Ady Endre összes novellái I. kötet

ADY ENDRE

ÖSSZES NOVELLÁI

I.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Szabadi Bálint

978-963-344-166-4

összkiadás: ISBN 978-963-329-641-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

1897

ÁRNYAK

Rajz

Legkedvesebb nótáját húzta a cigány, mikor észrevétlen távozott el a félig elázott, jókedvű kompániából. Még egyszer keresztülment az üres és már kihalt báltermen, szinte jólesett megválnia illatos, fojtó légkörétől s tele tüdővel szívni magába a téli reggel nedves, hideg levegőjét. Felülről még lehallatszott a borízű hangoktól kísért nóta:

Jaj de nehéz a szerelmet titkolni…

Összerázkódott. Megmagyarázhatatlan, különös érzelmek kezdték zaklatni szívét… Undor minden iránt, mit eddig szeretett. Szemrehányás önmagának az eltűnt, léha életért; tájékozatlanság, kétségbeesés a jövőre, amik neki gondot soha nem okoztak… Ma, éppen ma kellett belátnia, hogy minden milyen kicsinyes, milyen nevetséges körülötte, s ő maga milyen türelmesen játssza le köznapi szerepét.

Egész éjjel olyan furcsán érezte magát. Táncolt, merő szokásból. Pedig milyen kedves volt ma az aranyos Irénke, midőn együtt járták – már ki tudja hányadszor – a szerelmesek kizárólagos táncát.

Milyen meleg volt a kézszorítása, milyen sokat jelentő annak az igéző szempárnak minden tüzes sugara!

Igen, szeretné már anyjával együtt, ha megmentené a báli kiadásoktól. Szeretné már, ha gyöngéden szorító kis kezét megkérné az aggódva váró mamától. Igaz, hogy Molnár Józsi még csak aljegyzőcske, de – a mama szerint – még törvényszéki elnök is lehet, ami szép kilátás olyan leánynak, kinek minden vagyona a szépség. Ma is milyen kedves tudott lenni! Milyen szépen követte a mama tanácsát. Egy kézszorítás, egy tüzes tekintet, egy önfeledt sóhaj.

Hiba nélkül játszotta szerepét a kicsike.

Ó, mert Molnár Józsi jól tudja, hogy játék volt az egész.

Mikor mindenki távozott, ő is bevonult az ivószobába. Pajtásai ott keseregtek muzsikaszó mellett.

Hangtalanul, mogorván ült közöttük. A bor keserű volt, a zene idegessé tette, a pajtások bánatos óbégatása meg éppen dühösítette.

Észrevétlen távozott. Fázva, dideregve mérte végig az utcát. Csaknem öntudatlan tévedt be a kora reggel kinyitott kocsmába.

Inni fog. El fogja felejteni ezeket a megfejthetetlen gondokat. Konyakot kért, ivott. Pedig ezt éppen oly esztelen valaminek tartotta, mint mindent a világon – legalább most.

– Haszontalan, unalmas az élet. Önzők, számítók az emberek… Te is, te angyalarcú lány, hiába intesz szemrehányóan felém… Tudnak is a nők szeretni? Nekik csak egy céljuk van: férjhez menni.

– De vajon ő szereti-e?… Bolondság! Sose volt poétatermészet, a szerelmet pedig ők, a holdvilágfalók találták ki.

– De hát mi vonzotta eddig hozzá? Nem tudja. Hanem most már mindennek vége!… Eleget nélkülözött legszebb ifjúkorán keresztül. Két szép szemért nem érdemes tovább éhezni. Még jó, hogy nem hamarkodta el a dolgot. Jó, hogy nem ígért sem szerelmet, sem házasságot. Szinte örül, hogy ezt a bolondságot nem követte el.

Fizetett. Kiment az utcára. Már egészen világos volt. Azok a bolond fiúk még mindig húzatják odafenn a nótát:

…E világot adnák ráadásnak,

Szeretőmet mégsem adnám másnak.

Bosszúsan indult lakása felé.

Délután már kint volt a jégen.

Együtt korcsolyázott Irénkével. Engedelmet kért, hogy hazakísérje.

