Hiúság vására II. rész

W. M. THACKERAY

HIÚSÁG VÁSÁRA

Regény, amelynek nincs hőse

II. KÖTET

Fordította

SALGÓ ERNŐ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az Est Lapok kiadása alapján készült.

Borító: Soós Zoltán

978-963-376-690-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

ÖZVEGY ÉS ANYA

A Quatrebras és Waterloo mellett vívott két nagy ütközet híre egy időben érkezett el Angliába. A Közlöny először a két csata eredményét közölte, mely dicsőséges híradásra egész Anglia megreszketett a diadaltól és a félelemtől. Majd következtek a részletek, és a győzelmek bejelentése után jött a sebesültek és elesettek névsora. Ki tudja leírni a rettegést, mellyel e jegyzéket felbontották és olvasták? Képzeljük el a hármas királyság majd minden falujában és tűzhelyénél, ahogy megjön a nagy hír a flandriai csatákról, az ujjongás és hála, a gyász és emésztő bánat érzéseit, mikor átböngészték az ezredek veszteséglajstromát, és kitűnt, hogy a drága barát és rokon megmenekült-e vagy elesett. Mindenkinek, aki reászánja magát, hogy fellapozzon egy sorozat akkori hírlapot, még ma, másodkézből is éreznie kell a lélegzetfojtott várakozást. A szerencsétlenül jártak névsorát napokon át folytatólagosan közölték; a lajstrom félbeszakad, akár valami regény és „folytatása legközelebbi számunkban". Gondoljuk el, mily érzés lehetett az, mikor e lapok frissen következtek egymásra a nyomdából és ha ily izgalom ülte meg a mi országunkat egy csata miatt, melyben csak húszezer emberünk vett részt, gondoljuk el Európa állapotát húsz év előtt, mikor emberek nem ezer, de milliószámra harcoltak, és mindegyikök, mikor ellenfelére lesújtott, szörnyű sebet ütött messze távol egy ártatlan szíven is.

A hír, melyet a nevezetes Közlöny az Osborne családnak hozott, borzalmas csapás volt mindnyájuknak. A leányok szabadon átadták magukat bánatuknak. A komor öreg apát még jobban meggörnyesztette végzete és szomorúsága. Iparkodott azt gondolni, hogy fia meglakolt engedetlenségéért. Nem merte bevallani magának, hogy a büntetés szigorúsága rettenettel tölti el, és hogy a beteljesedés nagyon is hamar követte átkait. Néha borzongó rémület fogta el, mintha ő lett volna az okozója a balsorsnak, melyet fiára kihívott. Eddig volt lehetőség a kibékülésre. A fiú felesége meghalhatott, vagy ő visszajöhetett és mondhatta: Apám, vétkeztem. De most már nincs remény. Túlsó partján állott az átlábolhatatlan mélységnek, szomorú tekintetét kísértetiesen függesztve szülőjére. Emlékezett, hogy egyszer már látta őt így nézni, lázban, mikor mindenki azt hitte, hogy vége van és némán feküdt ágyában, félelmes komorsággal meredve maga elé. Jóságos Isten! Hogy csüggött akkor az apa az orvoson és mily emésztő szorongással járt a nyomában! A bánat mekkora súlya esett le róla, mikor a válság elmúltával a fiú magához tért és ismét felismerő tekintettel nézett apjára! De most már nincs segítség vagy gyógyulás, nincs mód a kibékülésre és mindenekfelett nem lehetségesek alázatos szavak, melyek csillapítsák a megsértett és felháborodott hiúságot vagy természetes medrébe térítsék a megmérgezett, haragra gyulladt vért. És nehéz megmondani, mi marcangolta hevesebben a büszke apa szívét, az-e, hogy fia túljutott megbocsátása hatókörén, vagy hogy a bocsánatkérés, melyet büszkesége várt, elsiklott előle?

De bármik voltak is érzései, a zord öregember nem akart megnyílni senki előtt. Fia nevét sohasem említette leányainak; de az idősebbiknek megparancsolta, hogy a ház összes nőszemélyei öltözzenek gyászba és a férficselédek is mély feketében legyenek. Természetesen minden vendégséget és mulatságot beszüntetett. Jövendőbeli vejének, kivel az esküvő napja már ki volt tűzve, nem szólt semmit; de Mr. Osborne arca eleget mondott, hogy Mr. Bullocknak ne legyen kedve kérdezősködni vagy bármiképp is sürgetni a szertartást. Ő és a hölgyek halkan suttogtak néha róla a fogadószobában, melybe az apa sohasem lépett be. Állandóan a maga szobájában tartózkodott; a ház egész utcai része le volt zárva még a mély gyász letelte után is egy darabig.

Körülbelül három héttel június 18-ika után Mr. Osborne egyik ismerőse, Sir William Dobbin, nagyon sápadt és izgatott arccal megjelent a Russell Square-i házban és beszélni akart Mr. Osborne-nal. Bebocsáttatván szobájába, néhány szó után, melyet se a látogató, se a házigazda nem értett, amaz egy borítékból kihúzott egy levelet, mely nagy vörös pecséttel volt lezárva. – Fiam, Dobbin őrnagy – mondta némi tétovázással a városatya – levelet küldött egy …-es tiszttel, ki ma érkezett Londonba. A borítékban az ön számára is volt egy levél. – A városatya letette a levelet az asztalra, mialatt Osborne némán meredt reá. Tekintete megrémítette a követet, ki miután pár pillanatig mintegy bűntudattal nézte a bánattól sújtott embert, szót se szólva elsietett.

A levél George jól ismert lendületes kézírása volt. Az a levél volt, melyet június 16-ának virradója előtt írt, közvetlenül azelőtt, hogy Ameliától elbúcsúzott. A pecséten az az álcímer domborodott, melyet Osborne a főnemesi címerkönyvből ollózott ki, a „Pax in bello" körirattal – jeligéjével a hercegi háznak, melynek rokonságával a hiú vénember áltatni próbálta magát. A kéz, mely e levelet írta, soha többé nem markol se tollat, se kardot. A pecsétnyomót is, mely lepecsételte, ellopták a halott George-tól, mikor ott feküdt a csatatéren. Az apa mit sem tudott erről, csak ült és nézte a levelet rémült üres tekintettel. Majdnem lefordult a székről mikor kezébe vette, hogy felnyissa.

