A szigetek száműzöttje

JOSEPH CONRAD

A SZIGETEK SZÁMŰZÖTTJE

Fordította

POGÁNY KÁZMÉR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-606-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. RÉSZ

I.

Amikor különös becsületességének keskeny és egyenes ösvényéről lelépett, ezt a meg nem ingatható elhatározásnak azzal a belső meggyőződésével tette, hogy mihelyt az útszéli mocsarakba való kis kirándulása meghozta a kívánt eredményt, visszatér a tisztesség egyhangú, de biztos útjára. Az egész csak rövid epizódnak készült, mondhatnók, nem lett volna egyéb, csak egy zárójel közötti mondat életének ömlő meséjében: egy jelentéktelen dolog, amelyet nem szívesen, de ügyesen tesz meg és gyorsan elfelejt. Úgy képzelte, hogy azután majd halad tovább, gyönyörködve a napfényben, élvezve az árnyat és szürcsölve a háza előtti kis kert virágainak illatát. Azt gondolta, hogy nem változik meg semmi; továbbra is jókedvűen zsarnokoskodhat félvérű felesége fölött, gyöngéd megvetéssel nézheti gyermekének sápadt, sárga arcát és kegyes leereszkedéssel atyáskodhat barna bőrű sógora fölött, aki szereti a rózsaszínű nyakkendőket, kicsiny lábán mindig lakkcipőt hord és alázatosan meghajol szerencsés nővérének fehér férje előtt. Ezek voltak életének gyönyörei és képtelen volt felfogni, hogy bárminemű cselekedetének erkölcsi jelentősége összeütközésbe kerülhet a dolgok lényegével, elhomályosíthatja a nap fényét, megronthatja a virágok illatát, nejének alázatosságát, gyermekének mosolyát, Da Souza Leonard és az egész Da Souza-család rettegő tiszteletét. Ennek a családnak csodálata volt életének nagy fényűzése. Ez kerekítette ki s tette tökéletessé létét, állandóan igazolva kétségbe nem vonható felsőségét. Szerette azt a nyers tömjént, melyet a család a szerencsés fehér ember oltára előtt égetett. A szerencsés ember előtt, aki megtisztelte őket azzal, hogy nőül vette lányukat, illetve nővérüket, unokahúgukat; aki egyre halad és bizonyosan nagyon sokra viszi; aki bizalmas tisztviselője a Hudig és Tsa cégnek. A család, amely népes volt és tisztátalan, elvadult kertekkel körülvett, düledező bambuszházakban élt Macassar szélén. Willems három lépés távolságban tartotta magától az egész társaságot, sőt talán még távolabb, mert nem táplált illúziókat a család tagjainak értéke felől. Olyanoknak látta ezeket a félvérű, tunya embereket, amilyenek valójában voltak: rongyosak, véznák, mosdatlanok, abbamaradtak. A különböző korú férfiak gyámoltalanul csoszogtak papucsukban ide-oda. A porlepte verandák árnyas sarkaiban rozzant nádszékeken üldögélő szinte sutba rakott, mozdulatlan vénasszonyok olyanok voltak, mint megannyi formátlan zsírtömeggel megtöltött nagy, rózsaszín kalikó-zsák; a sárgabőrű. karcsú, nagy szemű és hosszú hajú fiatal nők pedig oly bágyadtan járkáltak hajlékuk szemetje s lim-lomja közepette, mintha minden lépésük az utolsó volna. Willems napról-napra hallgatta rikácsoló civakodásukat, gyermekeik visítozását, disznaik röfögését; érezte az udvarokon felgyűlt hulladékdomb szagát: és nagyon megundorodott.

De ő táplálta és ruházta ezt a hitvány sokaságot, a portugál hódítók elfajzott ivadékait. Nekik ő volt a gondviselés; tunyaságuk, szennyük, sivár és reménytelen piszkaik közepette egyre az ő dicséretét énekelték: ebben nagy gyönyörűsége telt. Sok kellett nekik, s Willems meg tudott adni nekik mindent anélkül, hogy magát tönkretette volna. Cserébe övé volt szótlan félelmük, fecsegő szeretetük, zajos hódolatuk. Jól esik az embernek, ha a gondviselés szerepét játszhatja és ezt minden nap újra meg újra elismerik. Van ebben valami hallatlanul nagy, felsőséges érzés, amit Willems különösen élvezett.

