A fajok eredete I. kötet

CHARLES DARWIN

A FAJOK EREDETE

TERMÉSZETES KIVÁLASZTÁS ÚTJÁN VAGY A LÉTÉRT VALÓ KÜZDELEMBEN ELŐNYHÖZ JUTOTT FAJTÁK FENNMARADÁSA

CHARLES DARWIN ÖNÉLETRAJZA

I.

Fordította:

MIKES LAJOS

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Akadémiai Kiadó Budapest, 1955

Borító: Szabadi Bálint

978-963-344-648-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

CHARLES DARWIN ÖNÉLETRAJZA[1]

(Apám itt közölt önéletrajzi jegyzeteit gyermekei számára írta – és amikor írta, fel sem merült benne az a gondolat, hogy valaha is közlésre kerülnek. Talán ez valószínűtlenül hat, de akik ismerték Apámat, megérthetik, hogy az ő gondolkodása mellett ez nemcsak lehetséges, hanem természetes is volt. Az önéletrajzi jegyzetek címe: Visszatekintés szellemem és jellemem kialakulására – és a következő szavakkal végződnek: „1876. augusztus 3. Életutam felvázolását körülbelül május 28-án kezdtem meg Hopedene-ben[2], és azóta majdnem minden délután közel egy órát dolgoztam rajta." Mindenki meg fogja érteni, hogy ilyen személyes és meghitt természetű, csak a feleségnek és gyermekeknek szóló elbeszélésben előfordulnak szakaszok, amelyeket itt ki kell hagynunk. Nem tartottam szükségesnek megjelölni, hol maradtak ki. Elengedhetetlennek bizonyult azonban néhány nyilvánvaló tévedés kiigazítása, de a javítások száma nagyon csekély. F. D.)

Amikor egy német kiadó azzal a kéréssel fordult hozzám, rövid életrajzban számoljak be szellemem és jellemem kialakulásáról, azt gondoltam, kedvem telne ennek a megkísérlésében és talán gyermekeimet és az ő gyermekeiket is érdekelhetné. Magamról tudom, mennyire érdekelt volna akár egy rövid és unalmas vázlat is nagyapám felfogásáról, ha megírta volna miként gondolkodott, miként cselekedett és miként dolgozott. Megkíséreltem ezt az önmagamról szóló beszámolót úgy megírni, mintha már nem élnék, és másik világból tekintenék vissza életemre. Ez nem is esett nehezemre, hiszen életem már vége felé közeledik. Nem fordítottam gondot a stílusra sem.

Shrewsburyben születtem 1809. február 12-én és legkorábbi emlékem, hogy – négyéves és néhány hónapos lehettem – Abergele-ben, egy közeli tengeri fürdőben nyaraltunk. Néhány itt történt eseményre és néhány helyre elég világosan emlékszem.

Anyám 1817 júliusában halt meg, amikor alig múltam nyolcéves és furcsa, hogy csaknem semmire nem emlékszem vele kapcsolatban, csak halálos ágyára, fekete bársonyruhájára és különleges munkaasztalkájára. Ugyanebben az évben tavasszal egy shrewsburyi iskolába kerültem, ahová egy évig jártam. Mondják, hogy a tanulásban nagyon elmaradtam Cathrine húgom mögött és azt hiszem, sok tekintetben pajkos fiúcska voltam.

Mire iskolába[3] kerültem, már szerettem a természetrajzot, különösen pedig a gyűjtést. Igyekeztem megtudni a különféle növények nevét és mindenfélét gyűjtöttem: kagylókat, pecséteket, „portómentes" jelzéssel ellátott levélborítékot, érmeket, ásványokat. A gyűjtés szenvedélye, amely az embert módszeres természetkutatóvá, virtuózzá, vagy fukarrá alakítja, igen erősen élt bennem és nyilvánvalóan velem született tulajdonság volt, mert sem lány, sem fiútestvéreim nem voltak gyűjtők.

