Egy lélek visszatér…

BARSI ÖDÖN

EGY LÉLEK VISSZATÉR…

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-320-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Barsi Ödön jogutódja

„Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek"

Edgar Allan Poe

ELŐSZÓ

A Lélek a függöny lomha redői előtt állt, míg a Test az ágyon hevert. Tragikus félhomály borongott a szobában: az éjjeliszekrényen álló lámpa fénye nem tudott megbirkózni a sötétséggel és a távoli szögletekben leselkedő árnyakkal.

A Lélek didergett és sóhajtozott; régóta élt, de a valóságban mégis csak most született meg, hogy a test meghalt. Furcsa, szinte képtelen helyzet volt: a Lélek várta, hogy egy hirtelen légörvény felkapja és magával sodorja valahová a csillagos magasságokba, vagy a feneketlen mélységbe, hol örök a csönd és a sötétség.

A függöny redői azonban nem mozdultak. A homály egyre elviselhetetlenebbül nehezedett a szobára.

A Lélek a testre nézett – hiszen annyi ideig otthona volt – és nagyon elszomorodott. A test – mely valamikor a sajátja volt – szürkén, a halottak gőgös nyugalmával feküdt az ágyon: az arcán zöldes árnyékok húzódtak végig, a szempár sötét üregekbe mélyült és a száj fájdalmasan görbült lefelé.

– Szomorú maszk – gondolta a Lélek –, illik a szoba sajátos hangulatához.

Az ágyon heverő férfi homlokán kis, kerek lyuk sötétlett: a halálhozó golyó nyoma. Az ágy mellett, a gyűrött szőnyegen – nyilván a gyilkos dobta oda – egy pisztoly hevert.

A Lélek most ébredt tudatára annak, hogy őt – helyesebben a testét – kegyetlenül megölték. A bosszúvágy egyszerre hatalmába kerítette, de hiába gyötrődött, nem tudott visszaemlékezni a gyilkosra. Régi élete színes, kavargó képekben vonult el előtte: arcok villantak meg és süllyedtek el a homályban, de a gyilkos arcát nem látta. Sokan aludtak a nagy házban: vendégek és a személyzet… Felidézte az utolsó napok szereplőit, de a végzetes este eseményei csaknem teljesen elmosódtak emlékezetében. Mindössze annyit tudott, hogy gonosz gyilkosság áldozata lett. Másként nem történhetett: valaki behatolt a szobába és…

De hogyan jött be? Hármas retesz tartotta az ajtót és a kulcs belülről volt a zárban… A Lélek kínosan töprengett. Érezte, hogy nem tudja megfejteni a talányt, de azt is érezte, hogy hamarosan valami rendkívüli esemény történik… A tükörhöz lépett és belenézett. Nem látta saját magát, csak háttérben a testet, amint a halál mozdulatlanságában feszüli ki – a kis lámpa sárga fényétől megvilágítva – az ágyon.

Valahol a távolban egy óra tompán éjfélt ütött… És most egyszerre megmozdult a lomha függöny is… Nyöszörgő szél támadt, és valahonnan, messziről – mint a kis temetők lélekharangja – valami furcsa muzsika foszlányai érkeztek a szobába… És ez a különös, halk zene olyan melankolikus és vigasztalan volt, mint maga a halál…

Ekkor kopoglak az ajtón… Három kemény, követelő koppanás, utána mély csönd.

– Szabad! – mondta a Lélek, és most már azon sem csodálkozott, hogy nem hallja a saját hangját.

Az ajtó továbbra is zárva maradt és a következő pillanatban mégis – mintha csak a sötétség egy darabja lett volna – egy feketeruhás emberke termett a szobában. Furcsa, ijesztő látvány volt, amint régimódi grandezzával meghajolt; a kezében fényes cilinder és ezüstnyelű ébenfa bot, a homloka magas és világos, mint valami csontdarab, míg az arca sötét, akár egy fekete álarc.

– Kicsoda ön uram? – kérdezte a Lélek megrettenve.

– A klub titkára vagyok – válaszolta az éjféli vendég különös, recsegő hangon. Az utolsó szó elmosódott, mint amikor egy rozsdás kaput becsuknak egy távoli kertben.

