A bosszúálló

EDGAR WALLACE

A bosszúálló

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A magyar nyelvű szöveget fordította

Fodor Erzsébet

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-376-898-3 (epub)

ISBN 978-963-376-899-0 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kft.

1. A fejvadász

Mike Brixan kapitány hitt néhány szelíd és ártalmatlan babonában. Így például meg volt győződve róla, hogyha reggel valami csodabogár kerül eléje, naplemente előtt okvetlenül találkoznia kell egy másik hasonló csodabogárral. És amikor az aacheni állomás könyvesbódéjában találomra megvett egy ponyvaregényt, melynek a Csak egy extrastatiszta vagy Hollywood gyöngye jelentőségteljes címet adta a szerzője, sokkal kevésbé volt kíváncsi arra, hogy miért került ez a megrázó és szamárfüles regény félmillió márkába (ez akkor történt, amikor a papírmárka állítólag pénzt ért), mint arra, hogy milyen körülmények között hallja vagy olvassa legközelebb az „extrastatiszta" szót holmi számfeletti és jelentéktelen mozitündérrel kapcso­latban.

A regény egyáltalában nem érdekelte. Átfutott egy frázisoktól hemzsegő oldalt, aztán a belga vasúti menetrend tanulmányozásához kezdett. Brixan ugyan nagyon unatkozott, de azért annyira mégsem, hogy Rose Lobe kisasszony szenzációs karrierje, melyet a névtelenség sötét éjszakájától a csúcsig (világhír és a saját külön reklámügynök) befutott, érdekelte volna.

De az extrastatiszta szó új fogalom volt a szótárában, és most kíváncsian várta, hogy hol és mikor bukkan majd rá ismét – aminek meggyőződése szerint múlhatatlanul be kellett következnie.

Aki viszont ezek után azt tartja Mike Brixanről, hogy a bűnesetek nem érdeklik, hogy a golferedmények többet jelentenek számára szenzációs betöréseknél, és gyilkossági rekordokat még csak elolvasásra sem méltat – az azért téved, mert Mike Brixan a külügyminisztérium hírszerzési osztályának legügyesebb detektívje volt.

Élete azzal telt, hogy rejtélyes egyénekkel találkozott gyanús éttermekben, és hogy különböző szerepekben igyekezett kinyomozni azokat a titokzatos áramlatokat, melyek nem várt utakra, új kikötőkbe terelik a diplomácia hajóit. Kétszer járta be – fecsegő turista képében – Európát; sok száz kilométert evezett a Duna torkolata felé, hogy kis parti kocsmákban követhesse a titkos mozgósítás szálait. Ezek kedvére való feladatok voltak.

Érthető tehát bosszúsága, amiért éppen akkor rendelték vissza Berlinből, amikor a legjobb úton volt már a csehszlovák szerződés titkainak megoldásához, sőt bizonyos áron megszerezte a szerződés nyers, de teljesen pontos fogalmazványát is.

– Ha még huszonnégy órát adnak nekem, az okmány fényképmásolatát szállíthattam volna! – jelen­tette szemrehányó hangon a főnökének, George Sta­i­nes őrnagynak, amikor másnap jelentkezett nála a hivatalában.

– Nagyon sajnálom – felelte minden megbánás nélkül a főnök –, de volt egy kis négyszemközti beszélgetésünk a szlovák miniszterelnök úrral, amikor is mindent megígért – sőt már ide is adta a szerződés hiteles szövegét; egyszerű kereskedelmi ügyről szól az egész. Mondja, Mike, ismerte maga Elmert?

A külügyminisztériumi detektív leült az asztal másik végére.

– Azért hívott haza Berlinből, hogy ezt megkérdezze tőlem? – kérdezte keserűen. – Azért kellett eljönnöm kedvenc kávéházamból, az Unter der Lindenről, hogy Elmerről diskuráljunk? Valami hivatalnok, ugye?

Sta­i­nes őrnagy bólintott.

