Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

A magyar anekdotakincs II. rész
A magyar anekdotakincs II. rész
A magyar anekdotakincs II. rész
Ebook551 pages4 hours

A magyar anekdotakincs II. rész

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Ebben a palackban, amelyet az olvasó most kezében tart, olyan jó a bor, hogy nem kell neki cégér; elég a címkéje: „Tóth Béla: A magyar anekdotakincs.” Nem is a bort cégérezzük itt, úgyis kapós lesz az, csupán a címkét magyarázzuk kissé. A címke igaza
LanguageMagyar
Release dateMar 9, 2016
ISBN9789633768006
A magyar anekdotakincs II. rész

Read more from Tóth Béla

Related to A magyar anekdotakincs II. rész

Related ebooks

Related categories

Reviews for A magyar anekdotakincs II. rész

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    A magyar anekdotakincs II. rész - Tóth Béla

    A MAGYAR ANEKDOTAKINCS

    GYŰJTÖTTE ÉS MAGYARÁZTA

    TÓTH BÉLA

    MÁSODIK KÖTET

    Az 1935-ben megjelent válogatott gyűjtemény

    magyarázatokkal bővített új kiadása

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    Borító: Kovács G. Tamás

    978-963-376-800-6

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    BEM ALEPPÓBAN

    A Törökországba kivándorolt magyar emigránsok közül azokat, kik az iszlámra tértek, Aleppóba internálták Bemet is.

    Itt történt, hogy Szíriából félvad néptörzsek törtek elő, a keresztényeket gyilkolták, s Aleppót is megrohanták. A várost el is foglalták s az utcákon dúlt a veszedelem, s patakban folyt a vér… Már a gyenge vár is védhetetlenné vált.

    A fejvesztett török haditanácsnak nagykésőre jutott eszébe, hogy hiszen itt van Murád bég (ez volt Bem török neve); ez nagy hadvezér volt a gyaurok közt, hátha ez alkalomra is volna valami mentő gondolata?

    Fölkeresték s átadták neki a főparancsnokságot. Bem azonnal nekiszegezte a vár összes ágyúit a város körül táborzó ellenség összeterelt – lovainak. Azután lövetett. Félóra múlva az ellenség eszeveszett futással menekült a vár alól. Bem ekkor a következő szavakkal adta vissza a főparancsnokságot elődje kezébe:

    – Lám, önök egész életüket Ázsiában töltötték, s még se tanulták meg azt, hogy e félig nomád népek nem embereiket, de lovaikat féltik.

    HAYNAU, A TAKARÉKOS

    Barsi József bicskei plébánost, az Utazás ismeretlen állomás felé című, kiválóan értékes emlékezések íróját, Haynau erőnek-erejével halálra akarta ítéltetni azért, mert 1848-ban a magyar kormány rendeleteit a szószékről kihirdette, és mert hazafias cikkeket írt az újságokba. De egy becsületes hadbíró igazságossága megmentette a haláltól a derék magyar embert. Csak húsz évi vason és a saját költségén eltöltendő államfogságra ítélték.

    Ez a „saját költség" szokatlan volt. De Haynau megmagyarázta:

    – Ha Barsit agyonlőtték volna, nem terhelné többé az államot; az állam pedig nem tartozik őt húsz esztendeig ingyen eltartani.

    Ez a megokolás benne van a pör irataiban is. Barsi hét esztendeig volt osztrák fogságban.

    *

    Furcsán járt akkortájt egy nagyszakállú úriember, bizonyos Kompóthy János, herceg Koburg-féle jószágigazgató. Ezt is, kinek éppen dolga volt Kassán, bekísérték a rendőrségre. Itt kiadták neki a parancsot, hogy rögtön beretválkozzék. Ő nem ellenkezett és egyenesen valami borbélyműhely felé tartott.

    Útközben azonban egy másik rendőrrel találkozik, kinek szinte szemet szúrt a mellig érő, hatalmas fekete szakáll. Ennek se kell több, nyomban arretálja (lefogja) és minden ellenkezés dacára visszakíséri a rendőrségre.