Ennek az évnek egy jelentéktelen kis eseménye igen erősen rögződött meg elmémben és remélem, hogy ez az eseményt követő kínzó lelkiismeret-furdalásnak tulajdonítható. Érdekessége az, hogy szemlátomást már kora gyermekkoromban is foglalkoztatott a növények változékonyságának kérdése! Egyik kisfiúnak (azt hiszem, Leighton volt,[4] aki később neves botanikus és zuzmókutató lett) azt mondtam, hogy különböző színes folyadékok segítségével különféle színű kankalinokat és csészekürt virágokat tudok létrehozni, ami természetesen éktelen hazugság volt és soha meg sem próbáltam. Itt azt is be kell vallanom, hogy kisfiú koromban szokásom volt kitalált történeteket mesélni, rendszerint azért, hogy izgalmat keltsek velük. Egyszer például sok értékes gyümölcsöt szedtem apám gyümölcsfáiról, elrejtettem őket a bokrok között, azután lélekszakadva rohantam a hírrel, hogy nagy halom lopott gyümölcsre bukkantam.[5]

Nagyon együgyű kisfiú lehettem, amikor iskolába kerültem. Garnett nevű barátom egyszer bevitt magával egy cukrászdába, ahol néhány süteményt vásárolt. Nem fizetett, mert a cukrász megbízott benne. Amikor kijöttünk, megkérdeztem, miért nem fizetett, mire habozás nélkül a következőket válaszolta: „Hát nem tudod, hogy nagybátyám nagy összeget hagyott a városra azzal a kikötéssel, hogy minden kereskedő ingyen szolgáltatja ki a kívánt árut bárkinek, aki az ő régi kalapját viseli, és meghatározott módon emeli meg? – és megmutatta, hogyan kell a kalapot megemelni. Ezután betért egy másik üzletbe, ahol szintén megbíztak benne, valami apró tárgyat vásárolt, az említett módon emelte meg kalapját, és természetesen fizetség nélkül kapta meg az árut. Amikor kijöttünk, így szólt: „Ha be akarsz menni egyedül ebbe a cukrászdába (mily jól emlékszem a cukrászda pontos helyére!), kölcsönadom neked a kalapomat és mindent meg fogsz kapni, amit csak akarsz, ha a megfelelő módon emeled meg. Boldogan fogadtam el a nagylelkű ajánlatot, bementem az üzletbe, kértem néhány süteményt, megemeltem az öreg kalapot és már kifelé tartottam, amikor a cukrász rám rontott. Ijedtemben elejtettem a süteményt, ész nélkül menekültem és rendkívül csodálkoztam, hogy hamis barátom, Garnett, harsogó nevetéssel üdvözöl.

Mellettem szól, hogy emberséges fiú voltam, de ezt kizárólag nővéreim tanításának és példájának köszönhetem. Valóban kételkedem, hogy az emberiesség természetes, vagy az ember veleszületett tulajdonsága. Előszeretettel gyűjtöttem madártojásokat, de soha nem vettem ki egynél többet ugyanabból a fészekből, kivéve egyetlen esetet, amikor valamennyit kiszedtem, nem értékük miatt, hanem inkább hősködésből.

Nagyon kedveltem a horgászást és sokszor hosszú órákig ültem a folyó vagy tó partján a horogzsinór úszókáját figyelve, de amikor Maerben[6] azt mondták nekem, hogy a kukacokat sós vízben meg lehet ölni, többé nem tűztem élő kukacot a horogra, noha ezzel valószínűleg sok horgászási sikert áldoztam fel.

Még nagyon kisfiú koromban, már iskolás voltam, vagy talán még előbb, egyszer kegyetlenkedtem, megvertem egy kölyökkutyát. Azt hiszem, csupán azért, mert élveztem a hatalom érzését. De ez a verés nem lehetett nagyon komoly, mert a kölyökkutya még csak nem is vonított; ezt biztosan tudom, mert a hely, ahol ez történt, közel volt a házhoz. Ez az eset súlyos teherként nehezedett a lelkiismeretemre, ami abból is látszik, hogy oly pontosan emlékszem a helyre, ahol a bűntényt elkövettem. A dolog valószínűleg azért furdalta a lelkiismeretemet olyan nagyon, mert akkor, és azután is sokáig szinte szenvedélyesen szerettem a kutyákat. A kutyák ezt úgy látszik tudták is, mert sokszor sikerült gazdájuk iránti szeretetüket magam felé fordítanom.

