Emlékirataim

ÖZVEGY VAJDA JÁNOSNÉ

BARTOS ROSÁLIA

EMLÉKIRATAIM

Egy sokat emlegetett házasság

meztelen igazsága!

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-852-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

Búcsú a zárdábol volt egyezer nyolcszáznyolcvan Junius tizennyolcadikán. Egy apáca és egy nem felszentelt zárdatestvér az én fekete ládám és az én tizenkilencévem komfortáblin mentünk budára, haza a szép rácvárosba: Die schöne komt zu haus vom Kloster, sugdosták a jó magyar rácvárosi szomszédasszonyok mikor kapunkhoz érve leszáltunk a konflisrol.

A két testvér közepükbe véve engem szinte ünepélyesen mentünk be a házba. Az udvarban már ott várt reánk az én drága mamikám és én a nyakába estem, össze puszisztam erösen. – Bementünk a lakásba. Két szobácskánk épen olyan volt mint a zárda kápolynája. Minden vakitó fehér, ugyan ilyen a mühimzésü vászonal leteritve, Mamikám, és az én kezem müve. Mindenhol virág, csuppa virág. A hofehéren teritett asztal közepén egy nagy óriási kuklof, jobra balra nagy csokor vérvörösrozsák, a mi udvarunkban termett. Drága mamikám leültetett bennünket és csukló hangon megköszönte az apácának, hogy édes gyermekét egyetlen kincsét elhozták neki. Elözö napon már bent a zárdában volt az átvétel és ünnepélyes megköszönés anyám részéröl. Jött a párolygó kávé, és édes jó öreg Marink jó nagy darabokra vágot kuklofot rakot elénk, amit mink mohón ettünk, hisz utazásrol jöttünk, a pesti molnár uccábol a lánchidon át a rácvárosba, a kocsisnak Marink kivitte a kocsihoz a nagy fazék kávét, és a jó gebe is kapot egy nagy darab kávéba mártot kuklofot. Jött a búcsúzás. – Az apácák sirtak, én is sírtam, nagyon sírtam, pedig jóformán nem is tuttam miért sírok. De talán ez a sirásom volt az akor még nem is sejtett Niobe nevemre való átkörösztelésnek főprobája. Elmentek, engem othon hagytak, a konflis elhajtot, és vége volt az én lánykaboldogságomnak.

Négyen éltünk akor a picci rácvárosi házacskában. A nagyedik csak ideglenesen volt köztünk, a sipkaszorosbol szabadságolt katona, mostoha bátyám. Drága anyám ha nem volt ágyban karos székében ült, mert sok évi gyogyitlan betegség gyötörte a mi minden munkához képtelené tette. – Egy szép napon, gyönyörü forró nyári nap volt. – Junius huszonnyolcadikán, én a tölem megvarott fehér fodros patiszt ruhát reám vettem, letérdepeltem az anyámhoz és ö kicsavarta a loknijaimat, a fülemhez tüzöt vérvörös rózsát és a keblemre is a négyszögben kivágot ingválomba. Nagyon szép lehettem, mert mind egymásra néztek és engem is nagyon néztek. Azt mondtam az anyámnak – mamikám szép vagyok, – szép vagy lányka, csak jó legyél, hogy az Isten szeressen, – monta az anyám és én feleltem – hát nem vagyok jó, hisz szót fogadok és szorgalmasan dolgozom, lám mamikám, tiz napja vagyok othon, és én már elvégeztem a mühimzésü teritőt, kapunk érte százötven forintot. Fejemre tettem a széles lapos sárga szalmakalapot, nem volt más diszje mind picci rózsabimbó füzér, fehér kivágot cipőcske fehér cérna keztyü és picci fehér fodros patiszt ernyő. No de mamika ma igy elszabad mennem, megyünk pestre a király uccába vásárolni varró és kézimunka cikkeket mert kellenek. Igy felöltözve teritettem és ültem az ebédnél csak a keztyüt és ernyöcskét tettem le, mást nem, Isten ments! – Anyám megengette hogy átmenjünk pestre, és bátyámnak velünk kellet menni. Korán délután kimentünk. Én persze Marinkal és a bátyám melettem. Én majd megbolondultam örömömben, de majdnem sírtam is, mert a katona a kis gözösel akart pestre jutni, hogy hamarab vissza jöjünk, de