    – Mit akar itt? Még mindig nem vétette le a szakállát? – förmed rá Michnievics.

    – Nem lehetett, mert útközben, mikor a borbélyhoz akartam menni, ez az ember elfogott!

    Egykorú emberek állítják, hogy ez a komédia kétszer-háromszor ismétlődött. Végre azután arra a gondolatra jött a polizeiwidrig szakállal megáldott úriember, hogy rendőri fedezetet kért, hogy ily módon akadály nélkül juthasson a legközelebbi borbélyműhelyig, az elrendelt operáció végrehajtása végett.

    Nagyréthi Darvas Imre a Kazinczy-kör

    Szabadságharc emlék-albumában

    A RÉGI BETYÁRVILÁGBÓL

    Nagy Miska hódmezővásárhelyi betyárt, ki fele életét a börtönben töltötte, lovastul Pestre hozták. Azután a ló, mint bitang, árverés alá került, s a megyeház udvarán egy hajdú ült rajta, jártatván, hogy kedvet szerezzen a venni akaróknak.

    Miska épp kint az udvaron keservesen látja ezt, s fölsóhajt:

    – Ej, hogyan ül az a hajdú azon a lovon; ülhetnék csak én rá: megmutatnám, milyen az a ló!

    A jókedvű szolgabíró hallja ezt:

    – No, hát ülj fel rá, Miska!

    Miska nem mondatja magának ezt másodszor is; fölül az ő kedves paripájára, egypárszor körüljárja vele az udvart, egyszerre oldalba szorítja, kiugrat a megyeház kapuján, fut, fut, ki a városon, az Üllői úton, s mint utóbbi befogatásakor kisült, egyvégtiben tíz mérföldet futott. így mutatta meg, milyen az a ló.

    A MAGYAR ÚRI MODOR

    A becsehelyi Csúzy-családnak volt egy elzüllött fia, ki az apai fegyelmet nem tűrve, a harmincas évek elején nekivágott a világnak, bujdosott, elszakadt a Bácskába, és ott csikóskodott vagy tizenöt esztendeig. Túl a Dunán azt rebesgették róla, hogy tulajdonképpen ő a Sobri Jóska.

    Végre aztán hazajött, s minthogy született úr volt és vagyonos, hívták az úri társaságba. Azt mondta rá:

    – Nem lehessen ám az. Hogy menjek én közétek, urak közé? Nem tudok én köztetek viselkedni, én, aki eddig csak csikós voltam!

    – Csak viselkedj úgy, mint eddig, csikós korodban; senki sem fogja észrevenni – mondotta neki egy vármegyebeli úr.

    Eötvös Károly elbeszélése

    EGY GAZDAG EMBER

    Híres, nevezetes gazdag ember volt Bagi János uram őkegyelme Szentes városában. Hanem azért nyáron át csak úgy töretlen bagaria csizmában és egy szál gatyában járt, mint mikor még robotot kellett szolgálnia, s hétköznapon csak úgy felöltötte a tisztességes foltos dolmányt, mint akármelyik jóravaló atyafia.

    Egyszer a német világban, egy egész gulyát árvereztek Kőrösön vagy Kecskeméten, darabszámra.

    Leütik az első pár ökör árát, s a vevő Bagi János.

    Leütik a második pár árát, s a vevő megint Bagi János.

    Jön a tizedik, a huszadik pár, s a vevő mindig Bagi János.

    Megsokallja az árverező bírói személy, s kérdi a körüle levőktől, melyik az a Bagi János? S majd hanyatt esik, mikor egy olyat mutatnak neki, kiből nem néz ki húsz forint. Mérges hangon oda mordul hozzá:

    – Hallja kend, meg is kell ám fizetni az ökör árát!

    – Hát hiszen majd kiteremtsük valahogyan, nagyságos uram!

