Történelmi miniatűrök

AUGUST STRINDBERG

TÖRTÉNELMI MINIATŰRÖK

fapadoskonyv.hu

2014

Fordította

BÁLINT LAJOS

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-021-4 (epub)

ISBN 978-963-377-022-1 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kft.

Az egyiptomi szolgaság

Amram ébenfaasztalos és dobozkészítő a folyó partján lakott egy vályogkunyhóban, amelyet pálmalevelek fedtek. Ott élt vele a felesége és a három gyermeke. Az arca sárga és a szakálla hosszú volt. Mint nagyon ügyes elefántcsont- és keményfa-faragó mesterember a fáraó udvarában szolgált s ezért a templomokban is dolgozott.

Most a nyári hajnalon közvetlenül napfelkelte előtt elhagyta ágyát, egy zsákba összegyűjtötte szerszámait és kilépett a kunyhóból. A küszöbön megállt s keletnek fordulva halk imát mondott. Aztán elindult vándorútjára a halászkalibák között, egyre csak a fekete, megrepedezett folyóparti dombot követve, amelyen gémek és galambok pihentek reggeli lakomájuk után.

Szomszédja Nepht, a halász, megvizsgálta a hálóit és pontyokat, csukákat és harcsákat rakott a bárka különböző nagyságú rekeszeibe.

Amram köszönt és barátsága jeléül néhány szót váltott vele:

– A Nílus már nem emelkedik tovább? – kérdezte.

– Tíz rőfnél megállt. Ez az éhhalál!

– Tudod-e, Nepht, hogy miért emelkedhet csak tizenöt rőfnyire?

– Mert különben megfulladnánk – felelte együgyűen a halász.

– Igen, persze és azt nem szabad. A Nílusnak tehát van ura, s ő, aki a csillagos égboltot kimérte és a földet megteremtette, falat állított a víz elé és ez a fal, amelyet mi nem látunk, tizenöt rőfnyi. Nagy áradások idején az apáink országában, Úr földjén Chaldaeában tizenöt lábnyira emelkedett a víz, sem többre sem kevesebbre. Bizony Nepht, mondom neked, mert te is a mi népünkből való vagy, ha más nyelvet is beszélsz és idegen isteneket is tisztelsz. Szép jó reggelt kívánok neked, Nepht, nagyon szép jó reggelt!

Otthagyta a megszégyenült halászt, tovább ment, nekivágott az elővárosnak, ahol már kezdődnek a polgárok nílusi téglából és fából épült házai.

Eleázár, a kereskedő és pénzváltó éppen kinyitotta a boltja ablakát, míg a legénye kint az utcát öntözte.

– Áldott reggel, Eleázár bátyám – köszönt Amram.

– Nem mondhatom – felelte barátságtalanul a kereskedő. – A Nílus megállt s apadni kezd; rossz idők járnak.

– Rossz időkre jó idők jönnek, ezt már Ábrahám atyánk is tudta; s mikor József, Jákob fia előre látta a hét sovány esztendőt, azt tanácsolta a fáraónak, hogy gyűjtessen a magtárakba.

– Lehetséges, de ezt most már egészen elfeledték.

– Igen, de te is megfeledkeztél az ígéretről, amelyet az úr tett az ő barátjának, Ábrahámnak.

– A Kánaán országáról? Négyszáz esztendeig vártunk rá és most ahelyett Ábrahám gyermekei rabszolgákká lettek…

– Ábrahám jó és rossz időkben hitt az örömben és a fájdalomban s ezt az ő javára vetették a mérlegbe.

– Én nem hiszek semmiben – szakította félbe Eleázár. – Csak azt hiszem, hogy rosszul mennek a dolgok, s hogy be kell zárnom a boltot, ha rossz lesz a termés?

Amram megszomorodottan ment tovább és a piacra ért, ahol durrakenyeret, egy darab angolnát és néhány hagymát vásárolt?

Mikor az elárusítónő átvette a pénzt, megköpködte; mikor Amram váltópénzt kapott vissza, ő is ugyanazt tette.

– Te is ráköpsz a pénzre, héber? – acsarkodott a kofa.

– Az ember átveszi az ország szokásait! – felelt Amram.

– Még felelni mersz, tisztátalan kutya?

– Megszólításra felelek, de szidalmakra nem.

