Elbeszélések II. rész

AMBRUS ZOLTÁN

ELBESZÉLÉSEK

1893–1925

MÁSODIK KÖTET

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1959

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-194-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELEŐD KAPITÁNY KALANDJA

1

Kár nem esett, mert a tolvaj asszonyt rajtaérték a lopáson. Egy vég selymet akart eltüntetni, és már el is dugta bő, divatos esőköpönyege alá. De az a figyelmes szem, melyet az áruház éppen erre a célra bérelt ki, észrevette az elkezelés műveletét. A tolvaj egy kissé ügyetlenül végezte munkáját; még nem lehetett nagy gyakorlata. Mikor a nagyérdemű vásárló közönség ujjainak éber őre rászólt: elsikította magát, sírt, zokogott, „jelenetet csinált". Aztán azzal igyekezett mentegetni magát, hogy betegsége a lopás, kleptomániában szenved. A nevét nem akarta megmondani s könyörgött, hogy eresszék szabadon.

Kár nem esett, de az áruházaknak védekezniük kell. Ha irgalomból futni engednék azokat az ügyetleneket, akiket a lopáson rajtakapnak: az esetek száma megtízszereződnék. Pedig a sok, úgyszólván mindennapi lopás így is jelentékeny százalékot von le a tiszta haszonból.

Szerencsére, a törvény a lopásnak még a kísérletét is bünteti, és ez már nem is kísérlet volt, hanem „befejezett cselekmény". Ha nem is esett kár: a megsértett jogrend elégtételt kívánt.

A szép, finom ruhájú, műveltnek látszó asszonyt tehát átadták a rendőrnek.

Feleljen a Társadalomnak: mi vitte rá erre a ballépésre? Mi az, ami valamelyest mentheti? Mik azok az enyhítő körülmények, amelyeknél fogva kegyelmesebb büntetést remélhet? Feleljen a Társadalomnak: tehet-e arról egyáltalán, amit cselekedett? Vagy csakugyan beteg, akinek a tette senkinek rovására nem számítható?

A Társadalom ügyét ebben az esetben Eleőd kapitány képviselte.

2

Eleőd kapitány, bár vidám, sőt mulatós embernek látszott, egy tövist hordott a szívében. Titkon, de egyre vérzett abból a sebből, melyet a végzet akkor ütött rajta, mikor olyan életsorba állította, mely a lehető legmesszebb esett álmainak hónától. A világ nem sejtette, mennyit szenved ez a jókedvűnek látszó úriember, de bár tudott uralkodni magán, és ügyesen rejtegette búskomorságát, Eleőd kapitány egy pillanatra se tudta elfelejteni azt a kétségbeejtő bizonyosságot, hogy ő soha, de sohase lehet tagja a Nemzeti Kaszinónak.

Már kora ifjúságától fogva óriási tehetséget érzett magában a hercegséghez. Szépen felelni meg egy hitbizomány-örökös feladatainak, finom kézzel kanalazni le a tejfelt minden földi dologról, szeretetre méltóan mosolyogni mindenen, az egész világon: ez az életprogram Eleőd kapitányt teljesen kielégítette volna, s valójában csak arra a pályára érzett hivatottságot, ahol ilyen magasabb rendű életet kell élni, nota bene: ha az ember tud… Eleőd kapitány tudott volna… De Eleőd kapitányt azelőtt Altmannak hívták; a körülmények nem kedveztek hajlandóságainak; és a sors forgataga rendőrtisztté tette.

Sokan gondolkoznak úgy, és sokan hiszik, hogy rendőrtisztnek lenni nem elegáns – de ha élt valaha ember, aki ezt mélyen érezte és bizonyosan tudta, úgy ez az ember Eleőd kapitány volt. S mintha a sors gúnyolódott volna vele, el kellett tűrnie, hogy kapitány úrnak szólítsák! Hiszen ha legalább huszárkapitány volna!

Utálta a hivatalát, de mit csináljon? Élni csak kell! Úgy segített magán, ahogy tudott. Rajta volt, hogy mihelyt kilép a hivatalból, feledtesse a rendőrt, s úgy viselkedjék, hogy aki nem ismeri, legalábbis bárónak nézze. Vele született hivatottságának könnyű volt elsajátítania az előkelő megjelenést, az előkelő mozgást, az előkelő beszédmódot, az előkelő r-et, az előkelően rossz hangsúlyt, s az előkelően tompa ékezeteket. Vele született finom érzéke és képzeletének merészsége kijavította, megszépítette a francia színdarabokból ismert elegáns rendőrtisztviselő megnyerő alakját, és olyan maszkot alkotott magának, mely a párizsi valóságot messze túlszárnyalta. Paletóival, raglánjaival, kamáslijával, Londonból hozatott cilindereivel, megdöbbentően finom fehérneműivel, rokokó-órájával, s elefántcsontgombbal ékes ébenfa sétabotjával a hivatalban is külön, kivételes pozíciót teremtett magának. És nem érte be ezekkel a külsőségekkel.