Az ismeretlen élő anakronizmus volt: furcsa felleghajtó köpenyt viselt ósdi frakkja fölött és kezében gyászosan csillogott a magas kürtőkalap.

– Fontos küldetésben jöttem… Ők küldtek…

– Kik azok az ők? – rebegte a Lélek.

– A Mesterek… Ön ugyebár azt szeretné tudni, hogy ki gyilkolta meg önt… azaz a testét?

– Igen, uram – mondta a Lélek, és most tudomásul vette, hogy ismét hallja a saját hangját.

– Akkor kövessen! – szólalt meg az idegen és az ajtó felé fordult.

És a lélek elindult…

I. FEJEZET

AZ ÁRNYAK KLUBJA

A Lélek ugyan elhatározta, hogy semmin sem csodálkozik, mégis megdöbbent, mikor egyszerre a folyosón találta magát.

A Titkár mosolygott; csúf mosolya volt, annyi bizonyos: a szája éles, ferde vonalban húzódott az álla felé; olyan volt ez a száj, mint valami régi, fájdalmas sebhely.

– A kocsi a ház előtt vár minket – suttogták a szörnyűségesen ferde ajkak.

A Lélek megborzongott, mikor megpillantotta a furcsa fogatot, mely halottaskocsira emlékeztetett sötét és baljóslatú körvonalaival. A bakon fekete kabátba bugyolált alak ült, és kezéből hosszú ostor meredt a csillagtalan égbolt felé.

Köd volt: szürke, tapadós londoni köd, mely elmosta a tárgyak határozott körvonalait. A lovakat is csak bizonytalanul lehetett látni: csontos, óriás gebék voltak, és zilált sörényük olyan volt, mint a tépett hínár, amit az áradt folyók sodornak az ismeretlen tengerek felé. A köd – vagy talán valamilyen alacsonyan szálló felleg – fantasztikus drapériaként gyűrődött és hullámzott az elhagyott tér fölött.

A Lélek letelepedett a süppedő ülésre, és a Titkár gyors, határozott mozdulattal behúzta a kocsi ajtaját. A bakon ülő alak megsuhogtatta hosszú ostorát, a fekete lovak azonnal elindultak, de patáik dobogását nem lehetett hallani. Szürke köd úszott a kocsi ablakai mellett, puhán és rendszertelenül, mintha a vágtatás vagdalta volna értelmetlen csíkokra.

A kocsis szaporán suhogtatta ostorát, és a Lélek úgy érezte, mintha az éjszakai utazás percről-percre gyorsult volna.

– Félek – vallotta be a Lélek.

– Pedig erre nincs oka – jegyezte meg a Titkár –, szokás dolga az egész… Én sokat utazom ezzel a kocsival: tegnap Helsingörben voltam, tegnapelőtt Görögországban…

– Ilyen nagy utakat tesz? – kérdezte a Lélek értelmetlenül.

– Oh, nagyobbakat is – nevetett a különös útitárs, és kesztyűs kezével egy sötét szivart kotort elő fekete lebernyege alól. – Megengedi, hogy rágyújtsak?

– Parancsoljon – mondta a Lélek rezignáltan.

A szivar füstje a tömjén illatára emlékeztetett, és szürke volt, mint a rohanó köd az ablakok előtt. Az égő szivar vörös foltja ritmikusan emelkedett és süllyedt a félhomályban, és néha gonoszul parázslott, mint egy bosszús küklopsz vérző szeme.

– Hová megyünk? – kérdezte a Lélek.

Nem kapott választ. A különös útitárs most mereven maga elé bámult, szeméből eltűnt minden fény s üreges szemgödrök sötétlettek arcában… A Lélek arra gondolt, hogy a halál ül mellette: jól tudta, hogy a kéretlen látogató százféle alakot ölthet: az öreg harangozónál csuhás barát képében jelenik meg és szelíd mozdulattal nyúl a lecsüngő kötél után, hogy megszólaltassa a lélekharangot: a félmeztelen táncolók közé vörös talárban toppan be, míg Dürer rézkarcain sovány lovon nyargal, koponyáján csillogó sisakkal… Valóban ő volna a furcsa emberke?

