Bródy Sándor vagy a nap lovagja

KRÚDY GYULA

BRÓDY SÁNDOR

VAGY A NAP LOVAGJA

Alexander Brody utószavával

KRÚDY GYULA NEKROLÓGJA BRÓDY SÁNDOR HALÁLAKOR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Noran Könyvkiadó

Korrektor: Mendly András

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-738-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

BRÓDY SÁNDOR

Abból a Magyarországból jött, amelyet nem láthatunk többé viszont, amely Magyarországban éppen olyan életkérdés volt az irodalom ügye, mint akár a mindennapi kenyér. Azaz fontosabb volt az irodalom a kenyérnél is, mert kenyér a jóllakásig jutott mindenkinek: az irodalom a hétköznapok csemegéje volt, amelyet sűrűn kellett fogyasztani, hogy az ember harmóniában maradhasson a hangulataival.

Bródy Sándor újdonság volt az országban, amikor megjelent.

Igaz, hogy még Jókai volt az irodalom királya, de már voltak egyes olvasók, akik más könyvekre is áhítoztak, mint a romantika szívpiros pecsétjével megjelölt Jókai-regényekre. Zola könyveit már olvasgatták, igaz, hogy többnyire a diákok padja alatt, mert pikánsnak vélték őt is, mint a legtöbb franciát, kinek könyvét ez idő tájt a Múzeum körúti könyvkereskedésekben kifüggesztették.

Bródy Sándor olyan feltűnő megjelenés volt, mintha a krinolin és a turnér korszakában térdig érő szoknyában ment volna végig egy divathölgy az utcán. Természetesen akadtak ellenségei, de nem olyan ma-fajtájú kritikusok, akik a tömeg kőzáporának óhajtanának kitenni minden írót, aki nem ír kedvükre. Inkább csak csendes ellentmondások hangzottak az irodalmi méhesek felől, mint jó ebéd után az emésztéshez jótékony hatású disputák. Végeredményében nem volt érdemes vitatkozni bármely új irodalmi hang felett, mert aranypengése, irodalmi szuverenitása csak a Jókai hangjának volt. Mit akarhattak itt azok, akik nem a Jókai elhasznált pennáit szedegették össze, hanem új acéltollat merítettek a tintásüvegbe?

De mégis tetszett Bródy Sándor.

Tetszett a fiataloknak; az irodalom kakasülőjéről messzibbre látnak, mint a földszint komótos zsöllyebérlői. Ezek a fiatalok messziről észrevették a nyugat felől közelgő, tagbaszakadt vándorlegényt, a naturalizmust. Tetszett a nőknek, akik rájöttek arra, hogy már csak anyjuk, nagyanyjuk volt hasonlatos ahhoz az eszményi Nőhöz, akit idáig a regényírók festegettek. Nem akart már örökké az elképzelések erkélyén üldögélni a hölgyvilág; nem óhajtott mindvégig kincsesláda lenni, amely ládába a férfiak szívüket és életüket nagy felelősség mellett elzárják: leszállogatott a bálvány magas oszlopáról és a földön próbálta ki lábát, amelynek a törvények szerint merevnek, de szárnyszerűnek kellett volna lenni. – Tetszett azoknak az elégedetlen lelkeknek az új író, akik soha életükben nem próbálkozhattak meg egy romantikus regény végigélésével, mert a hétköznapi gond rabgyermekeinek jöttek a világra, elégedetlenség volt a szülőanyjuk, keserű szegénység az apjuk.

Volt tehát itt mindjárt közönsége az új naturalista írónak, a Don Quijote kisasszony, a Hófehérke és más újszerű kísérletek szerzőjének, csak fejlődni kellett még az irányzatnak, kicsiszolódni, megfinomodni, tetszetős stílus-ruházatba öltözködni, hogy a vérükkel is gondolkozó leányok, a fehérmájú menyecskék: az új irányzat regényhősnői elfoglalják helyüket a páholyban, amelyet a ködből, holdsugárból szőtt várkisasszonyok birtokoltak eddig. Csak a koplaló tanulók hónapos szobáiba kellett eljutni az Ezüst kecskének, hogy a mezítelenül született új gyerek is felvehesse a versenyt a regényhősökkel, akik ez ideig mindig sisakban és lóháton jöttek a világra.

