Kossuth fia

KRÚDY GYULA

KOSSUTH FIA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Kiadó, Budapest 1976

Korrektor: Nagy Katalin

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-760-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐHANG

MILYEN EMBER VOLT KOSSUTH FERENC?

Előkelő idegen, amikor átlépte a magyar határt: később húsz év múltával éppen olyan öreg magyar, amilyen az ő korában, a hetven esztendőn felüli magyarok között számosan akadnak a hazában, akik megélik a magas életkort.

Húsz év alatt, amelyet hazánkban töltött: elmúlt róla az a sajátos idegenszerűség, amely még a legjobb magyar embereken is megérzik, amikor hosszú külföldi tartózkodás után ismét átlépik a magyar határt. Nagy iskola a külföld, ahol talán minden másképpen van, mint Magyarországon. Más a szó, más a társadalmi modor, más a kedv, más a magaviselet.

Kossuth Ferenc még nem töltötte be a tizedik évét, amikor el kellett hagynia Magyarországot, egy fekete ruhás, lovagkalapú, uszályos ruhájú, fehér arcú szép asszonnyal, Ruttkayné Kossuth Lujzával menekülve egy dunai gőzhajón. Rejtőzködve, szívre szorított kézzel, visszafojtott hanggal, tiltakozva, magát másnak mutatva bujdosott a Kossuth-család az előre menekedett apa után. És ez a gyermekkori álruhácska együtt növekedett Kossuth Ferenccel ötvenhárom esztendős koráig. Mikor hazajött: úgy tűnt fel, hogy álruhában jött, amelyben elmenekült.

Halk, kevés szavú, európaiasan csendes magaviseletű, választékos úriember volt, mikor átlépte újra a magyar határt.

Lehetett akár francia, akár angol, akár orosz.

„Perfektül" beszéli az ország nyelvét, ahol üzleti teendője akad, vagy szórakozásból tartózkodik, mert a kényelemhez tartozik, hogy az ember mindenkivel megértethesse magát, akivel dolga van. Tapasztalt utazó lehetőleg előre elolvassa az utazási könyveket arról az országról, ahol hosszabb ideig tartózkodni akar.

Találkozhatunk vele akár az egyiptomi piramisoknál a turistáknak szolgáló teve nyergében, akár Rómában egy nemzetközi hotelban; Londonban vagy a párizsi expressz-vonaton, vagy egy amerikai Music Hall nézőterén. Figurája mindenhová beillett, mint egy nagyvilági előkelő úriemberé: akár üzleti ügyek lebonyolítása céljából, akár puszta szórakozásból utazik valódi hazájától távol. Sehol sem látjuk meg rajta magyar származását, nemzeti elhivatottságát, történelmi küldetését és a ritka magyar mitológiából való származását. Egy történelmi álom, aki álruhában járja a világot. Egy II. Rákóczi Ferenc, aki a maga korában gyékényes lengyel szekéren utazik, mint egy borkereskedő, aki a hegyaljai borait akarja eladni külföldön.

De főként egy ápolt, mindennapi fürdőjéhez, tisztasági rendszokásaihoz alkalmazkodó, étkezésében és érintkezésében válogatós úriember, aki előre tudja a hoteleket, ahol megszáll, utazási jegyei, bőröndjei, útlevelei rendben vannak akár a vámőrök, akár a hajóbiztosok előtt; inkább melankolikus, mint vidor; kicsit bágyadt, kicsit életunt, aki már sok mindent látott az életben, meglepetésekre, szenzációkra, életfordulatokra nemigen számít…Sőt, elkerüli a nagyobb emóciókat, amint Madridban is akadnak olyan idegenek, akik nem a bikaviadalra vitetik nyomban magukat, hanem előbb csendes, körültekintő sétát tesznek a városban.