A kocsi gyorsan vágtatott: sebesen, mint a gondolat, és sejtelmesen, mint a tovaszálló álom… Fények villantak fel, hogy azután újra eltűnjenek a mély árnyékban… Egy mulató fényreklámja ragyogott fel, majd egy hatalmas és ismeretlen dóm kőrózsái derengtek át a ködön… Különös emlékmű következett: sötét felkiáltójel az éjszakában… Talán a Kleopátra tűje a Temze partján?… A köd egyre sűrűbb lett…

– Hová visz az út? – töprengett újra a Lélek.

Most akaratlanul is a sötét alvilági folyóra gondolt, melyen szellemcsónakok suhannak át, nesztelen evezőcsapásokkal… A kavargó képekből egy fekete vizű tó bontakozott ki, melynek felszíne semmit sem árult abból a mérhetetlen szenvedésből, ami a fehér, megkínzott és összegubancolódott testekre vár, melyek félelmetes áramlatoktól kavarva és kergetve keringenek a kifürkészhetetlen mélységekben. Ekkor látni vélte a tó szélén fákká dermedt embereket, amint segélyt kérően terjesztik ki ágkarjaikat az örökkévalóság egyhangú, vigasztalan és változatlan szürkeségében… A képek megsokasodtak, és rendszertelenül váltogatták egymást… A Lélek most újra régi életére gondolt: rokonaira, barátaira és ismerőseire. Dorothy jutott először eszébe: maga elé idézte a leány szőke haját és valószínűtlenül kék szemét… Egyszer meztelenül látta Dorothyt, amint kilépeti a fürdőkádból, a térde fehér volt és gömbölyű, mint a kavics a patak partján, a lába rózsaszínű, akárcsak a finoman festett porcelán… Miss Helen Hall is szőke volt, s szája – mellyel annyi csókot várt és adott – kárminpiros… Ő volna a gyilkos?… Vagy inkább a szigorú ezredes, akinek markáns arcát kőből faragták?… A titkár ellenszenves, ravasz arca villant meg a félhomályban, hogy aztán helyet adjon a nagynéni sárga, ráncos profiljának…

Az emlékezés nyugtalan képeit elmosta a sötétség és a rohanó köd…

A Lélek megborzongott… Fázott… A köd a mellére nehezedett.

A Titkár feléje fordította gúnyos és ravasz tekintetét. – Úgy látom, a füst mégiscsak zavarja – ezzel kidobta az égő szivart, mely – mint parányi meteor – elenyészett a ködben.

– Furcsa – mondta a Lélek –, ön a gondolataimban olvas, amit úgyis mondhatnék, hogy a vesémbe lát. – Újra összerezzent, mert eszébe jutott földi porhüvelye, melyet ott hagyott a sötét szobában.

– Könnyű dolgom van – mondta a Titkár és furcsán felhúzta a szemöldökét, akárcsak egy ripacskodó színész a színpadon. – Hiszen ön teljesen átlátszó, mint általában a szellemek, helyesebben a lelkek. A szellem és a lélek ugyanis nem teljesen azonos fogalom, önnek még fejlődnie kell, boldogult Wright úr. Most még kóbor léleknek nevezhetem önt, s mindaddig az marad, amíg le nem rázza magáról mindazt, ami a földi létére emlékezteti… Tisztáznia kell a dolgokat, és meg kell értenie, hogy a földi lét semmi, és önre nézve csak most kezdődik az igazi élet… Az ön eddigi élete csak egy pillanatot jelentett a csillagévek óramutatóján.

– Kicsoda ön tulajdonképpen? – kérdezte a Lélek.

A Titkár elkomorodott. – Mindenre választ kap, ha eljön az idő. A dolgokat nem lehet siettetni, valamint halogatni sem. – Ébenfa botjával a bakon kuporgó sötét lény felé bökött. – Őt is hiába sürgetném és ösztökélném, hogy siessen. Nem hajtana a kedvemért gyorsabban, de viszont hasztalan könyörögnék neki, hogy álljon meg, akárcsak egy pillanatra is. A kocsi csak akkor áll meg, ha célunkhoz értünk.

A Lélek ismét összerezzent, mert a kocsis hátranézett. A Lélek csak egy töredezett fogsort vélt látni és egy üres arcot, melynek nem volt szeme.

– Kellemetlen fickó, az már igaz – fecsegett a Titkár –, és önnek, aki már megszokta a hathengeres Cadillacjét, bizonyára ellenszenves is.