– Hivatalnok volt – felelte – a Számvevőségi Hivatalban. Három hét előtt eltűnt, és a könyvei átvizsgálásánál kitűnt, hogy rendszeresen sikkasztott azokból a tételekből, amelyek az ő ellenőrzése alá tartoztak.

Mike Brixan elhúzta a száját.

– Kellemetlen – mondta –, olyan rendes, jóindulatú embernek látszott. De remélem, nem kívánja tőlem, hogy nyomozzak utána? Ez a Scotland Yard detektívjeinek való munka.

– Nem kívánom, hogy nyomozzon utána – felelte vontatottan Sta­i­nes –, mert… mert… hát igen, már megtalálták.

A hangja nagyon jelentőségteljesen és komolyan csengett. S még mielőtt levette volna a polcról a kis pa­pírszeletet, Mike Brixan már tudta, hogy miről van szó.

– Csak nem a fejvadász? – tört ki. Még Mike is tudott a fejvadászról.

Sta­i­nes bólintott.

– Itt a levele.

Átnyújtotta a gépírásos cédulát beosztottjának, aki hangosan olvasta:

„Az esheri vasúti hídnál egy dobozt találhatnak a sövény alatt.

A fejvadász."

– A fejvadász! – ismételte gépiesen, és halkan füttyentett.

– Megtaláltuk a dobozt, és megtaláltuk benne természetesen a szerencsétlen Elmer fejét, amely gondosan le volt metszve a testéről – mondta Sta­i­nes. – Ez hét esztendő alatt a tizenkettedik fej – folytatta –, és majdnem minden esetben, azaz: kettő kivételével az összes esetekben, az áldozat az igazságszolgáltatás elől menekülő szökevény volt. Ha ez a szerződésügy még nem lett volna elintézve, akkor is hazahívattam volna magát, Mike.

– De ez a rendőrség dolga – mondta zavartan a fiatalember.

– Maga tulajdonképpen rendőr – szakította félbe a főnöke –, és most a külügyminisztérium kívánja, hogy a kezébe vegye ezt az ügyet; meg kell jegyeznem, hogy ebben tökéletesen egyetért a belügyminisztériummal, melynek hatáskörébe a Scotland Yard, a rendőrség tartozik. Francis Elmer haláláról és irtózatos csonkjának felleléséről még nem tudattuk a sajtót. A múltkoriban akkora zűrzavar lett belőle, hogy a rendőrség most nyugodtan akarja lefolytatni a nyomozást. Tájékoztatóul mindössze csak annyit tudok mondani magának, hogy Elmert egy héttel ezelőtt látta az unokahúga Chichesterben. Ezt már akkor megállapítottuk, mielőtt ismeretessé vált Elmer borzalmas halála. A lányt Adele Leamingtonnak hívják, és a Knebworth Film Corporation chichesteri stúdiójában dolgozik. Az öreg Knebworth amerikai, mégpedig a legjobb fajtából való. A lány valami extrastatiszta-girl, így nevezik valahogy az…

Mike felkiáltott.

– Extrastatiszta! No lám, tudtam, hogy lesz még dolgom ezzel az ördöngös csodabogárral! Folytassa, uram, mit kíván tőlem, mit csináljak?

– Induljon, és keresse fel ezt a lányt – felelte a főnök. – Itt a címe.

– Van a világon Mrs. Elmer is? – kérdezte Mike, és zsebre vágta a cédulát.

A másik bólintott.

– Van, de nem tud semmiféle magyarázatot adni a gyilkosságról. Az urát már egy hónapja nem látta, és úgy látszik, évek óta külön váltan élnek. A haláleset rá nézve egyébként nagyon kedvező körülményekkel jár, az ura ugyanis tekintélyes összegre volt biztosítva az asszony javára.

Mike még egyszer elolvasta a fejvadász kegyetlen üzenetét.

– Mi az ön véleménye erről? – kérdezte kíváncsian.