A Mr. Case iskolájában töltött esztendőből még egy eseményre emlékszem világosan, nevezetesen egy dragonyos temetésére és meglepő, milyen tisztán látom magam előtt még ma is a dragonyos lovát, a nyeregre akasztott csizmákkal és puskával és a sír felett eldördülő sortüzet. Ez a jelenet mélyen felkavarta költői fantáziámat.[7]

1818 nyarán Mr. Butler intézetébe kerültem Shrewsburyben, és itt hét évig maradtam, 1825 nyaráig, amikor tizenhat éves lettem. Ebben az iskolában bentlakó voltam és így az a kiváltság jutott osztályrészemül, hogy az igazi iskolásfiúk életét élhettem. De miután az otthonomtól elválasztó távolság alig volt több egy mérföldnél, nagyon gyakran szaladtam haza a névsorolvasás és kapuzárás közötti hosszabb szünetben. Azt hiszem, ez sok szempontból előnyös volt számomra, mert ébren tartotta bennem az érdeklődést és szeretetet otthonom iránt. Emlékszem, hogy iskolai életem első idejében sokszor nagyon kellett rohannom, hogy időben visszaérjek, de minthogy igen fürgelábú voltam, igyekezetem rendesen sikerrel járt. Amikor kétségesnek látszott, visszaérek-e, buzgón fohászkodtam Istenhez segítségért, és emlékszem, hogy sikeremet az imádságnak, nem pedig gyorsaságomnak tulajdonítottam és csodálkoztam, hogy kérésem mindig meghallgatásra talált.

Apámtól és nővéreimtől sokszor hallottam, hogy kisfiú koromban nagyon kedveltem a magányos sétákat, de hogy ilyenkor mire gondoltam, nem tudom. Rendesen teljesen elmerültem gondolataimban és egyszer, amikor egy Shrewsbury közelében fekvő régi erődítmény gyalogösvénnyé alakított ormán haladtam az iskola felé, lezuhantam az ösvény egyik oldalán, ahol nem volt korlát. Szerencsére a fal csak hét vagy nyolc láb magas lehetett. Mégis meglepő, hogy a rövid, de hirtelen és teljesen váratlan zuhanás alatt mennyi gondolat cikázott át agyamon és ez alig összeegyeztethető azzal, amit, úgy tudom, a fiziológusok állapítottak meg, hogy minden egyes gondolatnak tekintélyes időtartama van.

Semmi sem lehetett volna károsabb szellemi fejlődésem szempontjából, mint Mr. Butler iskolája, mert a szigorúan vett klasszikus tárgyakon kívül semmi egyebet nem tanítottak, kivéve némi ókori földrajzot és történelmet. Az iskola, mint a nevelés eszköze, egyszerűen semmit sem jelentett számomra. Egész életemben érthetetlen módon képtelen voltam bármilyen idegen nyelvet is megtanulni. Az iskolában különös figyelmet szenteltek a verselésnek, és ehhez sohasem volt nagy készségem. Sok barátom volt és számos régi verset gyűjtöttem össze, hogy azután, néha más fiúk segítségével, összefoltozgassam és bármilyen témára ráhúzhassam. Nagy fontosságot tulajdonítottak annak is, hogy az előző napi feladatot könyv nélkül megtanuljuk. Ez nem esett nehezemre, könnyűszerrel megtanultam akár negyven vagy ötven sor Vergiliust vagy Homéroszt a reggeli ájtatosság alatt. De teljesen kárba veszett fáradság volt, mert negyvennyolc órával később már egyetlen strófára sem emlékeztem. Nem voltam lusta és a verseléstől eltekintve lelkiismeretesen foglalkoztam a klasszikusaimmal, anélkül, hogy puskát használtam volna. Az egyetlen, ami ilyen természetű tanulmányaim közben valaha is élvezetet nyújtott nekem, Horatius néhány ódája volt, amelyeket nagyon csodáltam.

Amikor kikerültem az iskolából, koromhoz képest se túl okos, se túl buta nem voltam és azt hiszem, mind tanáraim, mind apám nagyon mindennapi fiúnak tartottak, aki inkább az értelmi színvonal alatt van, mint felette. Mélységesen megalázónak éreztem, amikor apám egyszer azt mondta nekem: „Téged semmi sem érdekel, csak a vadászat, a kutyák és a patkányfogás, szégyent fogsz hozni önmagádra és egész családodra." De apám, a legmelegebb szívű ember, akit valaha ismertem, és akinek emlékét egész szívemből szeretem, valószínűleg dühös és igazságtalan volt, amikor ilyeneket mondott.