Bródy Sándor első írói sikereit, valamint a későbbi, kiadósabb diadalait annak köszönhette, hogy igyekezett új ösvényeken járni. Persze, amikor sokan jártak ezen a gyalogúton, kitaposott korzó lett abból, de Bródy Sándor mindig tudott új hangot a hegedűn, bár az egész városban már ezen a hangszeren játszott és tanult az új írói nemzedék.

Élete változatos, tehát szép volt, amilyent egy író kívánhat magának, aki a világi mozgolódásban leli gyönyörűségét, nem pedig a magányosság udvarházában. A siker nem csupán kézzel meg nem fogható holdsugárként ragyogott rá, mint a legtöbb íróra, hanem pirospozsgás mosollyal, mint a szépasszony napja. Cigányos és gavalléros tudott lenni az élete folyamán. Színházak aranybíboros ölében feszengett frakkjában kendőcskéiket lobogtató szépasszonyok előtt, amikor a színdarabjait két-három színházban játszották. Szerkesztő korában a Fehér könyv olvasóin át közvetlenül megérezhette az emberek meleg érdeklődését. Volt gondtalan és gondterhelt, lakmározott és böjtölt, volt boldog is a maga módja szerint, de mégis legtöbbször boldogtalan.

(A Magyarország 1924. augusztus 14-i számából)

BRÓDY SÁNDOR

VAGY A NAP LOVAGJA

I

A SZIGETI NÁSZNAGY

–A holtak összetartanak! – mond Bródy úr, amikor Gyulai Pál könyvét letette. – Különösen ezek az erdélyi kálvinista holtak. Habár Erdélyben laknak a legfinomabb emberek. –Még egy darabig nézegette az akadémiai zöld vászonkötéses kiadványt, aztán kitette a könyvet a folyosóra egy sánta székre, amelyen leginkább a télikabátját szokta tartogatni, írók laktak a szállodában, valamelyiknek talán majd eszébe jut elvinni a könyvet.

Téli nap volt ekkor, a Margit-szigeten háromszögletű deszkaalkotmánnyal kaparták el a havat, hogy maradjon valamely út, amelyen a városba vagy a kertészházba lehet menni, egyébként hóbunda terült mindenfelé, mintha itt heveredett volna le a Tél, amelyet a városból kikergettek. A rigók sárga lábaikkal éppen olyan görbe betűket írtak a hóra, mint Bródy úr a szobájában a papirosra.

Bródy úr körülbelül addig írt a földszintes szobájában, amíg az óbudai toronyban harangozni kezdtek. Addig különben is meglehetős csendesség volt a szállodában – amelyet Kisszállodának mondanak –, mert az itteni lakók többnyire délig aludtak. A cipők az ajtók előtt füleltek, csak éppen a numero 7 előtt hiányoztak a cipők. Itt a folyosó végén Salamon Ödön lakott, aki előkelőségből úgy akarta feltüntetni a dolgot, mint aki soha sincs odahaza. (Különösen olyankor nem, amikor számlás emberek kukucskáltak be a kulcslyukon és lábujjhegyen hallgatóztak. De a numero 7-nek még jobb füle volt. Tudta ő, hogy valaki leselkedik odakint, annyit se mozdult, mint egy fekvő nyúl.)

Az óbudai harang tehát megszólalt, Bródy úr valamely mellényt vett magára, ócska nadrágba zöttyent, végigment a folyosón, ahol éppen egy elszánt szabó állongott, aki mindenáron kívánni óhajtotta a No. 7. ébredését. Bródy úr barátságosan megnyugtatta a szabót, hogy csak legyen türelemmel. Salamon Ödönnek mostanában pénze van, a minap is váltott egy ötkoronásat.

– Ferblizik, mint az urak és a zsidók! – Ferblizik – mond bizonyos apricottal Bródy úr és ujjával a No. 7. felé mutatott.

(S ezután az elszánt szabó is nagyobb tisztelettel várakozott a célba vett úriember megmozdulására. Arra ugyan várhatott!)