én megazt akartam hogy jó soká tartson az út, és igy persze a lánchidon át akartam, de hiába volt minden siránkozásom a katona szivtelensége gyözöt az én siránkozásom felet. Mamikám is rontot az én örömemen, mert nagyon kurtára szabta a kimenő időt. – Pestre érve hamar kellet mennünk a király uccába huszonnegyedik szám alá, ott volt a nagy Horovitz-féle pamut üzlet. A kapu fölöt volt valam homályos szent, kis báránykával – és a nem éppen magyaros felirásal – Zum guten Hirten. – Ez a ház nem csak az akkori bevásárlásom által lett nekem felejthetetlen, de a második látogatásom által is, mert későbi férjem Vajda János ide vezetett engem a harmad napi esküvésünk után, mert eben a házban lakot az ő bankárja: – a Lázár Jakab, és, mind az uram engem felvilágositott, az akori Irógárda pénsegitöjük, egy kilencven éves aranyos szivü ember. És mivel minden jóbol három van, még éltemeben egy harmadszor is ide ebe a házba vezetett engem jó szerencsém – szintén már mint Magyarország hirneves költőnek a felesége, megszorultságomban itt szolgáltam mindtrafikos lány a Pester-Llojd munka társánál, nekem felejthetetlen jóságu Fürst házaspárnál, a kik eben a házban laktak és trafikjuk volt. A Nikotinfüstjével élvezet kenyeremet, szintén felejthetetlen Epysode édesitette, mert naponta párszor lejött hozám a trafikba egy öreg hosszu kaftános férfi, hófehér szakálla majdnem az egész melét letakarta, és nagy szinte hófehér Hajcsintjei lelóktak, ez az öreg ember Sonnenthal apja volt, a világhirü ostrák – de magyar származásu müvésznek, a bécsi Burgtheater halhatatlan tagjának, ki a Csehfővárosban vendégszereplésnél lelte hirtelen halálát, és én ötet, mind kivált az édes apját is siratom nagyon. – Vissza menve a király uccábol, a korzóra értünk, de itt már a katonának kellet a lányka akarata előt kapitulálni, mert én csak nem akartam anélykül haza meni, hogy a korzon ne sétáljunk egy kicsit. A korzó nekem nagyon tetcet és szegény mostoha bátyám vesztje volt hogy meghajlot az én akaratom előt és jött a korzóra, mert e korzó okozta azt, hogy tanuja kelet neki leni anak a fájdalmas vergödésnek, a mit huga átélt és szenvedett. – Alig mentünk pár lépést én Marink és bátyám közebükből kivesztem, mert a sétálók tömege kiszoritott, de én megriadva mind a kis csibe szalattam hozájuk. Eben a pilanatban egy nagyon fiatal ember megál elöttünk és üdvözli bátyámat a kik egymást ugy véletlenül ismerték. Én örültem hogy végre szabad beszélnem, és azt kérdeztem a fiatal embertől hogy mi van ma, mert itt anyi az ünneplő nép, mire azt felelte, hogy itt igy van minden nap. Ekor közeledett lassu huzó lépésekben egy nagyon magas idös Ur, nagy széles szürke puha kalap volt a fején, és nagy nehéz kabát a karján, a kezében vastag bot. – Mikor öt ével késöb ez a bot az én fejemen ketté törött és én akor a két botdarabot gyászfátyolba polálva egy dobozban – nagy pietaságal őrzöm ma is még – eltemettem, jutott egy régi elbeszélés az eszembe:

Hogy egy hóhérhoz a ki bárdal végzet ki, és a bárd szobájában a falon volt elhelyezve, jött egy látogató, a kinél egy kis fiu volt, és amind a látogató a kis fiuval a szobába lépet a falon csögö bárd elkezdett mozogni, a látogató meghökent és a kis fiu megijet, mire a hóhér azt monta, hogy ez annak a jele hogy kettöjük közül az egyik, már mind vagy a látogató vagy a kis fiu a vérpadon fog meghalni. –

