Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Kínai rejtelmek
Kínai rejtelmek
Kínai rejtelmek
Ebook208 pages1 hour

Kínai rejtelmek

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Ferdinand Ossendowski (1876–1945) lengyel író, újságíró, világjáró, felfedező és egyetemi tanár volt. Szentpéterváron járt egyetemre, ahol orosz szakon végzett. Egyetemi professzorának segédjeként eljuthatott távoli országokba, megfigyelni azok termé
LanguageMagyar
Release dateMar 9, 2016
ISBN9789633761304
Kínai rejtelmek

Read more from Ferdinand Ossendowski

Related to Kínai rejtelmek

Related ebooks

Reviews for Kínai rejtelmek

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Kínai rejtelmek - Ferdinand Ossendowski

    FERDINAND OSSENDOWSKI

    KÍNAI REJTELMEK

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    Borító: Rimanóczy Andrea

    978-963-376-130-4

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    ELSŐ FEJEZET

    A Kobe-Maru japán sorhajó már-már utolsó részét tette meg útjának, amely Yokohamából Sanghajba vitte. A tengerben visszatükröződő napfényben fölbukkant Kína partja, amely még messzi, bizonytalan távolságban volt. Az utasok, akiket alaposan megviselt a viharos út, alig várták már, hogy partra szállhassanak. A sorhajót hirtelenül mindenek bosszúságára megállította egy kis angol gőzbárka, amely nyilván nem tudott semmit arról a rettenetes tájfunról, amely teljes negyvennyolc kínos órán keresztül ott dühöngött a Kobe-Maru fölött. A kis japán kapitány ravaszul mosolygott és inasával megüzente a Fülöp-szigetbeli jazz-zenekarnak, hogy szünet nélkül muzsikáljon – végeszakadatlan foxtrottot, twosteppet és shimmit, aminek hangjai, mint ősszel a légydöngés, állandóan zümmögtek és mormogtak.

    Néhány óra múlva sikítani kezdtek a hajó szirénái, a gép zakatolt és a gőzös folytatta az útját. A part mindegyre tisztábban volt megkülönböztethető. Kisiklott a köd öleléséből, kinőtt a tengerből és mint sötéten kígyózó vonal vált el a szemhatártól. Végül világosan látni lehetett a gyári kéményeket. Az utasok türelmetlen szeme elé kis telep tárult, amely fölött sűrű füstfelhők lomhálkodtak.

    – Wa-Tszung – magyarázta egy szeretetreméltó angol ember. – Most majd kis parti gőzösökre kell átszállnunk, amelyek nyílegyenesen Sanghaj kikötőhelyéhez visznek bennünket.

    Jóslata bevált, mert a Kobe-Maru nemsokára leeresztette a vasmacskát és gépének utolsó nyögése után megállott. Az utasokat csinos, fehér gőzösök várták, hogy elszállítsák őket rendeltetésük helyére. A szállók szolgáinak cifra sipkái egyre sűrűbben mutatkoztak és a levegőt megremegtette a hangos kiabálás:

    – Elsőrangú szálló! Astoria szálló! Palota-szálló! Kai-Li-szálló!

    A sorhajón megkezdődött a már ilyenkor szokásos izgatott kapkodás. Az utasok tömege a poggyászvivők kíséretével kötéllétrákon és összekötő hidakon át, mint valami széles folyam elárasztotta a várakozó fehér gőzösök födélzetét. Ezek a kis gőzösök végre hangos üvöltéssel jelt adtak az indulásra és a Kobe-Maru óriási dereka csakhamar messzi a kis gőzbárkák raja mögött maradt.

