Az ember, aki nem is él

EDGAR WALLACE

AZ EMBER, AKI NEM IS ÉL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-912-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

– Hát most már a tied! És ezek után, hogy tetszik a legény?

Augusztus Javot keskeny ajka cinikus mosolyra ferdült, ahogy jobban megnézte a színteret. A kis szalon csupa zűrzavar volt, a bútorokat hátratolták a falhoz, hogy helyet csináljanak a táncolóknak. A fehér orgonával telt nagy vázát eltörte valamelyik részeg, úgyhogy a törött porcelán és a megtiport virág halomban hevert a földön. A szoba egyik sarkában villanyzongora játszott zajosan. A rekedt hahota és a részeg kacarászás hangzavarában féltucat pár táncolt bizonytalan lábbal.

A szép asszony, aki Javot mellett állt, körüljártatta szemét a szobában. Pillantása megállt a kipirult arcú fiatalemberen, aki falnak vetett lábbal próbálkozott a kezén állni. Egy másik ifjú, aki semmivel sem volt józanabb, mint a műkedvelő akrobata, visongva bátorította.

Alma Trebizond alig észrevehetően fölvonta szemöldökét és visszafordult Javot felé.

– Koldus nem lehet válogatós – felelt egykedvűen. – Elismerem, hogy megjelenése nem éppen tiszteletet parancsoló, viszont mégiscsak báró, évi jövedelme pedig negyvenezer font.

– És övé a Tynewood gyémánt nyakék – mondta halkan Javot. – Nagy gyönyörűség lesz százezer font értékű gyémántot érezni liliomnyakad körül, drágám.

A nő mélyen fölsóhajtott, mint aki kemény fába vágta fejszéjét, és maga se merte remélni, hogy ilyen jól sikerüljön a dolga.

– Simábban ment, mint vártam – vallotta be, és hozzátette –, a hírt már beküldtem az újságoknak.

Javot keményen nézett rá. Sovány, éles arcú férfi volt, enyhén kopaszodó, hideg szemében mohó vércsepillantás.

– Beküldted az újságoknak? – ismételte lassan. – Az a gyanúm, hogy szamár vagy, Alma.

– Miért? – kérdezte a nő dacosan. – Nincs miért szégyenkeznem, én is érek annyit, mint ő! Különben se olyan ritkaság, hogy a magamfajta nagy színésznő mágnáshoz megy feleségül.

– Hát nem egészen mágnás – javította ki Javot –, de nem erről van szó. Ő külön megkért, hogy tartsd titokban a házasságotokat.

– És miért teljesítsem a kérést?

A férfi szemében kis mosoly villant föl.

– Több oka is van – mondta jelentősen. – Egyet én is közölhetnék, ha szükségesnek látnám. Nem szabad közzétenned a hírt, Alma.

– Már megtettem – felelt az asszony mogorván.

Javot türelmetlenül csettintett.

– Rosszul kezded a dolgot. Sir James Tynewood nem volt részeg, amikor megkért, hogy egy évig tartsd titokban a házasságot. Történetesen igen józan volt, és elhiheted nekem, hogy oka volt a kérésének.

Alma bosszús vállrándítással elfordult tőle, és odament az imént tótágast álló ifjúhoz, aki most már a talpán állt, és reszkető kezében pezsgőspoharat tartott, amelyet előbbi bátorítója nagy üggyel-bajjal igyekezett megtölteni. Az igyekezetnek a szó szoros értelmében Alma szőnyege itta meg a levét.

– Beszélni akarok veled, Jimmie – karolt bele Alma a fiúba.

– Várj egy percig, aranyom – dadogott kipirult arccal Sir Tynewood, és mosolyogva nézett ifjú feleségére. – Csak még egyet koccintok az én drága Mark barátommal.

– Nem, most velem jössz – szólt Alma erélyesen, mire az ifjú csukló nevetéssel földre ejtette poharát, amely persze ezer darabra tört.

– Igaz is, már házasember vagyok – nevetett szélesen. – Engedelmeskednem kell…

Alma odavezette Javothoz.

– Jimmie – mondta váratlanul –, az esküvőnk hírét megküldtem az újságoknak.