És én akkor csodáltam hogy az a bot a tulajdonos kezében nem ugrált, nem mozgot akkor a korzón. Az idős ur reám mereszti szemeit, megál elöttem. A járókelők tolták ötet ide oda, de ő nem mozdult. Én is néztem ő reá, nem tuttam miért, de nagyon a szemeibe néztem, jó volt, hogy bátyám aval a fiatal emberel beszélgetett és igy volt rá időm, de egyszere csak a fiatal embert, mind ha hirtelen megismerte volna, az idős magas ur hangosan magához szólitja, a fiatal ember az idős ur melet termet, és az ur mondja neki haltan: az Istenért, kérem mutason be, ki ez a fiatal gyönyörü hölgy, mire a fiatal ember hozánk fordulva az idős urra mutatva mondja: a ki puhakalapját a kezében tartva ált és elöttem mélyen meghajolt – kérem szépen szabad nekem a szerencsésnek leni Vajda János Urat hazánk nagy költőjét bemutatni, és e szavak után bemutatta bátyámat, és engem mind hugat, Marinkat nénjének. Én a költő előt mélyen meghajoltam és nagyon szerényen kezet nyujtottam a mit a költő meg akart csokolni de én nem engettem meg, és a költő mélyen, földig hajlot elöttem. A nagy tolongásban nem mehetünk együt mink most már négyen voltunk – a fiatal ember elbucsuzot tölünk – de a költő nagyon igyekezet az én oldalamnál maradni. Vajda Jánosnak sokan köszöntek és engem nagyon néztek, a mi engem iszonyu zavarba hozot, Vajda kalapjával a kezében folyton hajlongot elöttem. Alig mentünk pár lépést, bátyám sürgette a hazamenést mert este lesz, és nem is volt még hat óra, én majd nem sirva fakattam. Nagyon kérleltem bátyámat és Marinkat, a kinem eresztette el a karomat, és szintén sürgette a hazamenést mert anyánk megparancsolta hogy a bevásárlás után azonal haza jöjünk. De én nem tágitottam ám és eben a költő pártfogolt, hangsulyozva, hogy most milyen szép a korzó és igy sikerült nekem bátyámat megnyerni, hogy fagylaltozni leüljünk. Bátyám rendelt három fagylaltot. Bátyám kérve kérte a költőt hogy üljön le, mert előttem álva akart maradni, végre a költő a bátyám melé ült, nekem szemben, és Marink melettem ült. Vajda velem az irodalomrol beszélt, megnevezett töbféle irót és kérdezet ismerem ezek müveiket, mondtam hogy ezek mind nekünk megvanak, és könyvtárom kétszász kötetből ál. Azt kérdezte, hogy Haine-től mit szeretek legjobban. Montam – Die Muttergottes von Keflar – és elismontam a szövegét, a mi fölöt nagyon csodálkozot hogy a magyar nyelv melet a németet ilyen perfekt birom, mire bátyám gunyosan megjegyzte, hogy nagy sváb vagyok. Nagyon nevetkélve kérdezte a költő tőlem, ismerem e Heine-nek a feleségre vonatkozó mondását, a mire én aval feleltem, hogy citáltam azt: Wenn du nicht meine Werke lobst, so lassen wir uns scheiden. – és ekor nagyon nevetett Vajda János. Azt is kérdezte de nagy zavarban, hogy hát ő tőle mim van meg a könyvtáromban – mire azt feleltem – kérem szépen néltoztassék elhini, hogy végtelenül sajnáljuk nagy nevét könyvtárunkban eddig nem birni, de megkérem anyámat, hogy szerezze meg. Bátyám fizetett és ismét sürgette a hazamenést, az én fagylaltom, a miből én szegény fagylaltsóvárgó semit se ettem elmálékodot a tányéron, de nem bántam, mert nagyon boldognak éreztem magamat a költő jelenlétében és örültem a szellemes társalgásnak, nagy szerencsét láttam aban, hogy az első ember a kivel a zárdábol való kijövetelemtól fogva társadalmilag össze jöttem, egy nagy magyar költő. Mentünk a proppelerhez. Vajda kalapját keziben mélyen hajlongva ált a parton, de a mind a kis hajócska deszkáját leakarták huzni, nagy lármával a hajóra futot, és melénk jött, azt mondva hogy nem vagyunk elég óvatósak, nem szabadna a hajócskával menni, mert bebizonyososdot már töbször hogy akkor süllyed el egy hajó, mikor egy fiatal ártatlan nagy szépség van rajta – Neptun – a vizek Istenje magához ragadja az ártatlanságot.