Nem elemezte a saját lelkiállapotát, de legnagyobb gyönyöre az a ki nem mondott, mély meggyőződése volt, hogy ha ölbe rakná két kezét, ezek az áradozó emberi lények éhen vesznének. Bőkezűségével megrontotta erkölcseiket, ami könnyen ment. Amióta leereszkedett közéjük és nőül vette Joannát, kiveszett belőlük még az a kevés munkára való hajlam és erő is, mely a végső kényszer hatása alatt talán megmozdult volna bennük. Most jóakaratának kegyéből éltek. Ez hatalmat jelentett. Willems ezt szerette.

Régebbi s talán alacsonyabb színvonalú életében nem nélkülözte a kevésbé bonyolult, de szembeszökőbb élvezeteket. Szerette a billiárd egyszerű és ügyes játékát; aztán egy másik játékot, amely nem volt oly egyszerű és egészen másfajta ügyességet kívánt: a pókert. Ő volt a legértelmesebb tanítványa egy hidegszemű, szűkszavú amerikainak, aki titokzatos módon a Csendes-óceán végtelenségéről került Macassarba, és miután egy ideig a városi élet forgatagában csatangolt, rejtélyesen eltávozott az Indiai-óceánnak valami napos magányába. A kaliforniai idegen emléke azóta is él a pókerben – amely attól kezdve Celebesz fővárosában népszerűvé vált – és egy erőteljes koktél receptjében, amely a Sunda szálló kínai pincérei közt kwang-tungi tájszólásban leírva mind a mai napig főpincérről főpincérre száll. Willems szakértő volt az italban, mester a játékban. Ebbeli erényei csak mérsékelt büszkeséggel töltötték el. De gazdájának, Hudignak bizalmára dicsekvően és tolakodóan büszke volt. Büszkesége nagy jótékonyságának tudatából, s abból a meggyőződéséből származott, hogy teljesíti kötelességét úgy saját magával, mint általában a nagy világgal szemben. És az az ellenállhatatlan inger, mely szinte elválaszthatatlan a vaskos tudatlanságtól, közlékenységre késztette. Mindig van valami, amit a tudatlan ember tud és szerinte csak ezt érdemes tudni; ez kitölti a tudatlan ember egész világát.

Willems mindent tudott, ami rátartozott. Azon a napon, amikor a samarangi kikötőben tömérdek aggodalom közt megszökött egy kelet-indiai holland ember kezéből, elkezdte tanulmányozni önmagát, céljait, képességeit, s azokat a sorsdöntő tulajdonságokat, amelyek mai jövedelmező állásába lendítették. Miután egyszerű és szerény ember volt, sikerei megzavarták, majdnem megijesztették és – miután túlesett a meglepetés döbbenetén – veszettül önhitté tették. Hitt a maga tehetségében és világismeretében.