– Az általános nézet az, hogy mániákus őrülttel van dolgunk, aki rejtélyes elhivatottságot érez magában a bűnösök megbüntetésére. De az előbb említett két kivétel persze lerontja a szépen felépített elméletet.

Sta­i­nes tűnődő arccal dűlt hátra székében.

– Nézzük csak a Willett-ügyet. Az ő fejét ezelőtt két évvel találták meg a Chobham Commonon. Willett derék ember volt, közkedvelt, becsületes lélek, és bankjának kimutatása szerint rendkívül vagyonos is. A második kivétel Crewling, aki a fejvadász első áldozatai közé tartozik, ugyancsak minden gyanún felül áll, bár ebben az esetben kétségtelen, hogy Crewling a halála előtt néhány héttel meghibbant.

A gépírásos üzenet minden esetben ugyanazzal a géppel íródott. Mindenütt ott látjuk a félig elmosódott „u-t, a halvány „g-t és azt a különleges aláhúzást, mely az egybehangzó szakértői vélemények szerint egy nagyon régi, divatjamúlt Yost írógép sajátsága. Találja meg azt az embert, aki ezt az írógépet használja, és nyilván megtalálta a gyilkost. Ám meglehetősen valószínűtlen, hogy ezen az úton valaha eredményt lehetne elérni, mert a rendőrség közzétette ennek a rendellenes gépírásnak a fényképmásolatát, és feltételezem, hogy a fejvadász úr azóta csak olyankor használja az írógépét, amikor áldozatainak hollétét jelenti be.

Mike Brixan hazament a lakásába. Szokatlan megbízása meglehetősen felkavarta és nyugtalanította. Az élete és a munkája eddig a magasabb politika világában folyt.

Az agyát finom diplomáciai fondorlatok foglalkoztatták, és az emberiség szokásos eltévelyedéseit: a lopást, rablást, gyilkosságot egyszerű bűnözésnek tekintette, ami a közbiztonság őreinek hatáskörébe tartozik, de őt nem érdekli.

– Bill – szólt hazaérve a dolgozószobájába, kis pincsikutyájához, mely ott hevert a kialudt tüzű kandalló előtt. – Bill, ez az az eset, amibe belebukunk. De akár belebukom, akár nem – úgy látszik meg fogok ismerkedni egy statisztával. Remek, mi?

Bill szeretetreméltóan biccentett a farkával.

2. Mr. Samp­son Long­va­le

jelentkezik

Adele Leamington megvárta, míg a stúdió egészen kiürült, és csak akkor ment oda az ősz hajú férfihoz, aki nadrágzsebébe süllyesztett kézzel és rosszkedvű, sötét nézéssel gubbasztott székében.

Hát ez nem volt éppen a kedvező pillanat – a lány nagyon is tisztában volt vele.

– Mr. Knebworth, beszélni szeretnék önnel.

A férfi lassan feltekintett. Máskor fel is állt volna, mert ez a középkorú amerikai rendes körülmények között maga volt a megtestesült udvariasság. Pillanatnyilag azonban a női nem iránti tisztelete valamivel a zéró alá süllyedt. A tekintete üresen nézett keresztül a lányon, bár belülről az igazgatói ösztön közben pontosan felmérte az értékeit. Csinos volt, a vonásai szabályosak, barna fürtjei közt ott bujkált még a gyermekkor aranyos verőfénye. A szája finoman rajzolt és erélyes, alakja karcsú, nyúlánk – az egész jelenség elragadó.

Jack sok gyönyörű statisztát látott már pályafutása alatt, és gyakran tette már meg azt a rövid utat, mely a rajongástól a kétségbeesésig vezet, mikor ezek a kisasszonyok a vetítőgép elé kerültek, és egyszerre csak csinos fabába lett belőlük, élettelen, lélektelen, ügyefogyott figura – reménytelen eset. Túlságosan csinosak voltak ahhoz, hogy okosak is legyenek, és a szépségük nem hatott természetesnek, mert túlságosan tudatos volt. Értelem, ösztön, iniciatíva nélküli bábok voltak ezek a lányok – igazi statiszták, szóval, akik tudnak öltözködni, sőt gépiesen mosolyogni és táncolni is, de egyebet nem; született statiszták, és sohasem lehet belőlük más.

