A fehér fakír

SZINI GYULA

A FEHÉR FAKÍR

Elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv a Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat

kiadása alapján készült

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-620-0

©Fapadoskonyv.hu Kft.

KI LÁTTA?

1. KI LÁTTA?

Ezerkilencszázhuszonöt januárjában több fővárosi és vidéki lapban feltűnő szövegű hirdetés jelent meg:

KI LÁTTA ÉVEK ÓTA ELTŰNT TESTVÉRBÁTYÁMAT, CSÁKY FERENC LEGUTÓBB BUDAPESTI LAKOST, AKIRŐL 1914. MÁJUS HÓNAPJA ÓTA NEM KAPOK ÉLETJELT. BÁTYÁM ELTŰNÉSE IDEJÉBEN MAGAS, KARCSÚ FIATALEMBER VOLT, HUSZONHAT ÉVES; HOSSZÚ, HÁTRAFÉSÜLT SZŐKE HAJÁT, VILÁGOS HOSSZÚ SZAKÁLLÁT, FELTŰNŐ NAGY KÉK SZEMÉT TÖBB TÁRSASÁGBAN ISMERTÉK, HÉT NYELVEN BESZÉL ÉS A TÁRSASÁGOKBAN NAGY HÉVVEL FEJTETTE KI FILOZÓFIAI NÉZETEIT. TEOZÓFUSNAK VALLOTTA MAGÁT. A NYOMRAVEZETŐNEK RENDKÍVÜL GAZDAG JUTALMAT ADOK. CÍMEM: CSÁKY ALBERIK, PÁRIZS, RUE DROUT 27. SZÁM.

Az emberek, akik az életben rohannak, villamoson vagy autón robognak, egy pillanatig – két megálló közt – furcsálkodva olvasták ezt a hirdetést, szemük elmerengett és maguk elé idézték azt a régi, tíz év előtti békeidőt, amikor még ilyen világosszőke hajú, világos szemű próféták járkáltak az utcán és hittek valami különösebb, talán jobb világ eljövetelében.

Az élet hatalmas zaja azonban elnyomta az emlékeket, az emberek eldobták az újságot és a hirdetés megint feledésbe merült. Csáky Ferenc, a teozófus ismét visszasüllyedt abba a homályba, amelybe tíz évvel ezelőtt süllyedt.

Elmúlt két hét is, amikor Csáky Alberik párizsi kereskedőnél jelentkezett egy honfitársa.

– Nagyon szegény ember vagyok – mondta ez a honfitárs, aki Horvát vagy Kovács, vagy más ilyen gyakori magyar nevet mondott –, és számot tartok arra a gazdag jutalomra, amelyet ön kitűzött. Én jól ismertem Csáky Ferenc urat, sokszor voltam vele budapesti társaságokban, akkor még én is Budapesten laktam… ezek az idők, hogy szétszórják az embereket! – és azt hiszem, én a helyes nyomra tudom vezetni önt. De, mondom, nagyon szegény ember vagyok, jelenleg állás nélkül és mielőtt egy szót szólnék, valamilyen akármilyen csekély előleget kérek.

– Bocsánat, én kereskedő vagyok – felelte Csáky Alberik –, vagy megéri az ön közölnivalója a gazdag jutalmat, akkor szó nélkül kifizetem, vagy nem éri meg, de akkor minek fizessek? Ellenben, ha egy kisebb összeggel segíthetek az ön pillanatnyi nyomorán, nagyon szívesen állok rendelkezésére mindentől függetlenül, mint ember és honfitársa.

Alberik átnyújtott a bús magyarnak egy kisebb összeget, amire ennek a Kovács vagy Nagy nevű embernek az arca felderült:

– Ez több, mint amennyire számítottam – mondta őszintén. – És most már megmondhatom önnek, hogy mit tudok a bátyjáról. Abban az időben, amikor Csáky Ferenc eltűnhetett, tehát 1914 májusában Budapestre érkezett egy Viraszéna nevű hindu teozófus, aki Madraszból való volt. Az ön bátyja, aki teozófus volt, megismerkedett Viraszénával és napokon át együtt láttam őket. Ez az a nyom, amelyet önnek kutatnia kellene.

