Az elsodort lány

CHARLES LORRE

(NAGY KÁROLY)

AZ ELSODORT LÁNY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-844-2

©Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ FEJEZET

1.

A regény úgy kezdődött, mint általában a „jól nevelt" regények, egy hölgy és egy úr találkoztak az utcán.

Csekély különbség a többi regényhez viszonyítva, hogy az illető úr akkor már éppen halott volt. Viszont egészen szokatlan jelenség az általános tapasztalattal szemben, hogy nem a hölgy ölte meg.

Mindössze annyi közük volt egymáshoz, hogy a hölgy, illetve Ellen Borden egy másodpercre meghökkent a földön heverő ismeretlen egyén mozdulatlanságától. Az emberek mozdulatlansága között lehetnek, sőt vannak árnyalatnyi különbségek. Ez az ember nem úgy feküdt, mint aki rövid pihenőre könnyedén végigheveredik a járdán, bal kezét feje alá teszi, esetleg fütyörész és közben dohányzik. Nem úgy feküdt, mint aki részegségében elvágódott és úgy maradt a kövezeten. Merevebb körvonalakkal és valahogy félelmetesebb mozdulatlansággal feküdt.

Ellen Borden elkövette azt a súlyos hibát, hogy közelebb ment az ismeretlenhez. Elítélendő cselekedet jó társaságbeli nőtől, ha olyan emberekkel foglalkozik, akik nem mutatkoztak be neki.

Ha Ellen Borden nem megy közelebb, vagy ha nem tartozik az olyan különleges lények közé, akik szerencsétlenül járt embertársaikat nem hagyják ott az úton fekve, akkor nincs regény.

Ellen azonban szerencsére a szerencsétlen természetek közé tartozott. Amint megállapította, hogy a mozdulatlanul fekvő ember halott, körülnézett rendőrért. De mert ilyet nem talált, felemelte a fekete pénztárcát, amely úgy látszik, esés közben hullt ki az áldozat zsebéből és az esetlegesen arra vetődő külvárosi csavargók számára könnyen hozzáférhető csemege volt. A tárcával elsietett a közelben álldogáló őrszem felé, mert szerette volna sürgősen maga mögött tudni a meglehetősen elhagyatott vidéket.

Már éppen indulni készült, amikor valaki megragadta a karját.

Olyan váratlanul, a mellékutcából kiugorva, rajtaütésszerűén termett ott ez az egyén, hogy a nő szinte elzsibbadt a rémülettől.

– Mit akar? – hebegte Ellen Borden.

– Pszt! – súgta a férfi, egyik ujját az ajkára téve, majd gyorsan a nő kezébe nyomott ötezer dollárt és ahogy jött, olyan gyorsan el is tűnt.

A nő most már futni kezdett. Egyik kezében a pénzzel, másik kezében a tárcával. Csak egy rendőrt látna valahol!

Ehelyett a szemközti utcából, egy bőrkabátos egyén állta útját és megragadta a kezénél fogva.

– Hohó! Talán az egészet magának akarja?

Mielőtt még a nő bármit is felelhetett volna, a bőrkabátos idegen elvette a kezéből a pénzt, káprázatos gyorsasággal leszámolta belőle a felét, kétezer ötszáz dollárt visszaadott és elszaladt.

Ellen távoli lámpák sűrűjét látta. A hosszú sikátoron továbbfutott, amikor mögötte ordítás, lövöldözés támadt, de olyan hirtelen, mintha egymásra leselkedő ellenfelek találkoznának. A bőrkabátost látta felbukkanni, majd több polgári ruhás egyén rohant elő és rendőrök ugráltak le egy autóról.

Most már épp elég rendőrt látott ahhoz, hogy a kosztümzsebébe gyömöszölt tárcát és a pénzt megmutassa. De ezt a kedvező pillanatot hirtelen kedvezőtlenné tette az, hogy épp egy golyó süvítése hallatszott valahol a közelben, és a lány már egyetlen gondolatának sem volt ura. A távoli lámpák felé futott lihegve, kétségbeesetten…

Valaki berántotta egy sötét kapualjba és egy dörgő, mély férfihang szólt rá:

– Warwick már megérkezett!…

Ezzel, mint aki már mindent közölt, ami a lányra nézve fontos lehet, bevágta a kaput és felrohant vele egy kopott, ódon csigalépcsőn. Ellen érezte, hogy Warwick érkezése esetleg csak súlyosabbá teheti helyzetét, viszont, ha ezt az egyént felvilágosítja, hogy az ügyhöz semmi köze, könnyen lehet, hogy nyomban kicsavarja a nyakát.