A fiatalember részeg csodálkozással bámult rá és a homlokát ráncolta.

– Mondd csak még egyszer… – kérte.

– Beküldtem a hírt, hogy Alma Trebizond, a kiváló színművésznő házasságot kötött Sir James Tynewooddal. Nem óhajtok semmiféle titokzatosságot az ügy körül. Talán szégyellsz engem?

A fiú kihúzta karját az asszonyéból, és a gondolkodás nagy erőfeszítésében fölborzolta haját.

– Kértelek, hogy ne tedd – szólalt meg váratlan hevességgel. – Az ördög vigye el, Alma, hát nem mondtam, hogy ne tedd?

De a hangulata hirtelen megváltozott, és gurult a kacagástól.

– Nohát, ilyen jót még sose hallottam! – A könnye is kicsordult nevettében. – Jöjjön, Javot, erre iszunk!

Augustus Javot a fejét rázta.

– Köszönöm, Sir Tynewood, inkább nem. Fogadja meg a tanácsomat…

– Én nem fogadom meg senki tanácsát – hetvenkedett a fiatalember. – Alma az enyém, a többire fütyülök, igaz, drágám?

Tántorogva ment keresztül a szobán, és Javot fejcsóválva nézett utána.

– Kíváncsi vagyok, mit fog szólni a családja? – kérdezte halkan.

– Ki törődik vele, mit szól a családja? – fortyant föl az asszony. – Különben sincs más rokona, csak az öccse, aki Afrikában él, az is csak féltestvére… Miért olyan sötét a kedved, Javot? Már idegesít ez a komorság!

Javot nem szólt, csak fölült a dívány karfájára, és figyelte a nőt, aki megint odament férjéhez. Azon tűnődött, mi lesz a vége ennek a kalandnak. A szobában tetőpontjára ért a jókedv, amikor a kis közjáték bekövetkezett.

Ahogy a szobalány megjelent az ajtóban, Javot csak arra gondolt, hogy a ház valamelyik lakója tiltakozik az éktelen ricsaj ellen. Alma estélyei sose múltak el ilyen apróbb megszakítások nélkül.

Most azonban a szobalány fontosabb dolgot jelenthetett, mert Alma csöndre intette a társaságot, és Sir James csodálkozva kérdezte:

– Engem?

– Igenis. Sir Jamesszel óhajt beszélni.

– És ki az? – tudakozódott Alma.

– Fiatal hölgy, mylady – szólt a szobalány, akinek nyelve még csak nehezen járt rá Alma új címére.

Alma nevetett.

– Még valaki a hódításaid közül, Jimmie?

James Tynewood buta önérzettel vigyorgott, mert sok hibája közül a hiúság se hiányzott.

– Vezesse be – szólt hangosan, és amikor a szobalány tétovázott, még egyszer rárivallt –, vezesse be!

A szobalány hamarosan visszajött. Nyomában fiatal lány lépkedett, akinek láttára Javot szeme hirtelen fölragyogott.

– Gyönyörű kis teremtés! – gondolta.

A lány tagadhatatlanul szép volt. A társaság egyik tagjáról a másikra nézett, és nyilvánvalóan rosszul érezte magát ebben a környezetben.

– Sir James Tynewood? – kérdezte lágy hangon.

– Én vagyok Sir James Tynewood.

– Levelet kell átadnom.

– Nekem? – ámult el a fiatalember. – Honnan a csudából?

– A Vance & Vance ügyvédi irodából – felelt a lány, Sir James Tynewood arca megvonaglott.

– Nem tudom elképzelni, milyen ügyben zavar Mr. Vance ilyenkor – morogta. Javot úgy vélte, hogy aggodalom cseng a hangjában.

Kelletlenül vette át a levelet, és tétovázva forgatta.

– Nyisd ki már, Jimmie! – szólt rá türelmetlenül Alma. – Nem várathatjuk a lányt.

Sovány, vörös hajú legényke tántorgott előre, és mielőtt az iroda küldönce ráeszmélhetett volna, hogy miben sántikál, hirtelen derékon kapta a lányt.

– Éppen ilyen csinos babára vártam – kiáltotta részeg jókedvvel. – Indítsd meg a zongorát, Billy!