    Folyik az árverezés és mindig Bagi János lévén a legtöbbet ígérő, már több százra megy az általa megvett barmok száma.

    – Hallja kend, vasra veretem, ha csúfot űz a bíróságból. Készpénzzel kell ám itt azonnal fizetni.

    – Jól van, jól, nagyságos uram, majd megpróbáljuk a végén.

    Dühös volt a bíró, de se nem szólt, se nem kérdezősködött többé, csak várta kárörömmel a dolog végét. Mikor a protokollumot (jegyzőkönyv) bezárták, az egész gulya Bagi János nevére volt beírva, s mikor őt a fizetésre felhívták, a legfoltosabb dolmánya zsebéből elővett egy rongyos tárcát, s újdonatúj ezresekkel kifizeté az egész összeget.

    Hallgatott a bíró, s máig is azt hiszi, hogy valamelyik nábob tréfálta meg őt.

    *

    Gróf Károlyi Györgynek kölcsön kellett a forradalom után felvenni kétszázezer forintot.

    Megtudja ezt Bagi János, aki egykor a gróf Károlyi családnak jobbágya volt, s felmegy a direktorhoz.

    – Tekintetes uram, azt hallottam, pénzre van szüksége a méltóságos úrnak; azt gondoltam, inkább én adok, mint más.

    Végignéz a direktor a kopott ruhájú paraszton, s szánakozva mondja:

    – Sok pénz kell ám annak, ha kell, atyafi!

    – Mintegy mennyire való? – kérdi Bagi János.

    – Kétszázezer forint – szólt a direktor, úgy gondolkodva, hogy az öreg erre hanyatt esik egyszerre.

    De nem úgy történt. Hanem az öreg nyugodt lélekkel mondja:

    – Igaz, hogy annyi nincs nálam, de százhatvanezer forintot itt hagyhatok, a többit pedig harmadnap alatt megrendelem.

    A direktor sem gúnyolódott többé.

    *

    Ugyanez a Bagi János kiment egyszer az ostromállapot alatt szegedi pusztájára, csak amúgy gyalogszerrel.

    Találkozik a zsandárokkal, s ezek kérdik tőle: hol a passzus?

    – Minek nekem a passzus, a magam birtokán – szólt.

    – Melyik a kend birtoka?

    – Ez az, ahol állunk s köröskörül, amerre látunk, mind az enyém.

    Összenéznek a zsandárok, hogy valami körmönfont jómadárral van dolguk, s azzal megkötik az öreget, egy szót se szólnak többet s bekísérik Szegedre, a megye börtönébe, úgy adván be a species factit (tényálladékot), hogy az öreg őket tévútra akarta vezetni.

    Persze a vizsgálat nem kezdődött meg mindjárt, hanem azért az öreget közmunkára fogták.

    Egyszer éppen ablakokat súrolt a megyeház udvarán, mikor valami hivatalszolga, aki egykor kisbéres volt nála, meglátja.

    – Ej, ej, édes Bagi János uram, hogy került kelmed ide?

    Elmondja az öreg a dolgot; megcsóválja fejét a hű szolga, s felmegy az illető bírói személyhez.

    – Nagyságos uram! Bagi János uram itt a megyeháznál van fogva.

    – Igen, az a csavargó.

    – Csavargó? Nagyságos uram, van annak a szentesi határban tízezer hold földje, s itt Szegeden is bír árendába tizenötezer holdat. Miért volna az csavargó?

    Elnevette magát a nagyságos úr, de mégis megtartá a vizsgálatot. Így szabadult ki a dúsgazdag földesúr, saját kisbéreiének jótállása mellett.

    (Történt a civilizáció és rend áldott korszakában.)

    Jókai Mór

    *

    A Bach-világban történt az az eset, hogy az új Csongrád megyei főnök, mindenható úr, akkoriban, midőn hivatalát elfoglalta, nagy ebédet adott, arra a megye urait kívánván összehívni.