    Elsőnek a Wa-Tszung angol gőzös indult útnak, amelyen az első osztályú utasok kaptak helyet. Ezek többnyire angol és amerikai kereskedők voltak, üzletemberek Japánból, Sanghajból vagy Hongkongból, néhány francia tengerésztiszt és azok az ismert világkörüli utazók globetrotter-ruhában, kezükben az elmaradhatatlan Bedekkerrel és oldalukon a Kodak-géppel. Nagyobbára asszonyaik kíséretében utaztak és ezek a hölgyek kétségbevonhatatlan cáfolata voltak annak a véleménynek, mintha bizonyos természetes báj és kedvesség minden nővel együtt születnék. Azokon a nőnemű utasokon, akikkel Svájcban, Spanyolországban, Rómában vagy a távoli Keleten találkozik az ember, bármily okosak és műveltek, csak ritkán lelhető föl valami a szó jó értelmében vett nőiességből. De éppen ezek az asszonyok azok, akik leggyakrabban és nagyon szívesen utazgatnak. Ugyan miért? Érdemes volna e kérdés alapos megvizsgálása. Néhány testes japán kereskedő és mosolygó életpárja egy-két rézbarna jávai nővel beszélgetett.

    Az egyik női utas azonban magára vonta a Wa-Tszung gőzösön levő egész társaság különös figyelmét. Előkelő hanyagsággal dőlt hátra a födélzetén levő összecsukható székén, bő, puha köpenybe burkolódzott és csúnya, kínai törpe kutyácskával játszadozott, amelynek kidülledt a szeme és kilógott a nyelve. A hölgynek arca sötét, olajbarna színű volt és nagy, barna szem világított ki belőle. Senkivel és semmivel nem törődött. De amikor időről-időre végigbúzta homlokán hosszúkás, ápolt kezét, mintha a kedvetlenség és bosszankodás árnyéka suhant volna át az arcán.

    Ez a hölgy, aki látszólag kíséret nélkül utazott, Yokohamától Sanghajig az egész úton megfelelő anyagot adott utastársai kíváncsiságának. Átkutatták az utasok jegyzékét és így megtudták, hogy ez a hölgy Aurelia del Romagnoli grófné.

    Mindenféle hír járta. Az egyik szerint a grófné férje Pekingben előkelő diplomáciai állást foglal el, a másik szerint a grófné hamis vagy leánykori néven utazik. Találgatták, miért oly visszavonult és tartózkodó és az okokat feszegették, amelyek arra késztetik, hogy észrevehetően eltávolodjék a többi utastól. A közös ebédlőben egyetlenegyszer jelent meg, de étkezés után rögtön visszavonult luxuskabinjába. Az esti órákban gyakran sétált a födélzetén, lassan föl- s alájárt és hosszú ezüstláncon magával vitte kutyácska ját, Jackie-t. Mindig egyformán kifogástalanul udvarias, bárha kissé kimért volt és egyáltalán nem lehetett megérteni, hogy miért kedvelték őt oly kevéssé a Kobe-Maru utasai. Elvégre mindenki, akinek megvan a módja, luxuskabint válthat magának; sehol senkit nem lehet kötelezni arra, hogy a társaságban forgolódjék, aminthogy mindenkinek szabad tetszésére van bízva, vajon utastársaival együtt akar-e étkezni, vagy pedig a maga kabinjában óhajtja-e elfogyasztani az ebédjét. De hát a társaság olyan, mint a monda sokszemű mesebeli lénye. Nem nyugszik addig, míg kíváncsiságával szerencsétlen áldozata lelkének legmélyére nem hatolt.

    Egy öreg hölgy egy napon fölfedezett valamit, ami mélyen fölháborította az egész utastársaságot. A kaján, csúnya aggszűz, aki Sanghajban az egyik missziós iskolában működött, az izgató újságot elmondta barátnőinek, akik még melegében megsúgták férfikísérőiknek. Eljutott a dolog híre a hajó tisztjeinek füléhez is, akik tovább adták szolgáiknak – szóval, félóra sem telt bele és a hajón már csak erről az eseményről beszélt mindenki. A kapitánytól egészen a hajó hasában dolgozó szurtos utolsó fűtőig csak ez az izgató, hallatlan hír foglalkoztatta az egész hajót. Francia gőzösön aligha keltett volna ekkora föltűnést ez az eset, talán nem is törődtek volna vele, de a Kobe-Maru hajón, amely nemcsak szenet és kőolajat, hanem tisztességes mennyiségű álszenteskedést és alakoskodást is szállított, olyan irtózatos hatása volt, mint a legborzasztóbb tájfun legvadabb pusztításának.