Persze nevetünk, és a körülálok is nevettek. – Anélkül hogy a hajócska elsülyed volna, átértünk budára. Házacskánk kapujánál elbucsuztunk a nagy költötől. Alig értünk a szobába az anyánk pirongatott bennünket, mert soká voltunk oda. Át öleltem mamikámat és nagy lelkesedésel mondtam: jaj édes mamika ne pirongas! Tudot kivel ismerkettünk meg, és idáig a kapuig jött velünk. Képzeld csak magyarország legnagyobb költőjével; Vajda Jánosal. Elfog hozánk jönni neked bemutatkozni, jaj mamikám de okos, oh de nagyszerü, mamika ha látott volna, hogyan hajlot meg elöttem majdnem letérdepelt elöttem. De szép volt a korzón, az a sok ember, és hogy néztek ránk az asztalhoz; micsoda asztalhoz kérdi az anyám? én az öklömet a számhoz szoritottam és ugráltam, bátyám bele szol: nem hagytak békét, én és Marink – kellet velük leülni fagylaltozni. Anyám nagyot néz. – ugy! én bevásárolni küldlek beneteket, tik meg fagylaltoztok, no lám édes mamika, és én megse kostoltam a fagylaltot, elmálélkodot a tányéron, mert mindig a költővel beszéltem, oly nagyszerüen társalkodik, csak jönne el majd megfogodlátni mamika milyen Isteni ember. Ugye mamika sokszor montam, hogy de szeretnék egy költő melet akár mind cseléd, ötet gondozni és látni, nézni, szemtanuja leni a hogy ir, alkod, irja a remek müveket, verseket, mire a bátyám az a nyers katona gunyosan mondja az anyámhoz: no talán mehet hozá cselédnek. – Istenem! ha a fiatal tiszt csak sejtette volna akor, hogy gunyoló szavaival mikép festi az ördögöt a falra. Bár a költő se, se mink nem emlitettünk napot a melyen hozzánk tisztelegni jönne, mégis már másnap késő délelőtt nagy esemény verte fel a picci házacskánk szent csöndját. Az uccáról a kaputol be a kis négyszögeletes udvarba egy sötét keskeny folyosó vezetett, e folyoson végig az udvarban vezetett a trót a melynek a végén volt a csngetyü mind a birkáknak van a nyakukon. Az udvar közepén kut volt és ettől szemköszt pár lépésnyira a konyha ajtonk. Az udvarban rózsafák voltak a mit én öntöztem. Junius huszonkilencedikén nagy kánikula hőség uralkodott ép ugy mind elöző napon. Bátyám bent ült, olvasot, és anyám is. Marink a konyhában főzöt, én mezitláb térdig érő pici szoknyácskában fehér patiszt ingválban a minek se nyaka se ujai, loknimban fülem melet vörös rózsák és huztam a kutvizet az öntöző kannába, megszólal nagy lármával a birka csengetyü, mert valaki a fejit ütötte bele, én oda nézek, ott ál mind a sóbálvány Vajda János a költő és a cilinderje a földön hever, csak azt láttam még, hogy térdet hajlot és halom a mind susogja – O felség! – és én egy velőt rázó sikoltásal az öntöző kannát félre rugva, mert utamban volt – egy ugrásal az ajtonk felé, bátyám vilám gyorsan kint termet, hogy: ugyan mitörtént? – és én neki döltem azt is félre löktem és hamar a konyhában lévő sötét kuckóba bujtam, kijöt anyám és Marink is, és halom hogy bátyám fogadja a költőt, a kit az anyám betesékel, de a költő nem mozdul el attol a helyröl a hol a cilinderje hevert, amit a bátyám vet fel a földröl és át atta neki, azt monta: hogy ő most azon a helyen egy égi tüneménynek volt a szemtanuja, és nem lát, nem tud elmozdulni, mert kápráznak a szemei. Végre mégis csak bement a szobába, Marink hozot nekem harisnyát, a mit a kuckóban felhuztam, és cipőcskét, a többi rajtam rendben volt, és bevezetett a szobába. A költő hirtelen felált, és földig hajolt. Kezet fogtam, de nem engettem megcsókolni, nagy zavarban voltam, a nyers katona nagyon fürkészve nézet rám, és az anyám is figyelt engem. Én anyám melé áltam, a költő kivet a zsebéből fehér selyem papirban egy csomagocskát, és felálva nyujtotta nekem, én kérdeztem anyámat szabad elfogadnom és anyám megengette, mire a költő azt