Az öltözködése is külföldi a pesti férfidivathoz mérve. Kényelmes öltönyök, amelyek nem mindig a legutolsó divathoz, hanem inkább a komócióhoz igazodnak. Cipőjéről a szakértő szem messziről észrevette, hogy készen vásárolta valamely olasz bazárban. Nyakkendője mindig egyszínű, elegáns. Antik melltű van a nyakkendőjébe tűzve, és kézelői (mandzsettái) szűkek, mint egy mérnöké, akinek szüksége van kezére. Egyébként az egész öltözködése a hízásban levő ötvenesztendős férfi kényelméhez igazodik, nadrágjai, kabátjai bővek, zsebkendői nagyok, fehérek és puhák, hogy meghűlés ellen a torokra is lehet kötni őket. Szerencsehozó zsuzsuk látszanak vékony óraláncán.

Hangja a hurutos hangok közül való, amelyeken mindig észrevenni a hangszalagok érzékenységét; amelyek nyomban megéreznek minden légváltozást. Fáradt, szinte pátosz nélküli hang ez, amikor először megszólal Magyarországon, mintha eddig nem találta volna meg a szónoki tempót. Egy úriember hangja, aki moduláció nélkül beszél szállodai portással vagy más, véletlenül jött ismerőssel. Nemigen érdemes erőlködni egyiknek a kedvéért sem.

Még nem ismerte azt a patetikus, úgynevezett „hazafias" hangot, amelyet ebben a korszakban pompásan tud minden vándorszínész, helyi vagy országos notabilitás, de céhmester, képviselőjelölt és valóságos képviselő is. Azt a nyilvánosság előtti közéleti hangot, amelyen úgy beszéltek Magyarországon a legkisebb falusi kaszinóban is, mintha mindig az egész országnak beszélnének. Hang, amely az 1867-i kiegyezés után élte fénykorát, amikor megint mindenkinek úgy lehetett beszélni az országban, ahogyan akart.

Kossuth Ferenc korántsem volt szónok, amikor atyja koporsója mögött visszatért hazájába, a halott védelme és a nemzet szeretetének védelme alatt, bízván Ferenc József „lovagiasságában", amelyben nem is kellett csalódnia.

Hallottam őt ebben az időben beszélni. Mondhatom, hogy csak a személye körüli nimbusz tette azt, hogy a jó szónokok hazájában, Magyarországon meghallgatták a legnagyobb magyar szónok fiát.

Akadozott, kereste a szavakat, mintha egy láthatatlan szótárban lapozgatna, amikor küzdött a kifejezésekkel, jelentőségekkel. Valahogy úgy érezte a hallgató, hogy bensejében valami idegen nyelvből kell lefordítania a magyar szavakat, mielőtt kimondaná őket. Pedig a lehetetlenséggel határos, hogy a legnagyobb magyar fia ne gondolkozott volna magyarul. És mégis úgy látszott, hogy nincs egészen tisztában a szavak értelmével, amikor beszél. Valahol, valamerre papirosra írták le azokat a szavakat, amelyeket élőszóval elmondott, betanult, kigondolt. Vagy talán nem is ő gondolta ki, hanem a környezetében valaki…(Az első környezetéhez tartozott többek között Pichler Győző pesti hírlapíró is. A rosszmájúak őt is gyanúsították azzal, hogy köze volna Kossuth Ferenc beszédeihez.)

…De mégis szent pillanat volt, amikor Kossuth fia megszólalt Magyarországon, az öregek örvendeztek, hogy megérhették ezt a napot, a fiatal lelkek felfogadták, hogy sohasem felejtik el szavait. Férfiak megölelték egymást. A nők sírva fakadtak. Kossuth fia itt volt a hazában, és hozzánk beszélt. Hallgasson el minden kritika és okoskodás. Mintha a magyarok istene küldötte volna követét a hazába, hogy fellobogjon minden szent lelkesedés. Hogy még egyszer ünnep legyen a világon.

Kossuth Ferenc külsejéhez tartozik a testi magassága. Az emlékezetek azt mondták, hogy valamivel magosabb termetű volt atyjánál, aki tudvalévőleg középtermetű, karcsú, magyar-fajta férfi volt. Ferencnek a vállassága, idősebb külseje, kövéressége is tette, hogy nagyobb testi terjedelműnek látszassák atyjánál, akire mint ifjúra emlékezett a magyar fantázia.