– Ez is valami – szólt Csáky Alberik –, de mégis nagyon bizonytalan nyomnak látszik. Mindenesetre köszönöm és fogok is ebben az irányban tovább nyomozni.

A honfitárs, mielőtt elment, még habozott néhány pillanatig, aztán megszólalt:

– Érdekes, hogy a világ milyen kicsi. Nekem úgy rémlik, mintha láttam volna ezt a Viraszénát itt Párizsban. Lehet, hogy csalódom, mert ezek a hinduk nagyon hasonlítanak egymásra. De ugyanaz a mély, gondolkodó arc, sötét, álmodozó szem, a fekete hindu talár, a különös föveg, a kontyba tűzött és fésűvel megerősített haj, amely a budapesti Viraszénát jellemezte, feltűnt előttem itt is a párizsi boulevardon. Ekkor eszembe jutott az ön bátyja és mikor elolvastam az ön hirdetését egy magyar lapban, elhatároztam, hogy mindezt elmondom önnek.

– Lássa, ez már valami! – felelte Csáky Alberik. – Elvégre Párizsban nem sok hindu szaladgál és ha az a Viraszéna itt van, akkor valószínűleg rá is találok.

A bús magyar nagyot nyelt:

– És akkor… jelentkezhetem?

– Keressen fel néhány hét múlva – mondta Csáky Alberik és erélyes kézfogással elbúcsúzott honfitársától.

A Rue Drouot, ahol Alberik lakolt, a nagy boulevard egyik mellékutcája és így Alberiknek, ha dolgai után járt, gyakran meg kellett fordulnia a boulevard népes vonalán. És alig néhány nap múlva, hogy a bús magyar jelentkezett nála, Csáky Alberik egy homályos délután a „Malin" újságpalotája előtt megpillantotta… Viraszénát. A madraszi tudós a kifüggesztett táviratokat olvasgatta és így Csáky hosszabb ideig szemügyre vehette. Fekete selyemtalár volt rajta, amely ünnepiessé és különössé telte alakját. Sápadt, olajbarna arca olyan volt, mint valami rendkívül intelligens európaié, amelyet az indiai nap barnított meg. Sötét szeme mélyen ült és pillanatokra inkább befelé mélyült. Sima, fekete, olajos fényű haja hátul egyetlen kontyba volt csavarva, amelyet ezüstfésű, mint valami pánt, fogott össze.

Csáky Alberik percekig habozott – amíg a hindu az ,,affiche"-okat olvasta –, míg végre megszólította franciául:

– Bocsánat, uram, véletlenül nem Viraszéna úrhoz van szerencsém?

A hindu meghökkenve nézett rá, mint aki hirtelen álomból ébred és dadogta:

– Kihez van szerencsém?

Erre Csáky elmondta, hogy miért volt oly bátor, hogy megszólította a hindu urat.

– Viraszéna… Viraszéna – mormogta maga elé a hindu. – Lehet, hogy ismerem. Én nem vagyok Viraszéna. De mindenesetre elvezetem önt egy kávéházba, ahová hinduk járnak, ott talán ismerik Viraszéna urat.

Kocsin mentek a Montparnassera, ahol az a kávéház volt, amelyet a hindu megjelölt. Csáky és a hindu beléptek, a hindu néhány szót váltott az egyik pincérrel és nemsokára visszatért Alberikhez:

– Viraszéna úr ott ül az ablakban és újságot olvas – mondta a hindu.

– Nagyon köszönöm, uram – felelte Alberik és elbúcsúzott ettől a hindutól, akit többé nem is látott.

Az ablakban tehát egy Viraszéna nevű hindu úr fül, gondolta magában Alberik, de vajon ez az igazi? Ez, aki ott újságot olvasott, épp olyan volt, mint a másik, aki idevezette.

Csáky Alberik odament az újságot olvasó hindu elé, köhécseléssel magára vonta figyelmét, aztán szólt:

– Viraszéna úr?