Tudjanak erről mások is a saját hasznukra s az ő nagyobb dicsőségére. Azok a barátságos emberek, akik hátba szokták veregetni és zajosan szokták üdvözölni, hadd tanuljanak példáján. Muszáj volt beszélnie és önérzetesen beszélt. Délutánonként, a kis asztalok mellett, bajuszát bele-belemártva a koktél apróra tört jegébe, kifejtette a siker elméletét; esténként pedig, dákót tartva a kezében, a billiárdasztal fölött tartott előadást valamelyik fiatal hallgatójának. Az alacsonyan függő, ernyős lámpa élénk ragyogásában mintha még a golyók is megálltak és figyeltek volna. Távolabb, a nagyterem árnyában, a kínai pincér fáradtan támaszkodott a falnak s kifejezéstelen arca sápadtan világított a mahagóni jelzőtábla alatt; szemhéjait a késői óra álmos fáradtságától és a fehér ember érthetetlen, ömlő szavainak zümmögő egyhangúságától elernyedve, lecsukta. Aztán a beszélgetés hirtelen megszakadt, a játék egy éles koccanással újra kezdődött és folyt tovább lágy gurulással s halk puffanással, miközben az elefántcsont golyó ide-odaszaladgált az elmaradhatatlan szerencsés karambolig. A nagy ablakokon és tárt ajtókon beáradt a tenger sós párázata, a televény földi és a szállodai kert virágainak sejtelmes illata s elkeveredett a lámpaolaj szagával, amely a leboruló éjszakával egyre nehezebbé vált. A játékosok feje, amint a soros egy-egy lökésnél lehajolt, belemerült a fénybe, majd ismét fürgén hátralendült a széles lámpaernyő szürkés homályába. A mozdulatlan kínai, mint egy nagy beszélő baba, élettelen hangon egyre olvasta a karambolok számát. A játékot Willems nyerte meg. Azzal a megjegyzéssel, hogy az idő későre jár, és hogy ő házas ember, barátságos jóéjszakát kívánt, aztán kilépett a hosszú, néptelen utcára. Ilyenkor a fehér por olyan volt, mintha a földön vakító holdsugár halmaza ragyogott volna, mely elől a szem szívesen menekült az elszórt petróleumlámpák enyhébb világába. Willems a buja, pazar, ágbogas utcai kertek fala mentén ballagott hazafelé. Jobbról-balról a házak virágzó bokrok fekete sűrűjébe rejtőztek. Willems maga volt az utcán. Ment az utca közepén, árnya engedelmesen ringott előtte. Willems megelégedetten nézte. A szerencsés ember árnyéka! A koktéltől és saját dicsőségének mámorától kissé szinte szédült. Amint ismerőseinek gyakran elmondta, tizennégy évvel ezelőtt, mint hajóinas került keletre. Kis fiú volt. Nagyon kicsike lehetett akkoriban az árnyéka is. Mosolyogva gondolt arra, hogy akkor még nem volt semmije, még az árnyékát sem merte a magáénak mondani. Most pedig a Hudig és Tsa cég meghitt tisztviselőjének hazafelé ballagó árnyékát látja maga előtt. Milyen nagyszerű! Milyen jó az élet azokhoz, akik a napos oldalon járnak. Akár egy billiárdpartit, úgy megnyerte a játékot az élettel is. Gyorsabban kezdett haladni, miközben csörgette nyereségét, s azokra a napokra gondolt, melyek mint fehér kövek jelezték életének útját. Eszébe jutott a pónilovakért tett lomboki utazás. Ez volt az első fontosabb üzlet, amelyet Hudig rábízott. Aztán visszagondolt a nevezetesebb ügyekre: a sima ópiumüzletekre; a törvénybe ütköző puskapor-árusításra; a becsempészett puskák híres esetére és a goaki rádzsával kötött nehéz üzletre. Tisztára szerencse volt, hogy ez sikerült. A kegyetlen, vén uralkodóval tanácstermében mérte össze erejét s megvesztegette egy aranyozott üveghintóval, amelyet most a rádzsa, mint a hír meséli, tyúkólnak használ. Teljesen levette az öreget a lábáról s becsapta mindenképpen. Csak így viszi az ember valamire. Elítélte azt a kezdetleges becstelenséget, amely mélyen belenyúl a pénztárba, de az ember megkerülheti a törvényt s érvényesítheti a kereskedelem elveit a legvégső következményekig. Vannak, akik ezt csalásnak mondják. Ezek a bolondok, a gyengék, a megvetésre méltók. A bölcsek, az erősek, a megbecsültek nem ingadoznak. Ahol ingadoznak, ott nincs hatalom. Gyakran magyarázta ezt fiatalembereknek is. Ez volt Willems doktrínája, s ő maga példájával tündöklően igazolta a doktrína igazságát.

Nap-nap után így tért haza éjjelente, a mindennapi vesződség és szórakozás után, öndicsérő hangjának csengésétől mámorosan. Harmincadik születésnapján is így ballagott hazafelé. Jó társaságban kellemes, zajos estét töltött, s miközben a néptelen utcán lépkedett, saját nagyságának megnövekedett érzése egyszerre a macassari utca fehér pora fölé emelte s ujjongással, de egyúttal sajnálkozással töltötte el. Odaát a szállóban nem méltatta magát kellően, nem beszélt eleget magáról, nem tett elég nagy hatást hallgatóira. Nem baj. Majd máskor. Most hazamegy, felkelti feleségét és beszél neki. Miért ne keltené fel? Az asszony majd kever egy koktélt és hallgatja urát türelmesen. Így lesz. Fel kell kelni neki. Ha akarná, az egész Da Souza-familiát felkelthetné.    Csak egy szót kell szólnia, talpon volna a család minden tagja. Hálóköntösben szótlanul letelepednének a kert hideg, kemény földjére és ameddig csak akarná, hallgatnák, mint magyarázza a lépcső tetejéről, hogy milyen nagy, jó ember is ő. Megtennék. De mára elég lesz az asszony is.