Bródy úr a portás fülkéje körül tekingetett. Az üvegkalitkából egy alacsony termetű öregember jött elő, aki egy lópokrócba burkolózva töltötte itt a telet. Györgynek hívták, portás volt. Sok esztendeje szolgált itt, azért nem csodálkozott semmin.

– Telefonozni kell menni, György. Át kell menni az igazgatósághoz, mert télen csak annak van telefonja.

– Ugyan kinek telefonozzak? – kérdezte György nagy álmosan, mintha általában meg volna lepődve már csak azon is, hogy Bródy urat a déli időben látja.

– Telefonozni kell az Otthon-körbe, amelynek Dohány utcai kapuja előtt ilyenkor már ott áll Lajos, a fiákeres. Mondják meg Lajosnak, hogy hozzon ki nekem ide gulyásnak való húst. Már megtanítottam a minap, hol és miként kell vásárolni. De a biztonság kedvéért mondja be a telefonba, hogy a húst annál a Lövölde téri mészárosnál vegye, akinél a múltkor vettünk.

Helyes György, amint a portást közönségesen nevezték, emlékezett a lakomára, amelyhez ő hozta a vizet, sót, paprikát, amidőn Bródy úr a szobájában gulyást főzött. (Ezek a szállodai kis vaskályhák mindenre jók.) Egy hölgyvendég tiszteletérc történt a gulyásfőzés – Feszty Árpád módjára. (Nem szabad a húst sokáig áztatni, mert akkor kimegy az ereje – csak éppen jól megmosni.) A vén portásnak eszébe jutott a gulyás íze, és ezért meggyorsította lépteit, amint az igazgatósági épület felé sietett a búskomoly téli szigeten, ahol ez idő tájt a telefont felszerelték, mert hiszen az igazgatóságnak kell tudni, hogy mikor és miként kell telefonozni.

Amíg a portás a fontos megbízatással odajárt, Bródy úr sárga kötött mellényében (amelyhez karácsonyi ajándékként jutott) bejárta a Kisszállodát, mint valami házigazda. A konok szabó még mindig várakozott.

– Magát is meghívjuk ebédre – mondta Bródy úr, amikor elhaladt mellette.

Benyitott a numero 8-ba, amely egyik legkényelmesebben berendezett szobája volt a szállodának. Itt Molnár Ferenc aludt, mert reggel jött haza.

– Nem kell az ebéd miatt aggódni, Feri – mondta Bródy az álmából ébredezőnek. – Én főzök ma ebédet.

– Talán disznóölést tartott a szigeten, Sándor bácsi – morogta az álmos ember és a fal felé fordult.

– Igazad van – ötlött fel a gondolat Bródy úrban. – Legközelebb disznót pörkölünk a szigeten.

A numero 10-ben egy pár nagy csizma lakott, amely tanyai külsőt adott a folyosónak. A numero 11 elé egy pár női papucs volt állandóan kirakva. Csinos, pillangós papucskák voltak, mintha háremhölgy rejtőznék a bezárt ajtó mögött, holott a numero 11 már nyár óra üres volt, de az élelmes igazgatóság azt akarta elhitetni a világgal, hogy az elhagyott szállodában hölgyvendégek is tartózkodnak. A papucsokat valóban egy boldogtalan hölgy felejtette itt, akiről téli estéken beszélgettek. A numero 12 ajtónyílásában egy papírdarabkát lobogtatott a folyosón járó légvonat: „Mindjárt jövök!" Ez volt a cédulára írva és három hónap előtt akasztották helyére.

Voltak a folyosón még más ajtók is, amelyek külsőleg valamely életet jelentettek, hogy meg ne ijedjenek a vendégek elhagyatottságuktól. Néhol egy ócska kalap lógott az ajtó előtti szögön, máshol reggeliző edények voltak a küszöbre helyezve, mintha valaki kitette volna őket az asztaláról. De hát Bródy úr igen jól tudta, hogy tüzeléshez való fát voltaképpen csak három szobába hord este meg reggel a háziszolga. Nem tévesztették meg őt a színpadi kellékek. (Persze, mindez Salamon Ödön műve volt, aki sokat adott a külszínre: nem akart olyan helyen lakni, ahol nincs nagyvilági élet.)