A héber tovább ment, mert összeverődött a nép. Találkozott Enoch-hal, a borbéllyal; és azzal a jellel üdvözölték egymást, melyet az idegenek találtak ki s amely azt jelentette: Hiszünk Ábrahám ígéretében és reménységben várunk türelmesen tovább.

Amram elérte végre a templom terét, végigment a szfinxek alléján és megállt a bal pylon egyik kis kapuja előtt. Hétszer rácsapott a kezével; egy szolga jött ki, karon fogta Amramot és bevezette. Egy fiatal pap kendőt kötött a szemére, s miután megvizsgálták a batyuját, kézen fogták az ébenfaasztalost és bevezették a templomba. Hol lépcsőkön föl, hol lépcsőkön le, hol pedig egyenesen mentek. Oszlopokat kerültek ki és vízcsobogás volt hallható. Néhol nedvesség szagát érezték, néhol pedig tömjénillatot.

Végre megálltak és Amram szeméről levették a köteléket. Egy festett falú kis kamrában volt, amelyben néhány pad és egy szekrény állt. Gazdagon faragott ébenfaajtó választotta el a kamrát egy nagyobb teremtől, amelynek oldala széles lépcsőben nyílt terasszá, kelet felé.

A pap magára hagyta Amramot, miután előbb megmutatta, hogy az ajtót kell kijavítani és félre nem érthető mozdulattal hallgatást és titoktartást parancsolt neki.

Mikor Amram egyedül maradt – először életében e szent falak között, melyek héber ember szívébe ugyan nem önthetnek áhítatot, mégis – valami borzalommal töltötte el a sok titokzatosság, amelyről ifjúsága óta annyit hallott. Ki akart szabadulni az ismeretlentől való félelemből, s ezért elhatározta, hogy kielégíti kíváncsiságát, kockáztatva azt, hogy kiutasítják, ha valakivel találkozik.

A látszat kedvéért kezébe vette gyaluját, mikor kilépett a nagyterembe.

Óriási nagy volt ez a csarnok. Közepén rózsagránitból készült szökőkúttal, melynek medencéjébe obeliszk volt beékelve. A falakat egyszerű színekkel, főleg vörös okkerrel, sárgával és feketével festett alakok borították.

Levetette a szandálját és tovább indult egyik folyosón, amelyben múmiák voltak a falnak támasztva.

Azután belépett a kupolacsarnokba, melynek boltozatára az északi csillagos égbolt konstellációit festették. Alatta középen egy asztal, melyen térképszerű rajzokkal borított félgömb feküdt. Az ablak mellett még egy asztal s rajta a legnagyobb piramis modellje, mely egy skálával ellátott földmérő táblán volt fölállítva. Mellette feküdt az alidad, egy szögmérésre való szerszám.

Itt nem volt kijárás látható, némi keresgélés után azonban a be nem avatott ember egy akácfából faragott lépcsőre talált, amely egy saroktoronyba vezetett fel. Amram csak ment, ment fölfelé. Mikor azonban egy lyukhoz ért és kitekintett, még mindig csak egy magasságban volt a kupolacsarnok tetejével. De tovább haladt, s mikor újabb száz lépés után egy másik lyukon tekintett ki, egy magasságban volt a kupolacsarnok padlásával.

Itt egyszerre megnyílt egy deszkaajtó s egy félig papi köntösbe öltözött idősebb ember fogadta Amramot olyan köszöntéssel, mint valami jó ismerős feljebbvalót, akit várt. Mikor azonban megpillantotta az idegent, meghökkent; s a két férfi sokáig bámulta egymást, mielőtt szóhoz jutottak volna.

Amram, aki a meglepettnek kevésbé előnyös helyzetében volt, elsőnek nyúlt a szó fegyveréhez:

– Ruben, nem ismersz? Ifjúkori barátodat és rokonodat az ígéretben?

– Amram, Jocbabeth férje, Kehat fia! Igen, ismerlek.

– Te itt vagy? Már vagy harminc esztendeje hogy eltűntél a szemem elől.

– És te?

– Engem idehívtak, hogy egy ajtót javítsak ki, ez az egész; s mikor egyedül hagytak, körül akartam nézni.

– Én írnok vagyok a főiskolán…

– És idegen isteneknek áldozol?

– Nem, nem áldozok, Amram és megőriztem az ígéretben való hitemet. Beléptem ebbe a házba, hogy megtudjam a bölcsek titkait és hogy belülről tudjam kinyitni a várat, amely fogva tartja Izraelt.