Belenyugodott, hogy mellékesen rendőrtisztnek kell lennie, de elhatározta még idejekorán, hogy főképpen és valójában érdekes egyéniség lesz. Az az „homme à femme", akiről a francia regények olyan sok szépet mesélnek. Az örök, de ritka Don Juan Tenorio, akinek a tekintetétől az asszonyok elolvadnak, az az ember, aki – miután lerobotolt néhány untató hivatalos órát – csak annak él, hogy kalandokat, élményeket, izgalmakat, mindig új ingert, és mindig új örömöket keressen. Egy rendőrtisztnek öltözött Don Juan, aki kiszúrja a világ szemét egypár órai komolykodással, s aztán megy a maga igazi útjára, és térdig járva a rózsában, úgy éli végig az életet, mint bármelyik dologtalan nagyúr, mert hiszen Rotschild se ebédelhet gyémántot. Az asszony lesz az élete célja, az igazi foglalkozása, a feladata és a szórakozása, a játéka és az öröme, az eszköze, a sikerei és dicsősége, sőt végül: pozíciója a világban.

Ez csak rajta áll.

Filozófiája azt mondta neki, hogy okosabban már nem rendezheti be az életét. Gépkocsija, páholya, yachtja, fogata és versenyistállója, képgyűjteménye és vadászkastélya, nagy cselédsége és kincseket rejtő pincéje, hatalma és sok pénze nem lehet mindenkinek; nem mindenki vehet részt nagy utazásokban, róka- és oroszlánvadászatokban; nem mindenki élhet a tengeren, és nem mindenki járhat léghajón. De az asszony mindenkié; csak élni kell vele. És végre is, minden földi dolog közül mégiscsak legtöbbet ér az asszony.

Minél többet bölcselkedett erről, annál inkább meggyőződött róla, hogy igaza van. És aszerint élt, ahogy gondolkozott.

Hisz ez csak rajta állt.

3

– Majd magam fogom kihallgatni – szólt a rendőrnek.

Az asszonyt bevezették, s a kapitány szemügyre vette, már amennyire tehette. Mert a tolvaj nő zsebkendőjével eltakarta az arcát; és alig hogy betámolygott, megint komédiázni kezdett. Sírt, zokogott, ájuldozott, fuldoklóit; a kapitány intett, hogy ültessék le.

Eleőd kapitány nem büszkélkedett azzal, hogy igazi rendőrtekintete van. A rendőri tekintet meglesi a kicsiségeket, s ezekből következtet, kombinál, találgat. Eleőd kapitány többet tartott magáról. Azt, hogy olyan látása van, mint a világfinak, s olyan orra, mint a diplomatának. Elég neki az összbenyomás, s ebből biztosan ítél.

Az összbenyomás ez alkalommal azt mondta, amit az asszony egész külseje, s amire a jelentés is célzott. Hogy tudniillik csakugyan kleptomániás asszonnyal van dolga. Az ilyenek neki éppen nem voltak szokatlan jelenségek. Vannak jó családból való, jómódú nők, asszonyok, leányok, gazdag kereskedők gyermekei, néha egy-egy tehetős, tekintélyes ügyvéd felesége, sőt olykor szegényebb bárónék is, akiket megejt, és szinte megőrjít a sok selyemsuhogás és az ékszerek csillogása; ilyenkor aztán nem tudják, hogy mit csinálnak, és lopnak, bár teljességgel nincsenek rászorulva. Az ilyenek sokszor talán nem is olyan betegek, mint amilyeneknek az orvosi tudomány mondja őket kíméletből, méltányosságból. Az asszonyoknak az „enyém-tiéd" dolgában nemigen vannak olyan szigorú elveik, mint a férfiaknak: nekik külön erkölcsük van. S külön társadalmi helyzetük lévén, ez a külön erkölcs meg is illeti őket. De különben se volna méltányos, hogy az ilyen csekély, jobbára öntudatlan megfelejtkezésért keményen sújtsuk a hozzájuk tartozó ártatlanokat – akik, ha kár esett, minden kárpótlásra készek –, hogy a törvény rideg értelmezése megbélyegezzen egész családokat, csak azért, mert nem gondoltak rá, hogy az idegbajos leányt vagy idegbajos családanyát kellő időben elhelyezzék valamelyik szanatóriumba.