Kossuth Lajos legragyogóbb ifjúságában vonult be a magyarok mitológiájába a hazatérő Rákóczival és a csatában elesett Petőfi Sándorral együtt. Ők azok, akik tulajdonképpen sohasem öregednek meg a magyarok képzeletében. Kossuth Lajosról csak messziről tudtuk, hogy megöregedett külföldön, de színről színre kevesen látták őt a zarándokok.

Ferenc fia ellenben itt járt-kelt közöttünk, és mindenki szemügyre vehette, és véleményt alkothatott róla.

Kossuth Ferencnek nem volt szakálla, holott egy igazi Kossuthot, de még egy példás hazafit odáig: az állon és nyakon levő Kossuth-szakáll nélkül el sem képzelhettünk. Mindennap megborotváltatta az arcát, amely ecetvirág színű volt, amelyet megcsípett az őszi dér: a jól táplálkozó, ötvenéves úriemberek arcszíne szokott lenni; amelyen nyomot hágy az élet, de a fűszeres konyha és jó táplálék is. Kicsit petyhüdtnek, álmatlannak, betegesnek látszott ez az arcszín, mint életük javát leélt úriembereké. (Olaszországban bányatűzbe került. Ez nyomot hagyott arcán.) A bajusza: kókadt, de természettől mégis valami formája van, mint a gyászjelentésen levő szomorúfűzfa hervadt lombjának. Gyászoló bajusz, mint az özvegyembereké, akik már nem is akarnak megházasodni ebben az életben. A szája két szélén valami göndörödést mutat ez a száműzött bajusz, amely vértanúk, bebörtönzött hazafiak arcán látható, akik fogadalmat tettek valahol valakinek, hogy többé nem pedrik ki a bajuszukat, hogy barikádokra vigyék a népet. Kossuth Ferenc özvegyember volt; illett hozzá ez a kínban csavarodott bajusz, amelyről némelyek, akik nem egyeztek a Kossuth-fiúval, azt mondták, hogy olyan, mint egy talján temetkezési tiszté.

De ha másforma bajusza lett volna Kossuth Ferencnek, akkor is akadtak volna olyanok, akiknek kifogásaik lettek volna. A messziségből úgy látszik, hogy mégiscsak ez a bajusz illett leginkább a hazatérő Kossuth-fiúhoz. Nem valami rablólovag-bajusz.

A szeme azonban olyan Kossuth Ferencnek, amely ellen senkinek sem lehetett kifogása.

Nagy szeme volt, mint a szarvasnak, könnyben úszott, történelmet fejezett ki; a Kossuth-legendákból való szem volt. – Örömet soha nem tudott kifejezni ez a szem, de annál inkább históriai bánatot. Őszi szeme egy őszi embernek, aki látszólag elkésett mindentől, ami az életben kedves és vidám. Csak egy Kossuth-fiúnak lehetett ilyen szeme! Lelkes, bánatos, szomorú, benne a dicső tizenkilencedik század képe, amikor a Kossuthok, a szabadsághősök igazgatták a világ sorját.

A homloka boltozatos volt, korán kopaszodott, körülötte a ritkás hajzat deresedett. Ha katolikus ember lett volna, több szentet is tudnék a szentek történetéből, akihez hasonlított a homloka. De protestáns ember volt, és ezért nem hasonlítható a szentekhez.

A feje általában nagyobb volt a szokásosnál, de azért mégsem volt feltűnő, hogy külön kellett volna kalapot csináltatnia, mint sok nagy fejű emberrel megesett honunkban. Egyik ismerőse azt írta róla, hogy több kölnivizet, pipereszappant, fogkrémet és általában toilette-szert használt, mint egy magyar emberhez illett. Hát erről bajos vitatkozni: mert a tisztálkodási hajlamot sohasem lehet senkinek bűnéül felróni. Már e sorok elején említettem, hogy külsejére nézve Kossuth Ferenc tökéletes európai ember volt, semmi szittyaság, semmi parasztság, de még sallang és cifraság se látszott rajta. Talán az volt a baj, hogy nem domborította eléggé magyarságát; mindenesetre több illúziót ébresztett volna, ha magyar nemzeti viseletben tér haza hazájába. De fekete zsakettban, magas tetejű cilinderben jött, díszmagyart csak miniszter korában kezdett viselni, amikor az jóformán kötelező volt. Ám hogy a tisztálkodásra, testápolásra, piperkőcségre többet adott volna a kelleténél: ezt csak az inasa tapasztalhatta volna. Különben is, aki Kossuth Ferencnek toilettírozását megrótta, Eötvös Károly volt, aki arról is nevezetes volt, hogy dunántúli ember lévén, sohasem fürdött meg a Balatonban, ahol annyi és annyi ezren fürödtek.