Együtt maradtak a kicsiny szalonban. Irénke zongorához ült, kicsinyke ujjai olyan bűbájos hangokat csikartak ki abból a fényes szörnyetegből. Olyan szép, olyan igéző volt ez a kis angyalarcú lány elábrándozva, fénylő szemekkel… Molnár Józsit valami lelkifurdalás kezdte sérteni. Ő ezt a szentet, ezt az angyalt gondolatban megsértette… Vagy csak álom volt az egész?…

Az volt. Csak álom. Itt van mellette, szinte hallja szíve dobogását, látja kipirult, kedves arcát – ez édes valóság.

S mikor elhal a dal végső akkordja, midőn hallja a lány dallamos hangját, midőn felé tűz az epedő szempár boldogító sugara, bűnbánóan ragadja meg s borítja csókokkal azt a rózsás kis kezet, mely vezetni fogja őt az élet útjain, s fájó fejét gyöngén megsimogatva el fogja űzni a kísértő szkepszis ijesztő árnyait…

AZ ÉN TRAGÉDIÁM

Nagyon érzékeny história ez. Valóságos tragédia. Gyenge szívű lánykák, ábrándos ifjak, el ne olvassátok. Egy megtörött szív búsongó jeremiádjai ezek, melyek siránkozva panaszolják a múlt szenvedéseit, a jelen vigasztalanságát; egy gyászos, kínos emlékű történet, melynek úgynevezett hőse én vagyok.

*

De nemcsak az vagyok. Hanem a legújabb statisztikai adatok szerint már negyvenezerre rúgó magyar poétavilág eleddig eléggé nem méltányolt csillaga, „mely nemzeti irodalmunk egén nem olyan régen tűnt vala fel. (A jóindulatú olvasónak pedig szintén ne tűnjék fel ezen öndicséret, mert ezredéves joga ez minden alanyi költőnek, különösen pedig a jól ismert „ifjabb generáció tehetséges tagjainak.)

És én büszkén számítom magam a tehetséges ifjú poéták gárdájába, ó, mert e büszkeséget, mint a tenger kagylója a csillogó gyöngyöt, véghetetlen fájdalmak árán szereztem meg, miként ez az alábbiakból kiviláglik.

Még akkor nem írtam verseket. Halvány sejtelmeim voltak ugyan holmi magasabb rendeltetésről, amennyiben a prózai tankönyveket rettenetesen megvetettem, azokkal a csizmadiainasokkal együtt, akikkel való kollegialitásba hozatásunkkal szoktak fenyegetőzni nekikeseredett apáink; de tisztában magammal és jövömmel nem voltam.

Ó Lizike, Lizike! Te voltál az én őrangyalom, ki utat mutattál ad Parnassum! A te „szép szemed, „éjszínhajad, „bíbor ajkad, „karcsú termeted varázsolták meg az én szívemet, fölfedezve a titkos bányát, mely szebbnél szebb költői művekkel ajándékozza meg e profán világot, s tölti meg – a szerkesztői papírkosarakat.

Prózai rövidséggel szólván: szerelmes lettem az aranyos Lizikébe.

Szerelmes, nevetségesen szerelmes, amilyen csak egy gimnazista gyerek lehet.

Szerelmes szívem érzelmeit csengő rímes sorokba öltöztetém, különös előszeretettel használva fel erre a feszült, odaadó figyelemre rendelt tanórákat.

Szóval poéta lettem. „Ezt a szerelem tevé; ezt tevé a szerelem!…"

Jaj, de mármost hogy tudja meg Lizike mérhetetlen szerelmemet?

Ez okozott csak gondot!

Költészetem „bájvirágait" még nem élvezhette. Személyesen átadni nem volt merszem, az „Óh, ha tudnád, hogy szívem érted ég" c. költeményemből persze semmit sem tudott meg a helybeli szerkesztő rosszindulata következtében.

– Hát titokban epedjek el? – gondolám, s lángoló szívem minden dobbanása tiltakozott e gondolat ellen.

Pokoli helyzetemből Ő, a drága, az aranyos Lizike segített ki.

Igen. Ő bizonyára felismerte szívem titkát. Felismerte halvány arcomról, ábrándos pillantásaimról és arról, hogy sohasem voltam képes kérdéseire érthető feleletet adni.