Az asszony! Willems bensőleg megrezzent. Szeme előtt állott a riadt szemű, fonnyadt, fájdalmas szájú, szomorú asszony, akinek bánatos csodálkozással és néma szótlansággal kellett figyelnie szavait. Ma már megszokta ezeket az éjszakai beszélgetéseket. Eleinte tudni se akart róla. De csak egyszer mert ellenkezni. Mostanában, ha ura a kényelmes székben elterpeszkedve ivott és beszélt, ő csak állt az asztal másik végén, két keze az asztal szélét fogta, ijedt szeme a férfi ajkát figyelte, egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül, szinte lélegzetet is alig véve, mígnem ura megvető hangon el nem bocsátotta. „Menj, feküdj le, csacsi!" Ilyenkor a nő mély lélegzetet vett, és megkönnyebbülve, de felindulás nélkül kivánszorgott a szobából. Semmi sem tudta felrázni, veszekedésre vagy sírásra indítani. Nem panaszkodott, nem ellenkezett. Első összeveszésük döntő volt. Túlságosan is döntő, gondolta bosszúsan Willems. Kiriasztotta testéből a lelket. Siralmas egy asszony! Egészben véve átkozott rossz üzlet volt ez! Mi az ördögnek kellett nyakába vennie ezt a koloncot?… Hát igaz! Otthont akart, úgy látszott, hogy a frigy tetszik Hudignak, ő adta ajándékba a bungalót is, azt a virág lepte házat, amely felé a hűvös holdfényben ballagni szokott. Aztán elbódította a Da Souza-család hódolata. Az olyanfajta ember, mint Willems, ki tud vinni mindent – mondták –, le tud küzdeni minden akadályt, elérhet akármit. Nem telik bele öt év, azok a fehérek, akik a kormányzó vasárnapi kártyapartijának nézői szoktak lenni, szívesen látják házukban félvérű feleségével, egész pereputtyával együtt! Hurrá!

Willems azt látta, hogy árnya előreugrik s egy több méter hosszúságú kar végén megleng egy kalap, akkora, mint egy rumos hordó… Ki kiáltott hurrát?… Willems szégyenkezve mosolygott magában, két kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, aztán hirtelen elkomorult arccal gyorsabb lépésbe kezdett.

Mögötte, balról, Mr. Vinck utcai kertjének ajtaja mögött egy szivar vége parázslott. Egyik téglaoszlopnak támaszkodva Mr. Vinck, a Hudig és Tsa cég pénztárosa, szívta utolsó napi szivarját. A nyírott bokrok árnyai közt Vinckné halk zörejjel, egyenletes léptekkel méregette a ház előtt körbefutó ösvény kavicshomokját.

– Willems megy hazafelé gyalog, s úgy látom kapatosan – szólt félre az asszony felé Vinck. – Láttam, hogy egyet ugrott s meglengette kalapját.

A kavicszörgés megszűnt.

– Rettenetes ember – válaszolt Vinckné nyugodtan. – Azt hallom, hogy veri a feleségét.

– Ó, dehogy, édesem – mormolta legyintő kézmozdulattal, szórakozottan Vinck.

Még elképzelni sem tartotta érdemesnek, hogy Willems veri az asszonyát. Ha Willems kínozni akarja feleségét, akkor nem ilyen egyszerű módhoz folyamodik. Milyen rosszul is ítélnek az asszonyok. Vinck ismerte Willemset jól, tudta, hogy nagyon ügyes, nagyon ravasz fickó, annyira ügyes és ravasz, hogy szinte bosszantó. Miközben Vinck még gyorsan szippantott párat szivarja végéből, arra gondolt, hogy azt a bizalmat, amellyel Hudig Willems iránt van, hűséges, jó tanácsokkal megszerezheti Hudig pénztárosa is.