    Este volt. A grófné szokás szerint a födélzetén sétált. A rádióállomás mellett levő kabinnál hirtelenül egy magas, nagyon jól öltözött úr bukkant föl. Puha kis bajusz díszítette csinos, energikus arcát. Hajadonfővel volt és világosszőke hajával az esti szél játszadozott. Üdvözölte a grófnét, néhány közömbös szót váltott vele, lehajolt, megcsókolta a kezét és ismét visszament a kabinjába.

    – Io t’amo – susogta a szép grófné és hangja tele szenvedéllyel reszketett.

    A Sanghajból való öreg, ráncos tanítónő, akit tengeri betegség gyötört súlyosan, ugyanebben az időben arrafelé fordult a nyugvószékén. Mivel egészen közel volt, mindent látott és mindent hallott. Mindössze ezt gondolta magában:

    – Undorító.

    Azután nem törődve a szenvedésével, föltápászkodott a székről és az egybegyűlt társasághoz sietett, hogy beszámoljon a rettenetes bűnről, amelyet éppen az imént követtek el a Kobe-Maru födélzetén. A babonás aggszűz ebben a gonosztettben látta közvetlen okát annak az irtózatos tájfunnak, amelynek hatása rajta oly kellemetlenül nyilvánult meg.

    Azonnal érdeklődni kezdtek a titokzatos utas kiléte iránt és kutatgatni kezdték a nevét. Es még ugyanaz este mindenki tudta, hogy a rádióállomás mellett levő kabin tulajdonosa bizonyos Malecki Henrik úr, az egykori osztrák-magyar követség attaséja. Az utasok jegyzékéből kitűnt továbbá az, hogy származására nézve lengyel, harminckét éves és Tokióból Havre-be utazik. Ez volt minden, egy szóval sem több vagy kevesebb.

    Mindez nem elégített ki senkit. Mindenki úgy érezte, hogy valami titokzatos dolog történik a Kobe-Maru hajón. Hogyan lehetséges az, hogy ezt a Malecki urat csak egyetlenegyszer és csak egyetlenegy személy, egy tengeri betegségben szenvedő öreg hölgy látta meg? Minden szem, mely előbb figyelve és ellenséges indulattal a fiatalasszonyra szegeződött, most a titokzatos diplomatát kereste. Végül megjelent. Ruházkodása, egész magatartása arra vallott, hogy nyugodt, előkelő viselkedésű férfi. Angol nyelven beszélt a grófnéval, és ámbár csak csupa köznapi dolgot mondtak egymásnak, a tömeg éber tekintetét nem kerülte el az, hogy a nő szemében különös fény villant meg, valahányszor kísérőjének szemébe nézett.

    A hajókürt rikoltó kiáltása azonban véget vetett ennek a megfigyelésnek. A hajó beérkezett a Wangpu-folyóba, amelynek partjait díszes európai épületek szegélyezték és már föltünedezett a hosszú kikötőpart.

    Néhány perc múlva a piszkos vámhelyiségben tolongtak a hajó valamennyi osztálybeli utasai. Körülbelül egy óra alatt vége volt a poggyászvizsgálatnak. A vámhivatal raktárai újra üresek és elhagyottak voltak. A hivatalnokok visszavonultak és a Kobe-Maru utasait a kínai város szállói és villái fogadták magukba.

    Del Romagnoli grófnét, Maleckit és a förtelmes kis Jackie-t az Astoria-szálló vörös autója vitte el. A szálló alkalmazottai, akik poggyászuk nagysága, száma és külseje szerint szokták értékelni vendégeiket, a grófnét és kísérőjét nagy hajlongva vezették lakásaikba, amelyek a legjobbak voltak az egész házban.