Bródy úr szobája előtt a széken természetesen ott feküdt még a zöldkötésű könyv – nem vitte el senki. De valamerről már bizonyos életjelenségek mutatkoztak. Valahol a pincében vagy padláson jelvényeit, a karikán lógó kulcsokat csörgette a szobaasszony, aki valamely ki nem található okból egy tót szolgáló társaságában mindennap bejárta a szállodát. Emerenciának hívták a szobaasszonyt, és neve elmondott mindent külsejéről. Ő nem ebben a házban lakott, hanem a sziget belsejében, az úgynevezett „kolostorban", ahol szolgálójával jól bezárt ajtó mögött töltötte a telet. Csak napközben nézett fel a Kisszállodába, hogy lakói vajon nem unták meg az életüket – hogy aztán egyszerűen be lehetne zárni az egész fogadót.

– Emerencia! – kiáltotta Bródy úr.

(Emerencia jól hallotta a kiáltást, mert valamely szomszédos szobában próbálgatta kulcsait, vajon nem rozsdásodtak meg azok véglegesen. De Emerencia nem jött elő, miután Bródy úr néhány hét előtt célzást tett arra nézve, hogy unja az asszony nélküli életet. Emerencia komoly nő volt, még a rejtett célzásokat sem szerette. Mintha ama régi apácák késői maradéka lett volna, akik hajdanában a Margit-zárdát lakták.)

– Anna! – kiáltott most Bródy úr, miután jól tudta, hogy a csengőt hiába próbálja; nyár végén, amikor a „tisztességes" vendégek amúgy is elköltöznek a szállodából, a csengőt természetesen beszüntették. (Csak Salamon Ödön, aki Párizsból jött ide, akit ugyanezért Üszkübnek neveztek a hírlapírók, mint valami balkáni várost: zúgolódott a csengő beszüntetése miatt. De S. Ö. amúgy is adós volt már évek óta.)

– Anna!

És a kiáltásra halk duruzsolás, nőies megbeszélés keletkezett valamely lakatlan szobában, mintha azon tanakodna az asszony meg a szolgálója, hogy vajon tanácsos-e Bródy úr kiáltására általában előjönni – de aztán csak előkerült a hívott. (Óbudai sváb, vigyorgó mézeskalács, kicsit púpos, kicsit süket, de egyébként jó leány, akinek nem voltak különösebb ambíciói a szállodai lakókkal. Csak Salamon Ödön fekete szakállától félt egy kicsit, mert ez a vendég mindig a szakállát kefélte a tükör előtt, amikor Anna a szobában takarított, és a tükörből nézte Annát, amikor a mosáshoz készített fehérneműeket összeszedte. „Mondd meg a mosodában, hogy feljelentem őket, ha nem fordítanak kellő gondot párizsi fehérneműimre" – figyelmeztette Annát a tükörből. Anna sokkal jobban félt ettől a tükörbeli arctól, mint akár Molnár Ferenctől, aki néha ijesztésképpen sváb dialektusban szólította meg, mint egy fekete lábú szőlőmunkás az óbudai hegyek között. Bródy úrtól még akkor sem félt, mikor a kertészetbeli lányok gyanúsítgatni kezdték őt a szép regényíróval.)

Bródy úr a szétdobált ágya szélén üldögélt, mikor a sváb leány előjött és alázatosan a mosdótál felé nyúlt, amellyel tudvalevőleg a takarítás kezdődni szokott emberemlékezet óta. De a regényíró intett:

– Ma nem kell takarítani, mert úgyis itthon maradok. Megígérte egy szép színésznő, hogy meglátogat.

–Aki a színdarabban játszott, amelyhez jegyet tetszett adni? – kérdezte az óbudai.

– Nem az. Egy másik, akiről azt írtam, hogy görbe lába van. Most eljön, hogy megmutassa, nem görbe a lába.

A szolgáló alázatosan nevetett:

– Bizonyosan görbe.

– Fogd be a szád, hogy annál jobban kinyissad a Duna-parton. Mert most oda kell menned, hogy Drapcseket átkiáltsad a túlsó partról. Jöjjön át Drapcsek a csónakjával.