Volt-e valaha összekülönbözésed valamely drága baráttal? Hogy fájnak és szégyenítenek levelei, melyeket a szeretet és a bizalom időszakában írt! Mily búsongó gyász elidőzni a meghalt vonzalom e heves fogadkozásainál! Mily hazug sírfeliratoknak tűnnek fel a vonzalom teteme felett! Mily sötét, kegyetlen széljegyzetek életről és hívságokról! Legtöbbünk egész fiókra valót kapott vagy írt ilyeneket. Íróasztali csontvázak, melyeket őrzünk és elhárítunk magunktól. Osborne sokáig remegett halott fia levele előtt.

A szegény fiú levele nem mondott sokat. Nagyon is büszke volt, semhogy beismerje a gyengédséget, mely szívét elfogta. Csak azt mondta, hogy küszöbén egy nagy ütközetnek, Isten hozzád-ot óhajt mondani apjának, és ünnepélyesen kéri, vegye pártfogásába az asszonyt – lehet, hogy a gyermeket is –, kit hátrahagy.

Töredelmesen beismerte, hogy költekezése és pazarlása már jó részét felemésztette anyja kis vagyonának. Megköszönte apjának régebbi nagylelkűségét, és ígérte, hogy akár elesik a csatatéren, akár életben marad, méltón fog viselkedni a George Osborne névhez.

Angol modora, büszkesége, talán félszegsége is nem engedte, hogy többet mondjon. Apja nem láthatta a csókot, melyet George levelének címzésére nyomott. Mr. Osborne a meghiúsított szeretet és bosszú legkeserűbb és legégetőbb fájdalmával hullatta ki kezéből a levelet. Még mindig szerette fiát és még mindig nem bocsátott meg neki.

Mindazonáltal vagy két hónappal utóbb, a család ifjú hölgyeinek, mikor apjukkal együtt voltak a templomban, feltűnt, hogy máshova ült, mint ahol szokott, ha megjelent az istentiszteleten és e szemközti ülőhelyről felbámult a falra egyenesen a fejük fölé. Erre ők is arrafelé néztek, amerre apjuk komor tekintete irányult és a falon megpillantottak egy díszes emlékművet, melyen Britannia sírva borul egy hamvvederre és eltört kard meg fekvő oroszlán jelezte, hogy e szoborművet egy elhunyt harcos tiszteletére állították. Az akkori szobrászok egész sereg ily síremléket tartottak raktáron, amiként az még ma is látható a Szent Pál-székesegyház falain, melyeket százával borítanak e hivalkodó pogány allegóriák. A század első tizenöt esztendejében állandó kereslet volt bennük.

A szóban forgó emlékművet az ismert és pompázó Osborne-címer ékesítette és a felirat elmondta, hogy állították „Ifjabb George Osborne, Őfelsége …-ik gyalogezrede kapitányának emlékére, ki 1815. június 18-án, 28 éves korában, királyáért és hazájáért harcolva, a dicsőséges waterlooi győzelemben esett el. Dulce et decorum est pro patria mori."

A szobormű megpillantása a nővéreket annyira felizgatta, hogy Miss Maria kénytelen volt kimenni a templomból. A gyülekezet tisztelettel nyitott utat a mély gyászba öltözött zokogó leányoknak és részvéttel nézte a komor öreg apát, ki szemben ült a halott katona emlékével. – Vajon megbocsát-e George feleségének? – tanakodtak egymás között a leányok megindultságuk kitörésének elmúltával. Sokat tárgyalták a fiatal özvegy kilátásait a kibékülésre az Osborne család ismerősei is, akik tudtak a szakításról a fiú és apa között, George házassága miatt, és mind a Russell Square környékén, mind a Cityben fogadásokat is kötöttek az eshetőségekre.

Ha a nővéreknek volt némi aggodalmuk, hogy Amelia esetleg befogadást nyer a családba, ezt az ősz vége felé csak megerősítette apjuk kijelentése, hogy elutazik külföldre. Nem mondta, hova, de ők rögtön tudták, hogy útja Belgium felé fogja vezetni, és azt is tudták, hogy George özvegye még mindig Brüsszelben van. Aminthogy Ameliáról meglehetős pontos értesüléseket kaptak, éspedig Lady Dobbintól és leányaitól. Derék kapitányunkat, miután az ezred második őrnagya holtan maradt a csatatéren, előléptették, a vitéz O’Dowd pedig, ki, mint mindig, ha alkalom nyílt kimutatni hidegvérét és derekasságát, most is nagyon kitüntette magát, ezredes lett és megkapta a Bath-rendet.

A derék …-esek a két csatanapon súlyos megpróbáltatásokat szenvedtek és sokan közülök, kik sebeikből lábadoztak, az ősz idején még Brüsszelben voltak. A nagy csaták után a város hónapokon át nagy hadikórház volt, és ahogy közlegények meg tisztek kezdtek felépülni sérüléseikből, a kertek és nyilvános szórakozóhelyek hemzsegtek ifjú és öreg csonka harcosoktól, kik most szabadulva a halál torkából, belevetették magukat a játékba, mulatozásba és udvarlásba, ahogy az a Hiúság vásárán szokás. Mr. Osborne hamarosan reátalált egynéhány …-esre. Elég jól ismerte egyenruhájukat és figyelemmel szokta kísérni az előléptetéseket és áthelyezéseket az ezredben, és szeretett úgy beszélni róla meg a tisztjeiről, mintha maga is odatartozna. Másnap, miután megérkezett Brüsszelbe, ahogy kilépett szállójából, mely a parkra nézett, megpillantott egy katonát a jól ismert mezben, aki a kertben egy kőpadon ült. Odament és reszketve leült a lábadozó sebesült mellé.

– Nem Osborne kapitány századában szolgált? – kérdezte. És kis szünet után hozzátette: – A fiam volt.

A legény nem tartozott a kapitány századába, de felemelte sértetlen karját, és szomorúan és tiszteletteljesen sapkájához értette, tisztelegve a sápadt, megtört úriembernek, aki kérdezte. – Az egész hadseregben nem volt finomabb és különb tiszt – mondta a legény. – A kapitány századának (most Raymond kapitány a parancsnoka) őrmestere azonban itt van a városban, éppenhogy gyógyulóban egy váll-lövésből. Ha fel tetszik keresni, ő majd mindent elmond a … az …-esekről. De hiszen bizonyosan tetszett beszélni Dobbin őrnaggyal, a vitéz kapitány úr legjobb barátjával és Mrs. Orborne-nal, aki még itt van és nagyon odavolt, ahogy mindenki beszéli. Azt mondják, hogy hat hétig vagy még tovább is nem volt eszénél. De hiszen ezt mind tetszik tudni… és bocsánatot kérek – tette hozzá a katona.