A hindu fölkelt, fölegyenesedett, legalább másfél fejjel volt magasabb, mint Alberik és különös fényű, szinte fenyegetően mély szemét rászögezte Csákyra. Alberik úgy érezte, mintha ettől a pillantástól menten elálmosodnék, elszédülne, valami egészen idegen, szokatlan, szuggesztív pillantás volt ez.

– Mit kíván tőlem? – kérdezte egyszerűen.

Alberik még mindig állva, elmondta, hogy mit szeretne megtudni Viraszénától.

– Üljön le – mondta közben a hindu erélyesen és Csáky leült, úgy folytatta mondanivalóját. Mikor befejezte, a hindu megszólalt:

– És miért csak tíz év után érdeklődik ön a bátyja sorsa iránt?

– Óh, ez hosszú történet volna – felelte Alberik. – Katona voltam, küzdöttem a német fronton az angolok ellen (a hindu arcán mintha mosoly futott volna át), később a francia fronton hadifogságba estem, ott megtanultam franciául és most itt vagyok Párizsban. Automobilos tiszt voltam a háborúban és most automobilkereskedő vagyok. Az én életem is hányatott és csak most volt tulajdonképp alkalmam és időm, hogy eltűnt bátyám után érdeklődjem.

Viraszéna úr szeme rebbenése nélkül hallgatta végig mindezt. Végül megszólalt:

– Akarja a bátyját látni?

Alberik megdöbbent arccal, félig bambán, félig valami kis felcsillanó reménnyel felelte:

– Hogyne…

– Akkor legyen szíves, keresse fel – a másvilágon.

A tréfa kegyetlen volt és Alberik nem tudta, hogyan torolja meg ezen az udvariatlan hindun.

– Ha a bátyja tíz év óta nem adott életjelt magáról – szólt Viraszéna –, akkor már biztosan nem él. Ne pazarolja el a drága idejét és pénzét ilyen hiábavaló kutatásra. Az emberiség tíz olyan évet élt át (és a hindu arcán a borzalom kifejezése ömlött el), hogy boldogok azok, akik nem élhették át ezt a korszakot. Az ön bátyja is biztosan ezek közé a boldogok közé tartozik.

– Ismerte ön a bátyámat?

Viraszéna habozott.

– Én ezerkilencszáztizennégy tavaszán Budapesten jártam az öcsémmel együtt – mondta végül. – Lehet, hogy az öcsém jobban ismerte az ön bátyját.

– Az öccsének is Viraszéna a neve?

– Az öcsém – felelte Viraszéna kitérőn –, most nincs Párizsban, hazautazott Madraszba.

Elgondolkozott, majd ránézett Csáky Alberikre:

– Mindenesetre hagyja nálam a címét. Ha valamit megtudok, azonnal értesítem önt.

2. A PYTHIA

Amikor Csáky Alberik a budapesti keleti pályaudvaron kiszállt és tíz évi távollét után végigkocsizott a városon, egészen különös érzések lepték meg. Viszontlátta a várost, ahonnan úgy ment el, hogy néhány hónap múlva diadalmasan visszatér. A hónapokból évek lettek, a fiatalemberből komoly férfi vált, akit sorsa messze dobott ettől az aszfalttól, amelyen felnőtt.

A nyugati világvárosok után Budapest csendesebben lüktetőnek tűnt fel előtte, mint gondolta és házai kisebbeknek látszottak, mint ahogy eddig szeme előtt lebegtek. Úgy járt valahogy, mint az az ember, aki visszatért szülőfalujába és látta, hogy az a hegy, amely gyermekkorában óriási, megmászhatatlan Himalájának tűnt fel előtte, csak szerény dombocska. Ha kelet felől jött volna, annál inkább csodálta volna Budapestet, amely az első európai értelemben való nagyváros a balkáni vonal mentén. Annyit mindenesetre megállapított, hogy Budapest, amióta elhagyta, nem fejlődött, nem épültek benne új házak és a régi házak megkoptak, csak itt-ott látszott kirívón az új festés. És az emberek, mintha kopottabban, szomorúbban jártak volna az utcán, mint a béke éveiben.