– Titkok? Miért titok a legmagasabb dolog?

– Mert a nép csak az alacsonyrendűt érti meg.

– Ti magatok sem hisztek azokban az állatokban, amelyeket szenteknek hirdettek.

– Nem, azok csak szimbólumok. Látható jegyek, hogy a láthatatlant láthatóvá tegyék. Mi papok és tudósok az egyetlent, az elrejtettet tiszteljük látható alakjában: a napban, mely életet ad és tart meg. Emlékezhetsz fiatal korunkból, hogy negyedik Amenaphis fáraó erőszakkal szüntette meg a régi istenek és szent állatok tiszteletét. Thébától a folyam mentén vonult tovább s az egy Isten tanát hirdette. Tudod, hogy honnan vette ezt a tant? Izraeltől, amely Józsefnek Ansettel, az előkelő Onpap leányával kötött házassága után vígan szaporodott, sőt a fáraók családjából való leányokkal házasodott össze. Amenaphis halála után azonban helyreállították a régi rendet, a székváros Ismét Théba lelt és előkeresték a régi isteneket: mindezt a nép kedvéért.

– És ti továbbra is tisztelitek az egyetlent, az elrejtettet és az örökkévalót.

– Igen, azt tesszük!

– A ti Istenetek nem ugyanaz, mint Ábrahám, Izsák és Jákob istene?

– Valószínűleg, mivelhogy csak egy van.

– Különös! Miért üldözitek akkor a hébereket?

– Idegen nemzetek rendesen nem szeretik egymást. Tudod, hogy a fáraónk éppen most győzte le a szíriaiakat, a cheta népet.

– Kánaán országában és környékén, atyáink és az ígéret földjén! Látod, Zebaoth, a mi istenünk elküldi őt, hogy utat építsen népünk számára.

– Te még hiszel az ígéretben?

– Olyan igazán, mint ahogy él az Isten! És én úgy érzem, hogy nemsokára betelik az idő, amikor elhagyjuk a szolgaságot és elvándorlunk az ígéret földjére.

Az írnok nem felelt, de arcán meglátszott a kétkedés, amellyel Amram beszédét fogadta és a bizonyossága valami egészen másnak, ami nemsokára be fog következni.

Amram, aki semmiféle fölvilágosítással nem akarta megingattatni magát hitében, elejtette ezt a tárgyat és másról, valami egészen közömbös dologról kezdett beszélni.

– Sajátságos lépcső ez.

– Felvonó és nem lépcső.

Amram a kupola tetejére pillantott s ott egy új pontot talált, amellyel tovább folytathatta a beszélgetést, melytől nem akart eltérni:

– Ez az ég? – kérdezte.

– Ez az ég!

– És a titkai?

– Ugyan… titkai? Hozzáférhetők mindenki számára, aki meg tudja érteni.

– Mondd el néhány szóval!

– A csillagászat nem az én szakmám és csak nagyon keveset tudok belőle, de azért néhány szóban: a boltozat, mely ott lóg, az ég, a deszka, amely itt fekszik az asztalon, a föld. Nos tehát a bölcsek így beszélnek: Kezdetben a föld, Sibu és az ég, Nuit egymás mellett feküdtek. Ez azt jelenti, hogy egyek voltak! De Shu, a levegő és a napfény istensége fölemelte az eget és boltozatként helyezte a föld fölé! Az álló csillagképek tehát, amelyeket ismerünk, lenyomatai, viaszpecsétjei a földnek; s mikor a tudósok a csillagokban olvasnak, kikutathatják földünk ismeretlen tájait. Nézd meg azokat a csillagképeket, amelyeket ismersz. Észak felé a „Nagy medve, dél felé bizonyos évszakban a „Vadász (Orion) négyszögben elhelyezett négy és benne lévő három csillagával. Ezt a hármat a héberek Jákob botjának nevezik s közülük a legfelsőn megy keresztül az égi egyenlítő vagy aequator, mely megfelel a földi egyenlítőnek, ahol állítólag a Nílus forrásai vannak. Aztán ismered azt a csillagképet is, mely nékünk olyan kedves: a folyót (Nílus). Nézd, mint folyik ki a „Vadászból (Orionból) és kanyarog az égen épp oly tekervényesen, mint a Nílus itt lent a földön. Tehát: aki a föld rejtett titkait ismerni akarja, tanulja meg az égből. A mi tudósaink csak azokat a vidékeket ismerik, amelyek napkelet felé fekszenek; de ismeretlenek előttük azok a vidékek, amelyek északnak a „Nagy medve alatt vannak és azok a földek is, amelyek napnyugat felé fekszenek. De úgy látszik, hogy a medve országait nagy feladatokra szemelték ki. Négy és három a számjegyük, mint a vadászé. Három az istenség a maga attribútumaiban, négy a tökéletes a lehetőségben; három és négy együtt a csodálatos hetes számot adja. Az embereknek a páratlan hármas szám szerint, az isteneknek a páros négyes szám szerint áldoznak.