Lajos Tivadar úgy hasonlított Ferenchez, mintha ikertestvére lett volna.

ELSŐ KÖNYV

KOSSUTH NYOLCVANADIK SZÜLETÉSNAPJA

A művészek és írók látogatása

Kossuth lakása – A hölgyeké az elsőség – A magyarok kossuth elragadó volt – Apponyi – Vajon milyen most Pest? – A tiszaeszlári pör – Hölgyek, urak ...– A feltámadt szeged – Kossuth könyvtára – Estére! ... – A legszebbek a magyar nők – Az estélyen kossuthnál – Nászutasok is voltak a társaságban

A Kossuth-fiúk nem jöttek ismeretlenül haza Magyarországra. Temérdek ismerősük volt itt, akivel már atyjuk életében hol szimpátiát, hol barátságot váltottak.

Az öreg Kossuthot ugyanis szokás volt meglátogatni. Míg elég módos emberek éltek a hazában, akik nyaranta utazgatni szoktak, és a nyári utazás programjából alig hiányzott az olaszországi Turin város, benne a Via dei Mille 22. számú kétemeletes ház, ahol Kossuth Lajos családjával lakott.

De a kevésbé módos magyarok is a régi hazában addig takarékoskodtak, amíg összegyűlt egy olaszországi utazásra való útiköltség, és meglátogathatták a nagy száműzöttet, megismerkedtek házával, háza tájával.

Lelkes öreg magyarok nem akartak addig meghalni Magyarországon, amíg Kossuthot színről színre nem láthatják.

A legenda azt beszélte, hogy a turini remete házába szabad bemenete van minden jó szándékú magyar embernek.

Jöttek is a zarándokok. Különösen azokban az években (a múlt század nyolcvanas éveiben), amikor a hanyatló századdal Kossuth Lajos is öregedett, és ugyancsak nyolcvanadik éve felé közeledett.

Félő volt, hogy eleven testi alakjában nem sokáig láthatják őt „fiai, a magyarok. (Habár Kossuth mindig jó egészségnek örvendett, majdnem minden hónapban írt levelet valamely régi magyar vármegyéhez, amelyet rendszerint a megye alispánjához címzett, kezdvén szokás szerint ily megszólítással a levelet: „Különösen tisztelt alispán úr!Befejezvén ilyen formában: „Tisztelt alispán úrnak alázatos szolgája, K. L." A levelekben politikai nézeteit fejtegette, és az alispánok a leveleket a megyegyűléseken felolvasták. Legutoljára, nyolcvanadik születésnapja előtt: éppen Bereg vármegye ispánjának írt, és a levél teljes szellemi frissességéről tanúskodott.)

*

De a nyolcvanadik születésnap mégiscsak figyelmeztetés volt a magyarságnak, hogy siessen meglátogatni Kossuth Lajost, aki még nem látta, ugyanezért pár százan csatlakoztak a pesti Művészek és írók Körének ama mozgalmához, hogy meg kell látogatni Kossuthot mindazoknak, akik még őt nem látták.

Dolinay Gyula, ez a vállalkozó és ifjúsági lapszerkesztő volt a mozgalom megindítója. Felvidéki ember volt, igazán Dolináról került Pestre, volt benne elég üzleti szellem is, hogy a mozgalmat jó irányba terelje. Maga mellé vette társaknak Pulszky Ferencet{1}, az európai hírű tudóst, Urváry Lajost, a Pesti Napló szerkesztőjét, Hentaller Lajost{2}, a függetlenségi követet, és ezek vezették a magyarokat a különvonaton, amelyet megtöltöttek.