a megjegyzést hogy virágot és könyvet mindenkinek mindenkitől el szabad fogadni. A papirban hófehér rózsabimbó volt, – tizenkilenc darab, – enyi esztendős voltam, és azt monta, nekem nem való vörös rózsa, csupán fehér rózsabimbó való nekem. – Megvanak mais, jó helyük van a dobozban a két darab botnál. – Vajda Jánosnak megmutattam a könyveimet, nagy figyelemel nézte őket meg, megmutattam az emléktárgyakat a miket a zárdában kaptam az apácáktol, és növendékbarátnéimtól, a mire a költőnek nagyon ellágyult a hangulata. Bátyámal a katonáskodásárol beszélt, és nekem nagyon jól eset azt látnom, hogy mostoha bátyám a költő iránt nagyon udvarias és előzékeny. És megint mikor a költő felém fordult bucsuzni földig hajolt, én kezet nyujtottam és knigszet csináltam, de kezemet megint nem engettem csókólni, de jól megszoritottam, és gyöngéden leszoritottam az ő kezét. Mink vissza maratunk, csak bátyám kisérte ki a költöt az uccáig. Én egész nap a költőre gondoltam, és szerettem volna róla beszélni, de nem mertem. A fehérrózsáknak minduntalan attam friss vizet, és bámultam a gyönyörüségüket, a katona, az a keményre főt katona, azt a megjegyzést tette – hogy vigyázzak mert a bimbók vizibetegséget fognak kapni, a mit én még ma se bocsátok meg neki, jó hogy él. – mert még ma is csak csókolom a száraz fehér rózsabimbókat a muszlin zacskon át: – monta Vajda János sokszor nekem az életben, hogy az is gyönyör, a mézet az üvegen keresztül nyalni. – Másnap reggel hat órakor a bátyám azt mondja nekem, menjek az ablakhoz és nézek ki a dunára, megtettem – Szent Isten! Ottált Vajda János, a mind engem megpillantot földig hajolt, kalapját kezében és át köszöntöt – felség! legalázatosabb szolgája jó reggelt kiván, én is mélyen hajlongtam és köszöntem, de elismentem már az ablaktól, mert anyám hivot el onnan a ki mindent látot az ágyábol. Már délre járt az idő, én egyedül voltam a szobában a varrógépnél dolgoztam, és halom csak, kint csöng a birka kolomb, figyelek, és már is nyilik az ajtó és anyám beléb a költővel a ki megint másodszor jött hozánk. Mind leültek, beszélgettek, én anyám melé áltam. Látom a mind a költő kivesz a zsebéből egy kis gyönyörü kötésü könyvet és nekem át adja, anyám megengedi hogy elfogadjam, a költő arra kért engem, olvassam el és mondjam majd meg neki, hogy melyik költemény tetcet nekem legjobban. Hangsulyozta hogy ő erre nagyon kiváncsi. – Gyöngyvirágok – Szász Károlytol forditott nyugoti költőkből! csak mikor a költő már elment, akkor vettem én észre a kis fehér papirszeletett a mi a könyvben volt, és rá volt irva – melyik gyöngyön foglelkem a tiédel szent leányka találkozni – háláltam az Isteni gondviselést, hogy én nem ott nyitottam ki a könyvet a hol ez a papirszelet volt, mert igy más szem nem látta, és az én boldogságom nem ismert határt, ezek voltak Vajda János a költőnek énhozám irt legislegelső betüi, és ez a könyv azota az én imakönyvem oly becsben tartom és a papir szelet bene van ott a hova a költő tette. Én az egész könyvecskét párszor kiolvastam, és a – Magány – címü költeményt választottam. – Lord Byron-tol. – Nincs bene Vajda költeményeiből egysem, de nekem oly mérhetetlen drága kincs, mind ha az ő művei volnának, bár hol vagyok, ez a könyv nem hiányzik tőlem. Mindig a szemeim előt van, és éjel az ágyomban fejemalat, rá kötve egy papir szelet – mein Gebetbuch – végrendeletemben: hogy anyám képével együt feküdjön keblemben a koporsomban. – Mikor Vajda szobájában voltam először, akor azt kérdezte hogy most mondjam meg neki melyik költemény tetcik nekem legislegjobban, azt feleltem: mindegyik egy valóságos imádcság, de az az egyik a mi engem ugy elfogott, hogy az lesz életemben az én imám, az, – Lord Byron-nak