    Már pedig, hogy kik a megye legelőkelőbb urai, honnan lehetne azt jobban tudni, mint a telekkönyvből? Nagyszerű az a „tudás könyve. Aki azt megolvassa, az előtt semmi sem maradhat „homályosságban.

    Hát a telekkönyvből csináltatta meg titkárjával a meghívási lajstromot. Természetes, hogy Bagi uram is köztük volt, még pedig mindjárt legelül.

    A meghívók elküldettek, s a nagy nap végre megérkezett. A széképület föl volt díszítve ez alkalommal, valamint a főnöki termek is. Nagyon fényesnek akarta ezt a mulatságot őméltósága, ki még eddig csak a Hármas Kis-Tükörből ösmerte az Alföldet. Az inasnak meg volt hagyva, csak olyan embert eresszen be, aki frakkban jön.

    Hát iszen körülbelül úgy jöttek el mindnyájan, csak egyes-egyedül Bagi uram állított be a maga ünneplő kékbeli ruhájában, amely erre az alkalomra szépen ki volt kefélve, piros olajos kendő a nadrágellenzőbe húzva, úgy, hogy a két vége kicsüngjön ünnepiesen.

    – Mit akar itt kend? Kicsoda kend? – rivallt rá az ajtónálló komornyik.

    – Hát én bizony Bagi vagyok! – monda őkigyelme, délcegen kidüllesztve mellét, melyen három sor valóságos ezüstgomb futott le.

    – Bagi! Nem lehet bemenni őméltóságához. Most itt ebéd van.

    – Hiszen éppen arra az ebédre jöttem.

    Nagy szemeket meresztett a komornyik.

    – Lehetetlen az! – monda.

    Erre aztán Bagi uram előmutatta bugyellárisából az invitáló levelet, mire elbámult ugyan a komornyik, de mégis azt felelte:

    – Nix nuc! Itt csak frakkban lehet bemenni, ez a rendelet. Ez itt szalon. Szalonhoz úri ruha dukál.

    Dühösen fordult meg erre Bagi uram, minthogy látta a komornyik magatartásából, hogy úgy sem eresztik be; és a szabóhoz sietett, hol felöltöztették annak módja és rendje szerint. Sokan emlékeznek még Szentesen arra a csúfságra, mikor őkigyelmén frakk volt és német pantallon – először és utoljára!

    De bosszút is állt erre legott az ebédnél. Amint leültek a nagy tábla körül, s kitálalták a levest, Bagi uram nagy keserűen belenézett a párolgó tányérba, letette nagy robajjal ostentative (úgy, hogy mindenki oda nézett) a kanalat, és lehajolván, fölemelte az újdonatúj frakk jobb szárnyát és belemártogatta a levesbe.

    – Mit csinál, Bagi uram! Mit csinál az istenért? – kérdik hüledezve a körülállók azon hitben, hogy talán megbolondult.

    – Hát a frakkomat kínálom – monda Bagi szelíden és nyugodtan –, mert úgy tapasztalom, hogy én nem, de ő vagyon ide ebédre híva.

    A megyefőnök elértette a dolgot, s máskor szívesen látta Bagi uramat ködmönben is.

    Mikszáth Kálmán

    MÉG EGY ANEKDOTA BAGIRÓL

    Egyszer jármos ökröket akart venni és bement a szentesi vásárra. Ott megtetszett neki négy tinó, s megkérdezi a mellettük álló úriembert: hogy adja.

    – Nem eladók egyenkint – feleli vissza az ökrök gazdája kedvetlen hangon.

    – De hisz négyet vennék, ha meg tudnánk alkudni.

    – Négyenkint sem eladók.

    – Ejnye, hátha mégis megcsinálhatná valahogy tekintetes uram. Nem sajnálom az árát.

    – Szegény ember maga ahhoz barátom – mondja lenézőleg az ökrök gazdája.

    – Hova való a tekintetes úr, ha meg nem sértem?

    – Én az ifjabb Bagi ispánja vagyok.