A Lélek valóban a kocsijára gondolt ebben a pillanatban és az abban található fényűző berendezési tárgyakra: a beépített vevőkészülékre, a kis virágvázákra és arra a kis, illatos zsebkendőre, amit valaki nemrégen a bőrülésen felejtett. Szíve – ha lett volna szíve – most bizonyára összeszorult volna.

– Ne gondoljon érzelgős dolgokra – mondta a Titkár. – Legyen tárgyilagos és közönyös, ez a legkellemesebb állapot ég s föld között.

A Lélek nem felelt azonnal. Újra erőt vett rajta az a különös borzongás, melyet az imént még félelemnek nevezett, de amely a valóságban talán nem volt egyéb, mint a szokatlannak és kíváncsiságnak keveredése.

– Hová megyünk? – kérdezte újra.

Most sem kapott választ… A köd tisztulni kezdett, s a Lélek most fekete szélmalmokat pillantott meg a távolban, amint sejtelmesen integettek roppant karjaikkal… Egy páncélos lovag tartott a szélmalmok felé; magas, csontos lovon ült, míg hű fegyvernöke szamárháton igyekezett utána.

– Don Quijote – gondolta a Lélek a felismerés örömével és megdöbbenésével.

A hórihorgas lovag olyan volt, mint valami kitűnően sikerült regényillusztráció: a holdfény kékesen csillogott páncélján és sisakján.

A misztikus fény még inkább megnövelte az éjszakai lovas földöntúli arányait. Büszkén, egyenesen ült a magas nyeregben, és hosszú lándzsáját döfésre készen nyújtotta előre. A fegyvernök arányai csak szélességben növekedtek meg, kövér lába ernyedten lógott le a szamár oldalán… Az út mentén kövér lidércfények ültek, mint fáradt vándorok.

A rohanó köd eltakarta az alakokat… Kis ideig csak fantasztikus árnyak és fények rajzottak a kocsi körül, majd egy roppant denevér tűnt fel, melynek emberi arca volt.

– Drakula gróf – mondta a Titkár a világ legtermészetesebb hangján. – Éjfélkor nagyon nyugtalan az öreg úr, most éppen esti sétáját végzi.

– Én inkább úgy látom, hogy repül – rebegte a Lélek.

– Az is lehet – bólintott a különös útitárs, azután újra mély hallgatásba merült.

A Lélek azonban félt és didergett. Áttetsző kezét a mellére szorította, ahol nemrégen még a szíve dobogott.

– Hosszú lesz az út? – kérdezte.

Az útitárs felpillantott.

– Mióta Einstein a relativitás elméletét feltalálta, azóta nem merek határozott választ adni az ilyen kérdésekre: egyik ember soknak találja, a másik kevésnek… Az űrben irtózatos sebességgel rohan a fénysugár, és mégis sokszor „lélektől a lélekig" – mint a költő mondja – hosszabb az út… Egyébként mit fél?… Hát nem szép ez az éjszakai utazás?… A lovamnak nincs patkója, és kocsim gyorsan suhan az úton… Nem stílusos ez?… Néha eltűnünk a sűrű ködben, majd ismét felbukkanunk… A köd szürke és finom, mint valami függöny… Ilyenkor arra gondolok, hogy milyen jó lenne végre megpihenni!… Én sajnos nem ismerem a nyugalmat… Értem nem jön senki, hogy elvigyen oda, ahol simogatóan puhák az árnyak és örök a csönd…

– Kérem, hogy érti ezt? – kérdezte a Lélek.

A fekete ruhás ember mosolygott. – Én sohasem halok meg, legalábbis a klub igazgatósága így határozott.

– Miféle klubról beszél?

– Pedig úgy szeretnék pihenni! – tért ki a furcsa útitárs a válasz elől. – Sokszor arra gondolok, hogy a gyermekek bizonyára örülnének az ilyen éjszakai kocsikázásnak… Nekem azonban nem volt gyermekkorom…

– Mindjárt felnőttnek született?

A másik komolyan bólintott.

– Eltalálta, uram… A klub többi tagjai is olyannak születtek, mint amilyenek jelenleg… Persze most kár volna sokat magyaráznom, úgysem értene meg semmit… Hol is tartottunk?… Tudom már: a csöndről beszélgettünk… A zaj éles