Eleőd kapitánynak sok ilyen esete volt már, s minden ilyen esetben a legtökéletesebb tapintattal és gyöngédséggel járt el. Ez a kíméletessége nem egy hasznos összeköttetést szerzett neki, sőt akárhány, éppen nem megvetendő kalandhoz is juttatta: a kleptomániás asszonyok többnyire hálás szívek.

– Kérem, édes nagysád – szólt fuvolahangon –, térjen magához! Miért ez a kétségbeesés? A mi beszélgetésünk, biztosíthatom, egy cseppet se lesz rémséges. A kellemetlenség nagyján már túlesett, s remélem, hogy ami még következnék, az el lesz simítható, ha elszánja magát, s szépen felel a kérdéseimre.

A nem várt udvarias fogadtatás s ezek a szelíd, biztató szavak újra elérzékenyítették a tolvaj asszonyt. De már miközben könnyeit törülgette, megmutatta az arcát, s Eleőd kapitány, akit eddig csak a szokás vezérelt, egyszerre lángra lobbant.

Leült a szép asszony mellé, vigasztalni kezdte, később még a kezét is megfogta. Bátorította: beszéljen bátran, ne tartson semmitől; a panaszosok nem mind mogorva emberek; különösen az, aki a kis nagysádot feljelentette, a képzelhető legderekabb öreg bácsi, akit könnyű rábírni arra, hogy a panaszát visszavonja. Elmagyarázta neki, hogy a kleptomániát könnyű megállapítani, s aztán a többi magától megy; a fődolog az, hogy az ember megmondja a nevét és a lakását. Ez úgyis örök titok marad, hivatalos titok.

– Csakhogy én hazudtam – szólalt meg szemlesütve az asszony.

Ebben a pillanatban Eleőd kapitány észrevette, hogy a terhelt ruhája elegáns, de legalább két esztendős.

A szép asszony nem látta meg, hogy a kapitány összeráncolta a szemöldökét. A gyöngéd, bátorító szavak megtették hatásukat: a terheltből megeredt a szó. Hamarjában elmondta egész történetét.

Apját nem ütötte le a hajókötél, anyja nem volt mosónő, de egyébként a története nem sokban különbözött az untig ismert, elérzékenyítő történetektől. Az anyját már gyermekkorában elveszítette; az apja orvos volt, aki sokat keresett, de vagyont nem gyűjtött, s aránylag fiatalon halt meg; még nem volt ötvenéves. Ő akkor még nem érte el a tizenhetedik évét. Jólétben nőtt fel, s egyszerre csak egyedül maradt a világban, minden támasz nélkül. Az apjáról nem maradt rá egyéb, csak egy kis bútor, egy nagy halom orvosi könyv meg egy sereg fénykép, amelyek művésznőket ábrázoltak, többnyire kivágott ruhában. A csapás egy zárdában találta, mert kitűnő nevelést kapott. Meg is tanult: egy kicsit zongorázni és egy kicsit franciául. De nem hagyta el az Isten. Még abban az esztendőben férjhez ment egy fiatal ügyvédhez, akit szeretett. Nem egészen öt évig boldogok voltak; három kis gyermekük volt; férje szépen keresett, de egyszerre igazán elhagyta az Isten. A férje vívni szokott; egy gyakorlat alkalmával az a szerencsétlenség történt vele, hogy átvágták a fejvédőjét, a tisztátalan sodronyháló megsebezte az arcát, s egypár nap alatt meghalt vérmérgezésben.

Eleőd kapitány már könyv nélkül tudta ezt a történetet, gyakran hallotta barátnőitől. Előre megmondhatta volna, mi fog következni. Elkomorodott s feszengeni kezdett a székén. De az asszony folytatta.