    – Ejnye no – mondja Bagi uram nagy szerényen –, hiszen akkor az én ispánom a tekintetes úr, mert én meg az apja vagyok az ifjabb Baginak és az én birtokomat kezeli a gyerek. Szép állatokat nevelt az ördögadta!

    Mikszáth Kálmán:

    Az én halottaim c. kötetéből

    GRÓF KÁROLYI GYÖRGY FOGSÁGA

    Gróf Károlyi Györgyöt a szabadságharc alatt tanúsított hazafisága miatt Világos után elfogták csurgói birtokán, s egy hónapig zárva tartották az Újépületben. Csak nagy összegű pénzbírság árán nyerhette vissza szabadságát és menthette meg az elkobzástól birtokait.

    Haynau a gróf fogsága alatt beköltözött Károlyi Egyetem utcai palotájába, hova senki sem hívta meg őt, s azzal fizette meg a fényes lakás bérét, hogy a ház urára még külön százötvenezer forint sarcot rótt.

    Mikor Haynau aztán először találkozott a fogságból kiszabadult gróffal, kezet nyújtott neki, megköszönve a szép szállást.

    Gróf Károlyi György nem fogadta el a nyújtott kezet; azt mondta:

    – Ne várjanak az urak többet tőlem, mint amennyire kényszeríthetnek; szállást adok, de kezet nem.

    Azzal sarkon fordult és távozott.

    Haynau erre úgy akart visszavágni, hogy a kormánnyal intéztetett kérdést a grófhoz: mennyi pénzt kíván palotája használatának fejében?

    – Azt önök számíthatják ki legjobban – válaszolta Károlyi. – Én az Újépületben egy szoba havi használatáért százötvenezer forintot fizettem.

    Sohasem bírta feledni, hogy börtönben kellett ülnie.

    A LOJÁLIS BOROTVÁLKOZÁS

    Báró Apor Károly Erdélyben arról volt ismeretes, hogy igen díszes parókát hordott. De a parókát csak télen hordta, nyáron nem. Amint május első napja eljött, mint más ember a téli kabátot, báró Apor letette a téli parókát, s október elsejéig föl sem vette többé. Ez már régi, ismeretes szokása volt.

    A magyar szabadságharc vége után báró Apor az elsők között volt, kik az akkor mindenható herceg Schwarzenbergnél hivatalos szolgálataikat felajánlották. Ajánlata igen szívesen fogadtatott; a herceg rögtön kijelölte számára az elfoglalandó hatáskört, s másnapra kegyesen meghítta magához ebédre.

    Hanem a bárónak igen szép körszakálla volt. A herceg búcsúvételkor figyelmeztette, hogy miután már ily magas hivatal bízatott rá, elvárja a bárótól, hogy arcának ő is lojális kifejezést ad, s illendően kiborotválkozik. Ezt, természetesen, megígérte a lojális hazafi.

    Másnap azonban, történetesen éppen május elseje volt, s báró Apor miután a szakáll-levevés műtétén átesett, megemlékezve rendes szokásáról, egyúttal a parókát is letette. Így ment el azután a herceghez ebédre. Hát amint meglátja Schwarzenberg herceg, összecsapja a feje fölött két kezét:

    – Um Gottes Willen, Herr Baron! (Az isten szerelmére, báró úr!) Hiszen nem mondtam én, hogy az egész fejét borotválja le a nyaka csigájáig, hanem csak az állát!

    Képzelhető, milyen fogalmai lettek a hercegnek a báró lojalitásának kalibere felől, midőn föltette róla, hogy szolgálatkészségből még a fejét is képes leborotváltatni!

    IGYÉK, AKI RÁÉR

    A szabadságharc leveretése után a szőlővel borított balaton_melléki hegyoldalak pincéiben sok bujdosó vonta meg magát. A pincék tulajdonosai vendégeiket nem rejtegették. A feltűnést inkább úgy kerülték el, hogy folytatták a régi pinceszerezést. Vittek húst és belevalót, csináltak gulyásost, vagy pörköltet, s ha ettek-ittak, így nógatták a szomorú idegent:

    – Igyék, aki ráér!