Ha, amennyire ez lehetséges, visszatekintek iskolás éveim alatti jellemvonásaimra, csupán élénk és sokoldalú érdeklődésem, buzgó tanulmányozása mindannak, ami érdekelt és az a mélységes öröm, amit minden bonyolult tárgy vagy dolog megértésekor éreztem, kecsegtetett némi ígérettel a jövőm szempontjából. Házitanítóval tanulmányoztam Eukleidészt és tisztán emlékszem arra az elégtételre, amivel világos geometriai bizonyítékai eltöltöttek. Ugyanilyen világosan emlékszem arra az élvezetre is, amit nagybátyám (Francis Galton apja) szerzett nekem, amikor elmagyarázta a barométer nóniuszának elvét. Ami kedvteléseimet illeti, a tudománytól eltekintve szerettem a könyveket és órákig ültem az iskola vastag falának egyik ablakmélyedésében, Shakespeare történelmi drámáit olvasgatva. Verseket is olvastam, például Thompson „Seasons" című kötetét, Byron és Scott akkoriban megjelent költeményeit. Ezt azért említem, mert bánatomra idősebb koromban már semmi örömet nem leltem Shakespeare vagy bármilyen költő olvasásában. A költészet szeretetével kapcsolatban azt szeretném elmondani, hogy amikor 1822-ben a walesi határon lovagoltam, először támadt fel bennem a táj igaz szeretete és ez az esztétikai élmény minden más hasonló élménynél maradandóbb volt.

Legelső iskolaéveim idején gyakran olvasgattam egyik társam könyvét, a „Világ csodái egy kötetét és vitába szálltam a fiúkkal egyes állítások helyességéről. Azt hiszem, ez a könyv keltette fel bennem először azt a vágyat, hogy távoli országokban utazgassak és ez a vágy végül a „Beagle-en tett utazással kielégülést is nyert. Iskolaéveim vége felé szenvedélyesen megszerettem a vadászatot. Nem hiszem, hogy bárki jobban lelkesedhetett volna akár a legszentebb ügyért is, mint én a madárlövészetért. Milyen jól emlékszem arra a napra, amikor első szalonkámat lőttem. Olyan izgatott voltam, hogy reszkető kezemmel alig tudtam újratölteni fegyveremet. Ez a kedvtelésem igen hosszú életű volt, nagyon jó céllövő lettem. Amikor Cambridge-ben voltam, tükör előtt gyakoroltam a puska vállhoz emelését, hogy megtanuljam egyenesen tartani. Másik és ennél is jobb szórakozásom volt, hogy megkértem egyik barátomat, mozgasson ide-oda égő gyertyát, azután vaktöltéssel célba lőttem rá. Ha jól céloztam, a kis fuvalom kioltotta a gyertyát. A gyutacs éleset csattant és hallottam, hogy a kollégium tanulmány vezetője a következő megjegyzést tette: „Milyen különös, hogy Mr. Darwin órákat tölt azzal, hogy ostort pattogtasson a szobájában. Gyakran hallom a pattogást, amikor elmegyek az ablaka alatt."

Iskolatársaim között sok olyan barátom volt, akiket nagyon szerettem és úgy emlékszem, abban az időben igen érzelmes természetű voltam.

Ami a tudományt illeti, továbbra is buzgón, noha teljesen tudománytalanul gyűjtögettem az ásványokat, csak az volt fontos, hogy az ásvány új legyen gyűjteményemben, osztályozásukkal mit sem törődtem. A rovarokat úgy látszik elég nagy figyelemmel tanulmányoztam, mert amikor tíz éves koromban (1819-ben) három hétre Plas Edwardsba utaztam a walesi tengerparton, nagyon érdekelt és meglepett, hogy nagy fekete-vörös szipókás rovarra bukkantam, sok lepkefélét (Zygaena) és egy Cicindelát találtam, amilyeneket Shropshire-ben soha nem láttam. Majdnem elhatároztam, hogy elkezdem gyűjteni az élettelenül talált rovarokat, mert nővéreimmel folytatott beszélgetésemből azt a következtetést vontam le, hogy rovart ölni csupán gyűjtés céljára helytelen lenne. White. „Selborne" című művének elolvasása után nagy örömem telt a madarak szokásainak megfigyelésében és jegyzeteket is készítettem. Emlékszem, hogy együgyűségemben azon csodálkoztam, miért nem lesz minden úriemberből ornitológus.