Egyedül maradt, mint az ujjam, egypár garassal és három kis gyerekkel. Segítség, összeköttetések s annak reménye nélkül, hogy hamarosan keresethez juthat. A gyerekeit vidéki rokonok vették magukhoz: szegényebbek, semhogy őt is gyámolíthatták volna. Ő maga, miután egy esztendőnél tovább élősködött ezeknél a jó embereknél, visszajött a fővárosba, hogy a csekély tudományának hasznát vehesse, hogy akárminő tisztes foglalkozást keressen. Barátai, pártfogói nem voltak; minden járás-kelése, folyamodása, könyörgése hiábavaló maradt. Pedig nem kötötte magát a zongoratanításhoz; társalkodónőnek, házvezetőnőnek is beállt volna. De akárhol jelentkezett: vagy nem volt rá szükség, vagy rövid időn belül kiderült, hogy azt várják tőle, amit hiába vártak, mert oda ő soha se fog lealacsonyodni… (A kapitány türelmetlenkedni kezdett, s egy mozdulattal ki is fejezte a rosszkedvét.) A csinossága szerencsétlenségére vált; ha valami foglalkozást kapott, nem lehetett maradása. Aztán elfogyott a rokonságától kölcsönzött pár forintja… nem fordulhatott többé hozzájuk… aztán a zálogház… végre kilátása nyílt elég jó, tisztes keresetre, de az csak két hónap múlva lesz meg… ezalatt végképpen eladósodott a szállásadó asszonynál… remegnie kellett, hogy kiteszi a lakásból… éhezett… az asszony követelőzni kezdett, hogy adja át neki a régi ruháit, mindent, amit a gyásza előtt viselt… nem akarta elárulni neki, hogy már nincs más ruhája, csak éppen ami rajta van, mert annak az asszonynak a tudtán kívül eladta még a gyászruháit is, hogy éhen ne haljon… egyszer említette neki, hogy maradt szövete és selyme, amelyeket soha se dolgoztatott fel ruhának, mert akkor érte a csapás, a gyász… az asszony ezeket a holmikat kívánta… nem merte megmondani neki, hogy már ezeken is túladott… és így támadt az az őrült gondolata…

Ráborult a mellette levő asztalra, és újra zokogni kezdett:

– Ó, kapitány úr, ha tudná, milyen nyomorúságban élek!…

Eleőd kapitány fölkelt a helyéről, és így szólt:

– Vagy úgy, cicám?! Hát mért nem mondja mindjárt?!

Az asszony is fölkelt. Megértette, hogy az ülőhely most már nem illeti meg. Az ülőhely csak addig illette meg, amíg azt hitték róla, hogy: lopott, bár nem volt rászorulva… amíg azt képzelték, hogy nem nyomorúságból lopott, hanem csak rosszaságból.

4

Eleőd kapitány nem haragudott, csak újra felöltötte a tekintélyét, amelyet, tévedésből, könnyelműen lekapcsolt.

– Hát nézze, lelkem – szólt, helyet foglalva íróasztala mellett egy nagy karosszékben, mialatt az asszony magától is rátalált arra a helyre, ahol a kihallgatottak szoktak állani –, ez igen nagy ostobaság volt! Nem azt mondom, hogy: csúnyaság, hanem azt, hogy: ostobaság! Mert a lopás nemcsak bűn, ez még hagyján, de a lopásért, édesem, be is csukják az embert! Nem mindig, az igaz; mert ha egy bolondos asszony, akinek nincsen magához való esze, összelopkod egyet-mást, amire nincs is szüksége, csak éppen megkívánta, mint a rossz gyerek, ez még nem nagy dolog, ez igazán gyerekség. De ha valaki szükségből lop, ez már más, ez már nem tréfa. Az ember nem tudja megérteni, hogy egy értelmes asszony miképpen süllyedhet idáig! És még hozzá egy ilyen szép asszony!… Akinek csak egy szót kell szólnia!… Persze, aranyom, ha az ember szegény, az első az, hogy ne legyen vad! Mert azzal az oktalan makacskodással nem érünk ám el semmit; oda jutunk, ahová maga jutott! Míg ha az ember hallgat az ész szavára, ezzel nem árt senkinek, magának pedig használ, mert az olyan szép asszony, aki megérti az okos szót, ha selymet akar, vásárolhat magának, és nem kénytelen lopni, amiért bizony becsukják az embert, akármilyen szép asszony!

A tolvaj nő nem felelt.