Igaz, hogy a zarándoklatnak tulajdonképpeni célja egy párizsi kirándulás volt, de a vasúti menetrendet úgy tudták kiválasztani, hogy a turini tartózkodás, a nagy száműzött meglátogatása is belepasszolt az utazási tervbe.

Turinban a Doguna Vecchria nevű vendégfogadót töltötték meg a magyarok, akik között volt bőven asszonyság is, mert eleinte azt hitték a nagy utazók, hogy az asszonyok csak kellemesítik az úti viszontagságokat, de később megszökdöstek az asszonyoktól az idegen városokban, különösen olyankor, mikor a vezetők valamely olyan látványosságot ígértek, amely nem hölgyeknek való. Párizsban majd bőven akad az ilyesmi, de Turinban még valamennyien együtt voltak asszonyok és férfiak, pláne mikor híre kelt, hogy asszonyt is találhatnak a Via dei Mille 22. alatt, Ruttkaynét, Kossuth Lajos testvérét.

Csoportosan sétáltak az utcákon és kifeszítették a mellüket, amikor az olaszok reájuk mutogatva, így szóltak:

– I nobili ungheresi…

Mert hiszen messziről meg lehetett őket ismerni, hogy magyarok, és Kossuth meglátogatására jöttek. És az olaszok mindig örültek az idegenforgalomnak, pláne ha Kossuth látogatására jöttek.

*

A Kossuth-fiúk, Ferenc és „ifjabb Lajos", mint abban az időben Kossuth Lajos Tódort maguk között nevezték a magyarok, az ablakból figyelték a ház felé tolongó zarándokokat, akinek fele se fért volna be a házba, mert Kossuthnak korántsem volt valami nagy lakása. Három szobája az emeleten, három szobája a földszinten. Hová teszik itt ezt a tengernyi látogatót?

Végre is „ifjabb Lajos (akiről azt írja úti jelentésében a zarándokok titkára, Szépfaludi Őrlősi Ferenc, hogy minden „tájszólás nélkül beszéli a magyar nyelvet ez a „karcsú, szimpatikus ifjú), végre is „ifjabb Lajos sietett a búcsújárók elé, és megismerkedvén atyja régi barátjával, Pulszky Ferenccel{3}: megállapodnak abban, hogy három csoportra osztják a zarándokokat, akik délelőtt 10 és 1 óra között látogathatják meg a nyolcvanéves Kossuthot, míg estére valamennyit egyszerre szívesen látják „valami kis frissítőre" a Via dei Mille 22. alá.

De hát kik tartozzanak az első csoporthoz, akik először láthassák „Kossuth apánkat"?

Nagy kérdés volt ez, amelyet a vezetők a maguk önkéntes lemondásával oldottak meg. Lemondott az első látogatás öröméről a fő vezető, Dolinay Gyula, ugyancsak a társaság másik vezére, Hentaller Lajos, de rokonait, Paulyékat, különösen Pauly Mariskát a maga helyére szerezte be az első látogatók közé. Sok aprehenzió, elégedetlenség múlott el az egyforma útiköltséget fizető zarándokok közül a megrostálás után, mikor éppen maguk a vezetők vállalkoztak arra, hogy darab időre lemondanak Kossuth Lajos láthatásáról.

– A hölgyeké az elsőbbség –  indítványozta „ifjabb Lajos", Ferenc bátyja bólintott hozzá az ablakból, és így valóban az első csoportba kerültek Hampelné Pulszky Polixéna, Pesty Frigyes történetíró leánya, Trux Hugó táblabíró felesége (aki Blahánétól hozott arcképet és üdvözletet Kossuthnak), a színésznők közül Nádayné, Maleczkyné, Odry Lehelné, továbbá Engesszer Mátyásné, dr. Báttaszéki Lajosné szerkesztő-feleség – de Pulszky Ferencet, aki a társaságból egyedül ismerte személyesen Kossuth Lajost, már csak a bemutatás ceremóniája miatt sem lehetett kihagyni.