Diákéveim vége felé fivérem sokat foglalkozott vegyészettel, a kertben levő szerszámkamrában elég rendes laboratóriumot rendezett be magának megfelelő felszereléssel és megengedte, hogy legtöbb kísérleténél inasként segédkezzem. Az összes gázokat és több vegyületet tudott előállítani és én gondosan elolvastam számos kémiával foglalkozó könyvet, többek között Henry és Parkes „Kémiai Katekizmusát. Ez a tárgy engem nagyon érdekelt és gyakran egész késő éjszakáig dolgoztunk. Ez volt iskolai nevelésem leghasznosabb része, mert a gyakorlatban tanított meg a kísérleti tudomány jelentőségére. Az iskolában valahogy megtudták, hogy mi kémiával foglalkozunk és miután ez-példátlan eset volt, a „Gáz csúfnevet kaptam. Dr. Butler, az igazgatótanár egy alkalommal nyilvánosan meg is rótt, amiért ilyen haszontalan tárgyakra pazarolom időmet és igen igazságtalanul „poco curante"-nek (gondatlannak) nevezett. Mivel nem tudtam, mit ért ezalatt, ez szörnyű szemrehányásnak tűnt nekem.

Minthogy az iskolában nem sokra mentem, apám nagyon bölcsen a szokottnál korábban kivett és fivéremmel együtt (1825 októberében) Edinburgh-be[8] küldött az egyetemre. Itt két évig maradtam. Fivérem orvosi tanulmányait fejezte be, noha nem hiszem, hogy valaha is szándékában lett volna gyakorló orvosként működni, és engem azért küldtek, hogy elkezdjem orvosi tanulmányaimat. Azonban röviddel ezután több apró körülményből arra a meggyőződésre jutottam, hogy apám elég vagyont fog rám hagyni, hogy kényelmesen megélhessek – habár sohasem hittem volna, hogy olyan gazdag ember leszek, mint amilyen vagyok – de ez a meggyőződés elég volt ahhoz, hogy gátat vessen nagy igyekezetemnek az orvosi tanulmányokban.

Edinburgh-ben kizárólag előadásokból állt a tanítás és az előadások elviselhetetlenül unalmasak voltak, kivéve a kémiáról szólókat, amelyeket Hope tartott; véleményem szerint azonban az olvasáshoz viszonyítva az előadásoknak semmi előnye nincs, viszont sok a hátránya. Még visszaemlékezni is szörnyű dr. Duncan előadásaira a materia medicáról (gyógyszerekről), melyeket téli reggeleken nyolc órakor tartott. Dr. Munro anatómiai előadásai olyan unalmasak voltak, mint ő maga és a tárgytól is undorodtam. Életem egyik legnagyobb hiányának bizonyult, hogy nem beszéltek rá a boncolásra, mert undoromat nyilván hamarosan leküzdöttem volna és a boncolás későbbi munkám során felmérhetetlenül értékes lett volna számomra. Ez a hiány ugyanolyan jóvátehetetlen volt, mint az, hogy nem tanultam meg rajzolni. A kórház ambulanciáján is állandóan dolgoztam. Az esetek némelyike nagyon elszomorított s még ma is világosan élnek emlékezetemben, de olyan buta azért nem voltam, hogy emiatt abbahagytam volna az ambulancián végzett munkámat. Nem tudom megérteni, hogy orvosi tanulmányaimnak ez a része miért nem érdekelt jobban, hiszen utolsó nyáron, mielőtt Edinburgh-be kerültem volna, kezelni kezdtem a szegényeket Shrewsburyben, főleg asszonyokat és gyerekeket. Az eseteket minden szimptómájukkal a legnagyobb részletességgel leírtam és felolvastam apámnak, aki további vizsgálatokat javasolt és tanáccsal látott el az orvosságokra vonatkozólag, amelyeket azután magam készítettem el. Egy időben legalább egy tucat betegem volt és a munka nagyon érdekelt.[9] Apám, a legjobb emberismerő, akit valaha is ismertem, kijelentette, hogy sikeres orvos válnék belőlem. Ezt úgy értette, hogy sok betegem lenne. Azt állította, hogy a siker legfőbb eleme a bizalomkeltés, de hogy mit láthatott bennem, amiről arra következtetett, hogy bizalmat tudnék kelteni, azt nem tudom. Két alkalommal bementem az edinburgh-i kórház műtőjébe, hogy nagyon súlyos operációt nézzek végig – egyiket gyermeken hajtották végre –, de mindkét alkalommal még az operáció befejezése előtt elmenekültem. Többé vissza se mentem és elképzelni sem tudok olyan indítóokot, ami erre rávehetett volna, hiszen mindez hosszú idővel a kloroform áldott napjai előtt történt. Ez a két eset is évekig kísértett.