Mr. Osborne egy guinea-t nyomott a kezébe és még egyet ígért neki, ha az őrmestert elhozza az Hotel du Parcba, mely ígéret hamarosan megszerezte Mr. Osborne-nak az őrmester megjelenését. Az előbbi katona eltávozott, és útközben találkozva néhány bajtársával, elmondta nekik, hogy Osborne kapitány apja megérkezett és milyen bőkezű úriember, és aztán együtt elmentek és vígan ittak és lakomáztak, míg tartott a két guinea-ből, mely a gyászoló öreg apa büszke erszényéből került ki.

Az őrmesterrel, aki szintén lábadozó volt, megjárta Waterloot és Quatre Bras-t, amiként ezer meg ezer honfitársa abban az időben. Az őrmestert maga mellé ültette kocsijába és vezetése alatt bejárta mindkét csatateret. Látta az országúton a helyet, ahol az ezred 16-án akcióba lépett és a lejtőt, melyen lekergették a visszavonuló belgákat üldöző francia lovasságot. Ott történt, hogy a vitéz kapitány levágta a francia tisztet, ki, miután a zászlóőrmestereket lelőtték, a fiatal zászlóstól el akarta ragadni a zászlót. Másnap ezen az úton vonultak vissza, és itt volt a töltés, mely mellett az ezred tizenhetedikén éjjel az esőben táborozott. Arrább ott volt az állás, melyet egész napon át tartottak, hol négyszöget formálva az ellenséges lovasság támadásának feltartóztatására, hol meg a töltés mögé lebukva a franciák dühös ágyúzása elől. És ennél a földhorpadásnál történt, hogy mikor az ellenség végső rohamának összeomlása után, az egész angol hadvonal parancsot kapott az előnyomulásra, a kapitány, ahogy hurrázva és kardját csóválva lefelé rohant a dombról, lövést kapott és holtan esett össze. – Dobbin őrnagy vitte vissza a kapitány holttestét Brüsszelbe – mondta az őrmester halk hangon –, ott temettette el, mint tudni tetszik. – Mialatt az őrmester ezt elmondta, parasztok és ereklyevadászok kiabálva tolongtak körülöttük, mindenféle harci emléket, kereszteket, vállrojtokat, törött vérteket és sasokat kínálgatva megvételre.

Osborne bőséges borravalót adott az őrmesternek, mikor elvált tőle, miután végigjárta fia végső szereplésének színhelyét. Sírját már látta. Nyomban, hogy Brüsszelbe érkezett, oda hajtatott. George holtteste a szép laekeni temetőben feküdt, közel a városhoz; egy ízben kiránduláson járt a temetőben és könnyedén odavetette, hogy itt szeretne nyugodni. És barátja ide fektette a fiatal tisztet, a sírkert egy beszenteletlen sarkába, melyet alacsony sövény választott el a templomoktól, tornyoktól és virág- meg bokortenyészetektől, amelyek alatt a katolikus halottak pihennek. Az öreg Osborne megaláztatásnak érezte, hogy fiát, egy angol úriembert, a híres angol hadsereg kapitányát nem tartották méltónak oly földbe temetni, melyben végre is csak külföldiek feküdtek. Melyikünk tudja megmondani, mennyi hiúság lappang legmelegebb érzéseinkben is, melyekkel mások iránt viseltetünk és mily önző a szeretetünk? Az öreg Osborne nem sokat töprengett érzéseinek vegyes mivoltán és hogy ösztönei és önzése miként hadakoztak egymással. Szilárdan meg volt győződve, hogy minden, amit tesz, helyes és mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja, és a darázs vagy a kígyó fullánkjához hasonlóan, gyűlölete felajzottan és mérget fecskendezve rontott neki mindennek, ami ellenállásfélének látszott. Büszke volt gyűlöletére, mint minden egyébre. Mindig igazoltnak érezni magát, mindig előre törtetni, sohasem kételkedni – nem ezek-e a nagy képességek, melyekkel a jelentéktelenség élére rúgtat a világnak?

Mikor a waterlooi látogatás után Mr. Osborne kocsija alkonyat felé közeledőben volt a város kapujához, találkoztak egy másik nyitott hintóval, melyben két hölgy meg egy úriember ült és amely mellett egy tiszt lovagolt. Osborne hátrahökkent, és az őrmester, ki mellette ült, meglepett pillantást vetett reá, miközben kezét sapkájához értetve tisztelgett a tisztnek, ki gépiesen viszonozta a köszöntést. Amelia volt, a béna fiatal zászlóssal maga mellett, míg szemközt hűséges barátnője, Mrs. O’Dowd ült. Amelia volt, de mennyire más, mint az az üde és bájos leány, kit Osborne ismert. Arca fehér és keskeny volt. Szép barna haja kettéválasztva az özvegyi főkötő alatt – szegény gyermek! Tekintete mereven előre volt szegezve és a semmibe nézett. Ahogy a két kocsi keresztezte egymást, reámeredt Osborne arcára, de nem ismerte meg; az se őt, mígnem feltekintve megpillantotta a mellette lovagló Dobbint: most már tudta, hogy kicsoda. Gyűlölte. Nem is tudta, hogy mennyire, amíg most meg nem látta. Mikor a kocsi elhaladt, az őrmester felé fordult és reámeredt, bősz és kihívó tekintettel, amiért az önkéntelenül is reánézett és e tekintet mintha azt mondta volna: – Hogy mersz te reám nézni? Akasztófáravaló! Igenis, gyűlölöm. Ő tiporta le minden reményemet és büszkeségemet. – Szólj a gazembernek, hogy gyorsabban hajtson! – kiáltott reá káromkodva a bakon ülő inasra. Egy pillanattal utóbb patkó csattogása hallatszott a kövezett úton Osborne kocsija mögött, és Dobbin vágtatva közeledett. Gondolatai másutt jártak, mikor a két kocsi találkozott és csak már odább eszmélt rá, hogy Osborne haladt el mellette. Megfordult, hogy lássa, apósának megpillantása tett-e valami hatást Ameliára, de a szegény teremtés nem tudta, kivel találkoztak. Erre Dobbin, ki naponta el szokta kísérni sétakocsikázásán, elővette óráját és valami kötelezettségre hivatkozva, mely most jutott eszébe, ellovagolt. Amelia ezt se vette észre, csak ült, maga elé szegezett tekintettel, elnézve a lapos tájon, a távoli erdők felé, melyeken át George eltávozott.