Így aztán Pulszky Ferenc vezette fel a ház emeletére az urakkal is garnírozott hölgytársaságot, amikor megállván és felsorakoztatván maga mögött a társaságot, rámutatott a szoba közepén álló, fekete ruhás, hajadonfős, kék szemű öreg úrra:

– Kossuth! – mondván.

Majd megfordult, és a társaságra intett:

– A magyarok!

Ez volt a ceremónia, amelyhez nélkülözhetetlen volt Pulszky Ferenc

De azért mégiscsak alkalmat talált minden zarándok, hogy Kossuthtal beszélhessen, mert hiszen ez volt a fáradságos utazás célja.

Legelőször a harminchárom esztendeje nem látott Pulszky Ferenc borult Kossuth keblére, miközben Kossuth megkérdezte, hogyan utaztak.

– Nagyszerűen –  válaszolt lelkesen Pulszky. – Mégpedig Helfy Ignác barátunk mostohafiának előzékenységéből, aki senki más, mint Roger Jenő velencei állomásfőnök, s két vasúti kocsit csatolt a vonathoz a magyarok kényelmére.

Trux Hugóné eközben átnyújtotta Blaháné küldeményét, arcképét, amelyet hosszasan szemlélt „Kossuth apánk".

 Dobozi író könyveit hozta ajándékba, és e vers kíséretében adta át: „Mint tavaszkor harmat virág keblére, százszor annyi áldás szálljon a fejére."

Kiss György szobrász egy tinnyei fából faragott levélnehezékkel kedveskedett, amely egy harcoló honvédet ábrázolt. Székely József költő és volt honvédtiszt ugyancsak költeményeit hozta.

Legérdekesebb diskurzus volt, amelyet Báttaszékinéval folytatott Kossuth Lajos, amikor is a budapesti szobrokról tudakozódott. Az úrnő elmondta, hogy Petőfi, Deák, Eötvös, Széchenyi szobrai mellett hagytak még helyet valakinek, egy szoborra való helyet…

– Kár, hogy olyan mozdulatlan a Deák-szobor, mintha semmi élet se volna benne! –  jegyezte meg Kossuth. – Ami pedig az én szobromat illeti, az a válaszom: öregember vagyok már, minek?

Kimnach László festőművész ezután az ajtófélfának dőlve, titkon rajzolgatni kezdte a beszélgető Kossuthot, aki ugyan halkan, de folyamatosan és fáradhatatlanul diskurált hallgatóival, mintha nem nyolcvanesztendős születésnapját ünnepelné, hanem valamely réges-régit az elmúltak közül.

Barátságosan intett a vöröses Kimnachnak.

– Közelebb jöjjön, kedves öcsém. Nem vagyok mohamedán, hogy ne engedjem magam lerajzolni. Habár az arc mulandó.

*

Mindenkihez nyájas, mint a hölgyek egyértelműleg mondták: „elragadó" volt Kossuth Lajos ezen a napon, mintha egyik legszebb napját életének ünnepelné.

Szinte világított selymes fehér szakálla, és gyengéd, ősz fürtök borították feje búbját is, pedig legtöbbször kopasznak rajzolták. A szeme fénylett, kéken, mint az égboltozat. Hangja hozzáidomult a női társasághoz, amely körülvette. Erről az emberről el lehetett hinni, hogy minden nő szerelmes volt belé, aki valaha látta.

Fiai körülötte voltak, hogy ha atyjuk elfáradna: segítségére legyenek, de egyelőre még a nyolcvanéves Kossuth vitte a szót a társaságban.

Ferenc, „ez a szép, barna, magas ember, mint ebben az időben látták őt: szinte csak véletlenül jutott ahhoz, hogy valakivel a magyarok közül beszélhessen. Nem lehetett ott még az elsőszülött fiúnak se megszólalni, ahol Kossuth Lajos vitte a szót. „Ifj. Lajos már inkább talált elfoglaltságot. Az udvari, azaz a kertre nyíló szobába kísérte át az apjával már beszélt asszonyságokat, hogy az ott üldögélő Ruttkaynénak bemutassa őket. Ruttkayné körül lassan megtelt hölgykoszorúval a kerti szoba, amikor Kossuth Lajos azt kérdezte Szépfaludi úrtól (aki ekkor a Pesti Napló munkatársa volt, később levéltáros Máramarosszigeten):

– Hát mágnások, grófok, bárók vannak a kirándulók csokorjában?