Fivérem csak egy évig maradt az egyetemen és így a második évben teljesen magamra maradtam. A magamra hagyatottság hasznomra volt, mert alkalmat adott, hogy barátságot kössek több természettudomány iránt érdeklődő fiatalemberrel. Egyik közülük Ainsworth volt, aki később könyvet írt asszíriai utazásairól. Ainsworth geológus volt, werneriánus, és sok mindenhez értett egy kicsit. Dr. Coldstream[10] egészen másfajta ember volt, pedáns, kimért, rendkívül vallásos és nagyon melegszívű. Később néhány kiváló zoológiai cikket közölt. Harmadik barátom Hardie volt, aki ha fiatalon meg nem hal Indiában, azt hiszem, kitűnő botanikussá vált volna. Dr. Grant, a negyedik, néhány évvel idősebb volt nálam, de megismerkedésünk körülményeire nem emlékszem. Grant néhány elsőrendű zoológiai tanulmányt közölt, de mikor Londonba került mint a University College professzora, többé nem foglalkozott tudománnyal, ami mindig érthetetlen maradt számomra. Jól ismertem; száraz, kimért modorú ember volt, de a külső réteg alatt tele lelkesedéssel. Egyszer, amikor együtt sétáltunk, dicshimnuszban áradozott Lamarck-ról és Lamarck evolúciós tanairól. Csendes megdöbbenéssel hallgattam és, amennyire ma meg tudom ítélni, anélkül, hogy bármi hatással is lett volna rám. Már előzőleg olvastam nagyapám Zoonomiá-ját, amelyben hasonló nézeteket hangoztat, de az sem hatott rám különösebben. Ennek ellenére, az a tény, hogy már kora ifjúságomban ilyen nézeteket hirdettek és dicsőítettek előttem, hozzájárulhatott ahhoz, hogy később, bár más formában, magam is megerősítettem őket A fajok eredete című munkámban. Abban az időben igen nagyra becsültem a Zoonomiá-t, de amikor tíz vagy tizenöt évvel később újra elolvastam, csalódást okozott, mert a közölt adatok számához képest aránytalanul sok benne a spekuláció.

Grant és Coldstream nagyon sokat foglalkozott tengeri állatokkal és én gyakran elkísértem az előbbit, amikor állatokat gyűjtött az árterületeken. Ezeket az állatokat azután amennyire tudtam, felboncoltam. Barátságot kötöttem néhány newhaveni halásszal is, elkísértem őket osztrigahalászatra és így sok állatpéldányhoz jutottam. Minthogy azonban nem volt rendszeres boncolási gyakorlatom és csak nagyon silány mikroszkóp állt rendelkezésemre, kísérleteim igen kezdetlegesek voltak. Egy érdekes kis felfedezésem mégis volt és 1826 elején előadást is tartottam róla a Plinian Society előtt. Ez a felfedezés az volt, hogy a Flustra úgynevezett tojásai csillószőreik segítségével önálló mozgásra képesek és tulajdonképpen nem is tojások, hanem lárvák. Másik rövid beszámolóm arra mutatott rá, hogy a gömb alakú testecskék, amelyekről azt gondolták, hogy a Fucus loreus fiatal stádiumai, valójában a féregszerű Pontobdella muricata petetokjai.

A Plinian Society-t[11] Jameson professzor támogatta és azt hiszem, ő is alapította. Diákokból állt, akik az egyetem földalatti helyiségeiben találkoztak, hogy természettudományi tanulmányokat olvassanak fel és vitassanak meg. Rendszeresen részt vettem ezeken a találkozókon és igen jó hatással voltak rám, mert felkeltették érdeklődésemet és alkalmat adtak arra, hogy rokonszellemű emberekkel ismerkedjem meg. Egyik este felállt egy szerencsétlen fiatalember és miután végeérhetetlenül dadogott, mélyen elpirult és nagy nehezen kinyögte: „Elnök Úr, elfelejtettem, hogy tulajdonképpen mit is akartam mondani." Szegény fickót mélységesen lesújtotta a dolog és a tagok annyira elképedtek, hogy egyik sem talált szavakat, hogy enyhítse a fiú zavarát. A kis társaságunk előtt felolvasott értekezések nem kerültek nyomtatásra és így nekem sem volt meg az az elégtételem, hogy dolgozatomat nyomtatásban lássam. Azt hiszem azonban, dr. Grant megemlítette kis felfedezésemet a Flustrákról szóló kitűnő tanulmányában.

