Hordubal

KAREL ČAPEK

HORDUBAL

Regény

Fordította

DONNER PÁL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-580-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ RÉSZ

1

Az ott ő, a második az ablak felől, a gyűrött ruhás: ki mondaná róla, hogy amerikánus? Micsoda beszéd, hisz az amerikánusok nem utaznak személyvonaton: gyorsvonaton utaznak, s még az is kevés nekik, aszondják, Amerikában különb vonatok vannak, sokkal hosszabb kocsik, azokban jeges vizet és ice-creameket szolgál fel egy olyan fehér waiter, tudja-e? – Halló, boy – kurjongat az ilyen amerikánus –, sert ide, egész rundo sert, és poharakat mindenkinek itt a kocsiban, ha öt dollárba kerül is, damn! – Hajaj, emberek, Amerikában – ott van élet, kár beszélni!

Az a második az ablaktól nyitott szájjal, a kimerültség verejtékében szunyókál, feje szinte élettelenül imbolyog ide-oda. Istenem, Istenem, már tizenegy, tizenhárom, tizennégy, tizenöt napja tart ez így; tizenöt napot és éjszakát átülni a kofferen, aludni a padtón vagy a padon, ragadós izzadságban és zsibbadtan, a gépek zakatolásától megsiketülten; ez már a tizenötödik napja; ha legalább ki tudnám nyújtani a lábamat, szénát gyömöszölhetnék a fejem alá – s aludni, aludni, aludni…

A kövér zsidóasszony ott az ablaknál utálkozva szorong a sarokban. Még csak az kellene, hisz ez képes elaludni és rám zuhan, mint egy zsák; ki tudja, mi van vele – úgy fest, mint aki ruhástul hentergett a földön vagy hol; nem tetszel te nekem, átülnék más helyre menten, istenem, csak vége volna már ennek az utazásnak! S az a második az ablak felől megrezdül, előrebukik, és a rándulás felébreszti.

– Ez aztán a meleg – kezdi óvatosan a beszédet egy szatócsképű öregember. – Hová utazik?

– Krivára – hull ki a szó a másikból.

– Krivára – ismétli a szatócs szakértőn és jóakaratúan. – És messziről, messziről?

Az a második ott az ablaktól nem felel, mocskos mancsával izzadt homlokát törülgeti, gyönge és szédül; ájulás környékezi. A szatócs sértődve felszuszog és az ablak felé fordul. A másik nem mer az ablakon kinézni, a teleköpdösött padlón járatja tekintetét, várja, hogy még egyszer megszólítsák. Aztán majd megfelel nekik. Bizony, messziről. Egyenest Amerikából, kérem szépen. Ugyan menjen, egyenest Amerikából? És olyan messzire megyén látogatóba? Nem, én hazatérőben vagyok, Krivára. Asszony vár ott meg a kislányom. Hafiának hívják. Hafia. Hároméves volt, amikor elmentem. No lám, Amerikából! S meddig volt ott? Nyolc évig. Nyolc éve már annak. S az egész idő alatt ugyanegy helyen volt dzsobom. Májner voltam Johnstownban. Volt ott egy földim. Bobok Mihálynak hívták. Bobok Mihály Talamásról. Ez odaveszett, már öt éve. Attól kezdve nem volt kivel beszélnem – kérem szépen, hogyan értessem meg magam velük? Bezzeg Bobok, az kitanulta a szójárásukat, de hát persze, ha az embernek asszonya van, csak azon jár az esze, hogyan beszélne el neki sorjában mindent, és hát azon az idegen nyelven az nem megy. Polanának hívják az asszonyt.

S hogyan dolgozhatott ott, ha nem tudta magát megértetni? Hát hogy; csak annyit mondtak nekem: Halló, Hordubal! és megmutatták a dzsobomat. Hét egész dollárt kaptam egy napra, kérem szépen. Seven. De urak, drága ám az élet Amerikában. Két dollár sem elég a megélhetésre, öt dollár hetente a szállás. Erre azt mondja a szemben ülő úr: De hát akkor szép pénzt kellett megtakarítania, Hordubal úr! Hja, bizony ott lehet spórolni. De én hazaküldtem a pénzt az asszonynak – mondtam már, hogy Polanának hívják? Minden hónapban, uram, ötven, hatvan, olykor kilencven dollárt is. Így ment ez, amíg Bobok élt, mert Bobok tudott írni. Ügyes ember volt ez a Bobok, de öt éve leütötték a gerendák. Aztán már nem tudtam hazaküldeni a pénzt, azontúl a benkbe tettem mindig. Több mint háromezer dollárt, kérem szépen, és azt aztán ellopták a benkben. De nem lehet az, Hordubal úr! Hogy beszélhet ilyet? Yessr, több mint háromezer dollárt. S maga nem perelte őket? A formenük elvitt valami loyerhez; ez a vállamat veregette, oké, oké, de muszáj advanszot fizetned, a formen meg azt mondta neki: you’re a swine, s már noszogatott is kifelé, le a lépcsőkön. Hát így van ez Amerikában, kérem, kár is beszélni róla. Jézusom, Jézusom, Hordubal úr, háromezer dollár? Az nagy pénz ám, egész vagyon, te mennybéli Atyám, micsoda szerencsétlenség! Háromezer dollár, mennyi is az a mi pénzünkben?