Körülbelül ez az, amit úgy futtában megértettem az ég titkaiból. Ha mármost a föld megfelelő titkaiból is akarsz valamit tudni, akkor tekintsük meg a fáraók sírjait, amelyeknek azon a látható célon kívül, hogy sírok, van egy titkos feladatuk is, mégpedig az, hogy számokban és tömegekben rejtsék el azt, amit a bölcsek Sibu és Nuit kölcsönös vonatkozásából ki tudtak kutatni. Elsősorban ezt: a fáraósír vagy a piramis a négyes és a hármas számmal dolgozik: az alapsík a négyessel, az oldalak a hármassal. Hisz ez volt az ég egyik titka is. De a nagy piramis alapsíkja háromszázhatvanöt szent rőf széles. Ezzel megkapod a nagy év háromszázhatvanöt napját. De a piramis három számjegyű oldala száznyolcvanhat nagy rőf vagy egy stadion hosszú. Ebből láthatod, hogy honnan vették az útmértéket. Ha azonban az alapsík szélességét megszorzod ötszázzal, ami körülbelül kétszeres szélessége nagy rőfökben, olyan hosszúságot kapsz, mely 1/360-ad része az egész körnek, melyet a nap egy esztendő alatt befut, mivel a kis évnek háromszázhatvan napja van. Ez a hosszúság megfelel négy időbeli percnek, és azok a földlakók, akik tőlünk egy fokkal nyugatra laknak, négy perccel később látják a napot fölkelni, mint mi… Többet nem tudok a számokról és a tömegekről. Ha még többre is kíváncsi vagy, például arra, hogy a piramis oldalai mért hajolnak ötvenegy fokban, akkor csillagászokat kell megkérdezned. A sírkamra lépcsőjének szöge azonban huszonhét fok: ez megfelel a világtengely és a földtengely elhajlás-különbségének.

Amram különös figyelemmel hallgatta végig a tudós írnok magyarázatait a fáraósírokról, és ha Ruben számokat mondott, lehunyta a szemét, mintha valamit nagyon meg akarna jegyezni. Végre félbeszakította és maga kezdett beszélni.

– Utoljára 27 fokot említettél. Jó! Ez nem a világtengely hajlása, hanem a középponté, a tejúté, mely valószínűleg a tulajdonképpeni világtengely és 27 foknyira fekszik északnak az aequatortól, míg a földtengely elhajlása a nap pályájától 23 fok. De te elfelejtetted a harmadik piramist, a Menkheresét, melynek alapsíkja 107 nagy rőfnyi széles. Ez a 107-es szám a földön háromszor vagy ötször található még meg, azon kívül. A föld és a nap között még 107 napnak volna helye; 107 a Vénusz bolygó távolsága a naptól, 107 a Jupiter távolsága a naptól, egységekben vagy azok sokszorosaiban kifejezve.

Ruben megdöbbent.

– Mi? Honnan veszed ezt? Itt állok, hallgatlak és te bolonddá, tartasz! Hol tanultad ezeket?

– A törzsünk öregeitől és bölcseitől, akik megőrizték Úr földjének, a chaldaeai haza emlékét. Ti Egyiptom emberei megvetitek Assurt, mivel azt hiszitek, hogy a Nílus a föld közepe. De a végtelenségben nagyon sok középpont van. Assur mögött az Eufrátesz és Tigris mellett egy más ország fekszik, egy más folyó partján, és ezt a földet a hét folyó országának hívják, mert folyói épp úgy hét ágban torkolnak, mint a Nílus.