    Malecki a kínai poggyászhordó segítségével kiürítette a táskáit, azután megfürdött és éppen át akart öltözködni estére, amikor gyorsan erősödő lázrohamtól tántorogni kezdett. Izgatottan átkotorászta valamennyi zsebét, míg végre kis dobozkát vett elő és néhány pirulát vett be. A lázas görcs lassanként megszűnt és boldog mosoly játszadozott az elgyöngült férfi ajaka körül. Föl akart állani, de hirtelen támadt halotti sápadtság borult az arcára. Újabb lázroham rázta meg és szinte pokoli tűz égette szemét és agyát. Hasztalan próbálta meg újra a föltápászkodást, új roham legyűrte, úgyhogy a pamlagról leesett a puha vörös szőnyegre. Kínosan nyögött és foga vacogott; az ismételt heves lázroham kimerítette; elájult. Szeme lázban égett és elerőtlenedett testén hideg borzongás futott végig.

    Valaki kopogott… egyszer, kétszer… semmi felelet. Malecki nem hallott semmit. Görcsösen összeszorított foga sem engedte, hogy bármiféle hangot adjon. Az ajtó halkan kinyílt és egy asszony fehér alakja állt némán a küszöbön. Esti ruhában volt; szép nyakán fehér gyöngyök fénylettek.

    – Enrico – susogta –, Enrico, szabad bejönnöm?

    Semmi válasz.

    Belépett és a férfit ájultan találta a padlón. Rendkívüli erővel fölemelte az eszméletlen embert és visszafektette a pamlagra. Hamar tisztában volt azzal, hogy mit kell tennie. Zsebéből kis japán üvegcsét vett elő és folyadékot öntött egy pohárba. A szobát átható mósuszillat töltötte be. És lassan, egyik csöppet a másik után öntötte a lázbeteg görcsösen zárt szájába.

    Amikor a pohár kiürült, a grófné az öltözőszobába ment, letette a nyakláncát, gyűrűit és karpereceit, hosszú, fekete haját kibontotta, azután ismét a pamlag mellé ült. Szüntelenül a beteg élettelen szemére meredt a tekintete. Halvány, szép arcát égő szemével és skarlátpiros ajkával mintha fekete haj felhője kerítette volna be. De arca nem mutatott sem aggodalmat, sem szánalmat. Csak nyugtalan várakozás ült az arcán, mert a várás sokáig tartott és kifárasztotta. Malecki még mindig nem tért magához. A lázrohamot teljes kimerültség követte. De végre ismét szabadabban kezdett lélegzeni és arca fokozatosan visszakapta természetes színét. Aludt. De a grófné nem törődött a bajával. Letérdelt a pamlag mellé és ajkát az alvónak halvány, hideg ajkára nyomta. És sokáig és szenvedélyesen csókolta a láztól színtelen ajkat, míg ismét piros és meleg lett.

    Malecki megmozdult, kinyitotta a szemét és maga köré bámult.

    – Élsz – suttogta a grófné –, élsz nekem és szerelmemnek.

    – Aura – susogta a férfi –, ez a borzasztó láz…

    – Mily szép vagy! Fölsikolt a vérem, ha a szemedbe nézek! És te meg akartál halni?… Szeretlek!… Hallod? Itt a boldog megfeledkezés órája…

    A világítás kialudt. És hatalmas, sötét folyamként őket, kettőjüket is magával ragadta az, amit a természet törvénye kíván, ami a nemek harcának becsúcsosodása évezredek óta.

    MÁSODIK FEJEZET

    Különös véletlen volt, amely ezt a két embert, Aurelia del Romagnoli római grófnét és a polgári származású krakkói Malecki Henriket közel hozta egymáshoz. Furcsa volt sorsuk egybefonódása és nem kevésbbé furcsa szétválásuk is.

    Maleckinek, miután egyetemi tanulmányait befejezte, szerencsés véletlen lehetővé tette, hogy a diplomata pályára lépjen, amely egyébként csak arisztokraták számára volt nyitva. Nemesi származású kollegái tisztelték és megbecsülték átható értelméért és ritka szónoki képességéért. Megtanulta a kínai és a japán nyelvet és a tokiói osztrák-magyar követséghez tolmáccsá nevezték ki. Nagy buzgalommal végezte a munkáját és mivel értékes összeköttetést sikerült szereznie társadalmilag és politikailag irányadó körökkel, a követségen nélkülözhetetlenné tette magát. Ügyvivővé nevezték ki. Ebben az állásában érte őt a háború kitörése. Az osztrák-magyar monarchia összeomlott, de Tokió társadalma nem akart megválni a megkedvelt diplomatától. Nem jelentéktelen hivatali állást szereztek neki, amellyel állandó; tekintélyes jövedelem járt.