– Kezd a fiú veszélyes lenni. Túlságos sokai tud. Jó lesz megszabadulnunk tőle – mondta Vinck hangosan. De Vinckné már bement a házba. A férfi megrázta a fejét, eldobta szivarját s ment az asszony után.

Willems csak ballagott és szövögette jövendőjének csillogó hálóját. A nagyság útja simán, egyenesen és fénylőn terült előtte, nem látott rajta semmi akadályt. Tudta, hogy letért a becsület útjáról, de visszatér rá rövidesen, s nem hagyja el többé soha. Csekélység az egész. Rendbe hoz mindent hamarosan. A fődolog most az, hogy ne derüljön ki semmi, s Willems bízott ügyességében, szerencséjében s megalapozott jó hírében, amely lefegyverez minden gyanút, még ha merne is gyanakodni valaki. De nem mer senki! Igaz, hogy egy kis hibát követett el. Rövid időre eltulajdonított Hudig pénzéből valamit. Egész jelentéktelen kis összeget. De azzal az elnézéssel ítélte meg önmagát, amelyet a tehetség gyarlóságai mindig megérdemelnek. Majd pótolja a pénzt, s marad minden a régiben. Veszteség nem ér senkit, s ő majd halad akadálytalanul becsvágyának nagyszerű célja felé.

Társa lenni Hudignak!

Mielőtt felment háza lépcsőin, kis időre, szétvetett lábbal megállt, kezébe fogta állát s fontolóra vette Hudig jövendő társának kilátásait. Pompás élet! Biztosnak érezte magát. Szilárd volt, mint a domb, mély – mély, mint a szakadék s hallgatag, mint a sír.

II.

A tenger, talán mert sós, megkeményíti szolgáink szívét kívülről, de édesnek őrzi meg a szív magvát. A régi tenger!! Az az évtizedek előtti tenger, amelynek szolgái alázatos cselédei voltak a rengeteg víznek, s járták azt kora ifjúságuktól kezdve öregségükig, vagy a hirtelen megnyíló sírig, sohasem érezve szükségesnek, hogy kinyissák az élet könyvét. Mert az örökkévalóságot látták visszatükrözni azon az elemen, amely életet adott és halált osztogatott. Mint valami gyönyörű és lelkiismeretlen asszony, a múltak tengere nagyszerű volt mosolyában, ellenállhatatlan haragjában. Szeszélyes, igéző, következetlen és felelőtlen. Szeretnivaló volt és félelmes. Varázslat lengett fölötte, örömet adott és határtalan hitbe ringatott szelíden; aztán hirtelen és ok nélküli haraggal ölt. De kegyetlenségét enyhítette fel nem deríthető titokzatosságának bája, ígéreteinek végtelensége és netán való kegyének fölséges igézete. Gyermekszívű erős férfiak hűségesek voltak hozzá, megelégedtek avval, hogy kegyéből élnek és meghaltak, ha úgy akarta. Ilyen volt a tenger mielőtt a francia elme mozgásba hozta az egyiptomi izmokat, és megásatott egy utálatos, de hasznot hajtó árkot. Ekkor a végtelenség nyugtalan tükrén megszámlálhatatlan gőzhajó füstjének nagy halotti szemfödele terült szét. A mérnökök keze széttépte a félelmes szépség fátylát, hogy hitet nem ismerő, kapzsi, szárazföldi patkányok osztalékot vághassanak zsebre. A titokzatosság szétfoszlott. Mint minden titok, ez is csak imádóinak szívében élt. A szívek megváltoztak, az emberek mások lettek. Az egykor szerelmes, hű szolgák tűzzel és vassal felfegyverkezve útra keltek és legyőzve saját szívük félelmét, hidegen és pontosan számoló, hajós üzletemberekké váltak. A múltak tengere összehasonlíthatatlanul szép, kifürkészhetetlen arcú, kegyetlen és ígérő szemű nő volt. A mai tenger ráncos képű elhasznált rabszolga, akinek arcát eltorzította brutális propellerek kavargó hullámverése, elrabolta végtelenségének megejtő báját, s megfosztotta szépségétől, titokzatosságától és ígéretétől.