Drapcsek megjelenése a Kisszállodában mindig „jót" jelentett.

Jelentette, hogy a lakók közül valakinek pénze van (mint most Bródy úrnak is volt 50 forintja azért a novelláért, amit tegnap az Új Időknek írt, és most háziúrnak képzelte magát). Drapcsek, a dunai hajós jelentette, hogy vásár lesz Óbudán – mert az öreg bocskoros ember, aki tán a nagy árvíz idejéből maradt itt, járt bevásárolni a Duna jégtáblái között is biztosan közlekedő csónakjával a Kisszálloda lakói részére. Mire a csónak átvergődött az óbudai partokról – mert éppen jégzajlás volt –, Bródy úr már feljegyezte mindazokat a dolgokat, amelyekre szüksége lehet napközben. Amely dolgok mind kaphatók egy boltban, szemközt az óbudai zsidótemplommal.

– Mondd meg Reichenfeldnek, hogy valódi sáfrányt meg borsot adjon, mert a hamisítottat nyomban felismerem – mond a regényíró, amikor a bevásárlási cédulát átnyújtotta a dunai hajósnak.

Drapcsek, mint minden pálinkával élő ember, örvendezett, ha bolti megbízatást kapott, és bizonyosan a Duna közepén hajtotta már csónakját, amikor Bródy úrnak eszébe jutott, hogy kenyeret elfelejtett hozatni.

– Az asszonynak kell a kenyeret hozni – monda Anna, a cseléd, aki a regényíró minden tiltakozása mellett is szöszmötölni kezdett a szobában, főként azokat az ezüstpapírosokat szedegette össze, amelyekben cukorkák voltak valaha csomagolva, amikor a regényíró frakkját levetette. (Emerencia, a „főnöknő" néha hallgatózva megállott az ajtó előtt, de egyebet nem hallott, mint amit itt leírunk.)

– A jövő héten lesz a húgom esküvője, odaát Óbudán, a katolikus templomban, és én arra gondoltam, hogy nagyságos uramat kérjük meg, hogy legyen a húgom násznagya, aki őt az oltárig vezeti karonfogva, amíg a plébános úr annak rendje és módja szerint összeesketi az áccsal.

– Násznagy leszek – Óbudán – kiáltott fel a regényíró, akinek tetszeni kezdett a váratlan ötlet, mert még sohasem fordult meg a szigettel szemközt fekvő, ködbe és ismeretlenségbe burkolt városkában. Mintha valami mulasztást érzett volna, amelyet Óbudával szemben elkövetett, miután nem járta be hegyes-völgyes útjait, amelyek bizonyára hasonlítanak az egriekhez. Török lakott valaha mind a két városban, töröktől tanulták itt is a szőlőművelést – legalábbis a regényíró így magyarázta a dolgot a kicsit púpos, kicsit süket lánynak, amikor a násznagyságot elfogadta és keményen ígérte, hogy az esküvőn okvetlenül megjelenik, mégpedig frakkban. A leány egy óvatlan pillanatban hátulról megsimogatta a regényíró ezüstöződő fejét.

– Kérem, meg ne mondja az Üszküb úrnak – suttogta a leány, amire a regényíró olyan jóízűen nevetett, hogy kicsordultak a könnyei. Lám, a korrekt, komor, ünnepélyes Salamon Ödön váratlanul kezébe került. Fél esztendeig lehet kínozni az óbudai násznagysággal. Ki hitte volna, hogy ennek a diplomatának miféle ambíciói vannak!

A púpos leány most már a kezét is megcsókolta a nevető regényírónak és kisietett a szobából, nyomban egy nagy pofont kapott Emerenciától, most már aztán volt oka könnyezni is.

A regényíró többször kitekintett a folyosóra, hogy Salamon Ödön kínzását megkezdje (az óbudai násznagysággal), de az elszánt szabó még mindig a folyosó végében álldogált és megközelíthetetlenné tette a Salamon Ödön ajtaját. No de Molnár Ferencnek csak el kell mondani a dolgot.

– Már megint valami cselédkaland, Sándor bácsi? – szólt az író az