Szépfaludinak mint „titkárnak" legjobban kellett ismerni a zarándoklat tagjait. Csendesen felelte:

– Mágnásaink nem jelentkeztek a társasutazásra.

– Ezt mindjárt gondolhattam volna, ha az én meglátogatásom is a programon szerepelt.

– Legtöbben azért jelentkeztek, hogy az Elnök úrnál tiszteletüket tehessék –  enyhített Szépfaludi.

Kossuth Lajos azonban csak mosolyogva nézett rá tovább is megértő, kék tekintetével, és néhány perc múlva magához intette Ferenc fiát.

– A mágnások még mindig tartják a haragot a nyolcvanéves Kossuthtal –  mond. –  Nem jöttek hozzám a mai napon sem.

(Mint Szépfaludi magában megjegyezte, Kossuth olyanformán mondta ezt fiának, mintha az lett volna célja, hogy Ferenc jegyezze meg mondanivalóját.)

Majd hangosan megszólalt Szépfaludi, hogy tudomása szerint az „írók és művészek társaságában", akik az utazást rendezik, mégiscsak van egy grófné, ez pedig nem más, mint Hadik grófné, de ő majd később szándékszik tiszteletét tenni.

– Előre örvendezek a grófné látogatásának, mert ebből azt látom, hogy odahaza már megenyhült a mágnások véleménye egy öregember iránt, aki voltaképpen nem foglalkozik mással, mint természettudományokkal, mert minden más csalékony, mint a politika, csak a természettudomány örök –  felelt Kossuth Lajos.

– Atyám, van nekünk Magyarországon egy ifjú arisztokrata barátunk, akiről nem szabad megfeledkeznünk, mikor arisztokráciáról beszélünk. Gróf Apponyi Albert{4} ő! – szólt most mély tisztelettel atyja szavai után Kossuth Ferenc.

– Igazad van, fiam. Apponyi gróf a magyar ifjúság reménye, akitől még nagy dolgokat várhatunk. Szeretném, ha tudomására adná szerkesztő úr nagybecsű lapjában, hogy mindig a legnagyobb barátsággal gondolunk én és fiaim Apponyi Albert grófra, és a nemzet jövőjét benne látom.

Szépfaludi itt Kossuth Lajos megnyugtatására feljegyezte Kossuth szavait, amelyeket közölt is híven a lapjához küldött úti levelében.

*

Kossuth Lajos ezután továbbfordult kis fekete gombokkal (sarkantyúval) ellátott cipőiben, amilyent a régi magyar urak viseltek pantallójukhoz. Ismét a kedvenc Pulszky Ferenchez fordult, akivel harminchárom év előtti dolgokról beszélgettek.

– Vajon milyen most Budapest? Vajon igazán olyan mozdulatlan a Deák-szobor ott a Duna-parton, amilyen mozdulatlan maga Deák volt? – vetette fel visszatérve egy témára, amely érdekelni látszotta.

– A Deák-szobor valóban az örök mozdulatlanság szimbóluma lehetne –  vélte a nagy orrú Pulszky Ferenc is. – A te szobrod, kormányzó úr, egészen más lesz. Már ki is terveztük néhányan ott a pesti városháza előtt, ahol a város kellős közepe van.

– A hozzám járó magyaroktól úgy hallom, hogy mostanában a Sugár út a város közepe. Azt mondják, hogy nincs szebb utca Európában. Turinban legalább nem találnak a magyarok hozzá hasonló utcát – jegyezte meg Kossuth. – Még Ferenc fiam is azt mondja, aki többször megfordult már Budapesten, hogy a legszebb város a kontinensen.{5}

– Nekünk: magyaroknak –  felelt mosolyogva Pulszky. – Talán fővárosunk szépsége is okozója annak, hogy mindenki vágyik vissza, aki benne valaha megfordult. Még a vidékre szakadt magyar nemzedék is legfőképpen arra törekszik, hogy visszatérhessen, letelepedhessen, tanyát verjen Budapesten. Emiatt a vidék elnéptelenedik.