Lingard Tom mestere, szerelmese, szolgája volt a tengernek. Még fiatal korában elvitte magával a tenger és átalakította testét-lelkét. Adott neki marcona külsőt, erős hangot, félelmet nem ismerő szemet és ostobán becsületes szívet. A tenger adta neki önmagában való képtelen hitét, az egész nagy természet szeretetét, eláradó türelmét, büszke komolyságát, indító okainak becsületes egyszerűségét és céljainak tisztességét. Miután a tenger nőiessé alakította lelkét, alázatosan szolgájává szegődött és megengedte neki, hogy sértetlenül sütkérezzék félelmes és bizonytalan kegyének napsugaraiban. Lingard Tom meggazdagodott a tengeren, a tengerből. Szerette is a tengert a szerelmes ember égő hevületével. A mesterség tökéletes tudásával uralkodott rajta, a bátor ember bölcs félelmével félt tőle és el is évődött vele, mint ahogy az elhurcolt gyermek eljátszik a jó természetű és atyai indulatú farkassal. A becsületes szívű ember hálájával volt hálás iránta. Legnagyobb büszkeségét abban a mély meggyőződésében lelte, hogy a tenger hűséges hozzá és mélységesen érezte, hogy minden áruló szándékát megtéveszthetetlenül ismeri.

A „Villám nevű kis brigg volt Lingard vagyonának eszköze. A brigg egy ausztráliai kikötőből került ki, s Lingarddal együtt még fiatal korát élte, amikor gazdájával északon összekerült. Alig pár év múlva nem volt fehér ember a szigeteken Balengbangtól Ternateig, Ombavától Palavánig, aki nem ismerte volna Tom kapitányt és szerencsés kis hajóját. Szerették Lingardot gondtalan nagylelkűségéért, soha meg nem rendülő becsületességéért, de elsősorban féltek tőle egy kicsit heves vérmérséklete miatt. De hamarosan kiismerték, és az a hír járt Tom kapitányról, hogy a haragja nem olyan veszedelmes, mint sok ember mosolya. Lingard Tom nagyon szépen boldogult. Nagy népszerűsége akkor kezdődött, amikor valahol Carimata táján először vívott meg győztesen tengeri rablókkal, és amint a hír mesélte, megmentette egy nagyrangú angol bíró jachtját. Az évek haladtával népszerűsége gyorsan nőtt. A világnak azon a táján egyre az útba nem eső helyeket járta, folyton új piacot keresett szállítmányainak – nem annyira a haszon, mint inkább az új piacok felfedezésének gyönyöre kedvéért –, s így a malájok csakhamar megismerték. Az a könyörtelenség, ahogyan a tengeri csetepatékban a kalózokkal elbánt, félelemmel töltötte el nevét. Üzletkötő fehér emberek, akik természetesen igyekeztek kitapogatni gyöngéit, hamarosan rájöttek, hogy ha nagyon hízelegni akarnak neki, csak maláj nevén kell szólítani. Ha tehát hasznot akartak húzni Tom kapitányból, sőt néha önzetlen és tiszta jólelkűségből, elhagyták a ceremóniás „Lingard kapitány nevet és félig-meddig komolyan Laut rádzsának nevezték, ami annyit jelent, mint a tengerek királya.

Széles vállain bátran viselte ezt a nevet. Már évek óta viselte akkor, amikor Willems, mint fiatal gyerek, mezítláb szaladgált a Kosmopoliet IV. fedélzetén valahol Samarang táján, ártatlan szemmel nézegetve, az idegen partokat és káromló ajakkal szidva közvetlen környezetét, miközben gyermeki agyában azt a hősi gondolatot forgatta, hogy megszökik. A Villám faráról Lingard kora reggel látta, mint ring a hollandi hajó a nagy tehertől, melyet a keleti kikötőkbe szállít. Ugyanaz nap késő este Tom kapitány a kikötőcsatorna partján állt, hogy a brigg fedélzetére szálljon. Az éjszaka tiszta és csillagos volt. A kis vámházat már bezárták, s az a kocsi, amelyen a kapitány lejött a kikötőbe, már eltűnt a városba vezető poros hosszú fasorban. Lingard azt hitte, hogy egyedül van a parton. Felkiabálta a brigg alvó legénységét és várta, hogy elkészüljenek, amikor egyszerre azt érezte, hogy valaki meghúzza a kabátját és egy vékonyka hang nagyon tisztán így szól:

– Angol kapitány úr!

Lingard gyorsan megfordult. Mögötte egy nagyon vézna fiú tiszteletreméltó fürgeséggel hátraugrott.