– Well? – kérdezte az igazgató hirtelen.

– Nem volna valami szerep ebben a filmben, amit én eljátszhatnék, Knebworth úr? – kérdezte a lány.

A férfi elbiggyesztette a száját.

– Hiszen tudtommal van már valami szerepe, Miss… hogy is hívják csak… – Leamington; ugye?

– Hogyne, van szerepem, én vagyok az egyik alak a háttérben! – mosolygott a lány. – Nem is akarnék nagy szerepet, de azt hiszem, hogy ennél valamivel nagyobbat is el tudnék játszani.

– Én meg elhiszem, hogy van, aki magánál rosszabbul is játszik – dörmögött a férfi. – Nem, fiam, nincs szerepem a maga számára. Itt nem lesz több szerepkomédia. Ennél maradunk.

A lány elindult visszafelé, mikor az igazgató utána szólt:

– Persze otthagyta a kellemes otthonát, mi? Azt hitte, hogy a mozizás évente egymillió dollár gázsival jár, és minden csütörtökön új autóval? Vagy az is lehet, hogy a jó gép- és gyorsírónői állását hagyta ott, mert a fejébe vette, hogy Hollywood tüstént a lábai elé heveredik, mihelyt megismeri magát? Menjen haza, kislányom, és mondja meg a papájának, hogy itt a legjobb gépírólány is csak színpadi kellék.

A lány kicsit elmosolyodott.

– Nem azért jöttem ide, mert filmőrült vagyok, ha talán erre céloz, Knebworth úr. Amikor idejöttem, nagyon jól tudtam, hogy milyen nehéz lehet itt az élet. És nincsenek szüleim.

A férfi kíváncsian nézett fel a lányra.

– Hát miből él? – kérdezte. – A statiszta szerepkörben nem nagyon lehet keresni. Hacsak nem kerül valami olyan billiódolláros társulathoz, amely minden filmjébe három lóversenyt is beleírat. Nekem legfeljebb ha öt magánszereplőre telik!

– Maradt egy kis jövedelmem az édesanyám után – felelte a lány –, azonkívül írok.

Megakadt, amikor észrevette, hogy az igazgató elnéz felette a stúdió bejárata felé; hátrafordult, és különös alakot pillantott meg az ajtóban. Először azt hitte, hogy színész, aki már beöltözött a jelmezébe.

A jövevény öregember volt, de feltűnő magassága és egyenes tartása meghazudtolta a korát. A szorosan testhez simuló kabát, a cipője alá kapcsolt nadrág, a magas keménygallér, s a fekete selyem nyakkendő egy régmúlt kor emlékei voltak, bár nyilván nemrég készülhettek. Csuklóján fodorított fehér kézelőket viselt, kétsoros szürke bársonymellényét aranygombok díszítették.

Olyan volt, mint az ezernyolcszázötvenes évek gavallérja, aki most szállt le a családi képtár faláról. Egyik kesztyűs kezében öblös karimájú magas kalapot tartott, a másikban aranyfejű sétapálcát. Erősen ráncos arca jóindulatú volt és jóságos, és úgy látszik, egyáltalában nem volt tudatában tökéletes kopaszságának.

Jack Knebworth egy másodperc alatt felpattant és az idegen felé indult.

– Ó, Longvale úr, örömmel üdvözlöm. Megkapta a levelemet? Nem tudom megmondani magának, hogy milyen boldoggá tesz azzal, hogy kölcsönadja a házát.

Samp­son Long­va­le a Dower House-ból! A lány most már tudta, hogy ki ez az idegen. Chichesterben csak régimódi úrnak nevezték, és valaki egyszer egy kiránduláson megmutatta neki azt a nagy házat, s a hozzá tartozó elvadult völgyes-dombos kertet, ahol az öregúr lakott.