a – Magány – cimü költeménye – alig montam ki a cimet, Vajda letérdepelt és ruhám szegélyit az ajkához szoritotta, azt mondva, – drága szentem, a te kezedben van az én sorsom. – Mielőt a költő elbúcsúzot, az anyámtol a második és utolsó látogattásánál azt kérdezte: hogy megengedi e neki hogy minket meglátogason, mire az anyám azt felelte – nagyon sajnálom, hogy le kell mondanom eről a szerencséről, én beteges vagyok, és urassága csak unalmat találna szerény házamban, leánykám! pedig nagyon fiatal a társalgásra. Mikor az anyám ezt monta a szegény költőnek majd a könyei jöttek a szemeiből, és én meg azt hittem, hogy a padló alattam táncol. Én azután sirva montam az anyámnak: mamika mért nem engedet meg hogy a nagy költő minket meglátogasson, mire azt felelte anyám: minek a mi csendünket zavarni, én beteg vagyok, te még gyerek vagy és tanulnod, dolgoznod kell. Én vartam, dolgoztam, de iszonyu üres volt minden, mind ha temetésre vártunk volna. De volt másnap megint kora reggel – Jó és szép jó reggelt, – a költő ott ált a dunánál. Anyám nem engettemeg, hogy a varrogéptöl felkeljek, nem láttam a költőt, csak bátyám monta nekem gunyosan, hogy tiz óráig ácsorgot a dunánál; a szivem majd meghasat fájdalmamban. De alig kezdet alkonyodni, már megint ott ált a dunaparton, és ez ment igy nyolcnapig, minden nap kétszer. Ekkor jött az elsölevél postán, anyám kezébe került, megfizette érte a hat krajcárt mert nem volt rajta bélyeg, a költő elfelejtett sietségében. Ily Strafportos levél jött még sok. Anyám nem tutta a szarkalábu betüket elolvasni, oda atta nekem felolvasni. A sokféle magas cimzések a levél kezdetén megnevettette az anyámat, és azt mondta: a költő nem egéséges ember, montam az anyámnak, ha a levelet megsemisiti esküzöm hogy a dunába ugrok és igy eltehettem mind a leveleket. Ettől a naptól fogva jöttek a levelek Vajda Jánostol rendesen naponta, de kettő is, sőt volt három is egy napon. És jött jött egy, a kivalóságos csoda volt, az anyámnak címezve Arra kérte anyámat engedje meg, hogy hozánk jöhet, és megkérte kezemet, azt irta, nem tud dolgozni ha nem lát engem, és ő látta az – Anyját ergo vid el a lányát. – E levél felolvasásnál én sirva fakattam, a csuf katona egyre gunyolodot, jelen volt, mindent hallot, és azt monta röhögve hogy ötven négy éves szegény nemegéséges, és tizenkilenc éves koldus lányka, nagy lármát csaptam én, mert nem engettem a költőt igy emlegetni, és montam neki a szemébe, csak eset volna el ott a bosnyák sipkaszorosban, ahonnan haza jött szabadságra szerető anyjához, engem gunyolni, és a költő ellen turni, a kit én már akor minden porcikámal szerettem. – Julius tizenötödikén megint sikerült anyámat rá veni hogy engem Marinkal pestre át bevásárolni varro eszközöket kiereszen. A régi városháztéren volt a virágpiac, a mind én azt megláttam üdvös gondolat vilant át a későb oly hirhet és sokat emlegettet madárvelömben, mert én hamar megvettem egy óriási virágcsokrot, szerencsére csak huszonöt krajcár volt az ára, de én babért is akartam hozá a mi nem volt a csokorban, a virágkereskedőnő monta hogy hoz azonal, és az külön negyvenkrajcár, a mibe én nagy örömel beleegyeztem. Pár percel későb visszajött. Jött az asszony egy tömeg babéral és az én akaratomszerint az egész csokrot köröskörül bekeritette babérral és a közepibe is tett egy kimagasló babérágat. Örömöm nem ismert határt. Marinkal, a szegény vénel tettem amit akartam, húztam ötet megkeresni a Muzeumkörut huszonkettedik számu házat, a melyben a költő az első emeleten lakot, oda értünk, a kapunál a szivem megált. Néztem Marinkra, ő meg szegény vén én reám, de én hirtelen neki vágtam magamat a teendömhöz. Marinkat megnyomta, és azt sugtam – álj