    Ez a leselkedő balatonmelléki fülnek úgy hangzott, hogy isznak a királyért (a kirá’ér’).

    A hagyomány ezt a szójátékot régi kuruc-találmánynak tartja.

    Dr. Sebestyén Gyula közlése

    *

    A szabadságharc leveretése után sok híres nevű bujdosó lelt menedéktanyát pásztorok viskóiban. Többi közt Csengery Antalt is egy hortobágyi vén gulyáshoz vitték ki, erősen gondjára bízván, mert hát ez drága ember. A gulyás mindjárt első nap jó ebédet csapott, s utána úri vendégét megkínálta a kulacsból:

    – No, most egy kis bort!

    – Köszönöm szépen, sohasem iszom bort.

    E szókra a vén pásztor megcsóválta a fejét.

    – No de ebből a jó szűz dohányból csak rá tetszik gyújtani.

    – Dohányozni sem szoktam.

    A vén csikós erre már nagyon elsajnálkozott, s a bojtárjához fordulva, egyet sóhajtott:

    – Én uram istenem, hogy lehet ilyen baromul felnőni!

    Csengery elmosolyodott, s még tetszett neki a szög fejét találó szó, mert az csakugyan igaz, hogy a barom nem iszik bort és nem dohányoz.

    Hőke Lajos

    A LEGROSSZABB NAPOKBÓL

    Debrecenben 1850. augusztus 2-án éjjel a villám felgyújtotta az úgynevezett ispotályi templomot. A tűz elharapódzott az egész környéken. Nagy volt a veszedelem.

    A machinisták (deák-tűzoltók) kivonultak; élükön a praeses (elnök), Révész Imre, ki utóbb a protestáns egyháztörténet-írás terén szerzett maradandó érdemeket.

    A deákság nagy fáradsággal eloltotta a tüzet.

    Ekkor jött elő egy kevély zsandártiszt, s szörnyen fontoskodva nézegetett be a leégett házak ablakain.

    Révész Imre most csak úgy véletlenül akként irányozta a még működő vízipuska csövét, hogy a vízsugár leütötte a zsandártiszt csákóját.

    Nagy baj lett ebből. A deákokat el akarták tiltani a tűzoltástól; de később mégis kénytelen volt a város hozzájok folyamodni.

    *

    Tóth Kálmán 1850 tavaszán Pestre jött Bajáról. Kora reggel a Nagy-Kristóf előtt álldogált. Egyszerre lerepül pörge kalapja. Hátulról ütötte le valaki. A fiatal poéta dühösen fordul meg, s mit lát?

    Egy feketesárga uniformisos rendőr a sárba tiporja a kalapját, mondván:

    – Was? Betyárenhut? Da hast’s! (Mi? Betyárkalap? Nesze!)

    Ennek után a policáj karon ragadta Tóth Kálmánt, bevonszolta a legközelebbi kalapos boltba s rámutatott a hajadonfejű ifjúra:

    – Adjanak ennek az embernek kalapot!

    Tóth Kálmánnak a fejébe nyomtak egy iszonyatos Angströhret, a rendőr pedig belenyúlt a zsebébe (már mint a Tóth Kálmánéba), és kivette belőle a tárcát:

    – Was kost’s? (Mibe kerül?)

    Aztán fizetett és odalökte a tárcát:

    – Jetzt kann er geh’n! (Most már elmehet kend!)

    *

    …Hát mikor ugyanaz időben a policáj az utcán csípett el minden, a negyvenes évek divatja szerint körszakállt viselő magyart és betuszkolta a borbélyműhelybe, így kiáltván:

    – Barbieren sie den öllend’n Kossuth-Hund! (Borotválja meg a nyomorult Kossuth-kutyát!)

    S ott strázsált, míg a szegény hazafi képét nem borotválták csupaszra.