Tehát igyekezett a dörgő hangúval lépést tartani és lihegve rohant fel a lépcsőn, mintha odafent valami nagyon sürgős dolga volna, noha ő tudta a legjobban, hogy erről szó sincs.

A dörgő hangú egy pillanatra megállt. Most lehalkította a hangját és a lány fülébe súgta:

– Kétbal Billnek egy szót se!

– Ezt megígérem! – felelte kiszáradt szájjal és nagyon szerette volna tudni, hogy ki az a Kétbal Bill, mert félt, hogy ha több ismeretlen közé kerül, esetleg pont neki fog valamit mondani. Pedig ezt szigorúan megtiltották neki.

– …Néhány szót Ellen Bordenről. Bőven van rá idő, mert sok ember, akik nem tartoznak szorosan a regény cselekményéhez, továbbá a riadókészültség két osztaga, hosszú ideig lövöldöznek egymásra, és ez a harc úgyszólván a Santa Flóra külváros csak ritkán nyugalmas negyedét, jó fél órára betölti.

Cape Town számos nagy szállítócége közül legnagyobb a Smith & Wolf, körülbelül egy évvel ezelőtt alkalmazta Ellen Bordent. Ellen Borden különös képességeivel egy év alatt Trader vezérigazgató tizenkét titkárnője közé emelkedett a rangsorban. A gyors- és gépíráson kívül elsőrangú szállítmányozási szakismeretei is voltak, ami egy nőnél ritkaság.

Éjszakai túlórázás után igyekezett a London Street tizennégy szám alatti lakására. Autója éppen a külvárosban – ahogy ez némelyik szeszélyes kocsinál lenni szokott – váratlanul megállt. A taxisofőr, miután derékig eltűnt a motorházban és kisvártatva újból előkerült, drámai rövidséggel közölte utasával, hogy egy órán belül nem készülhet el a szereléssel, de az is lehet, hogy végül kénytelen lesz a kocsit behúzatni valamelyik garázsba.

Milyen kár, hogy a mai technika csak működésképtelen kocsikat vontat be a külvárosból, és az utasokra nem gondol. Pedig meg kellene szervezni, hogy a tisztességes jellemű urakat és hölgyeket elhelyezzék az erre a célra fenntartott családi házakhoz. Azonban az ilyesmire nem fektetnek hangsúlyt.

Ez futólag jutott Ellen eszébe, de mivel nem tartozott a gyáva nők közé, nem törte a fejét sokáig, hanem kifizette a sofőrt, és nekivágott a hírhedt Santa Flóriánon keresztül a London Street felé.

Az eddigiekből láthatjuk, hogy vannak események, amelyeknél szükség volna a bátorság erényére, ám ugyanezek az erények Santa Flórián külvárosában nagyon könnyen úgy végződhetnek, hogy szégyen a futás, de hasznos.

Hát hasznos is.

Különösen, ha futás közben ötezer dollárt nyomnak az ember kezébe, és csak kétezer ötszázat vesznek el belőle.

2.

Mikor a csigalépcső tetejére értek, Ellen megállt, hogy kilihegje magát, de a dörgő hangú gyorsan karon fogta, és mialatt az egyik ajtó felé vonszolta, megnyugtatóan a fülébe súgta:

– Legyen nyugodt, Mike-nak ugyanis leverem a veséjét egy csavarhúzóval!

Ellen, – mit tehetett volna mást, – beleegyezően bólintott és valami köszönetfélét rebegett. A dörgő hangú ezt olyan elégedetten vette tudomásul, mint aki mindig tudta, hogy pompásan bánik a női lélekkel és íme, ez most is sikerült. Kinyújtotta kezét a lány előtt és hirtelen benyitott egy ajtón.

Ellen hunyorogva állt egy pillanatig az erős lámpafényben. Mikor megszokta a fényt, kissé rémülten végignézett a bent ülő társaságon.