– Mr. Osborne, Mr. Osborne! – kiáltott Dobbin, ahogy elérte a kocsit és nyújtotta a kezét. Osborne nem mozdult, hogy megfogja, hanem káromkodva újra rákiáltott a kocsisra, hogy hajtson.

Dobbin a kocsi ernyőjére tette a kezét. – Beszélni akarok önnel, sir – mondta. – Üzenetem van az ön számára.

– Attól a nőtől? – mondta Osborne vadul.

– Nem – felelte Dobbin. – Az ön fiától. – Osborne visszahanyatlott a kocsi sarkába, és Dobbin, engedve, hogy továbbhajtsanak, gyorsan mögöttük lovagolt, szót sem szólva, át a városon, mígnem elérkeztek Mr. Osborne szállójába. Dobbin követte őt lakosztályába. George gyakran volt e szobákban; ugyanazok voltak, amelyekben a Crawley házaspár lakott brüsszeli időzése alatt.

– Mit parancsol, Dobbin kapitány?… azaz bocsánat, Dobbin őrnagy, mert miután önnél előbbre való emberek meghaltak, ön lépett az örökükbe – mondta Mr. Osborne azon a szarkasztikus hangon, melyben néha tetszelgett magának.

– Csakugyan, előbbre való emberek haltak meg – felelt Dobbin. – Azok egyikéről akarok önnel beszélni.

– Csak röviden – szólt Osborne, elkáromkodva magát és fenyegetően nézve látogatójára.

– Mint a legmeghittebb barátja vagyok itt – folytatta az őrnagy –, és végrendeletének végrehajtója. Az ütközetbe indulás előtt bízta reám. Tudja ön, mily csekély vagyona maradt és mily szűkös viszonyok között van az özvegye?

– Nem ismerem az özvegyét – mondta Osborne. – Menjen vissza az apjához. – Azonban az úriember, kihez szavait intézte, el volt tökélve, hogy megőrzi a nyugalmát és a közbeszólásra ügyet se vetve, tovább beszélt.

– Van önnek tudomása Mrs. Osborne állapotáról? A csapás, mely reá lesújtott, megrendítette az életét és szinte az értelmét is. Nagyon kétséges, hogy felépül-e. Mindazonáltal egy esélye még maradt, és emiatt jöttem önhöz. Nemsokára anya lesz. Büntetni akarja ön az apa vétkét a gyermekben is? Vagy megbocsát a gyermeknek George kedvéért?

Osborne öndicséretből és átkozódásból összeszőtt rapszódiába tört ki. Amazzal önmagát mentegette saját lelkiismerete előtt a viselkedéséért, emezzel George engedetlenséget túlozta. Nincs apa egész Angliában, ki nagylelkűbben viselkedett fiával szemben, ki elvetemülten fellázadt ellene. Úgy halt meg, hogy be se ismerte a hibáját. Hát csak viselje kötelességszegésének és ostobaságának következményeit. Ami őt, Mr. Osborne-t illeti, hű a szavához. Megesküdött, hogy soha szóba nem áll azzal a nővel és nem ismeri el fia feleségének. – Ezt megmondhatja neki – fejezte be káromkodva –, és hogy emellett kitartok végső leheletemig.

Erről a részről tehát nem volt remény. Az özvegynek csekély kis évdíjából kell élnie, meg abból, amit Jostól kaphat. – Megmondhatnám neki, de meg se hallaná – gondolta Dobbin szomorúan. Mert a katasztrófa óta a szegény teremtés nem volt ura gondolatainak, és kábultan fájdalmának súlya alatt, jó és rossz egyaránt közömbös volt előtte.

És így volt még a barátsággal és a jósággal is. Panasztalanul fogadta mind a kettőt és utána ismét visszaesett bánatába.

Gondoljuk, hogy a fentebbi beszélgetés óta vagy egy év telt el szegény Ameliánk életéből. Ez idő első részét oly mély és megrendítő szomorúságban töltötte, hogy nekünk, kik meglestük és leírtuk ez alélt és gyengéd szív egynémely dobbanását, a háttérbe kell vonulnunk a kegyetlen fájdalom elől, melytől vérét hullatja. Halkan lépjetek e szegény elcsigázott lélek boldogtalan fekhelye körül. Csendesen csukjátok be ajtaját a sötét szobának, melyben szenved, mint ahogy a derék emberek tették, kik szenvedésének első hónapjaiban ápolták és el nem hagyták, mígnem az ég vigasztalást küldött neki. Eljött a nap – szinte rémült gyönyör és csodálkozás napja –, mikor a szegény elözvegyült teremtés gyermeket szorított a mellére, gyermeket, ki az eltávozott George szemeivel nézett, kisfiút, ki oly szép volt, mint egy kerub. Milyen csoda volt hallani első sikítását! Hogy nevetett és sírt felette Amelia – szerelem, remény, imádság hogy ébredt fel újra keblében, mikor a csecsemőt magához szoríthatta. Meg volt mentve. Az orvosok, kik kezelték és féltették életét és értelmét, aggódóan várták ezt a válságot, mielőtt kimondhatják, hogy az is meg ez is biztonságban van. És azoknak, kik állandóan körülötte voltak, látni, hogy szeme ismét gyengéden sugárzik reájuk, megérte a hónapokon át tartott kétséget és rettegést, melyet elviseltek.

Dobbin barátunk egyike volt ezeknek. Ameliát ő vitte vissza Angliába és anyjának házába, mikor Mrs. O’Dowd, szigorú behívót kapván ezredesétől, kénytelen volt megválni betegétől. Mindenkinek, akiben van érzék a humor iránt, élvezete telt volna benne, ha látja Dobbint karjaiban tartani a gyermeket és hallja Amelia diadalmas nevetését, ahogy le nem veszi róla a szemét. Dobbin keresztapja lett a gyermeknek és nagy leleményességet fejtett ki serlegek, kanalak, tálacskák meg korall nyakláncok vásárlásában e kis keresztény számára.