– Ki vagy? Honnan bújtál elő? – kérdezte meghökkenő csodálkozással Lingard.

A fiú biztos távolból a partra kirakott áruhalmaz felé mutatott.

– Ott bújtál meg? – érdeklődött Lingard. – Jó, hát mit akarsz? Beszélj már, a fenébe. Csak azért jöttél ide, hogy tréfából halálra ijessz?

A fiú rossz angolsággal magyarázni kezdett valamit, de Lingard csakhamar félbeszakította.

– Értem – mondta –, te arról a nagy hajóról szöktél meg, amelyik ma reggel innen elindult. Hát mért nem fordulsz itteni honfitársaidhoz?

– A hajó nem ment messze, csak Sourabayaba. Azt akarják, hogy menjek vissza a hajóra – magyarázta a fiú.

– Legjobban is tennéd – hagyta rá meggyőződéssel Lingard.

– Nem a – válaszolt a fiú. – Én itt szeretnék maradni. Nem akarok hazamenni. Itt pénzt lehet keresni. Otthon nem jó.

– Magam is a pénz kedvéért kalandozok mindenfelé – szólt a csodálkozó Lingard. – Pénzt akarsz keresni? Nagyon jó! És nem féltél megszökni, te kis csontváz, te!

A fiú elmondta, hogy semmitől sem fél annyira, mint attól, hogy visszaküldik a hajóra. Lingard pár pillanatig gondolkozva nézte a kölyköt.

– Gyere közelebb – mondta végül, aztán megfogta a fiú állát s kissé felfelé fordítva az arcát szeme közé nézett. – Hány éves vagy?

– Tizenhét.

– No, nem nagyon nőttél meg. Éhes vagy?

– Kicsit.

– Velem akarsz jönni azon a briggen?

A fiú egyetlen szó nélkül a csónak felé indult s annak orrába mászott.

– Tudja a helyét – mormolta Lingard, miközben maga is nehézkesen a csónakba lépett és megfogta a kormányrudat. – Indulj!

A maláj legénység hátrafeszült, s a könnyű csónak elszakadva a parttól, siklani kezdett a brigg árboclámpása felé.

Így kezdődött Willems pályafutása.

Nem telt bele fél óra, Lingard már ismerte a fiú egész életének hétköznapi történetét Az apja üzletszerző tisztviselője volt egy rotterdami hajóalkusznak, anyja meghalt. A fiú esze jól fogott, de tanulni nem szeretett. Ínség lakta házuk tele volt apró fiú- és leánytestvérekkel, akik rosszul táplálva és öltöztetve megvoltak valahogy, de egész nap az utcán csatangoltak. Az özvegységre jutott vigasztalan apa reggeltől estig kopott kabátban, elviselt cipőben járta a kikötőváros rakodópartjait, este pedig fáradtan kalauzolta a különböző mulatóhelyekre a félig részeg, idegen hajóskapitányokat. Késő éjjel került haza, betegen a tömérdek dohánytól és italtól, melyet ezeknek az embereknek társaságában elfogyasztania kellett. A kötendő üzletek fejében ennyi figyelmet elvártak. Aztán történt, hogy a Kosmopoliet IV. jólelkű kapitánya, aki szeretett volna tenni valamit a türelmes és szolgálatkész fiúért, ajánlatot tett az apának. Nagy volt a Willems gyerek öröme, de még nagyobb a csalódása. A tenger, amely messziről oly elbűvölőnek látszott, a közelebbi ismeretségben kemény és szigorú mesternek bizonyult. Ezután következett a hirtelen eltökélt szökés. A tenger lelkével a fiú reménytelenül hadilábon állt. Valami ösztönszerű megvetést érzett az iránt a becsületes, egyszerű munka iránt, amely semmi olyat nem hozott, amiben ő kedvét lelte. Lingard ezt észrevette hamar. Felajánlotta neki, hogy egy angol hajón hazaküldi, de a gyerek könyörgött, hogy maradhasson. Willems gyönyörűen írt, hamar megtanult tökéletesen angolul, gyorsan számolt. Lingard erről az oldaláról használta ki. Ahogy Willems idősebb lett. kereskedői hajlamai csodálatosan kifejlődtek. Lingard sokszor megbízta, hogy ezen vagy amazon a szigeten üzletet kössön, míg ő maga valami Isten háta mögötti vidékre tett kirándulást. Utóbb a fiú kifejezett kívánságára megengedte, hogy Hudig szolgálatába lépjen. Némi sajnálkozással vált el tőle, mert valahogy összeszokott vele. De azután is büszke volt rá és elismeréssel beszélt róla. Eleinte azt szokta mondani: „Ügyes gyerek, de tengerész sose lesz belőle. Később, amikor Willems a kereskedésben már kezére járt, úgy nyilatkozott róla, hogy „eszes fiú. Még később, amikor Willems Hudig bizalmasává vált, aki sok kényes ügyben volt otthon, az egyszerű szívű öreg tengerész csodálkozó arccal bökte ujját Willems háta felé, és súgva szólt ahhoz, aki éppen mellette állt: „Ravasz fickó ez! Átkozottul ravasz fickó! Nézzen rá! Bizalmas embere az öreg Hudignak. Mondhatnám, árokból szedtem fel, mint egy girhes macskát. Csont és bőr volt. Szavamra mondom. Most többet tud a szigetek kereskedelmi dolgairól, mint én. Tény való. Nem tréfálok. Többet tud nálam is" – ismételte komoly képpel, becsületes szemében ártatlan büszkeséggel.