Ezek egészen furcsa emberek voltak. A legkülönbözőbb kategóriákból. Egy szürke zakós, sasorrú, monoklis, középkorú férfi ült az asztalnál és előtte az asztalon egy toprongyos csavargó, aki nyilván valami nézeteltérés miatt kénytelen volt bekötni a fél szemét. Ilyen toprongyos embert még életében nem látott. Nadrágját, melynek egyik szára teljesen szétmállott már, spárgával kötötte a lábszárára. Kabátjának egyik ujja láthatóan levált az alapanyagról, ami még nem lett volna túlságosan feltűnő, de az így támadt nyíláson ki- és besétált egy planétahúzásra alkalmas fehér egér.

Nagyon kedves kis fehér egér volt, kissé gyulladásosnak látszó piros szemekkel, de valahogy mégis idegesítette a lányt, mert kénytelen volt állandóan a toprongyos ember nem egészen vállig érő kabátujját nézni.

Az asztaltól valamivel távolabb kopasz, fekete szakállú férfi ült egy karosszékben. Még így ülő helyzetében is kétméteres óriásnak látszott. Szivart tartott a szájában, amelyből időnként nagyot szippantott, napirendre térve azon csekélység felett, hogy a szivar már régen kialudt.

Odébb, a falhoz támaszkodva szmokingos fiatalember állt. Igen kellemes arcú, szeplős orrú, nevetőszemű ifjú volt, széles, egyenes vállal, karcsú derékkal, hosszú, keskeny, de nagyon izmos kézzel. Ha mosolygott, felhúzta kissé az orrát, és emiatt a lány azonnal egy vidám foxterrierhez hasonlította.

Tőle balra, egy rövid kifli alakú díványon két igen komor arckifejezésű férfi ült. Az egyik zöld lódenkabátban volt, a másiknak pedig barna zakója alól piros-fehér csíkos hintáslegénytrikó villant elő.

A dörgő hangú most megszólalt:

– Elhoztam! Egy pillanatra elvesztette a fejét és csaknem utolérték a rendőrök! Kissé kétségbeesettnek látszott!…

A sasorrú monoklis feléje bólintott és biztatóan vigyorgott. Ellen arra gondolt, hogy ez itt pontosan úgy vigyorog, mint tizenkét kárörvendő csörgőkígyó, amelyek épp elhatározták, hogy társasjátékot rendeznek a birtokukba került tengerimalaccal.

– Nincs semmi baj, gyermekem! – mondta a lánynak biztatóan. – Maga nem tehet semmiről!

– Ez igaz! – gondolta Ellen kétségbeesve.

– Nem tehet semmiről! – ismételte a monoklis. – És különben is legyen nyugodt! Az aktatáska itt van!

Ellent ez sem nyugtatta meg túlságosan, de nem mert szólni. Réveteg pillantást vetett az asztalon fekvő cipzáras, rozsdaszínű aktatáskára és nagyon szeretett volna máshol lenni.

– Uraim – mondta aztán a monoklis, – bemutatom önöknek új kollégájukat, a hármas számot!

Ha jól emlékszem, Tubajcsef a levelében Violetta néven említette!

Ellen kissé ellenségesen gondolt Tubajcsefre, aki őt bizalmaskodva és jogtalanul Violetta néven említette. De azért barátságosan a többiek felé bólintott és várta a kedvező pillanatot, hogy megmagyarázza ezeknek a makacs embereknek, milyen félreértés történik.

– Hallom – mondta a monoklis, – hogy megölte a Főtitkárt! Őszintén szólva erre nem számítottam, de ha belegondolok, magának volt igaza! Ilyen esetben radikálisan kell megoldani a dolgot! Az pedig, hogy ölte meg, talán nem is fontos! Kérem, foglaljon helyet és beszéljük meg a továbbiakat! Valószínűleg már sejti, hogy én vagyok Warwick, de a mi köreinkben röviden csak az Ezredesnek hívnak!

– Kérem… én… – kezdte a lány, – egy tévedésről akarom felvilágosítani Mr. Warwick! Ami a gyilkosságot illeti… szó sincs róla, hogy…

– Szó sincs róla, hogy mást tehetett volna! – vágott közbe megnyugtató hangon az Ezredes. – Nyilván maga is tudja, hogy a Főtitkár egy óvatlan pillanatban belopózott ide és megtudott egyet-mást, ezen kívül pedig meglátta valamennyiünk arcát! Neki tehát, nem volt szabad továbbmenni azzal, amit megtudott.