– Magam is így látom a statisztikából. Budapestnek már csaknem négyszázezer lakosa van (1883-ban), amíg a hozzá nagyságban legközelebbi városnak alig hetvenezer. Ez nem jól van így. Legjobb volna az olasz példát követni, ahol legalább tizenöt egyforma nagyváros van – mond Kossuth Lajos.

– Nem kelhet versenyre Budapesttel egyetlen olasz város sem –  szólt most Kossuth Ferenc, amint atyja elhallgatott.

Günther Antallal, aki éppen az akkor folyó tiszaeszlári tárgyalást hagyta ott a nyíregyházi bíróság előtt, hogy az „írók és művészek" társasutazásán részt vehessen, a tiszaeszlári pörről beszélgetett Kossuth Lajos.{6}

– Én hites gyorsíró voltam a törvényszéki tárgyaláson, még kevesen tudják Magyarországon kellően a gyorsírást, ezért volt szükség rám –  mond Günther Antal (aki évek múlva igazságügyi miniszter lett Magyarországon).

Július közepe volt ekkor – 1883-ban, a tiszaeszlári vérvád tárgyalási napján, a nyíregyházi törvényszék előtt, e napokban éppen az orvosszakértőket hallgatja ki a bíróság Solymosi Eszter hullájára vonatkozólag – tehát ítéletről még szó sem lehet, de Kossuth jövőbe látó szeme már jósolja a dolgokat.

– A vádlottakat ebben az ügyben felmentik, de vajon vége lesz ezzel az agitációnak? Nem hinném; holott praktikus célja nincs a dolognak! – mondja Kossuth.

Pulszky Ferenc szólal meg ekkor.

– Lásd, mikor mi együtt éltünk harminchárom esztendő előtt: szó sem lehetett felekezeti gyűlölködésről. Egy katolikus pap és egy protestáns pap mindig egymás mellé állott.

– Adja isten, hogy mindig így legyen.

– Így is van –  folytatta Pulszky. – Lásd, minálunk a különböző felekezetek képviselői barátságban élnek egymással, és egyetértenek az irántad való tiszteletükben.

Kossuth Lajos elmerengett:

A vallási türelem ma is büszkeségét képezi a magyar fajnak!

*

Később Kossuth az őt körülvevő magyarok csoportjában észrevett egy fiatal hölgyet, aki áhítatos tekintettel nézte őt, Pulszky Ferenc nem tudta hirtelenében az ifjú hölgy nevét, de ott volt a lenge Őrlősi Ferenc, aki Szépfaludi név alatt nemcsak költeményeket, de nővilágbeli eseményekről is írt. Nyomban bemutatta az ifjú hölgyet, aki kezet csókolt Kossuthnak.

Spányi Irma dalénekesnő volt.

– Vajon rokona ön annak a Spányinak, aki a szabadságharcban előbb vitéz kapitány, később őrnagy volt?

– A leánya vagyok! – felelt az énekesnő. – Atyám még az élők sorában van, de a betegsége miatt nem kelhetett útra, mint szándéka volt.

– Kérem, adja át vitéz atyjának legmelegebb üdvözletemet! – mond Kossuth Lajos, és megsimogatta az ifjú hölgy rózsaszínű arcát, mire az ismét kezet csókolt Kossuthnak.

Ezután ifjabb Várady Gábor úr, ama Várady Gábor{7} képviselő fia kérte Pulszkyt, hogy őt Kossuthnak bemutassa.

Ifjabb Várady Gábor úr előadta, hogy Máramaros megyében kézirati másolatban jár kézről kézre egy levél, amelyet Kossuth állítólag egy Asztalos nevű úriemberhez intézett. Vajon így volna-e?

Kossuth elgondolkodott, és így felelt.

– Nem emlékszem, hogy Asztaloshoz valaha levelet intéztem volna.

Ifjabb Várady Gábor nagyon megköszönte a kormányzó felvilágosítását, mert ezzel Asztalos szerepe véget ért Máramarosban, ahonnan csak azért jött, hogy a levél hitelességéről meggyőződjön.

Alig ért véget