meg, ne mozdulj, hogy ne lásson meg benünket, és én a csokoral kezemben hamar be a kapun és fel az emeletre, és már is elötem volt az az ajtó fekete táblával, fölötte névjegy: Vajda János Iró – és zsingen lógot a grifli, no de most mit tegyek, hát ez az az ajtó a kimögöt bent van a nagy költő, no hamar, mert a szivem iszonyuan kopogot, a virgácsokron logó zsineget az ajtókilincsre akasztottam, és bekopogtam, halottam a költő hangját – szabad – de én rohantam le a lépcsön és ki a kapun, megragat-tam Marinkat beléfüztem karomat, és: – Mari csak hamar el! husztam szegényt mind a hogy csak birtam, nem áltunk meg, és nem szoltunk egy szót se, csak a Károlyköruton a királyucca sarkán megáltunk. Marinknak nem volt már lélekzetje, nekem volt, és a mind ránéztem iszonyuan elnevettem magam. – No mit fog szólni, mit fog gondolni most a költő, ha meglátja azt a csokrot az ajtoja kilincsén, fogja e tuttni kitől van, nem hiszem hogy engem vesz gyanuba. No de vett engem gyanuba, mert már délután ott ált az ablakaink alat, és én kihajoltam az ablakbol. Lenyujtottam a kezem, és ő fel, és kezet fogtunk. Susogva montam, hogy korán reggel jöjön át, és jött, már hat órakor ott ált. Anyám alut, de én lestem. Hofehérpatisztban felöltözve három darab vérvörös gyönyörü rozsák voltak a kezeben készitve, alig pillantottam meg a költőt én lábujaimon kimentem és villámgyorsan a hátulsó kis kapun ki a dunához, balkezemet a rozsákal hátra tartva, a költő a mind megpilantot elém rohant és én a rozsákat neki nyujtottam, megragatta kezemet és magához ölelt, fejemet megcsókolva, én gyorsan kibontakoztam és elrepültem, be a kis kapun. A mind a szobába léptem a tükörbe néztem, nem e látcik meg a fejemen, a költő csókja, oh de szép, de gyönyörü volt, no de jött még szebb. – Jöttek a levelek, a cimen – Buda gyöngye – hogy vigyáztam én arra, hogy elnevesszen egy levélse, és össze rakva azokat ugy őriztem, mind a két szemmemet. Megint sikerült nekem korán reggel hozá leszökni a dunához, de most nem vittem neki rózsákat, hanem az első csókot. Dacára a két botdarabnak, újra kezdeném ezt az átélt boldogságot. – A kis kapun kiérve hozá ugortam a költő átkarolt, én a száját megcsókoltam, de eben a pilanatban – a madárvelő müködni kezdet mindenesetre – észre tértem és elrohantam be a kapun. Én is irtam neki nagyon szaporán. Nagy szerencsénk volt, mert a kényes levelek nem az anyám kezébe kerültek, de mindig én kaptam meg a levélhordotol. De mégis egy kényes levél az anyám kezébe került, és megtutta azt hogy én a költőt szeretem, mert a költő azt irta nekem hogy nagyon vágyodik, velem zavartalanul beszélni a jövönkről, és ezt csak az ő szobájában nála lehetne és igyekezek hozá szökni. – No az én szegény, de már bünös is – fejemben táncolt valoságos boszorkánytánc, mert a jövönkről beszélt, ez a szó iszonyuan furta a madárvelőmet, de hogy kerülök én egyedül hozá. – Nem baj – Elend macht erfinderisch – Megint felöltözve kimenőre, lestem korán reggel a költőt, a kalapocskámat letettem a kapuhoz. A mind megláttam a költőt hamar le hozá, a kapunál fejemre tettem a kalapom és futottunk együt a kis hajocskához és át pestre hozá a Muzeum körutra. Az egész uton nem szoltam én egy szót se, Vajda beszélt, és csak szalattunk a dunán át végig mert azt monta itt nem lát benünket senki, pedig dehogy nem. Felmentünk Vajda szobájába, a minek két nagy ablakja tárva nyitva volt és éppen szemközt a Muzeum főbejáratának. A szobában nem is ültünk le, az ablaknál áltunk, és Vajda azt monta hogy hát ő bizony engem nagyon imád és feleségül akar veni, kérdezte szeretem e, azt montam igen, de mit tegyünk, mikor az anyám nem engedi meg hogy egymásé lehessünk, és én szegény vagyok, nekem nincs