A lány kétségbeesve próbálta kiszabadítani magát, de a fiú a részegek erejével rángatta, taszigálta a dörömbölő villanyzongora zenéjére. A körülötte bámészkodó arcok vigyorgó helyeslést mutattak.

– Engedjen el! – sikoltotta. – Engedjen el, kérem!

– Táncoljunk, kicsi babám, táncoljunk! – csukladozott a fiú, de hirtelen erős kéz markolta meg a csuklóját.

– Kérem, engedje el a hölgyet, Molton! – Augustus Javot beszélt.

– Törődjön a maga dolgával! – ripakodott rá a fiú, de Javot nyugodt mosollyal kiszabadította karjából a lányt.

– Ne haragudjék – kérte halkan, a vörös ifjúra viszont ügyet se vetett többé.

James Tynewood kinyitotta a levelet, és Javot olyan elmerülten figyelte az arckifejezését, hogy meg se hallotta a táncos kedvű ifjú motyogó fenyegetőzését. Látta, hogy Tynewood kábán pislog a levélre, nehezen betűzi ki a rövid néhány sort, aztán egyszerre minden vér kifut az arcából és alsó ajka remegni kezd.

– Mi baj van? – kérdezte Alma élesen, mert mindezt ő is látta.

A fiatal báró markába gyűrte a levelet. Arcára gonoszság ült.

– Az Isten verje meg, visszajött! – mondta rekedten.

– Kijött vissza?

Néhány pillanatig nem válaszolt a férfi. Aztán hirtelen kitört:

– Az, akit az egész világon legjobban gyűlölök!…

A levelet a zsebébe gyömöszölte, és a küldöncre nézett.

– Van valami üzenet? – kérdezte a lány, aki még mindig falfehér volt és remegett.

– Mondja meg Vance-nek, hogy menjen a pokolba! – kiáltott Sir James Tynewood. – Töltsön valamelyikőtök egy kis konyakot!

II. FEJEZET

Marjory Stedman, a Vance & Vance cég titkárnője kilépett a házból, és örült, hogy kijutott a tavaszi este langyos levegőjébe.

– Hát ez Sir James Tynewood!… Mindeddig csak egy név volt az iroda fekete okmánytartóinak egyikén, de most színről színre látta …

Sir James Tynewood! Ősrégi, tisztelt név viselője, olyan névé, amely hősi idők lovagi erényeit idézte föl a lány agyában, és most látja, hogy részeges, bárgyú, közönséges fickó, aki alacsonyrendű társaságban talál magához méltó szórakozást!…

Az emlékezésre megborzongott a lány.

Mire az irodába ért, már valamennyi tisztviselő hazament. A szürke fejű Mr. Vance külön irodaszobájában várt rá, és kíváncsian pillantott föl, mikor belépett az ajtón.

– Halljuk, Miss Stedman, kézbesítette a levelemet?

– Kézbesítettem, Mr. Vance.

– Sir James Tynewoodnak adta át?

A lány bólintott. Az ügyvéd figyelmesebben nézett rá.

– Mi történt magával? Kicsit sápadtnak látom. Csak nem érte valami baleset?

– Inkább csak kellemetlen tapasztalat – felelte, és beszámolt a történtekről.

Az ügyvéd bosszúsan harapdálta a száját.

– Nagyon sajnálom. Ha csak sejtem is, hogy ilyen bánásmódban lehet része, magam mentem volna. Be kell látnia, hogy egyik kollégájára se bízhattam.

– Tudom, hogy a levél szigorúan bizalmas volt – bólintott Marjory, bár lelke mélyén mégsem értette, miért ne vihette volna el bárki más?…

Az ügyvéd, mintha csak a gondolataiban olvasna, megszólalt:

– Egyszer majd megérti, hogy miért magát küldtem Sir James Tynewoodhoz. Nagyon hálás vagyok, hogy vállalta a megbízást. Nem hinném, hogy Sir James választ adott…

Marjory habozott.

– Üzent valamit, de azt nem szívesen ismételném el. Kissé udvariatlan volt… – mosolyodott el.

Az ügyvéd bólintott.