Hogy dajkálta az anyja, hogy öltöztette és mennyire csak neki élt; elzavart mellőle minden dajkát és alig engedte, hogy kívüle valaki más is hozzáérjen; meg volt győződve, a legnagyobb kitüntetés, melyben a keresztapa, Dobbin őrnagy részesülhet, az, ha alkalmilag megengedi az őrnagynak, hogy karjaiban ringathassa. A gyermek volt mindene. Egész léte egyetlen anyai csók. Szeretettel és imádattal vette körül a gyenge és öntudatlan kis lényt. Az élete volt, amit kebléből a csecsemőnek nyújtott. Éjszakákon és ha egyedül volt, rejtetten és hevesen elöntötte az anyai szeretet elragadtatása, melyet Isten csodás gondoskodása juttatott a női ösztönnek – oly gyönyör, mely sokkal felette és alatta áll az értelemnek, szépséges vak odaadás, aminőt csak a nők szíve ismer. Dobbin tűnődhetett Amelia viselkedésén és figyelhette a szívét, és ha szerelme megsejtetett vele szinte minden érzést, mely azt hevítette, sajnos végzetes tisztasággal látta azt is, hogy számára nincs benne hely. És csendesen és tudva viselte a sorsát, megelégedve vele, hogy viselheti.

Azt tartom, Amelia apja és anyja átláttak az őrnagy szándékán és nem voltak ellene, hogy bátorítsák. Dobbin ugyanis naponta ellátogatott hozzájuk és órákat töltött velük vagy Ameliával vagy a derék házigazdával, Mr. Clapp és családja társaságában. Mindenféle ürüggyel ajándékokat hozott mindenkinek és majdnem mindennap, és a házigazda kislánya, ki meglehetősen kedvence volt Ameliának, csak Cukros őrnagynak nevezte. Rendszerint ez a kislány látta el az udvarmesternői teendőket az őrnagy bebocsáttatásánál Mrs. Osborne-hoz, és ugyancsak nevetett, mikor egy napon Cukros őrnagy cabriolet-je megérkezett Fulhambe és az hintalovat, dobot, trombitát és egyéb katonás játékszereket szedett ki belőle a kis George számára, ki alig volt hat hónapos és akinek e holmik teljesen idő előttiek voltak.

A gyermek aludt. – Pszt! – szólt Amelia talán bosszankodva is az őrnagy csizmáinak nyikorgása miatt és kezét nyújtotta, elmosolyodva, mert Dobbin nem foghatta meg, amíg meg nem szabadult játékszerrakományától. – Eredj le, kis Mary – mondta aztán a kisleánynak – beszélni szeretnék Mrs. Osborne-nal. – Amelia kissé csodálkozva nézett fel reá és a gyermeket letette az ágyra.

– Búcsúzni jöttem, Amelia – mondta az őrnagy, gyengéden megfogva a keskeny kis fehér kezet.

– Búcsúzni? Hova megy? – kérdezte mosolyogva.

– Leveleit küldje az ügynökömhöz – felelt Dobbin – az majd továbbítja. Mert fog írni, ugye? Jó sokáig távol leszek.

– Majd írok Georgyról – mondta Amelia. – Kedves William, milyen jó volt ön hozzá és hozzám. Nézzen csak ide. Nem olyan, mint egy angyal?

A gyermek kis rózsaszín keze gépiesen összecsukódott a derék őrnagy ujjai körül és Amelia sugárzó anyai boldogsággal nézett fel reá. A legkegyetlenebb tekintet se sebezhette volna jobban, mint a reménytelen nyájasság e felvillanása. Fölébe hajolt az anyának és gyermekének. Egy pillanatig képtelen volt szólni. És csak minden erejének összeszedésével tudta reákényszeríteni magát, hogy Isten áldjon-t mondjon. – Isten áldja – mondta Amelia és odatartotta az arcát és megcsókolta.

– Pszt! Ne ébressze fel Georgyt! – tette hozzá, ahogy William Dobbin súlyos léptekkel az ajtó felé tartott. Nem is hallotta a kocsikerekek zörgését, amikor elhajtatott; a gyermeket nézte, ki mosolygott álmában.

II. FEJEZET

HOGY LEHET ÉVI SEMMI JÖVEDELEMBŐL JÓL ÉLNI?

Azt hiszem, nincs a Hiúság vásárán oly hanyag ember, ki néha nem gondolna ismerőseinek világi ügyeire, se oly roppant könyörületes lélek, ki ne csodálkozna, hogy Jones szomszédja vagy Smith szomszédja győzi a kiadásait. Minden tiszteletem mellett is, mellyel a család iránt viseltetem (mert évente kétszer-háromszor náluk ebédelek), be kell vallanom, hogy Jenkinsék megjelenése a parkban, az óriás inassal a nagy batárban, holtom napjáig érthetetlen és rejtelmes marad előttem. Mert bár tudom, hogy a kocsit csak bérlik és az egész cselédség napibért kap, mégis e három ember és a kocsi évente legalábbis hatszáz fontba kerül – és aztán ott vannak a fényes ebédek, a két fiú Etonban, a nevelőnő és a házhoz járó mesterek a leányoknak, a külföldi utazás vagy Eastbourne-ben vagy Worthingban való időzés ősszel és az évenkénti bál, melyre Guntertől rendelik a vacsorát (aki, mellesleg mondva, a legtöbb elsőrendű ebédet is szállítja, melyet J. rendez, amiként ezt nagyon jól tudom, lévén, hogy egyszer én is ott voltam egy üresen maradt helyen, amikor is rögtön láttam, hogy ezek a lakomák sokkal különbek, mint a rendes vendégségek, melyekre J. szerényebb fajtájú ismerősei kapnak meghívót) – mondom, ki az, aki, legyen bár a legjobb indulatú ember is a világon, nem kérdi csodálkozva, miként sikerül ez Jenkinséknek? Hogy ki az a Jenkins? Mindnyájan tudjuk. Főbiztos a Zsinór- és Pecsétviasz-hivatalban, 1200 font évi fizetéssel. Talán a feleségének van magánvagyona? Ugyan! Miss Flintnek, aki egy buckinghamshire-i kis földbirtokos tizenegy gyermeke közül az egyik? Minden, amit családjától kap, egy pulyka karácsonykor, amiért cserébe két vagy három nővérét kell vendégül látnia az utószezonra és szállást meg ellátást ad fivéreinek, ha Londonba jönnek. Hogy osztja be Jenkins a fizetését? És összes barátaival együtt én is kérdem, miként lehetséges, hogy már rég be nem zárták és hogy a múlt évben visszajöhetett (mint ahogy mindenek meglepetésére visszajött) Boulogne-ból?