Kereskedelmi sikereinek biztos magasságából Willems kegyesen pártfogolta Lingardot. Kedvelte jótevőjét, bár kissé lenézte az öreg viselkedésének nyers egyenességet. Volt azonban Lingard jellemének pár oly vonása, melyet Willems különösen tisztelt. A beszédes tengerész tudta, hogyan kell hallgatnia bizonyos dolgokról, melyek Willemset nagyon érdekelték volna. Azonkívül Lingard gazdag volt, ami már magában elég volt ahhoz, hogy felébressze Willemsnek nem éppen készséges csodálatát. Hudiggal való bizalmas beszélgetéseiben Willems a jólelkű angolt a bosszúság leplezetlen hangján csak „szerencsés vén bolond"-nak nevezte. Hudig ilyenkor durva őszinteséggel helyeselt, aztán a két férfi hirtelen egymásra nézett s valami ki nem mondott gondolat merevítette meg szemük bogarát.

– Mondja, Willems, még nem tudta kifürkészni, honnan veszi az öreg azt a tömérdek kaucsukot? – kérdezte egyszer Hudig s félrefordulva az íróasztalán heverő papírok fölé hajolt.

– Nem, Hudig úr. Még nem. De kutatom – válaszolta mindig Willems a sajnálkozó mentegetőzés hangján.

– Próbálja meg! Ügyeskedjék! Ne legyen nyugta, amíg ki nem fürkészi! Maga fortélyos legénynek tartja magát – dörmögött Hudig a nélkül, hogy feltekintett volna. – Húsz, sőt harminc éve üzleti összeköttetésben állok Lingarddal. Öreg róka. Én is próbáltam kifürkészni. Bah! – mondta megvető hangon.

Kinyújtotta vaskos, rövid lábait s elgondolkozva nézte lába fejét, meg a lábujjain laffogó, fűből való papucsot.

– Nem tudná leitatni az öreget? – kérdezte aztán néhány szuszogó lélegzet rövid szünete után.

– Nem tudom, Hudig úr, ezt igazán nem tudom – válaszolt komoly hangon Willems.

– Hát ne is próbálja! Ismerem Lingardot jól. Ne is próbálja! – mondta a mester, s újból az íróasztal fölé hajolva, véres szemét egész közel a papírra düllesztve fáradtságosán tovább rajzolgatta levelének vékony, bizonytalan betűit.

Willems mielőtt kérdést tett volna hozzá, tiszteletteljesen és nagy alázatossággal várta, van-e még gazdájának kedve több szót is vesztegetni.

– Parancsol valamit, Hudig úr?

– Hm! Igen. Menjen el személyesen Bun-Hinhez és nézzen utána, hogy azokat a dollárokat olvasva és csomagolva küldje el a ternatei postahajóval. A hajónak ma délután kell jönnie.

– Igenis, Hudig úr!

– Figyeljen ide. Ha a hajó késik, akkor hagyja a csomagot Bun-Hin raktárában