– Hallottam – úgymond –, hogy maga csinos verseket ír. Nézze, itt van március 15-ike, írjon nekem egy hazafias költeményt.

Én, szokás szerint, felelni akartam, ő pedig homályos feleletem határozott ígéretnek vette.

Akkor éjjel nem aludtam. Hazafias verset írni!… Ó, könnyű ezt neked parancsolni, imádott honleány, de vajon képes leszek-e én ötös jambusokban a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméiről zengeni, midőn Te egészen elfoglaltad szívemet? Te drága zsarnoka a szabadság korának!

Jól van, megírom…

Haj, kérem, de gyönyörű egy vers volt.

Nem dicsekszem, de még engem is megríkatott, valahányszor elolvastam.

A nyolcsoros versszakok első 4 sora a nagy nap vívmányairól szólott, a második pedig, zseniális ellentétben, szerelmes szívem kínos gyötrelmeiről.

Március 14-én vittem el Lizikének a verset. Nagy titokban adtam át neki, és – ó, boldogság magasztos perce! – egy üdvözítő kézszorítás volt jutalmam.

Aznap éjjel megint nem aludtam.

Latolgattam az eseményeket. Elolvassa? Megérti? Ó, vajon mit fog szólani?

Egyik percben szántam és bántam merészségemet, de a következőkben büszkeség tölte el kebelem.

Ha elolvassa, lehetetlen, hogy lángra ne gyulladjon a költemény epedő soraira, hogy eldobjon magától egy nagy, fényes szellemet, mely csupáncsak őérte ragyog. Akármint is legyen, a diadal biztos. És akkor? Akkor én leszek a világ legboldogabb embere, ki a szerelem és költészet koszorúját egy csapásra szerezte meg fejére.

Kikeféltem másnap egyetlen fekete kabátom, mely már fényesedni kezdett, mintha a halhatatlanság elnyerendő glóriája vetette volna rá első aranysugarát – s izgatott hangulatban mentem el Lizikéékhez.

A mama fogadott.

Világéletemben ellenszenveztem a szép leányok mamáival. Bántott annak a tudata, hogy leányaikból, e földre szállott angyalokból is hozzájuk hasonló veszekedő némberek lesznek, esküdt ellenségei a fiatal szívek boldogságának. Borzasztóan józanító tudat ez.

Ergo, a mama fogadott. De aligha azt is fel nem fogadta, hogy három perc alatt el fog továbbítani, mert rettenetesen kimutatta, hogy jobb szeretné, ha inkább a pokolban volnék, mint náluk.

Én készülődni kezdtem, ha nem is a pokolba éppen, de – a novellaírókkal szólván – égő pokollal szívemben, lemondva arról, hogy Lizike égig emelő kritikáját ma már meghallhassam.

A mama a búcsúzás – szívélyesnek jóakarattal sem mondható – percében egy levélkét adott át, nagyon figyelmembe ajánlva annak aláhúzott sorait.

Elrohantam. Otthon lázasan bontottam fel a borítékot, melyből rövid sorokkal teleírt papírlapocska esett ki – az én megihletett perceimnek legnagyszerűbb produktuma, a Lizikének írt költemény.

Piros ceruzával volt aláhúzva egyik versszakának négy utolsó sora:

…

Óh, bár feledni lenne még erőm,

Feledni téged, drága, szép alak,

Kerülni néma, bús lemondással,

Hogy viszont többé sose lássalak!

És utánaírva e pár szó: „Ez a mi óhajtásunk is"…

Egy májusi záporral versenyre kelhettem volna, úgy potyogtak égő könnyeim.

De megerősítettem magamat:

– „Ha férfi vagy, légy férfi,

S ne hitvány, gyönge báb."

Ha elveszett is a boldogság, de kárpótolhat a dicsőség, és megszületett rögtön „A hűtlenhez írott költeményem, mely „újabb lírai költészetünk egyik legértékesebb darabja.

És azóta a költészetnek élek.

Százszor megsirattam, százszor elátkoztam verseimben kegyetlen ideálomat; de hála Istennek, ez a téma lemondó, bús költészetem számára kimeríthetetlen.