Az „én" itt általában a világot jelenti, a mindegyik tisztelt olvasó magánkörében megtalálható Csípősynét, ki egész csomó ismerős családra tud reámutatni, melyről senki se tudja, miből él. Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy mindnyájan sok pohár bort ittunk, koccintgatva a vendégszerető házigazdával, miközben azt kérdeztük magunkban, mi a csodából fizeti?

Vagy három-négy évvel a párizsi időzés után, mikor Rawdon Crawley és felesége igen kicsi, de kényelmes házban laktak a May Fairen, a Curzon Streetben, a sok barát között, kik eljártak hozzájuk ebédelni, alig volt egy is, aki reájuk vonatkoztatva ne vetette volna fel a fenti kérdést. A regényíró, mint már mondtuk, tud mindent, és mert abban a helyzetben vagyok, hogy felvilágosíthatom a közönséget, miként élt meg Crawley és felesége minden jövedelem nélkül, legyen szabad megkérnem a hírlapokat, melyek a különböző mostanában megjelent folytatásos művekből egyes részleteket le szoktak közölni, hogy a következő pontos előadást és számvetést, melynek, mint aki felderítettem (és költségem is volt reá), engem illet a haszna, ne nyomassák le. – Fiam – mondanám, ha az Ég gyermekkel megáldott volna –, ha szorgosan utánajársz és állandó érintkezésben vagy vele, megtudhatod, hogyan él meg valaki évi semmi jövedelemből. De a legjobb, ha nem vagy bizalmas viszonyban az efféle úriemberekkel és másodkézből fogadod el a számadatokat, mint ahogy a logaritmusokkal teszed, mert ha magad akarod elvégezni a kiszámítást, hidd el, jelentékeny pénzedbe fog kerülni.

Évi semmiből tehát, és vagy két-három éven át, melyről csak nagyon rövid tudósítást adhatunk, Crawley és felesége igen boldogan és kényelmesen éltek Párizsban. Ebben az időszakban történt, hogy otthagyta a gárdaezredet és eladta tiszti kinevezését. Mikor most újra találkozunk vele, katonai pályafutásának már csak bajusza és névjegyén az ezredesi cím a maradványa.

Említettük, hogy Rebecca Párizsba való megérkezése után hamarosan nagyon fényes és vezető helyet foglalt el a párizsi társaságban, és a restaurált francia nemesség egynéhány legelőkelőbb házában is szívesen látták. A Párizsban levő angol urak szintén hódoltak neki, nagy bosszúságára feleségeiknek, kik ki nem állhatták ezt a felkapaszkodott nőszemélyt. Néhány hónapon át a Faubourg St. Germain szalonjai, melyekben biztosítva volt a helye, és az új udvar fénye, ahol nagyon kitüntetően fogadták, gyönyörködtették, talán kissé meg is mámorosították Mrs. Crawley-t, aki a felmagasztalás e korszakában hajlandó volt lenézni azokat az embereket – többnyire derék fiatal katonatisztek –, kik férje fő társaságát alkották.

Az ezredes azonban rosszkedvűen ásítozott a hercegnők és az udvar előkelő hölgyei között. Az öreg nők, kik écarté-t játszottak, oly lármát csaptak egy ötfrankosért, hogy Crawley ezredesnek nem volt érdemes leülni a kártyaasztalhoz. Társalgásuk elmésségét nem méltányolhatta, lévén hogy nem ismerte a nyelvüket. És ugyan mit nyer vele a felesége – hajtogatta –, hogy minden este egész sor hercegnő előtt hajbókol? Csakhamar hagyta, hogy Rebecca egyedül járjon e társaságba, ő pedig visszatért a saját egyszerű időtöltéseihez és szórakozásaihoz a maga választotta kellemes barátok közé.

Igazság szerint, ha azt mondjuk, hogy valamely úriember semmiből úri módon él, a „semmi" szót valami ismeretlennek a megjelölésére használjuk; egyszerűen azt mondjuk vele, hogy nem tudjuk, a kérdéses úriember miből fedezi életmódjának költségeit. Nos, barátunknak, az ezredesnek nagy tehetsége volt mindenféle szerencsejátékra, és miután állandóan gyakorolta magát a kártyázásban, a kockavetésben vagy a biliárdozásban, természetesen feltehető, hogy e műveletekben sokkal nagyobb ügyességre tett szert, mint amilyennel azok dicsekedhetnek, kik csak alkalmilag foglalkoznak velök. Jól kezelni a dákót a biliárdozásban, ugyanolyan dolog, mint jól bánni a rajzónnal, a fuvolával vagy a vítőrrel – előszörre e szerszámok egyikének se ura az ember, hanem csak bizonyos természeti képességhez csatlakozó gyakorlattal és kitartással válik azzá. Nos, Crawley fényes műkedvelőből tökéletes mesterré lett a biliárdozásban. Miként a nagy hadvezérnél szokott lenni, a veszedelem csak növelte lángelméjét, és mikor a szerencse az egész játék alatt hátat fordított neki és mindenki ellene fogadott, hallatlan ügyességgel és vakmerőséggel néhány csodás lökést tett, mely megfordította a helyzetet és végül is az övé lett a győzelem, nagy csodálkozására mindenkinek – azazhogy: mindenkinek, aki nem ismerte játékmódját. Akik azonban már többször látták, nagyon meggondolták, hogy megkockáztassák-e pénzüket egy ily hirtelen felülkerekedő, ragyogó és legázoló ügyességű emberrel szemben.

Hasonlóan ügyes volt a kártyában is, mert bár az est elején állandóan vesztett és oly gondatlanul és ügyetlenül játszott, hogy az újonnan jöttek gyakran hajlandók voltak kicsinylően vélekedni tehetségéről, megfigyelték, hogy amikor komolyra fordult a dolog és a megismétlődő kis veszteségek óvatosságra bírták, Crawley játéka egészen megváltozott, és körülbelül biztos volt, hogy mielőtt az éjszaka véget ér, alaposan megveri ellenfelét. Aminthogy csakugyan, vajmi kevés ember mondhatta el, hogy nyert tőle.

Sikerei annyiszor ismétlődtek, hogy nem csoda, ha az irigyek és a megvertek néha bizonyos keserűséggel beszéltek róluk. És amiként a franciák azt mondják Wellington hercegről, ki sohasem szenvedett vereséget, hogy csak a szerencsés véletlenek csodálatos sorozata folytán válhatott mindig győztessé, de még így is elismerik, hogy Waterloonál csalással nyerte meg a végső nagy játszmát, ugyanúgy az angliai hadiszállásokon is célozgattak reá, hogy valami hamisságnak kell lenni a dologban, amiért Crawley ezredes állandóan nyer.