– Baj lesz itt – szólt kis szünet után. – Mást nem mondott Sir James?

– Nekem nem – rázta fejét a lány. – De az egyik hölgy megkérdezte, hogy mi volt a levélben, és erre azt felelte, hogy visszajött az az ember, akit gyűlöl.

– Az az ember, akit gyűlöl! – ismételte szomorúan az ügyvéd.

Aztán vállat vont és fölállt.

– Baj lesz itt – mondta megint, és a fogashoz lépett, hogy fölvegye a kabátját. Közben megkérdezte, mint aki már másról akar beszélni: – Tehát a hét végén elveszítjük magát, Miss Stedman?

– Őszintén sajnálom, hogy el kell búcsúznom, Mr. Vance. Nagyon jól éreztem itt magam.

– A saját önző szempontomból én is sajnálom – mondta az ügyvéd, miközben a kabátjával vesződött. – De a maga érdekében örülök neki. A nagybátyja nyilván megtalálta az aranylelőhelyet, amit mindig keresett?

A lány mosolygott.

– Nem, de azért csinos vagyont szerzett Dél-Afrikában, anyámhoz és hozzám pedig igazán nagyon jó volt. Ügyvéd úr, ugye nem ismerte Solomon bácsit?

– Egyszer találkoztam vele, húsz évvel ezelőtt. A maga édesapja hozta föl az irodámba, és akkor az volt a véleményem róla, hogy igen eredeti egyéniség.

Az ajtóhoz ment és ott megállt, hogy előrebocsássa a lányt.

– Csak nincs még valami munkája? – kérdezte meglepetten, amikor észrevette, hogy Marjory nem megy előre.

– James Vesson igényperében kell legépelnem a beadványt, addig nem mehetek haza – mosolygott Marjory.

Az ügyvéd bosszúsan fölkiáltott:

– Én szórakozott szamár!… Hát persze! Nem lett volna szabad elküldeném magát. Nem érne rá reggel megcsinálni? – kérdezte minden meggyőződés nélkül, mert tudta, hogy az iratokat korán reggel be kell adni.

Marjory nevetve rázta a fejét.

– Csöppet se bánom, hogy kicsivel tovább kell itt maradnom – nyugtatta meg főnökét. – Nincs semmi tervem ma estére, a beadvánnyal meg két óra alatt elkészülök. Sokkal szívesebben csinálom meg ma este, mint hogy reggel korábban jöjjek be.

– Hát jó – szólt Mr. Vance. – Jó éjszakát, Miss Stedman. Épp csak annyi az időm, hogy elérjem a brightoni vonatot. Reggel majd fölhívom, hogy megkérdezzem, nincs-e valami érdekes újság.

Amint Marjory egyedül maradt, kisietett az ügyvéd szobájából nyíló kis helyiségbe, és néhány másodperc múlva már sebesen kattogott az írógépe.

A hosszú, unalmas beadvány negyedik oldalára ért, amikor úgy rémlett, kopogtatást hall a külső ajtón. Abbahagyta a munkát és figyelt. A kopogtatás megismétlődött. Marjory azon tűnődött, hogy melyik ügyfelük jelentkezik ilyen késői órában, és indult ajtót nyitni.

Legvalószínűbbnek tartotta, hogy a táviratkihordó, de amikor kitárta az ajtót, magas férfi állt a küszöbön, kopott, szürke ruhában, se gallért, se nyakkendőt nem viselt. Puha, fehér, kihajtott ing és hátratolt, széles karimájú, ütött-kopott kalap volt rajta. A keskeny, vonzó arcot barnapirosra égette a nap. A lányra szürke, éber pillantású szem szegeződött.

– Itt van Mr. Vance? – kérdezte a férfi kurtán, miközben kalapját levette.

– Nincs, körülbelül tíz perce ment el – válaszolta Marjory.

Az idegen gondolkodott.

– Nem tudja, hol találhatnám meg?

Marjory megrázta a fejét.

– Rendes körülmények közt meg tudnám mondani – felelt kis mosollyal –, bár látogatókkal nem szoktuk közölni Mr. Vance magánlakásnak címét. De ma este Brightonba utazott, mert egyik barátjánál tölti a hétvégét,