Tagja voltam a Royal Medical Society-nek is és rendszeresen eljártam gyűléseire, de minthogy itt kizárólag orvosi kérdéseket tárgyaltak, a dolog nem túlságosan érdekelt. Sok ostobaságot hordtak össze, de volt néhány jó előadójuk is, közöttük a legjobb Sir J. Kay-Shuttleworth. Dr. Grant időnként magával vitt a Wernerian Society gyűléseire, ahol különböző természetrajzi tanulmányokat olvastak fel, vitattak meg és adtak ki később a Transactions-ban. Itt hallottam Audubon néhány igen érdekes előadását az észak-amerikai madarak szokásairól. Audubon, elég igazságtalanul, fitymálólag nyilatkozott Watertonról. Mellesleg jegyzem meg, hogy Edinburgh-ben élt egy néger, aki részt vett Waterton utazásaiban és most madárkitöméssel kereste kenyerét, amit különben kitűnően csinált. Fizetség ellenében madárkitömési órákat adott nekem és gyakran elüldögéltem vele, mert kellemes és értelmes ember volt.

Leonard Horner egyszer magával vitt az edinburgh-i Royal Society gyűlésére, ahol éppen Sir Walter Scott elnökölt és mentegetőzött, hogy nem érzi magát méltónak e hivatal betöltésére. Megilletődéssel és tisztelettel figyeltem őt és az egész jelenetet és azt hiszem, ennek a fiatalkori élménynek és a Royal Medical Society gyűléseinek eredménye, hogy amikor ezek a társaságok tiszteletbeli taggá választottak, ezt nagyobb kitüntetésnek éreztem, mint bármi más hasonló címet. Ha valaki akkor megjósolta volna nekem, hogy egy nap ilyen megtiszteltetésben lesz részem, ugyanolyan nevetségesnek és valószínűtlennek találtam volna, mintha azt mondották volna, hogy Anglia királyává fognak koronázni.

A második Edinburgh-ben töltött évben Jameson előadásait hallgattam geológiáról és zoológiáról, de hihetetlenül unalmasak voltak. Egyetlen eredményként az az elhatározás érlelődött meg bennem, hogy amíg élek, geológiával foglalkozó könyvet nem olvasok és ezzel a tudománnyal semmilyen formában nem foglalkozom. Két vagy három évvel előbb egy Cotton nevű, kőzetekhez nagyon értő öregember nagyméretű, „harangkő" néven ismert vándorkövet mutatott nekem Shrewsburyben és azt mondotta, hogy ilyen kőzet Cumberlandnél, vagy Skóciánál közelebb nem található. Ünnepélyesen biztosított, hogy hamarabb lesz vége a világnak, mintsem valaki meg tudná magyarázni, hogyan került ez a szikla jelenlegi helyére. A dolog mély benyomást tett rám és sokat gondolkoztam a csodálatos sziklán. Így azután nagy gyönyörűséggel olvastam a jéghegyeknek arról a szokásáról, hogy vándorköveket szállítanak egyik helyről a másikra és dicsőítettem a geológia haladását. Ugyanilyen meglepő tény, hogy én, aki ma csak hatvanhét éves vagyok, hallottam Jameson professzornak egy Salysbury Craigsnél a terepen tartott előadását, amint a körös-körül fekvő vulkáni sziklák közt amygdaloid szegélyű, mindkét oldalt megkeményedett rétegű kőtöltésről előadja, hogy az egy felülről odakerült üledékekkel kitöltött hasadék, és fitymálólag hozzáteszi, hogy egyesek szerint ez az anyag folyékony állapotban alulról került bele. Amikor erre az előadásra gondolok, nem csodálkozom azon az elhatározásomon, hogy sohasem fogok geológiával foglalkozni.

Azáltal, hogy Jameson előadásait hallgattam, megismerkedtem Macgillivray-val, a múzeum kurátorával, aki később nagy terjedelmű és kitűnő könyvet írt Skócia madarairól. Sok érdekes beszélgetés folyt le közöttünk természetrajzi kérdésekről és igen kedves volt hozzám. Kaptam tőle néhány ritka kagylót, mert abban az időben tengeri puhatestűeket gyűjtöttem, ha nem is nagy buzgalommal.