– Gondoltam, bejövök és meglátogatom magát – felelte Longvale.

Mély, gyönyörű csengésű hangja volt. A lány úgy érezte, hogy életében sohasem hallott még ilyen édes muzsikájú hangot, és fokozott érdeklődéssel nézett a különös alakra.

– Nagyon örülnék, hogyha hasznát vehetné a háznak és a kertnek. Attól tartok, hogy borzasztóan nagy benne a rendetlenség, de képtelen vagyok ugyanolyan állapotban megőrizni, ahogy a nagyapám tartotta.

– Hiszen éppen ez az, ami nekem kell, Mr. Longvale! Attól tartottam, hogy meg fog sértődni, amikor arra kértem, hogy…

Az öregúr meleg nevetéssel szakította félbe.

– Nem, nem, csöppet sem voltam megsértve, mulattatott a dolog. Magának egy olyan házra van szüksége, ahol kísértetek járnak; én a legteljesebb mértékben kielégíthetem az igényeit, bár nem tudom megígérni, hogy a családi kísértetem éppen működni fog. A Dower House-ban sok száz esztendő óta jár a kísértet. Valamelyik régi lakó őrültségi rohamában meggyilkolta a lányát, és a szerencsétlen hölgy azóta kénytelen kísérteni. Én sohasem találkoztam vele, csak az inasom látta évekkel ezelőtt. Szerencsére ma már nincs részem effajta kellemetlenségekben, ugyanis nem tartok többé inast – tette hozzá mosolyogva. – Ha azonban az éjszakát is a házamban akarják tölteni, a társulat öt-hat tagját azért el tudom helyezni, és szívesen látom.

Knebworth örömmel bólintott. Már szorosan átkutatta a környéket, és megállapította, hogy éjjeli szállást találni a lehetetlenséggel határos; viszont borzasztóan vágyott néhány szép éjszakai felvételre, a film egyik jelenetéhez pedig éppen a kora hajnali órák világítása volt szükséges.

– Csak attól tartok, hogy nagy felfordulást csinálunk önnél, Longvale úr – felelte. – Meg aztán itt most meg kellene tárgyalnunk egy diszkrét kérdést is. A…

Az öregúr egy mozdulattal félbeszakította.

– Pénzről akar beszélni? Kérem, ne is szóljon – szólt erélyesen. – Én nagyon érdeklődöm a film iránt. Egyáltalán, minden modern dolog iránt érdeklődöm. Rólunk, öregemberekről általában azt tartják, hogy előítéleteink vannak a modern jelenségek iránt, de én a legnagyobb gyönyörűséggel tudok elmélyedni azoknak a tudományos csodáknak a tanulmányozásában, melyekkel ez az újkor megajándékozott bennünket.

Kötekedő mosollyal nézett az igazgatóra.

– Egyszer tulajdonképpen le kellene filmeznie engem abban az egyetlen szerepben, melyet, azt hiszem, rajtam kívül senki sem tudna eljátszani: a híres ősöm szerepében.

Jack Knebworth kicsit derülten, kicsit megdöbbenve bámult a vendégére. Nem volt szokatlan jelenség előtte, hogy az emberek szeretnék magukat filmen látni, de Samp­son Long­va­le-ről nem tételezett volna fel ilyen gyerekes hiúságot.

– Szívesen állok rendelkezésére – felelte udvariasan. – A rokonai bizonyára közismert emberek voltak.

Longvale úr bólintott.

– Őszintén sajnálom, hogy nem vagyok egyenes leszármazottja annak az ágnak, melyből családom legnagyobb történelmi nevezetessége: Charles Henry származott. Ő a dédnagybátyám volt. Én a Longvale-ek bordeaux-i ágából származom, amely történelmet csinált.

– Ön francia, Longvale úr? – kérdezte Jack.