– Én… csak…

– Tudom, mit akar mondani! – mondta Warwick, noha nem tudta. – Ha valaki nem tartozik közénk, de szemtől-szemben lát bennünket, az nagyon veszélyes lehet ránk nézve! Az illetőnek meg kellett halnia! Gondolom, ezt maga is természetesnek találja!

Ellen Bordent a szavak hallatára kirázta a hideg. Amit Warwick mondott, az számára is egyenlő volt a halálos ítélettel. Most már nem mondhatja meg, hogy nem ő az, akinek hiszik, és ő nem ölt meg semmiféle Főtitkárt, hiszen akkor őt ölik meg, mivel idegen létére bejött ide és szemtől-szemben megismerte ezt a különös társaságot.

Pokoli helyzetben volt.

– Miss Violettát úgy látszik, nagyon megviselte a dolog! Ez látszik a hangulatán! – jegyezte meg az asztalon ülő toprongyos egyén és gyengéden megvakargatta a fehér egér fejét. – Menj vissza szépen Zizike, mert megfázol!… Miss Violettának valószínűleg ezért van rossz hangulata!

– Miss Violettának tudomásom szerint el kellett volna utaznia, – mondta a falnál álló szmokingos foxi orrú.

– Talán nem kapta meg a pénzt Mackensytől? – kérdezte a szakállas óriás.

– De… itt van! – dadogta Ellen.

– A Tigrissel beszélt? – faggatta tovább a szakállas.

– Nem!

– Ahogy innen nézem – szólalt meg ismét a szmokingos, – az a pénz, amit a kezében tart, kevesebb, mint ötezer dollár! Akkor tehát mégis beszélnie kellett a Tigrissel!

Ellen érezte, hogy most már saját életéről van szó. Nagyon könnyen kutyaszorítóba kerülhet. Összeszedte magát.

– Odaadtam a Tigrisnek a pénz felét! De lelőtték! Többen talpra ugrottak.

– A Tigrist lelőtték? És ezt csak most mondja?

– Nem nagy ügy! – felelte a lány vállat vonva. – Ennél a mesterségnél előbb-utóbb lelőnek mindenkit! Azt hiszik, hogy én merő szórakozásból öltem meg a Főtitkárt?

Összenéztek. Ez kemény lánynak látszik, és van valami abban, amit mond.

– Teljesen igaza van! – mondta a monoklis. – De azért a Tigrist sajnálom! Nagyon megbízható ember volt! Ő tette el láb alól Ronny Fobbot is! Erről valószínűleg hallott!

– Nem hallottam semmit! – vallotta be Ellen, aki úgy érezte, hogy teljesen képtelen még több olyan dologról csevegni, amiről fogalma sincs.

– Ronny Fobb – magyarázta Warwick – valami kotnyeles újságíró, aki fejébe vette, hogy kiszimatolja a dolgainkat! A Tigris magára vállalta, hogy ma délben elintézi és nemrég telefonált nekünk, hogy ez megtörtént! Az ilyen Ronny Fobboktól óvakodni kell!

Ellen ezt megint fenyegetésnek érezte. Nem szívesen vette volna, ha ezek közül valamelyiküknek eszébe jut az a feltételezés, hogy ő is egy ilyen Ronny Fobb-szerű kotnyeles. Sietve bólintott.

– Nagyon helyes! Ezek szerint nem is bánom, hogy megöltem a Főtitkárt!

– Miután nem utazhatott el – mondta Warwick, – meg kell várnia, amíg elindíthatjuk a külön repülőgépet. Mindössze annyi változás történik csupán, hogy itt kapja az új megbízást! Most átmegyek Podlockhoz! Magát megkérem, Miss Violetta, hogy várjon meg itt! Aki még nem kapta meg az utasítást, az jöjjön velem!

Ellennel együtt hárman maradtak a szobában. A szmokingos és a toprongyos. Nem számítva külön személynek Zizikét, a fehér egeret.

Nagyon kérlek Bill – mondta a szmokingos hirtelen, – légy szíves vidd ki az egeredet!