Két egyetemi évem alatt a nyári szüneteket kizárólag a szórakozásnak szenteltem, noha mindig volt velem valami érdekes könyv. 1826 nyarán két barátommal, vállunkon tarisznyával gyalogtúrára indultunk Észak-Walesbe. Csaknem mindennap harminc mérföldet gyalogoltunk, beleértve azt a napot is, amikor megmásztuk a Snowdont. Ugyanebben az évben nővéreimmel lóháton is bebarangoltuk Észak-Walest, ruháinkat szolga hozta utánunk nyeregzsákban. Az őszi hónapok vadászattal teltek, részben Owenéknál Woodhouse-ban, részben Jos bátyámnál[12] Maerben. Annyira lelkesedtem a vadászatért, hogy esténként kifűzött vadászcsizmámat az ágy mellé tettem, hogy reggel fél percet se veszítsek az öltözködéssel. Egy alkalommal, augusztus 20-án, amikor fajdkakas vadászatra mentünk, még pirkadás előtt elértem a maeri birtok egy távoli pontját, azután egész nap a vadőrrel barangoltam sűrű cserje és fiatal fenyők között.

Az őszi vadászatok alatt lőtt madarakról pontos számadást vezettem. Egyszer Woodhouse-ban, amikor kedves barátaimmal: Owen kapitánnyal, a legidősebb fiúval, és unokafivérével, Hill őrnaggyal (később Lord Berwick) vadásztam, nagy szégyent vallottam, mert minden lövésem után, valahányszor azt hittem, eltaláltam a madarat, barátaim úgy tettek, mintha újratöltenék fegyverüket és így kiáltottak: „Ezt a madarat ne számítsd! Én is lőttem rá!" A vadőr, aki látta, hogy itt tréfáról van szó, helyeselt. Mikor néhány óra múlva engem is felvilágosítottak, cseppet sem mulattam a tréfán, mert bár sok madarat lőttem, nem tudtam hányat és így nem is számíthattam őket listámhoz, amit úgy vezettem, hogy a gomblyukamból lógó zsinegre csomókat kötöttem. Gonosz barátaim ezt nagyon is jól tudták.

Mennyire rajongtam a vadászatért! Mégis, talán félig öntudatlanul, szégyellhettem nagy lelkesedésemet, mert igyekeztem meggyőzni magam, hogy a vadászat csaknem intellektuális foglalkozás, hiszen a vad felhajtása és a kutyák kezelése nagy ügyességet és tudást követel.

Egyik látogatásom Maerben, 1827 őszén, emlékezetes maradt, mert ott találkoztam Sir J. Mackintosh-sal, a legkellemesebb társalgóval, akivel valaha is beszélgettem. A találkozás után büszkeséggel töltött el az, amit Mackintosh mondott rólam: „Van valami ebben a fiatalemberben, ami érdekel." Ez a kijelentés nyilván főként annak volt tulajdonítható, hogy észrevette, milyen nagy érdeklődéssel hallgattam minden szavát, hiszen az őt érdeklő tárgyakban, történelemben, politikában és erkölcs-filozófiában olyan tudatlan voltam, mint egy malac. Kiváló emberek dicsérete, noha kétségtelenül hiúságra ösztönöz, azt hiszem, minden fiatalembernek jót tesz, mert a helyes út követésére serkenti.

Maerben tett látogatásaim a következő két vagy három évben rendkívül élvezetesek voltak, az őszi vadászatoktól eltekintve is. Teljesen szabad életet éltünk, a vidék kellemes volt, sétáltunk vagy lovagoltunk és esténként élénk társalgás folyt, nem olyan személyes természetű, mint a legtöbb családi összejövetelen. Gyakran zenéltünk is. Nyáron az egész család sokszor kiült a régi tornác virágoskertre néző lépcsőire. A házzal szemben emelkedő meredek, erdős lejtő visszatükröződött a tó vízében, néha egy-egy hal dugta ki a fejét, vagy vízimadár siklott végig a tavon. Ezek a nyári esték Maerben a legfelejthetetlenebb emlékeim közé tartoznak. Nagyon szerettem és mélyen tiszteltem Jos bátyámat is. Szótlan, tartózkodó ember volt, elég félelemgerjesztő, de néha nyíltan beszélt velem. A becsületesség példaképe volt és kiváló ítélőképességgel rendelkezett. Nem hiszem, hogy lett volna hatalom a földön, amely csak egy jottányira is eltéríthette volna attól, amit helyesnek ítélt. Gondolatban sokszor alkalmaztam rá azt a horatiusi ódát, amit azóta elfelejtettem, de amelyben a „nec vultus tyranni, etc."[13] szavak fordulnak elő.

Cambridge, 1828–1831. – Amikor már két évet töltöttem Edinburgh-ben, apám észrevette, vagy nővéreimtől hallotta, hogy az orvosi pálya