, hogy a ti Szigeteteken emberáldozatokat mutatnak be, és hogy az atyák feláldozzák elsőszülött gyermekeiket?

– Hallgass! Erről nem szabad beszélni! – kiáltott fel rémülettel a leány.

– Beszélni nem szabad, de megtenni szabad?

– Hallgass, hallgass, istentelen. Ha még egy szót szólsz, nem vagyok többé a barátod! – mondotta a leány oly parancsolóan, hogy a férfi elhallgatott.

II.

Már régen letértek az útról és egy vadcsapáshoz hasonló, alig járt ösvényen haladtak. Hirtelen egy szikláktól védett, csendes, langyos tisztásra értek. A tisztás közepén, az alkonyi párázatban, rózsaszínű mandulafa virágzott a fehéren szakadó hóesőben.

– Mondd, kereskedő, nem tévedtél a számításodban? Hátha más is van, mint kétszerkettő négy? – szólt a leány, a fára pillantva.

– Lehet, – válaszolt a férfi és megint keserűen mosolygott. – Ide hallgass, fiatal leány. A bolond így szólt a bölcshöz: „Igaz, hogy csak rossz van a világon? – És a bölcs így válaszolt: „Jó is van. – „Például? – „Például, hogy bezúzzák a koponyánkat és mindkettőnket beledobnak a vízbe.

– Furcsa felelet! – kiáltott fel a leány, gyermekesen, vidáman felkacagva.

A férfi is ránézett a fára és megértette: az ő szomorúsága Dio vidámságának az volt, ami ezeknek a rózsás virágoknak az olvadó hó.

A leány körülnézett.

– De hol is vagyunk? Nem emlékszem erre a tisztásra.

– Tudtam, hogy eltévedünk. Miért tértél le az útról?

– A legrövidebb úton akartam menni.

– Jól eltaláltad! Ostoba kicsi! Míg az égbevezető utat kerestük, addig a földi utat elvesztettük. És az éj közeledik.

Leült egy kivágott fenyőfa tönkjére s homlokáról a kezével letörölte az izzadságot.

A leány nem magára gondolt: megszokta a vadászatot, az éjszakát az erdőben épp úgy eltöltötte volna, mint házában. De látta, hogy a társa fáradt, s hogy a sebe elgyengítette. Gondolkodott és határozott:

– Ne félj semmit, találunk tanyát.

– Valami medvebarlangban?

– Nem, Nála.

Megértette: Nála – az Anyánál! A neve olyan szent és félelmetes volt, hogy csaknem sohasem ejtették ki.

– Hol van hát Ő?

– Nem messze innen.

– Hogyan tudod?

A leány szó nélkül egy kis keresztre mutatott, mely egy fenyőfa kérgébe volt vésve: az Anya szent jele volt. A jel más és más fatörzseken megismétlődött. A keresztek, mint valami útjelző póznák, vezettek Hozzá.

Általuk vezetve, egy szakadékba – valami kiszáradt hegyi patak medrébe – jutottak, melyet a lila hangák és a rozsdáslevelű páfrányok olyan sűrűn elleptek, hogy nem látták, hova lépnek. Dio ment elül. Egyszerre csak visszatorpant, alig volt ideje megállni az örvény szélén.

Az örvény másik oldalán, a zavaros fehér ködben, fellegekként hegyek tornyosultak és nagyon magasan felettük magában, alig láthatóan lebegett a havas Ida fehér kísértete – maga az Atya, a Névtelen Máa.

Úgy rémlett, hogy nem lehet tovább menni. De a függőleges sziklán, mindjárt az örvény felett, világosan látszott a kis vörös kereszt, mely eddig vezette őket. Az örvény szélén megkerülték a szikla kiugró részét s egy kis, félkör