    Csinos külseje, eszessége és találó éleselméjűsége mindenütt szívesen látott vendéggé tette. Rögtönző képességét minden körben a legnagyobb mértékben megcsodálták és főként a japánok becsülték nagyra, akik tudvalevőleg határozott előszeretettel viseltetnek e műfaj iránt.

    Mint követségének ügyvivője, zenei rögtönzéseivel rendkívül vonzóvá tette az európai diplomata-körök ünnepeit és fogadásait. E társaság hölgyei gyakran nézték őt álmodozó szemmel és többé-kevésbé érthetően adták tudtára, hogy rájuk nézve nem közömbös. De minden szerelmi fáradozásuk kárba veszett. Egyikük sem tudott szívében mélyebb érzést ébreszteni.

    Megváltozott társadalmi állása következtében most más körökbe volt bejáratos. Otthonos volt a tokiói arisztokraták villáiban és elmés versrögtönzéseivel meg más rögtönzött kompozícióival megnyerte a mindig mosolygó, mindig udvarias japánok őszinte bámulatát. A fiatal diplomatát, aki időközben Tokió pénzvilágában a maga erejéből vezetőállásra tett szert, nagyra becsülték azok az előkelő és gazdag európaiak is, akik ezekben a vendégszerető japán házakban megfordultak. Egy tekintélyes japán banktársaság megbízásából több utat tett Amerikába és Európába. Az arisztokrata Aoyama városrészben levő villája csakhamar középpontja lett az előkelő társadalmi életnek. Többnyire üzletemberek keresték föl, akik a napi munka fáradalma után nagyon tudták értékelni annak a művészi légkörnek a jó hatását, amely Malecki házában lengedezett. A Minanumacsi úton levő villa elé azonban néha előkelő gépkocsik is suhantak, amelyekből szép asszonyok szálltak ki, akik apjuk vagy férjük kíséretével látogatták meg a ház urát. Mindenki ismerte a fiatal ex-diplomata lovagias, kedves előzékenységét. Érdekes társalgásával szeretetreméltó társas érintkezésre tudta volna kényszeríteni még azokat a ragadozó, rabló vámpírokat is, akiket a „fölkelő nap" országának unalmas egyhangúsága eszelőssé tett. Egy ideig az a híresztelés járta, hogy ezzel vagy azzal a gésával regényes szerelmi viszonyt folytat. Vizsgálgatták a dolgot, de a gyanút semmi nem igazolta. Az elegáns európai férfi gyakran volt ugyan a gésák vendége, akiknek új dalokat komponált vagy rögtönzött a japán samiszen titokzatos hangjaira. Ennél többet azonban nem sikerült megtudni. Malecki továbbra is kifogástalan és minden szeretetreméltósága ellenére, bizonyos tekintetben megközelíthetetlen maradt.

    Az egyik napon föltűnően csinos autó állott meg a villája előtt. Egyik legjobb barátjáé, egy olasz ezredesé volt, akinek társaságában egy „szép, választékos ízléssel öltözött hölgy érkezett. A fogadószobában már néhány vendég ült és szótlanul szürcsölte a kávéját vagy likőrjét. A vendéglátó házigazda zongorázott és mély, kellemes bariton hangon énekelt:

    Most elhagyatva és egyedül él

    Lelke megbomlott, kő szíve helyén.

    Tegnap volt, avagy még előbb talán?

    Fülébe nem súg a sors többé már.

    Malecki abbahagyta az éneklést és fölkelt, hogy az újonnan érkezett vendégeket üdvözölje.

    – Elragadó vendéget hozok önnek – mondta az ezredes. – Aurelia del Romagnoli grófné! Néhány napig

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1