Hordubal György nagy nyugalmat érez; de ámulnátok, ahányan itt vagytok, ha elkezdenék beszélni; az egész trejnből összefutnának az emberek, hogy megnézzék azt az embert, akinek háromezer dollárját lopták el Amerikában; yessr, én vagyok az. Hordubal György fölveti a szemét és körüljártatja az embereken; a kövér zsidóasszony teljesen a sarokba szorult, a szatócs sértődötten tekint ki az ablakon, s fogatlan szája bizonytalanul kérődzik. Egy nénike, aki kosarat szorongat az ölében, úgy néz Hordubalra, mintha valamivel mélyen nem értene egyet.

Hordubal György ismét magába zárkózik. Így is jó, én ugyan nem fogok könyörögni nektek; öt évig nem beszéltem senkivel, mégis megvoltam valahogy. Úgy hát Hordubal úr, garas nélkül tér meg Amerikából? Hogyisne, jó dzsobom volt nekem, de a pénzt aztán már nem tettem be a benkbe, you bet! A kofferbe raktam, uram. A kulcsot meg az ing alá akasztottam és megvolt. Hétszáz dollárt viszek most haza. Well, sir, én még maradhattam, de elvesztettem az employmentet. Nyolc év után, uram. Lock out, sir. Túl sok lett a szén vagy mi. A mi pitünkből hatszáz ember kapott leave-ot, uram. Sehol sem akadt munka. Ezért megyek vissza. Haza, bizony. Krivára. Asszonyom vár ott és kevés földecske. És Hafia, az akkor hároméves volt. Hétszáz dollárt viszek haza az ingem alatt, és újból gazdálkodni fogok… vagy beállok valami factoryba. Vagy elmegyek favágónak.

És mondja, Hordubal úr, nem fájt a szíve az asszony és a gyerek után? Jaj, Istenem, de bizony fájt; de hát én, kérem szépen, pénzt küldözgettem nekik és mindig azt gondoltam, ezt a tehénkére, ezt egy új sáv földre, ezt meg Polanának erre vagy arra, ő már fogja tudni, mire. Minden dollárt valamire. S amikor a benkbe jártam a pénzzel, mintha már egy tehéncsordám lett volna. Yessr, és azt ellopták telem. S írt magának néha az asszony? Nem írt. Nem tud az írni. De maga csak írt neki? No, sir. Can’t write, sir. Azóta, hogy Bobok Mihály meghalt, nem küldtem neki semmit, csak a pénzt rakosgattam félre. De legalább táviratozott neki, hogy hazaérkezik? Dehogyis, dehogy, kár a pénzért. Megijedne, ha küldönc állítana be hozzá, de tőlem nem fog megijedni. Haha, hogyisne! Hátha azt hiszi, hogy már halott, Hordubal úr: mikor annyi év óta hírt sem hallott magáról, érti-e? – Halott? Olyan ember, mint én és halott? Hordubal György görcsös ökleire pislog. Ilyen férfi – mi jut eszébe! Po­la­na okos, Po­la­na tudja, hogy hazajövök. Nos, mindnyájan halandók vagyunk; hátha nem él már Po­la­na? Shut up, sir; huszonhárom volt, amikor elmentem, és erős volt, uram, mint a szíj – nem ismeri Polanát; azon a pénzen, azokon a dollárokon, amiket küldtem neki, hogy azon a pénzen ne maradt volna életben? No, thank you.