Ó, reményeim fellegekig érő oltárjáról elszállott istennőm! Ó, Lizike, Lizike…

Gyenge szívű lánykák, ábrándos ifjak, kik éppen csak tiltakozásom miatt olvastátok el e bús históriát, kik most könnyezve osztjátok meg gyötrő fájdalmamat, okuljatok példámból, s ha szerelmesek vagytok, vers nélkül is értsétek meg egymást.

1898

A TANÁR ÚR BOSSZÚJA

Rossz nap volt ez a fiatal professzor úrra. Átkozott peches nap.

Kezdődött azzal, hogy reggelijét nem hozták el idejében, és őneki reggelizés nélkül kellett órát tartani. A feje rémítően fájt.

Hozzá milyen ostoba viccet engedett meg magának Barcsy, a rajztanár. Csakugyan, ez az ember nemcsak azt felejti el, hogy ő csak rajztanár, hanem azt is, hogy borzasztóul ostoba.

Dühösen hagyta ott a tanári szobát, ment az ötödik osztályosoknak órát tartani. Ez a borzasztó fejfájás!

Kedvetlenül kezdi a jegyzőkönyvét lapozgatni, s ahogy feltekint egy pillanatra, észreveszi a Szolnoky Józsi gúnyos arcát, amint őt nézi merészen, elbizakodva.

A professzor urat sérti a gyerek tekintete.

Ez az arc átkozottul emlékezteti valakire.

Eszébe jut a Barcsy rossz vicce:

– Aztán nehogy az öccsén töltsd ki a bosszúdat!

De neki éppen ehhez van kedve!

Hadd lássa ez az elkényeztetett gyerek, hogy neki hatalmában van. Hadd beszélje el otthon, tudja meg az a híres leány is, hogy ő az egész családnak esküdt ellensége!

A bosszú nem szép ugyan, de jólesik…

– Szolnoky József!

A gyerek még mindig gúnyos arccal megy a tanári asztal elé.

Szemtelenül, kihívóan néz a fiatal tanárra, akit egyszerre rettentő harag fog el.

Remegő, izgatott hangon teszi fel a kérdéseket, s a gyerek ott áll előtte egy szó nélkül, megvető arccal…

Szolnoky Ilonka éppen Vértes hadnagy százszor hallott frázisait hallgatja, s már éppen szellemeskedni próbál az egyre bátrabb hadnagy úr, mikor a szalon ajtaját dühösen nyitja fel a Szolnoky család büszkesége, a majoreszkó, a Józsi gyerek.

A gyerek arca szerfölött piros, úgy látszik, valamiért dühös.

Ügyet se vetve Vértesre, minden bevezetés nélkül Ilonkához fordul.

– Ma a görögből szekundát kaptam magáért. Fehér tanár nagyon dühös reám. Mi lesz ebből?

Ilonka kisasszony bámulva néz a família dühöngő büszkeségére.

Eszébe jut a tegnapi flört Vértessel, a Fehér szeme láttára. Eszébe jut a mama intő szózata, hogy „inkább egy mafla katona, mint egy kopott professzor" – és ennyi sok emlékezetébe jövő enyhítő körülmény után csudálkozva néz a hősiesen kivonuló Józsi gyerekre, s bátorítóan a bamba pofájú Vértesre, akibe a legjobb ötlet beleszorult a lejátszott heves jelenet hallatára…

Fehér János tanár úr tizenegy órakor bevonul az iskolával szemben levő sörcsarnokba.

Villásreggeli, egy pár pohár sör, és fejfájása múlni kezd.

Olyan bűnbánásfélét érez.

Egy komoly filozófus hogy ragadtathatta el magát ennyire?

Mi is történt hát ővele?

Ilonka kisasszony kacérabb volt, mint rendesen. Csakhogy most nem ővele szemben volt kacér, hanem avval a másikkal.

Hát olyan nagy dolog ez?

Ismerte ő jól azt a leányt, szerelmes nem volt, nem lehetett belé, legfeljebb jólesett, ha néha őt tüntette ki – egy-egy biztató tekintettel, kézszorítással.

Hát akkor mi ütött ma őhozzá?…

Látja a Szolnoky József elkeseredett, szomorú arcát. Még meg­lövi magát az a gyerek!…

…És Fehér professzor úr kihúzza zsebéből a nebulók ezerszer megátkozott kis könyvét, megkeresi a Szolnoky Józsi nevét – s kitörüli a ma beírt szekundát.