Alberik a város legelőkelőbb szállójában szállt meg, átöltözött, megvillásreggelizett és azután kocsiba ült, hogy fölkeresse azt a címet, amely miatt Budapestre érkezett. Nem volt sok ideje, legföljebb három napot akart tölteni a magyar fővárosban.

Az egyfogatú bérkocsi átbaktatott vele Budára és a Gellérthegy lejtőjén lévő egyik utcába kanyarodott be, amelyen hegynek fel nagyon lihegett sovány gebéje. Végre megállt egy kis ház előtt, amely még a régi Buda szerény viskói közé tartozott. Zöld zsalugátereivel elég barátságos külsejű volt.

Alberik ott állt a hepehupás kövezetű budai udvaron, amelyet néhány bödönben álló oleander-fácska díszített és valami „Hollóné" nevű asszonyság iránt érdeklődött.

– Ja, die Holló! – mondta egy németül beszélő ember, aki az udvaron ingujjban és török sipkával a fején pipázott és pipája szárával egy ajtó felé bökött. Alberik bekopogott az ajtón, hosszú ideig nem kapott feleletet, végre csoszogás hallatszott és egy fehér hajú öregasszony nyitott ajtót.

– Hollónét keresem.

– Én vagyok – felelte a fejkendős öregasszony, aki nagyon bizalmatlanul pislogott az idegenre.

– Párizsból jövök – mondta Alberik – és önhöz utasítottak engem.

Ez úgy hangzott, mint valami varázsige, mert az asszony utána egyszerre megváltozott, udvariasan betessékelte vendégét a „szép" szobájába, amely eleinte dohos szagával kellemetlenül érintette Csákyt, de később annál barátságosabban hatott rá tiszta fehér csipkefüggönyeivel, szegényes, de gondozott bútoraival, fukszia-cserepeivel, amelyek az ablakban álltak.

– Nagyon megijedtem – vallotta meg az asszony –, mert azt hittem, a rendőrségtől tetszik jönni.

– Fél a rendőrségtől? – kérdezte Csáky, aki csak most kezdett bizalmatlan lenni az asszonysággal szemben.

– Nem félek én, hiszen nem követtem el semmit, de tetszik tudni, a „titok" miatt nem szeretem, ha idegenek keresnek fel.

– Miféle „titok" miatt? – kérdezte Alberik.

– Hát tetszik tudni – mondta az asszonyság –, én jósnő vagyok, híres vagyok a környéken, pénzt nem fogadok el senkitől, de azért néhányszor zaklatott már a rendőrség, de soha sem tudtak rám bizonyítani semmit, mert én soha egy fillért…

A derék asszony szavainak áradatát Alberik egy kézmozdulattal állította meg:

– Én azt hittem, egészen más „titok"-ról van szó.

Hollóné hunyorgott szemével, de nem szólt semmit. A szeme sarkából kémlelte Csákyt és egyszerre megszólalt:

– Hát mondjak-e jövendőt, uram? Már nagyobb urak is fölkerestek, mint ön. Egy fillérbe se kerül önnek. Hiszen azok, akiknek életét jóra irányítottam, úgyis fölkeresnek mindig és bár nem fogadok el tőlük semmit, tudom, hogy nem hagynának cserben, ha bajba kerülnék. Én „szent" asszony vagyok, uram, a pénz nekem nem kell. Indiai fakíroktól tanultam meg a jóslás művészetét… Szabad a tenyerét, kérem?

Alberik elhárító mozdulatot tett és ezt kérdezte:

– Ismeri ön Viraszéna urat?

Az asszony lehunyta a szemét és ebben a pillanatban az arca olyan volt, mint egy jövőbe néző Pythiáé.

– Nem tudom, mit tetszik tőlem kérdezni – felelte.

– Pedig Viraszéna úr egyenesen önhöz utasított. Itt van a levele, amelyet Párizsban kaptam tőle.

És Alberik felmutatta a levelet. Az asszony megnézte, visszaadta.

– Nem tudok franciául – mondta.

Alberiknek most hirtelen