Eleőd kapitány elmagyarázta neki, hosszasan és ékesen szólva, hogy az a szép asszony, aki makacskodik, vétkezik az Isten, az emberek és önmaga ellen. Az Isten is azt rendelte, hogy a szép asszony szeressen; azt nem rendelte, hogy lopjon. A szerelem a természet, a világ sora; a szép asszony azért született a világra, hogy boldogságot adjon. És éppen ezért a férfi-emberiségnek jussa van a szép asszony csókjához; az olyan szép asszony, aki nem hallgat a szép szóra, aki vad, az meglopja a férfiakat, ha nem is csukják be érte, bár ezért is megérdemelné. De legjobban vétkezik önmaga ellen. Micsoda oktalanság: eltemetkezni fiatalon, puszta makacskodásból! Akinek egy kis belátása van, az olyan helyzetben, amilyen a húgomasszonyé, éli világát, a maga és mások örömére. Az ilyen aztán nem is lát szükséget, és nem züllik el odáig, hogy lopnia kellessen. A rend az, hogy az asszonyokat a férfiak tartsák el. Néha kellemes, ha ez törvényes formák között történik, ámbátor nem mindig, mert sok férjes asszony van, aki úgy találja, hogy: mégiscsak jobb, ha az embernek barátai is vannak… de a forma mindenesetre mellékes, és ha egy szép asszony magára marad, törvényes támasz híján megelégedhetik a szeretetre méltó és bőkezű jó baráttal, aki néha többet ér, mint akárhány zsémbes, mogorva, zsugori, öreg férj.

Aztán a leereszkedő udvarlás kedveskedéssel és enyelgéssel tarkázott, tréfával és szóvirággal ékes nyelvén, de kellő világossággal és bőbeszédűséggel megértetni igyekezett a hallgatag szép asszonnyal, hogy ő most itt nem akadémiai értekezést tart, hanem a tulajdon érdekében beszél, azaz hogy mind a kettőjük érdekében. A tolvaj asszony megértette, és azt felelte, hogy ő már csak továbbra is makacs és ostoba marad. Egyebet nemigen tudott a terheltből kicsikarni; a kihallgatott minden okos szóra, minden rábeszélő mondatra azzal a fejmozdulattal felelt, mely a nem-et jelenti.

– Maga, babám, nem sejti, mi következik abból, ha tovább is ilyen konok marad.

– De gondolom.

Mégis elmagyarázta neki, hogy milyen szórakozások várnak arra, akit neki le kell tartóztatnia, mert hiába, a törvény – törvény! Szépen kiszínezte előadását, s elsorolta az erre a célra szolgáló épületrész minden sajátosságát.

A terhelt csak rázta a fejét.

– Ha pedig ért a szóból – folytatta Eleőd kapitány –, és nem kényszerít arra, hogy a pártfogó elhallgasson, s csak a hivatalos személy beszéljen, megmutatom magának, hogy egy kis jóakarattal elsimíthatjuk a dolgot. Természetesen, ehhez nem elég az én jóakaratom; a jóakaratnak magában is meg kell lennie. Nézze, itt a telefon. Két perc alatt beszélek a panaszossal. Elmondom neki, hogy egy nagyon jó családból való hölgyről van szó, aki beteg, akinek az ideggyöngesége minden részvétre méltó, hogy a család joggal tart számot a kíméletre stb. Mondom, hogy ismerem; már csak az én kedvemért is visszavonja a panaszt. A többi aztán semmi. Megszerkesztünk egy jegyzőkönyvet, kiderítjük, hogy az ügy a további eljárásra alkalmatlan, az ügyész a végzést szépen ad acta teszi, én magát szabadon bocsátom, és soha többé egy szó se lesz az egész szerencsétlen ügyről. Akarja? Csak egy szót kell szólnia; azt, hogy: akarja.

Az asszony fölemelte a fejét. Mintha az a gondolat, hogy csak rajta áll és visszaszerezheti a szabadságot, sőt a jó hírnevét is!… Alattomban egy kissé büszkévé tette volna. Aztán megszólalt:

– Nem akarom.

– Legyen esze, édesem – oktatta Eleőd kapitány –, a rátartiság szép, nagyon szép, de mindennek van határa. Gondolja meg, hogy ez a konokság egy kicsit messzire viszi. Gondoljon arra, hogy mit kezd majd – azután? Azt hiszi, ha majd kiszabadul, könnyebben talál alkalmazást? Vagy, hogy azzal az elég jó és tisztes keresettel megvárják magát, amíg kiengedik… hiszen tudja, hogy honnan?… A neve benne lesz minden újságban. Kijön az utcára; még csak a szállására se mehet vissza, mert az már nem lesz. Talán a rokonaihoz megy, vizitába? Mondhatom, még csak azután lesz cifra az élete! Előbb vagy