Bár abban az időben Frascati és a Salon nyitva volt Párizsban, a játékdüh annyira elharapódzott, hogy a nyilvános játéktermek nem voltak elegendők az általános buzgóságnak, és a játék csakúgy folyt a magánházakban is, mintha nem is volnának nyilvános intézmények e szenvedély kielégítésére. Crawley-ék elragadó kis esti réunion-jain rendszerint szintén hódoltak e végzetes szórakozásnak – nagy bosszúságára a kis Mrs. Crawley-nak. A legmélyebb sajnálkozással szokott beszélni férje kockázószenvedélyéről; mindenkinek panaszkodott miatta, ki ellátogatott hozzájuk. Könyörgött a fiatalembereknek, hogy soha, soha kezökbe ne vegyék a kockavetőt, és mikor a fiatal Green, ki a lövészeknél szolgált, igen jelentékeny összeg pénzt vesztett, Rebecca az egész éjszakát, ahogy a cseléd a szerencsétlen fiatalembernek elmondta, könnyek között töltötte, sőt térdre is borult és úgy esdekelt férjének, hogy engedje el az adósságot és dobja tűzbe a kötelezvényt. De hogy tehette volna? Ő is éppen ugyanannyit vesztett a huszárezredbeli Blackstone-nal és a hannoveri lovasságnál szolgáló gróf Punterrel szemben. Méltányos haladékot kaphat Green. De fizetni? Hát persze hogy fizetni kell neki. Elégetni a kötelezvényt – az gyerekbeszéd.

Más tisztek, főként fiatalok – mert a fiatal fiúk tolongtak Mrs. Crawley körül – hosszú képpel jöttek el estélyeiről, miután több-kevesebb pénzt vesztettek végzetes kártyaasztalánál. Háza kezdett rossz hírbe jutni. Akik már megjárták, óvták a kevésbé tapasztaltakat a veszedelemtől. O’Dowd ezredes, a Párizst megszállva tartó ezredek egyikének, az …-esnek parancsnoka óva intette Spooney hadnagyot ettől a társaságtól. A gyalogsági ezredes meg a felesége hangos és heves összetűzésbe is keveredtek, mikor a Café de Paris-ban ebédeltek, Crawley ezredessel és Mrs. Crawley-val, kik szintén ott étkeztek. A hölgyek mindkét részről egymásnak támadtak. Mrs. O’Dowd ujjaival arcul legyintette Mrs. Crawley-t és a férjéről azt mondta, hogy „semmivel se különb a szélhámosnál. Crawley ezredes párbajra hívta O’Dowd, Bath-keresztes ezredest. A főparancsnok, hallván az összeveszésről, elhívatta Crawley ezredest, ki már készítette ugyanazokat a pisztolyokat, „melyekkel Marker kapitányt agyonlőtte, és oly beszélgetést folytatott vele, hogy nem lett párbaj. Ha Rebecca térden állva nem könyörög Tufto tábornoknak, az urát visszaküldték volna Angliába, és Crawley ezredes néhány hétig csak civilekkel játszott.

Azonban Rawdon kétségtelen ügyessége és állandó szerencséje mellett is Rebecca, tekintetbe véve e dolgokat, belátta, hogy helyzetük merőben bizonytalan, és hogy, bár alig fizettek valakinek is, kis tőkéjük egyszer csak nullára apad. – A játék, drágám – szokta mondani –, jó, hogy az ember kiegészítse vele a jövedelmet, de magában nem jövedelem. Előbb-utóbb az emberek beleunhatnak a játékba, és akkor mit csinálunk? – Rawdon elismerte véleményének igazságát, és az igazat megvallva, már vette is észre, hogy, miután néhányszor részt vettek kis vacsorán stb., az urak csakugyan untak vele játszani, és Rebecca bájai ellenére is nem nagyon siettek megjelenni nála.

Bármily könnyű és kellemes volt is az életük Párizsban, az csak tétlen mulatozás és kellemes időpazarlás volt, és Rebecca belátta, hogy Rawdon dolgát otthon kell előbbre vinnie. Állást vagy hivatalt kell neki szereznie otthon vagy a gyarmatokban, és elhatározta, hogy mihelyt szabad az út, visszamennek Angliába. Evégből először is reábírta Crawley-t, hogy adja el gárdatiszti helyét és tetesse magát félzsoldra. Hadsegédi beosztása Tufto tábornok mellett már előzően megszűnt. Rebecca mindenfelé kinevette a tábornokot, parókáját (melyet Párizsba jövetele óta viselt), fűzőjét, hamis fogait, önhittségét, mellyel kiváló nőhódítónak tartotta magát és képtelen hiúságát, hogy azt képzelte, minden hölgy, akihez közeledett, szerelmes beléje. Ez időben Mrs. Brent, Mr. Brent hadbiztos sűrű szemöldökű felesége volt a hölgy, akire a tábornok átszállította figyelmességét – csokrait, vendéglői ebédeit, operai páholyait és ékszerajándékait. A szegény Mrs. Tufto most se volt boldogabb, mint azelőtt, leányával magányosan kellett töltenie a hosszú estéket, tudva, hogy tábornoka beillatosítva és kigöndörítve ment el, hogy ott álljon Mrs. Brent széke mögött a színházban. Beckynek ugyan egy tucat bámulója is volt helyette és elmésségével darabokra téphette vetélytársnőjét. De, mint már mondtuk, beleunt ebbe a henye társasági életbe: az operai páholyokba meg a vendéglői ebédekbe; virágcsokrokat nem lehetett eltenni ennivalónak a jövendő esztendőkre, és csecsebecsékből, csipkés zsebkendőkből és zergebőr kesztyűkből nem fog majd megélhetni. Érezte az élvezetek léhaságát, és kézzelfoghatóbb javak után áhítozott.