    MILYEN EMBEREK KELLENEK A CSÁSZÁRNAK?

    A szabadságharc után egy igen előkelő és okos magyar embert ajánlottak Albrecht főhercegnek, hogy tegye meg Magyarország helytartójává.

    Albrecht azonban hallotta, hogy az a magyar úr nemcsak eszes ember, hanem jó hazafi is; tehát azt felelte az ajánlónak:

    – Der Kaiser braucht keine gescheite, sondern treue Leute. (A császárnak nem okos, hanem hű emberekre van szüksége.)

    Dr. Jellachich Károly közlése

    ZRÍNYI BOLDIZSÁR

    Lendvay Mártontól remegtek a színészek, mert az a szokása volt, hogy minden slendriánságot ott nyomban megtorolt, néha úgy megagyabugyálva egy-egy fegyelmezetlen múzsát, hogy két hétig fel kellett menteni a próbák alól.

    Egyszer Szegeden a II. Rákóczi Ferenc fogságában című darabban lépett föl. A hesseni fejedelmet és egyúttal Zrínyi Boldizsárt Horváth István játszotta. A hesseni fejedelem fényes díszben jelenik meg, míg Zrínyi Boldizsár a legkopottabb rabruhát viseli; az előbbi gondosan beretvált arccal jár, az utóbbit tizenöt évi rabságában elvadult torzonborz körszakállt hord. Horváth kezdő színész lévén, mikor Zrínyinek öltözött, nem csoda, hogy lábán felejtette a hesseni fejedelem fényes, csatos, kivágott cipőjét, ami nagyon elütött a foszlányokban lelógó, durva kötéllel átkötött szürke ruházattól.

    Amint támolygó léptekkel a színpadra ér, Lendvay rögtön észreveszi a máslis cipőt. A szerephez híven feléje megy, és gyermeki szeretettel átöleli, az ölelés alatt azonban kegyetlenül oldalba döfi, s ezt súgja hozzá:

    – Te gazember! Tizenöt évig voltál a börtönben és ilyen fényes cipőd van?

    Ezzel hátravezeti a családi képekhez és miközben Zrínyi képére mutat, ismét oldalba böki, a szerepet mondván:

    – Ismered-e Zrínyi Pétert, ki a vérpadon halt meg?

    – I-i-ismerem! – felelt Horváth fizikai fájdalomtól elfojtott hangon.

    – Hát Zrínyi Ilonát ismered-e? (Ismét egy oldalba lökés.)

    – I-i-ismerem.

    – Hát engem ismersz-e? (Még egy oldalba lökés.)

    – Igenis ismerem, ó, bár sohasem ismertem volna Lendvay urat! – kiáltá a megkínzott természetes hangján.

    Tombolóbb kacagás egy színházat sem rengetett meg soha úgy, mint e jelenetkor a szegedit.

    A MAGYAR SVÁBOK

    Abban az időben, 1852-ben, volt, hogy az akkor még elég fiatal Albrecht főhercegnek feladatául tűzték ki Bécsben a Bánság nemzetiségi vidékeinek beutazását. Keserves mulatság lehetett akkoriban az utazás, de hát a főherceg ereje bírta az út fáradalmait és postakocsin igyekezett Temesvárról Lugos felé. Rékás a közbeeső stáció a nagy országúton. Itt megpihent egy félórára a főherceg, amíg a lovait felváltották. A Rentmeister volt akkor a legnagyobb úr az egész vidéken és az ő rendelkezésére kivonultak a lövészek is az ünnepélyes fogadtatáshoz. Katonásan glédában álltak és tisztelegtek a főhercegnek illő módon. Miután a fenséges úr a tisztelgő hatóságok fejeit fogadta volt és néhány szóval az öreg Ruzsinszky bácsi (az akkori plébános) beszédjére válaszolt, megszólítással tüntette ki a lövészek kapitányát is, kinek der grosse Wichtmann volt a neve.