Az öregúr úgy látszik nem hallotta a kérdést. Maga elé meredt. Aztán felriadt hirtelen.

– Igen, igen, franciák voltunk. A dédapám egy angol hölgyet vett el feleségül, akivel különös körülmények között ismerkedett meg. A direktórium idejében jöttünk át Angliába.

Úgy látszik, csak ekkor vette észre Adele jelenlétét. Meghajolt felé.

– Azt hiszem, mennem kell – mondta, és egy óriási aranyórát húzott elő a mellényzsebéből.

A lány utánuk nézett, amint keresztülmentek a hallon, és az ablakon át még látta, hogy a régimódi úr beszáll a világ legódivatúbb autójába. Ez talán az autó őse volt, a legelső autó, melyet behoztak ebbe az országba – hatalmas, súlyos, özönvíz előtti bárka, amely mennydörgésszerű robajjal, de annál kisebb sebességgel indult és tűnt el lassan a kavicsos út kanyarodójában.

Jack Knebworth elgondolkozva jött vissza.

– Ez a filmőrület olyan, mint a ragály – nem kímél se öreget, se fiatalt. Jó éjszakát, Miss… izé, hogy is hívják? Miss Leamington, ugye? Jó éjszakát.

A lány már majdnem hazaért, mikor egyszer csak rájött, hogy ez a beszélgetés, melyhez olyan szívdobogva, olyan elszántan kezdett, rá nézve milyen eredménytelenül végződött. A kis szerep éppolyan elérhetetlenül messze volt tőle, mint valaha.

3. Elmer unokahúga

Adele Leamington kicsi szobában lakott egy kicsi házban. Voltak pillanatok az életében, amikor még ezt a szobát is túl nagynak találta. A még kisebb szoba ugyanis talán jogcím lett volna egy kis nekifohászkodásra, hogy rábírja a háziasszonyát, a kérlelhetetlenül szigorú Watsonnét egy kis házbércsökkentésre. Jack Knebworth vállalatánál jól fizették a statisztákat, de ritkán alkalmazták őket; Jack ugyanis azokhoz az okos direktorokhoz tartozott, akik a családi jellegű filmeket kedvelik, mert azokhoz nem kell nagy statisztéria.

A lány éppen öltözködött, mikor Watsonné behozta a reggelijét.

– Valami fiatal fickó leselkedik kint, mióta ébren vagyok – mondta a háziasszony. – Már akkor láttam, mikor a tejet hozták. Nagyon udvarias volt, de én azt mondtam neki, hogy maga még nem kelt fel.

– Velem akar beszélni? – kérdezte csodálkozva a lány.

– Azt mondja, hogy magával – felelte zsémbesen Watsonné. – Kérdeztem, hogy Knebworth küldte-e, azt mondja, nem. Ha beszélni akar vele, használhatja a nappalimat, bár én nem szeretem, ha fiatalemberek fiatal lányokat látogatnak. Sosem volt még színész-lakóm, az ember sosem lehet eléggé óvatos. Mindig tisztelték a házamat, és azt akarom, hogy a jövőben is tiszteljék.

Adele mosolygott.

– Nem tudok tisztességesebb dolgot elképzelni, mint egy reggeli látogatás, kedves Watsonné – felelte.

Lement és ajtót nyitott. A fiatalember a folyosón állt, háttal felé, de az ajtónyitás zajára megfordult. Jóképű és jól öltözött fiú volt, a mosolya kedves és behízelgő.

– Remélem, hogy a háziasszonya nem zaklatta fel miattam? Igazán várhattam volna. Adele Leamington kisasszonyhoz van szerencsém?

A lány bólintott.

– Jöjjön be, kérem! – Bevezette a dohos levegőjű kis fogadószobába, becsukta az ajtót, és várakozóan nézett a fiúra.

– Riporter vagyok – hazudott a vendég, és lesütötte a szemét.

– Francis bácsi miatt jött? Csak nem történt vele valami baj? A múlt héten