Az ablak mellett a mérgelődő szatócs kék kendővel a verejtékét törülgeti. Hátha azt mondja megint: micsoda meleg! Meleg, uram? Ezt nevezi melegnek? A lowerdeckre kéne mennie vagy oda le, az antracit-shaftba… Oda a niggereket küldik, de én kibírtam ott is, yessr. Hét dollárért. Halló, Hordubal! Halló, you niggash! Ó, uram, az ember sokat kibír. A ló nem. Oda le már nem adhattak lovakat, hogy a kordékat húzzák. Túlságos meleg van ott, uram. Vagy egy olyan lowerdeck a hajón. Az ember sokat kibír, ha legalább meg tudja értetni magát. Valamit akarnak tőled, nem tudod, mit; s ők ordítanak, dühöngenek, vállukat vonogatják. – Kérem szépen, hogy kérdezzem meg Hamburgban, merre kell utazni Krivára? Ők ordíthatnak, de én nem. Amerikába úgy utazol, hogy tiszta öröm; az egyik felrak a hajóra, odaát már vár rád a másik – de visszamenet, uram, visszamenet senki sem segít rajtad. No, sir. Nehéz az út, uram, hazafelé.

És Hordubal György bólint, a feje most már magától bólogat, súlyosan s majdnem élettelenül ide-oda imbolyog, György elszunnyad. Az ablak mellett a kövér zsidóasszony rosszallóan szorítja össze ajkait; a kosaras nénike és a sértődött szatócs jelentőségteljesen egymásra pillant; hja, hja, ilyenek ma az emberek. Mint a jószág.

2

Ki jár amott, vajon ki az ott a völgy túlsó oldalán? No, nézd csak a cipős urat, talán szerelő vagy miféle, kis fekete koffert cipel, és fölfelé tapos a lejtőn – ha nem lenne olyan messzire, szájamhoz tenném a tenyeremet és átkiáltanék hozzá: dicsértessék az Úr Jézus Krisztus, hány az óra, uram? Kettővel múlt dél, pásztorlegény; ha nem lennék oly messzire tőled, átszólnék hozzád, vajon kinek a teheneit legelteted és te aztán rájuk mutatnál: a Riska. a Tarka, a Csillag, a Piros, meg ez az üsző a Hordubal Polanáé. Úgy, úgy, fiam, szép tehénkék, öröm rájuk nézni; csak ne engedd őket oda le a Corny-patakhoz, ott savanyú a fű és a víz keserű. No lám, a Hordubal Polanáé, bizony azelőtt csak két tehene volt; és mondd csak fiam, talán ökrei is vannak? Ó, Istenem, Uram, s micsoda ökrei, podóliai ökrök, a szarvuk, mint két kinyújtott kar; két ökre van, uram. Hát juhai? Bárányai is meg juhai, uram, de azok odafönt legelnek a Durná-havason. Po­la­na okos és gazdag. És nincs ura? Mit legyintesz? Nincs gazda Po­la­na házában? No, né, milyen ostoba, meg se ismeri az embert; tenyerével beárnyékolja a szemét és bámul, mint a fatuskó.

Hordubal György torkában érzi a szívét; meg kell állani és nagyot lélegzeni, ahhah! ahhah! Túl sok ez így egyszerre, olyan hirtelen jött ez az egész, az ember majd megfullad, mint aki vízbe esett. Egyszerre, egyszerre csak itthon van, csak egyetlen lépést tett a kavicsos vízmosáson át és máris rászabadult minden oldalról az emlékek áradata: igen, ez a vízmosás mindig itt volt, a kökénybokor is itt volt, és akkor is meg volt perzselve a pásztortüzektől; a porhanyó földben megint virágzik az ökörfarkkóró, az út el-elvész a száraz fűben és a száraz kakukkfű közt, emitt ez a kőszál hogy be van nőve, encián és borókafenyők, s erdőszél, száraz tehénlepények és elhagyatott juhkarám; nincs már Amerika és elillant a nyolc év: minden itt van, ami volt, a csillogó bogár a bogáncsfejen, a síkos fű és messziről a tehenek kolompja, Kriva fölött a hegy nyerge, a sás barna szára és az út, amely hazafelé vezet…

Hazafelé, puha lépteivel a hegylakónak, aki bocskort visel és sohasem járt Amerikában, tehenekkel és erdővel szagos ez az út, átforrósodott, mint a kenyérsütő kemence, a völgybe vezet ez az út, kőborítottan és csordáktól^ kitaposva, a források eliszamították, kőről kőre szökken. Ó, Uramisten, milyen helyes ösvény, heves csapású, mint a patak, lágy fű nőtte be, kavicsok morzsolódnak le róla, cuppog az iszapban, lehajlik az erdő koronái alá: no, sir, ez nem salakos járda, amely megcsikordul a cipő alatt, mint Johnstownban, itt nincs rejlingsz, itt