Most már egészen szabad és nyugodt lett a tanár úr lelkiismerete.

Ugyanabban az időben Szolnokyéknál hatalmas kacagás zavarta meg a Józsi esete miatt keletkezett gyászos hangulatot.

Vértesnek sikerült egy – szerinte – nagyon szellemes megjegyzést tenni, s most ő maga kacag rajta legjobban.

Avval vigasztalta meg a bánatos Józsi gyereket, hogy a tanár úr levágott fülével törüli ki a beírt szekundát.

És ezen mindnyájan nagyon jól mulatnak.

OLGA

Ötödik gimnazisták voltunk akkor. Ott jártak el az ős kollégium előtt a felső leányok. Volt közöttük néhány nagyon csinos bakfis, de legszebb mégis az aranyhajú Báthy Olga volt.

Azt hiszem, mindnyájan őbele voltunk bolondulva. Még a veres szemű Klein Náci is, aki akkor is sírt, mikor nem akart.

Hiába csengettek két órakor, mitőlünk ugyan mehetett órát tartani szegény öreg németnyelv-professzor, ha Olga még nem lépegetett el előttünk elegáns fekete könyvtáskáját himbálva.

Egypár szerencsésebb kópé, aki boldog volt Olgát ismerni, hangos „kisztihand"-dal köszönt, mi pedig néztünk utána gyerekes rajongással, míg becsapódott a felső leányiskola goromba ajtaja.

És mert Olga egyikünket se tüntette ki meleg érdeklődésével, nem volt közöttünk féltékenységnek híre se. Legfeljebb a Náci gyerekre haragudtunk, hogy ő hogy merészkedik szerelmes lenni olyan szép leányba.

Szegény Náci! Ilyenkor még gyámoltalanabb lett. Veres szemeiben felcsillant egy könnycsepp, s megfenyegetett, hogy feljelent bennünket Szabó professzornak.

Ez mindig hatott.

Szabó tanár nekünk a latin nyelvet tanította. De fontosabb körülmény volt az, hogy ő volt az Olga mostohaapja.

Szigorú, de áldott szívű ember. Még alig harmincöt éves. Mintha most is látnám nemes, szép arcát, mely előttem a férfiszépség prototípusa volt. Még egészen fiatal ember volt, mikor elvette Báthy táblabíró özvegyét. Én azt hiszem, csak szánalomból tette. Az asszony régi ismerőse volt. Özvegyen maradt hét kisgyermekkel, csekély nyugdíjukból alig tudtak kijönni. Szabó, ki a néhai Báthynak annyi jóságát élvezte, akit az asszony mindig becézgetett, ha nem is annyira szerelemből, de a rokonszenv által keltett szánalomból elhatározta magát.

Nemsokára a mi kis városunkba nevezték ki tanárnak, már csaknem nyolc éve élnek itt.

Olga azóta nagy leány lett, a kis Béla pedig már harmadik gimnazista.

Milyen volt a Szabóék házasélete, nem lehetett tudni. Rosszat még az öreg doktorné sem tudott mondani róluk, pedig őnála ez nagyon könnyen ment.

Nyugodt, békés lehetett az a házasélet, melynek esetleges terhét Szabó önként vállalta magára.

Vendégeik előtt szinte tüntettek boldogságukkal, s az asszony kifogyhatatlan volt férje magasztalásában.

…Mi pedig dehogyis gondoltunk másra, mint a mi aranyos közös ideálunkra, Olgára, ki olyan sikkel himbálta elegáns fekete könyvtáskáját, s olyan keveset adott reánk, gyámoltalan, szerelmes diákgyerekekre…

Valami változás történhetett szegény Szabó professzoron. Szemei beesettek, lázasak voltak, arca néha idegesen rángatódzott meg. Ingerült, ideges volt mindig.

Mi akkor már az érettségi előtt állottunk.

Szívünkből már ki volt törölve az Olga bájos arca, Olga pedig ünnepelt szépsége volt a mi kis városunk aranyfiatalságának.

A Klein Náci már nagy lurkó volt. Mikor néha találgattuk