Így álltak a dolgok, mikor jött egy hír, melyet közöltek az ezredes nagyszámú hitelezőivel és amely nagy örömet keltett köztük. Miss Crawley, a gazdag nagynéni, kitől Crawley ezredes óriási örökséget várt, haldoklott; az ezredesnek betegágyához kellett sietnie. Mrs. Crawley és gyermeke itt maradnak, amíg nem hívja őket. Ő maga útra kelt Calais-ba, és miután épségben eljutott e helyre, azt lehetett volna hinni, hogy átkelt Doverbe. Ehelyett azonban beült a dunkerque-i gyorskocsiba és onnan továbbutazott Brüsszelbe, amely hely inkább kedvére való volt. Londonban ugyanis még több adóssága volt, mint Párizsban, és a csendes kis belga várost előnyben részesítette a két lármás fővárossal szemben.

Nagynénje meghalt. Mrs. Crawley a legsötétebb gyászruhát rendelte meg magának és a kis Rawdonnak. Az ezredes az örökség ügyeinek elrendezésével volt elfoglalva. A kis földszinti lakás helyett, melyben eddig voltak, most már felköltözhetnek az első emeletre. Mrs. Crawley és a tulajdonos között megbeszélés volt az új függönyök, kis barátságos birkózás a szőnyegek miatt, mígnem végül minden el volt rendezve, kivéve a számlát. Rebecca a tulajdonos egyik kocsiján utazott el; magával vitte francia bonne-ját, a gyermek ott ült mellette, a kitűnő szállótulajdonos meg a felesége pedig a kapuban állva mosolyogtak búcsút neki. Tufto tábornok dühös volt, mikor hallotta, hogy elment, Mrs. Brent meg dühös volt őreá, mert dühös volt; Spooney hadnagynak vérzett a szíve, a tulajdonos viszont rendbe hozatta a legszebb lakosztályt, hogy készen legyen, mire az elbájoló kis asszony és férje visszatér. A legnagyobb gonddal zárta el a ládákat, melyek ottmaradtak. Madame Crawley nagyon a figyelmébe ajánlotta azokat. Mikor azonban később felnyitották a ládákat, tartalmuk nem bizonyult valami különösen értékesnek.

Mielőtt azonban férjéhez a belga fővárosba utazott volna, Mrs. Crawley kirándulást tett Angliába, kisfiát a kontinensen hagyva, a francia cselédleány gondjaiban.

A válás Rebecca és a kis Rawdon között egyik félnek se okozott sok fájdalmat. Az igazat megvallva, Rebecca születése óta nem sokat látta az ifjú úriembert. A francia anyák szeretetre méltó szokása szerint kiadta dajkaságba egy Párizs környékén levő faluba, ahol a kis Rawdon életének első hónapjait, nem boldogtalanul, nagyszámú facipős tejtestvér között töltötte. Apja sokszor átlovagolt hozzá, hogy megnézze, és az idősebb Rawdon atyai szíve dagadozott az örömtől, ha látta, amint rózsásan és piszkosan vígan ujjongott és boldogan cipókat gyúrt a sárból a kertész feleségének, dajkájának a felügyelete alatt.

Rebecca nem nagyon iparkodott, hogy meglátogassa fiát és örökösét. Egyszer tönkretette új, galambszínű kabátját. A gyermek is szívesebben fogadta dajkája cirógatásait, mint a mamáéit, és amikor végül el kellett hagynia e tenyeres-talpas dajkát, ki majdnem szülője volt, órákon át hangosan sírt. Csak anyjának az az ígérete vigasztalta meg, hogy másnap visszatérhet, aminthogy Rebecca magának a dajkának is, ki alkalmasint szintén fájlalta volna a válást, azt mondta, hogy a gyermeket rövidesen visszahozzák hozzá. A derék asszony aggódva várta is egy darabig a visszatérését.

Tényleg, barátainkról el lehet mondani, hogy első példányai közé tartoztak azoknak a vakmerő angol kalandoroknak, kik azután elözönlötték a kontinenst és végigszélhámoskodták Európa összes fővárosait. A boldog 1817–18-iki napokban a britek gazdasága és becsülete nagy tiszteletben állott. Akkor még, úgy hallottam, nem tanulták meg a jó vásárnak azt a szívós alkudozással való hajszolását, mely ma jellemzi őket. Európa nagyvárosai még nem nyíltak meg gazembereink vállalkozásainak. És míg ma alig van város Franciaországban vagy Itáliában, ahol ne lehetne látni néhány nemes honfitársunkat, aki azzal a boldog fennhéjázással és kihívó viselkedéssel, melyet mindenüvé magunkkal viszünk, becsapja a vendéglősöket, hiszékeny bankároknál fedezetlen utalványokat vált be, kocsigyártóktól elorozza kocsijaikat, aranyművesektől ékszereiket, meggondolatlan utasoktól kártyán a pénzüket – sőt ellop közkönyvtárakból könyveket is: harminc év előtt csak Milor Anglais-nak kellett lenni az embernek, ki saját kocsiján utazik, és a hitel nyitva állt előtte mindenütt, ahol akarta, és nem az úriemberek csaltak, hanem őket csalták meg. A Crawley-pár távozása után hetekbe tartott, míg a szálló tulajdonosa, melyben párizsi időzésük alatt laktak, reájött a veszteségre, melyet szenvedett; csak akkor tudta meg, mikor Madame Marabou, a divatárusnő már ismételten jelentkezett kis számlájával a Madame Crawley-nak szállított holmikért és Monsieur Didelot, a Palais Royal-beli Boule d’Orból fél tucatszor is tudakozódott, hogy az a charmante Miladi, ki órákat és láncokat vásárolt tőle, visszaérkezett-e? Tény, hogy az első hat hónap után még a szegény kertészné, ki Madame gyermekét dajkálta, se kapott semmit az emberi jóság tejéért, mellyel a falánk és egészséges kis Rawdont táplálta. Nem, még a dajkát se fizették meg – a Crawley-párnak nagyon is sok volt a dolga, semhogy az ily csip-csup adósság eszükbe juthatott volna. Ami pedig a szálló tulajdonosát illeti, élete egész hátralevő részén át heves átkozódással beszélt az angol nemzetről. Minden utastól megkérdezte, ismer-e egy bizonyos Lord Crawley ezredest… avec sa femme… une petite dame très spirituelle. – Ah! Monsieur – szokta hozzátenni – ils m’ont affreusement volé. – Az embernek elszomorodott a szíve, ha hallotta a lesújtott hangot, mellyel e katasztrófáról beszélt.

Rebeccának londoni útjával az volt a célja, hogy valami kiegyezést üssön nyélbe férje hitelezőinek seregével, és kilenc pennyt vagy egy shillinget kínálva fontonként, lehetővé tegye neki a visszatérést hazájába. Nem való