– A Nílusnak hét karja van. Igazad van, mint a hétágú gyertyatartónak…

– A világ fényét jelentse ez, mely minden földön világítson, ahol egy folyó meghasad, hogy a világtengerbe ömöljék. Látod, a folyók a föld véredényei, s mint ezek fölváltva hordanak kék vért és pirosat; így van a mi országunknak kék és vérpiros Nílusa. A kék haragos, mint a sötét vér és a piros termékenyítő, éltet adó, mint a piros vér. Így minden megteremtett dolognak megvan a maga ellentéte fönn az égen és lent a földön, mert minden egy, és a mindenség ura is egy, egy és ugyanaz.

Ruben hallgatott és figyelt.

– Beszélj tovább! – szólt végre.

Amram tehát folytatta:

– A fáraósírok is abból a földből nőttek ki, amelyen fekszenek. Az első vagy nagy piramist a tengeri só mintájára teremtették, ha a nap melegétől összeáll. Ha egy harmatcseppen keresztül bele tudnál nézni egy darab sóba, akkor láthatnád, hogy épp úgy kőkockák végtelen tömegéből van összeállítva, mint a nagy piramis. Hogyha azonban timsólúgot folyatsz össze a kővel, egész sereg piramisod lesz. A timsó az agyag sója. Íme, így megkaptad a föld és a tenger sóját! De van még egy másfajta piramis is, amelyeknek hegye letompított. Ez a kén ősalakja, mikor megterem a mészből. Most tehát van már vizünk, földünk, és megvan a mész és a tűzköve. És van még egy harmadik fajta piramis is, melynél a sarkok vannak letompítva, melyek hasonlítanak a görgetett kavicshoz vagy a hegyi kristályhoz. Ez tehát a hegyek alapja. Mármost ha a Nílus iszapját gondosabban átvizsgálják, állítólag mindezeket a formákat és mindezeket az ősanyagokat meg lehet találni benne: agyagot, ként, sót és kavicsot. Ezért a föld vére a Nílus. A hegyek pedig a rajta levő hús, nem pedig a csontok.

Ruben, akit most Phaternek hívtak, megdöbbenéssel és csodálattal bámulta Amramot, s csak mikor ez elhallgatott, nyílott meg újra Ruben szája:

– Te nem vagy ébenfaasztalos és dobozkészítő, te nem vagy Amram.

– Mindenesetre ébenfaasztalos és dobozkészítő vagyok, de Izrael papságához is tartozom. Kehat fia vagyok, aki fia Lévinek, aki fia volt Jákobnak, aki fia volt Izsáknak, aki fia volt Ábrahámnak. Levita vagyok és Jochebeth férje. Mirjam és Áron a már megszületett gyermekeim, a még meg nem születettet várom. Most visszatérek a munkámhoz; kísérj el.

Phater elöl ment, de más úton vezette, mint amerre Amram jött.

Mikor egy nyitott ajtó előtt haladtak el, mely egy könyvállványokkal megrakott nagy terembe vezetett, Amram kíváncsian megállt és be akart lépni, hogy megnézze a sok könyvet. Phater azonban megragadta a köntösét és visszatartotta.

– Ne menj be! Ott csupa csapda és hurok van. A könyvek őre elrejtve ül a terem közepén és irigyen őrzi a kincseit. A padlót száraz fűzfavesszőkből rakatta, amelyek kiáltoznak, ha rájuk lépnek. Meghallja, ha valaki belopódzik, és meghallja, ha egy írnok meglátogatja a tiltott könyveket. Varázsló! Meghallott bennünket és – tapogatódzik. Nem érzed, hogy hideg kígyónyelv érinti az orcádat, a homlokodat és a szemhéjadat?

– Valóban!

– Ő az, aki lelke ujjait úgy nyújtja ki, mint mi a karunkat! Most azonban levágom csápját, amellyel fel akar kutatni bennünket.

Kivette a kését és végighasította a levegőt.

Amram valami melegséget érzett és ugyanabban a pillanatban látta, hogy halálküzdelemben tekereg egy nagy kígyó a padlón.

– Ti itt bűvészetet űztök? – mondta.

– Nem tudtad?

– Nem hittem volna.

Ebben a pillanatban mintha megnyílott volna a fal és egy nílusi iszapból való nedves fal lett látható, melyen krokodilusok és kígyók mászkáltak egymás fölött s egy nílusi ló fenyegetően dobogott az elülső lábaival.

Amram megijedt, Phater azonban