    Odalépett hozzá és azt kérdezte:

    – Es freut mich, dass ich hier so brave Soldaten finde, die gewiss auch unser Vaterland verteidigen würden, wenn es wieder in Gefahr käme? (Örülök, hogy itt ilyen derék katonákat találok, akik odaadóan megvédenék hazánkat, ha az ismét veszélybe kerülne.)

    – Kaiserliche Hoheit, wir sind nur zum Parademachen da! (Császári fenség, mi most csak parádéra vagyunk itt!) – volt a felelet.

    – Nun ja – folytatta a főherceg – d’rum seid Ihr aber doch wohl gutgesinnte österreichische Untertanen? (Nos, igen, de ti azért mégis megbízható osztrák alattvalók vagytok?)

    – Nein, Kaiserliche Hoheit, wird sind ungarische Schwaben! (Nem, császári felség, mi magyar svábok vagyunk!)

    Ez volt a befejezése a kegyes audienciának, mert a főherceg a hintóba sietett és a legszebb rékási négyesfogat Lugosra szállította harmadfélóra alatt.

    Dr. Lendl Adolf: Utazás a kerületemben

    KACZVINSZKY

    Annak a magyar színtársulatnak, mely az ötvenes évek elején Velencében járt, tagja volt jó Kaczvinszky János, a hatalmas hangú és nagyitalú kórista is. A Hódy bácsi főzte pörkölthöz ő hozta a borjúhúst. De nem kaland nélkül.

    Bemegy egy mészárszékbe, körülnéz, de sehogy sem képes fölfedezni azt az állatot, amelyre szüksége volna. Olaszul pedig nem tudott.

    Végre gondol egyet, és egészen higgadtan odavágja a mészárosnak:

    – Pikolló boci!

    Miután azonban a talján nem értette meg, a magyar kukta, kit hidegvére nem hagyott el, a következő pillanatban négykézlábon állott, fölnézett a mészárosra és keservesen bőgött.

    Ezt a világnyelvet már megértette a mi olaszunk; még a könnyei is potyogtak.

    A CSŐVÁRI PAP

    Haynau haditörvényszéke 1851-ben fölhívta a megyehatóságot, hogy Kemény Samu csővári evang. papot kísértesse eléje. Néhai báró Prónay Gusztáv fölött tartott politikai halotti beszédét súgta be valamelyik hallgatója. Haynau 1849-ben a politizáló papokat főbe lövette vagy megcsapatta, 1850-ben pedig húszévi börtönre ítéltette. Megizentem hát Székács Józseffel a szerencsétlen embernek: hozza rendbe a házát, mert meg kell válnia tőle is, meg alig kéthónapos menyecskefeleségétől is. Csakugyan, Josefstadtban töltendő kétévi fogságra ítélték. A várfoglyok csak minden évnegyedben írhattak egy kijelölt szerettöknek levelet, s ugyancsak egyszer nyerhettek tőlük évnegyedenkint az édes otthonról értesítést. 1853 óta ezt is csak németül és nyílt levélben.

    Samu barátom jókedvét azonban a börtön sem igen csappantotta meg: mert egyik levelében, mely a várparancsnokság és a megyefőnökség útján jutott a búsongó szalmaözvegyhez, azt írta: „Kedvesem, ha máskor írsz, írj szebb betűkkel, mert ezek a cseh és német katonák azt hiszik, hogy leveledet valami csúf vénasszony írta, pedig te szép csinos menyecske vagy."

    Utolsó levelét pedig így fejezte be: „Még három hónapom van hátra, akkor aztán látjuk egymást, ujjujju, nem leszek én szomorú!"

    Hőke Lajos

    ALLAGA IMRE

    Allaga Imre 1848-ban Baja város országgyűlési képviselője volt. majd kormánybiztos is. Az ötvenes évek elején halálra ítélték, de azok közé tartozott, akiknek Haynau, bukása pillanatában megkegyelmezett. Mégis hosszú ideig raboskodott az Újépületben. Fogsága

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1