vagyonom, nincs hozományom, az intézetet értem anyám rokona egy külföldön élő aglegény fizette, és az ad anyámnak özvegysége óta élni. Hát ha magácska szegény akor jobb ha az anyja minél előb férjhez adja, igen! de az anyám meg azt mondja, hogy Vajda Ur is szegény, és azt akarja az anyám, hogy összel be ad engem valahova, ahol kimüvelnek még két-három évig mind nevelőnőnek – hisz akor én magát elvesztem, feleli Vajda, pedig én nagyon szeretem, és inkáp golyot röpitek a fejembe, mind hogy magácskárol lemondjak. Egyeb iránt belé szeret magácskába valami nagy gazdag gavalér mert nagyon szép, és engem elfelejt. Mire én azt montam – nekem nem kell senki, ha nem leszek a maga felesége leginkáb apáca lenék, hát mért nem lesz akor apáca, – mert nincs vagyonom, anélkül nem vesznek be. No majd beszélek én az anyjával, megmondom neki az én szegénységemel ne törödjön, mert én dolgozom és keresek. Ekor kiléptünk az elő szobába, és én kérdeztem egy képre mutatva a mi a falon lógot, hogy ki ez a hölgy. A Gratochwill Zsuzsana, a Gina, felelte, a költő, én mivel már olvastam a sirámokat a mit a költő nekem adot át az összes költeményei régi kiadásában, azt montam, – kérem miért az előszobában tartja a képet, mire a költő azt felelte, mert nekem sose ért anyit ez a hölgy, hogy szobámban tartsam az arcképit. Eltávoztunk és az utunkat megint a duna melet végig vetük. – Az uton én a Gratochwill Zsuzsanárol kérdeztem Vajdát hogy ki és micsoda volt. Elmonta, hogy egy nyelvmester által ismerte meg egész véletlenül, szép fiatal lány volt, de nem volt szépség és pláné nemes szépség se volt. Az akori időben irt verseinek legtöbjének a Gina nevet atta, mert ő Vajda forditotta a Zsuzsanát Ginára, sokat látta és beszélt vele, mert feljárt hozá a várba a hol a Gina a szüleinél lakot, apja nagyon szegény totborbély volt és mostoha anyjával Gina, mikor az apja meghalt felutazott bécsbe, és ott egy dúsgazdag magyar mágnásnak lett a szeretője. Monta Vajda hogy bécsben felkereste, de csak azért mert nagyon kiváncsi volt a lányt a jó módban látni, és e látogatás után irta – a Kárhozat helyén – cimü költeményt, és hogy semi más köze a lányhoz nem volt, és hozá tette még Vajda azt is, és nem is szerettem, és nem is voltam belé szerelmes, igen, monta Vajda – az Ujságok és barátaim anak idején töbfélét irtak és beszéltek, de minden téves. Nagy abszordum volt azt rólam feltételezni hogy én Ginát feleségül akartam veni, hogy ez mért volt kizárva, azt magácskának nem mondhatom meg, – zárta be Vajda evel a Ginárol szoló beszédünket: De én megtuttam az igazat mikor Vajdáné lettem, és Vajda mindent kiegészített elöttem a Ginára vonatkozó mende-monda-félét. – És megtuttam azt, hogy nem lett volna az a Szüzmária a kit Vajda János feleségül vett volna, nem volt az a hatalom a mi a költőt arra birta volna hozni, hogy sovány, halvány nőt szeressen. Gratochwill Zsuzsana pedig az egész életében olyan volt mind az agár, és halvány mind a hold. Ha Vajda egy Isteni szépségü nőt látot, a ki halvány arcszinü volt és sovány, azt monta akor: ha reggel bejöne hozá a bakancsait tisztitni, hát kirugná, és akár hol találkozot ilyen sovány halvány szépségel, mérgessen fordult el tőle. A milyen páratlan és valoságos ihlet szavakal festette a nőt a költeményeiben, ép oly feneketlen mélyen sértő volt a gondolkodása és beszéde a valoságban a nőnemről, a minek aval is adot tanuságot ha letette a kinyomot citromot a mit ilyenkor szokot mondani. – Vajda igy mind Ginát szerette azt a nőt is, a ki miat Tot Kálmánnal a Svábhegyen kardbárbajt vivot és a kiért szegény Tot Kálmán megis halt, mert élete utolsó leheletéig sovárgot és vágyodot e nőért.

Vajda már könyebben fogta fel a dolgot, pedig ez a